egyesek, leginkább öregek, nem bírták, becsináltak előbb,

 később csendesen, észrevétlenül távoztak körünkből

 mások nyöszörögtek, sírtak, netán őrjöngtek is, rendre

 utasítottuk és rápakoltuk őket az öregekre

 rendet, rendet, túlélni, túlélni, ezt hajtogattuk,

 idegeskedés az esélyeket csak rontja

 most sorakozunk, kutyák, fegyverek, hátrébb kémények, őrtornyok

 üvege eget tükröz, s megyünk oszlopokban kis házak felé, melyek

mosdási lehetőségeket rejtenek, mint hírlik, megyünk, s a

 szabad levegőből mélyeket szippantunk

 hátul hangok hallatszanak, miszerint ez itt haláltábor, meg-

 halni érkeztünk ide, valamint, hogy aki a szabadulásban még

reménykedik, az gyengeelméjű, ráadásul gyáva szembenézni a

 tényekkel

 de nem!  nem!  éppen, hogy nem!  mi velük, a locsogó gyengékkel

 bátorságunkat szegezzük szembe, pszichikus energiáinkat,

 melyek a mindent áttörő életakarást táplálják bennünk, nem

 hagyjuk lohadni, és ábrándok kergetése helyett, a valóság ta-

laján állva, józan elmével átgondolva szervezzük meg életünket,

 s igenis!  lesz majd itt élénk sport-, zene-, valamint keres-

kedelmi élet, lányok, ital, szerelem!

 nos, már a kis házak küszöbén túl vagyunk, ruháinkat levesszük

 s arcunkat a zuhanyrózsa felé fordítva hunyt szemmel várjuk

 a minden bizonnyal kellemes hőmérsékletű vizet, mely minket

 tisztára mos

 most lebegni kezdünk magunk fölött, nyilván kinyilatkoztatásban

 van részünk, dobhártyánkat bűvös zene rezgeti, az örömtől

 könnyezünk, mellkasunkat mámoros erő feszíti, lét és nemlét

 határai összemosódnak, s hovatovább nem is vagyunk

s most mindazonáltal hozzád fohászkodunk,  oh teremtő,

 hozsánna néked, hozsánna:

 adj jelet életünk végeztével, kézmozdulatoddal vagy fejbólin-

 tásoddal, melyet kísérhet akár oly dördülés, mint amikor

 hegyek szakadnak tengerekbe, ahogy a költészetben mondanák,

 hogy megbizonyosodjunk: életünk s életvezetésünk helyes volt,

 jóváhagyásodat úgymond elnyertük, s halálunkat nyugodt, derűs,

 megelégedett szívvel fogadhatjuk, ámen

a varsói gettóban róla készült fényképet magyarázza

 nos igen, mondható, hogy ezeknek a katonáknak itt velünk szemben ahogy állnak, néznek és fényképeznek minket, tökéletesen igazuk van: tudniillik ami gyenge, az valóban kiirtható

 azt is mondják, hogy ha kiirtható, ki is irtandó

 ezeket anyukámtól tudom, pár napja ő magyarázta, kik ők,   milyenek, honnan jöttek, de ő már nincs,   pár nappal ezelőtt rakták a kétkerekű kordéra, biztosan ismerik fényképekről, filmekből

 ahogy itt ülök a fal tövében, s nézem a felnőtteket (nemcsak a katonák vannak itt), nem mondhatom, hogy az úgynevezett tragédia súlyát érezném

 nem érzem például, hogy amit most Önök látnak a képen, az szörnyű, sírás gombócait sem érzem a torkomban

 aki velem van, az az öcsém, és éppen kezd éhen halni

 azok, akik a körülöttünk álló fegyveres és fényképezőgépes egyenruhások mögött mennek el sietve, botrányosnak tartják testvérem viselkedését, legszívesebben ránk ripakodnának, ne lábatlankodjunk itt, hordjuk el az irhánkat, miközben persze tudják, hogy mi nem vagyunk képesek innen elmenni, testvérem gyenge erőnléte okán

 idegeskedésüket megértem: testvérem éppen bizonyítékot szolgáltat ezeknek a katonáknak arra,  hogy jól gondolják, amit gondolnak

 mindenesetre elég meleg van, rövid ujjú ruhámban nem fázom

 szép kisleányként mutatkozom ezen a fényképen, hajam kecses ívben hull alá jobb szemem mellett

 ha megnézik ezt a képet, amely minden valószínűség szerint az eredetinek egy tördelő- vagy képszerkesztői ollóval vágott változata valamely újság számára, akkor láthatják, hogy a kép enyészpontja valahol jobb-hátul található, jómagam a falak összefutó párhuzamosait függélyesen metszem, testvérem pedig egészen pajkos módon mind a párhuzamos vonalak, mind pedig az én függélyes vonalam tudományosan szólva vizuális rendszerét megbontja a maga laza, fekvő  elhelyezkedésével

