Büki Mátyás

hommageversek

2019.12.11.

hommage’ a sorstalanság

 

mondanék-e valamit a lágerek pokláról

mondja nekem

 

mit is mondhatnék jut eszembe

bármit mondanék úgy sem értené

 

magam sem értem legalábbis nem teljesen ezért nem mondok semmit

mondom neki s hallgatunk

 

messziről lárma hallatszik szitok sóhajok

 

„egynéhány fagyottan kicsüngő sárga végtagot” (hommage a’ Kertész)

 

a barakkok között pontosan tudtad: 

a megváltóról az égi királyról van szó!

 

van-e még ereje kedve egyáltalán

látni ezt itt lenn? 

 

 hisz igazából el kéne fordulnia

a szemét be kéne csuknia  

– szégyenében mert erről ő tehet –

de önmagától hogyan forduljon el

– nem lehetséges ez – 

a világ fenntartója a törvény,

a mindent betöltő egy?

 

hol sápad hol meg pirul

homloka verejtékes keze remeg

 

segítesz neki gondoltad

valami melegséget együttérzést

érezzen legalább

­ne féljen nincs

teljesen egyedül

 

felnéztél az égre bólintottál

mosolyogtál kicsit

jobb szemeddel kacsintottál 

és mondtad

ott vagy tudom ám

megváltó édes égi király  

 

 

„rendes, megkülönböztethető arccal” (Hommage’ a Sorstalanság)

 

Ha volna arcom, megkülönböztethető lenne?

Ha volnék egyáltalán, valaki megkülönböztetne?

 

Mit érnék azzal, ha különbözöm?

És mit, ha valaki megkülönböztetne?

 

Ha volna is arcom, ami megkülönböztethető lenne,

lenne valaki, aki megkülönböztetne?

 

Ha volna is, aki megkülönböztetne,

az, aki ezt tenné, hozzám is lépne?

 

És ha volna tehát, aki hozzám lépne,

akkor az megölne vagy megölelne? 

 

 

Hommage (K. I.)

 

„hurrah ich bin wieder da”

 

visszahozták 

félholtra verték

székre ültették

táblát akasztottak a nyakába

felírták rá hurrá ismét itt vagyok

ismét itt vagyok

 

az Appelon álltak nézték

nézték halkan énekeltek

halkan énekeltek ringatták a testük

ringatták a testük mormogtak

mormogtak szent neve áldassék

neve áldassék

 

kötelet akasztottak a nyakába

kirúgták alóla a zsámolyt

rángott a teste

élettelenül lógott

már nem látott semmit

nem látott semmit

 

ökölbe szorult a kezük a fejüket felemelték

a fejüket felemelték szemük haragtól égett

a szemük haragtól égett kiáltoztak

kiáltoztak rekedt hangjuk remegett

rekedt hangjuk remegett testvér nem felejtünk

nem felejtünk

 

 

Olvasónapló (Sorstalanság)

 

„láttam azt

a vékony előrenyúló nyakon kissé reszketeg fejet”

 

’nemcsak láttam

éreztem is azt a fejet

amiről jól tudtam kié

 

hogy is ne tudtam volna

az volt amivel születtem

a magamé’

 

a gömbszerű képződmény

amivel annakidején törtem

az utat magamnak

anyámból kifelé

 

láttam mert

kezdtem magamtól eltávolodni

magam fölé siklani

magam mellé odalépni

 

éreztem mert szétválásom

még nem játszódott

le teljességében

tökéletes kiforrottságában

 

mindenesetre a 

sem nem látható sem nem

érezhető másik fejem 

már készült utat törni

’az ellenállás nélküli

mégis bazaltkemény levegőben

felfelé’

 

 

Olvasónapló (Sz. A. barátomnak, hommage a’ Sorstalanság)

 

„Aber Mensch! um Gotteswillen! Wir sind doch ja hier nicht in Auschwitz!”

 

– Húsból, csontból és vérből, bőrből, nedvekből van az ember! – 

 

A halott is ember még. Bőrében a húsa,

csontja és a vére. Igaz, ezek egyike sem akar már semmit,

húnyt szemmel vár.  