 érdemes megnézni még fehér inggombomat is, melynek közepe fekete

ma már –vagyis akkor, amikor Önök szavaimat remélhetőleg  olvassák- ilyen vastag gombok különlegesség számba mennek

 figyeljék alkaromat, amely elegáns ívben pihen kistestvérem nyakán, bevallom őszintén, nem emlékszem, mit csinálok éppen: lehetséges, hogy fentebbi szavaimmal ellentétben nincs is meleg, és magamra akarom teríteni a kabátját

 ha még jobban megnézik a képet, a jobb felső sarkán láthatnak egy kör alakú vakolat díszt, mely a rideg falvonalakat oly sikeresen ellágyítja, semmiféle mondanivalója nincs, nem jelkép, számomra sem jelent semmit, csak éppen figyelemre méltó, éppen úgy, mint az alatta elhelyezkedő, és a helyre jellemző szegénységet, mi több, elesettséget bizonyító vakolathiány

 ha tehetik, ne lakjanak vakolathiányos vidékeken

 az ilyen környéken előbb vagy utóbb mindig megjelennek erős és fényképező fegyveresek

 és hiába tény és való, hogy fentebb már ismertetett gondolataik, mint valami átok, visszaszállnak rájuk, mindebben semmi vigasztaló nincsen

Solymosi Eszter mondja odafenn 2013-03-18-án

Fiúk, ti, akik összegyűltök

 ott a falu szélén a csíkos zászlóval,

 ne emlékezzetek,

 ne hivatkozzatok rám.

Az én nevem az én nevem,

Ne vegyétek a szátokra.

Én én vagyok, és nem az,

 akinek ti akarjátok, hogy legyek.

Nem gyilkoltak meg.

A víz hideg volt

 és belefolyt a tüdőmbe.

Nem akartam ugyan,

 de így lett.

Az okos bácsi, aki

 isten és itt lakik,

 ő gondolta ki, hogy

 ide felemel.

Először itt minden idegen volt,

 nem ismertem ki magamat semmiben.

Mindent el kellett nekem magyarázni.

Újra kellett tanulnom magamat.

Most már tudom, ki vagyok én.

Most csak igazán:

 más, és mégis ugyanaz.

Mindent látok, ami lenn történik

Sokszor nézem azt a vidéket,

 ahonnan ide kerültem.

A fővárost is gyakran figyelem.

Ott élt ez a Miklós, zsidó,

 sok idővel utánam,

 filmet csinált rólam.

Tetszik a film, szőke lány benne

 az, aki én voltam.

A filmben arról van szó,

 hogy engem zsidók

 meggyilkolnak,

 és véremet veszik, mert kell

 a pászkába.

És Móricot bántja egy rendőr.

Már Miklós sincs lenn.

Sokat beszélgetünk.

Nézzük a filmet, ha vetítik.

Én többször láttam.

Szeretem nézni, habár nem nagyon értem.

Miklósnak más filmjei is vannak,

 ő azokat is nézi.

Én nem, engem nem érdekelnek.

Fiúk, én itt jól vagyok.

Ti felejtsetek el.

Semmi közöm hozzátok,

 semmi közötök hozzám.

 Ad Sorstalanság

Látta, hogy néhányan elfutnak,

 kiválnak a sorból,

 eltűnnek a járókelők között.

Aztán nyilván mellékutca,

Kapualj, lépcsőház.

Körülnézett, mosolygott:

Miért is ne? De nem látott

Okot arra, hogy elinaljon.

A becsület érzése erősebbnek bizonyult.

Kinéz a vagonajtó résén.

Telefonpóznák, utak, fák.

Olykor házak, falvak, városok.

A vonat néha csikorogva megáll.

Azok miért futottak el?

Várta őket valaki.

Szerelmes, feleség.

Szeretni valakit és futni hozzá.

Átölelni, szép szavakat a fülébe suttogni.

Arany sugárban felolvadni.

A becsületesség élettelen?

Az élet becstelen?

Mellékutca, kapualj.

Második emelet.

Ajtó a lépcső mellett jobbra.

Cselédszoba, ablak.

Nyikorog az ágy.

Meghallják.

Nem baj, nem baj.

Tovább, tovább.

Fékek csikorognak,

A vonat megáll.