 

– Az ember a forróságban, a vaslemezek között, elpárolog! – 

 

De az elégetett ember is köztünk marad, 

mert a belőle maradt hamu visszaénekli őt,  

akiből lett, valahai csontjait, húsát, vérét,

akár a szóró-parcellánál repült szét,

akár kis hajócskában a vízen úszott, aztán

elmerült, szétoldódott, akár az urnában

fedél mögé rejtették, szemétdombra vetették.  

vagy ugató vezényszavak kíséretében a folyóba lapátolták,

 

Először az űrt éneklik, ahonnan mindenki jön,

a végtelen nagy és kicsi pontot, aztán az anyát, 

a méhben, a hasban a meleg, élő, hullámzó vizet,

az első otthont, ahol még nincs arc,

se én, tehát voltaképpen semmi sincs,  

furcsa, különös, lakótlan, otthontalan otthon, 

majd az arcot és az anya szemeit,

ezek adományozzák az Ént,

az első itt-et, a vagyok-ot, kiscipőt,

félelmeket, végül a játékot, iskolát, szerelmet.

 

Ha nem is látod őket, itt járkálnak körülötted,

egymásra néznek és rád. Közömbös

számukra,  hisz csak néhányukat ismered.

hogy nem tudsz velük mit kezdeni,  

nem érdekli őket, tudsz-e róluk valamit vagy sem, 

 

Ők viszont ismernek téged kívülről, belülről.  

Tudják, ha pimasz gyerek maradtál még vénen is,

aki a szabadságot, ha hitte volna, hogy

birtokolja, és ha egyáltalán sejtette, mi az,

mi fán terem, ki sem érdemelte,

az is tudják, ha magadat kitöltő felnőtt lettél,

bölcs, bársonyos egész, aki félelem

és szédülés nélkül néz önmaga mélyébe,

jó gazda módjára számba veszi, ami ott van,

ez elnyeri tetszését, amaz nem, de sosem ijed,

őrjöng, hanem az igazságot elfogadja.

 

Látnak téged. De nekik ez is

teljesen mindegy. Járkálnak körülötted, 

kerengenek egymás körül, rajokba verődnek,

fogadják az újonnan érkezőket,

szertebolyonganak egyenként.

Nyisd ki a füled, mert szól a hamvak éneke.

Zümmögés? Dúdolás? Halk lallala?

Nem tudni. Hol erősebb, hol halkabb.

Fülelj, észleld, hallgassd. 

 

Marjai olvasónaplójából (Sorstalanság)

 

„majd ’abtreten’ s kissé éhes lettem volna”

 

Éhséget éreztem, szerettem volna még a lányt látni, a nyakát nézni, nyelvemet belefúrni a szájába, a lányt az emeleten, még otthon, mielőtt a csillagot fel kellett volna varrni.

Éhséget éreztem, szerettem volna még játszani, tíz éves, csutak kisfiúnak lenni, játszani még a fűzős focival, egyérintőst és kidobóst.

Éhséget éreztem, szerettem volna még ülni anyám ölében, nézni az arcát, a haját, ülni és érezni a teste melegét, a kezét, ahogy a hajamat simogatja.

Éhséget éreztem, szerettem volna még élni, a levegőből inni, a napból harapni, élni a tavaszt, a nyarat, a havas telet, és az avarégető őszt. 

De hiába: Itt félni, aztán halni kellett, támolyogva menni, elesni, halni saját halálomat és

másokét. 

 

 

Olvasónapló (ad Sorstalanság)

 

„megismertem benne, csontos arcáról, a szerelmest….

aki úgy egy órája körülbelül….„annyira nehezen adta ki kezéből a fekete hajú leányt”

 

Hármas út előtt állunk.

Mondják, valamelyiket választani kell.

 

Hazudnak.

Hazugsággal enyelegnek, tréfálkoznak, rovásodra hanyagok.

Mindegyik út rossz.

Egyik sem vezet sehová.

Mind egy helyre vezet.  

 

Hármas út előtt állsz.

Azt mondják, választani kell.

 

Gyalázat: ütnek!

Ne engedd!

Szaladj el, fuss.

Drágám, szeretlek.

Nem, nem futok!

Nélküled én nem vagyok.  

 

Egyedül vagyok, hármas út.

Ó, a gonosz hármas út!

Sötét és szűk, hármas út!

 

Nem választok, nem lehet.