Büki Mátyás
Olvasónapló (hommage à Sorstalanság)
2020.03.10.
"kezét is idenyújtva – Citrom Bandi vagyok"
"amire akkor én is megmondtam néki a nevem"
A nevemet megmondtam,
Ő meg az övét. Ennél több nem történt.
Én már azelőtt is tudtam, ki ő,
Bizonyára ő is tudta, ki vagyok én.
Tudtam, hogy hol lakik: fenn, magasan.
Ő meg nyilván tudta,
hol lakom én: lenn egy kopott
ház első emeletén,
ha tetszik, alacsonyan.
Ő nagyon okos, én kevésbé, de
Ez sem őt, sem engem nem zavar.
Kettőnk között tökéletes a kapcsolat.
Körkörös és tömény.
Bízik bennem, aminthogy persze
Én is benne. Az ő bennem bízása,
–kétségtelen– rengeteg, már-már végtelen
Számú másban is bízással fonódik egybe.
Így zeng, rezeg, él.
Az én benne bízásom más:
Csak rá irányul, más senkire sem.
Nekem ez így jó, és tudom, neki is.
Nem bánja, nem tartja kevésnek.
Nem gondolja, hogy versenyeznünk kéne
a másban is bízások számában.
Amikor mosolyog, általában ezt teszi,
akkor felnézek oda, ahol lakik.
És bár tudom, hogy ilyenkor
a sok-sok más bízottjára is jó szívvel gondol,
magam egyedül, egyedül rá,
visszamosolyodom.
Olvasónapló (Hommage à Sorstalanság)
"ekkor kellett, most már utóvégre komolyabban is, felfigyelnünk a szagra."
(Ne gondold, hogy jó vagy, se azt, hogy rossz.
A konyhában, gázra feltett fazékban krumpli fő, víz párolog.)
Ne gondold, hogy te vagy a pára, se azt, hogy a láng.
Ne gondold, hogy van, vagy volt apád és anyád.
Ne reméld, hogy lehetsz még gyerek vagy férfi,
Ne reméld, hogy van, aki az életedet félti.
Tudd, hogy itt a jövődet nem akarják,
tudd, hogy nemsokára csak a voltod lesz már.
Tudd azt is, hogyan lesz a véged,
és hogy ha valamit mégis kérnél, az nem teljesülhet.
(Ne gondold, hogy jó vagy, se azt, hogy rossz.
A hideg tűzhelyen üres a fazék, hideg falakon penész ámolyog.)
Olvasónapló (hommage à Sortalanság)
"kissé minthogyha csodálkozott volna"
Csodálkoznod nem kell. Minden megtörténhet.
Nem kellesz sehol, senkinek.
De vigyázz.
Végtelen hatalmadat te is kinyilváníthatod.
Szertekiálthatod:
Megöltök, de megmaradok!
Örök emlékezés,
Örök óvás, örök figyelem,
Az igazság fénylő, örök mámora.
Olvasónapló (hommage à Sorstalanság)
"az edényt aztán visszavittem"
Ahol születtem,
ott isten nem volt.
Most itt mégis felemelt,
velem foglalkozott. Talán, mert
más feladata éppen nem volt.
Az anyám, az idő méhébe vitt vissza.
Szólt hozzám, értettem jól.
– Bocsánat, hibáztam.
Rossz kor ez, nem neked való. Amit láthatsz, ne lásd,
amit hallhatsz, ne halljad.
Már tudom, angyalomnak kell lenned,
nagy égi seregben a harsonás.
Hangomon is fogsz szólni,
a szavaimat mondod majd.
A vidám zajgásban nagy és szép leszel,
aranyhajad vidáman lobog
a gyémántos, tiszta szélben.
Ne félj, szólok majd, időben,
ha a te időd jött el.
Most pihenj és ne törődj semmivel.
Aludj csak, szunnyadj derengve
a semmi és a minden határán,
én kedves semmim, én mindenem.
Érzés, hommage a’ Sorstalanság
"elmondhatom, Buchenwaldot én is hamar megszerettem"
Megszeretni valamit sem nem nehéz, de nem is könnyű,
kell hozzá valami állandó érzés, ami rád telepszik,
avagy ülepszik, (itt a helyes kifejezés megtalálása
egyfelől fontos, másfelől azonban mégis elhanyagolható).
Mindenesetre akkor, amikor ez az állandó érzés
már szinte hozzád nőtt, annyira, hogy már úgy
gondolod, te magad vagy ez az érzés,
és már nem tudod, ki vagy, mert már nehéz
elválasztani téged meg az érzést, másfelől mégis tudod,
hogy érzésed eredeti önmagad nélkül nem létezhet,
tehát voltaképpen belebonyolódsz egy végtelen
tükörrendszer cseles-finom labirintusába, nos, akkor
elmondhatod, hogy valamit megszerettél.
Persze nem mindegy, hogy mit. Szereteted tárgya
saját véges kis történelmed eseményeitől függő változó.
Hiszen amikor a vagonba terelnek és te, habár nem akarod, mégis
a lányra gondolsz, akit még otthon megcsókoltál – nem akarod,
mert úgy gondolod, érzed, hogy neked most itt van dolgod,
itt kell figyelemmel kísérned ezt az adott körülmények között
hozzád nőni képes érzést, nem pedig holmi mulandó emlékek
által keltett érzésekben elmélázni, mely emlékek eredete homályos,
(azaz maga a történés talán nem is történt meg, csak
álmodoztál, éber álomban álmodtál nappal, a számtanfüzeted
fölé görnyedve – nos, akkor például biztos lehetsz benne,
hogy szereteted tárgya nemsokára maga talál rád,
és akár akarod, akár nem, hozzád nő.
Válaszolnom lehetetlen (Hommage a’ Kertész Imre)
"tompa puffanások
mintha valakinek netán a hátát csapkodták volna"
Mentem, hátra sem néztem,
hiszen nem volt hátra,
igaz, előre sem.
Mentem, mert kellett,
mentem, mert löktek.
Kérdezték tőlem: – Hová mész?
– Magamba megyek.
Számomra, úgy látszik,
ott van egyedül hely.
Soha többé, senki másnak
nem leszek, csak magamban, magamnak.
Végtelen sűrűségű,
végtelenül kicsi pont.
Ha majd kényelmesen elhelyezkedem,
Kinézek magamon,
és örökre az Örök Úrra függesztem
figyelmes tekintetem.–
Hommage a’ K. I.
"mintha egyformán fekete sárból sütötték volna"
"a margarint, jobb eszköz híján, az ujjammal kentem fel"
Mentem, mintha lett volna valami dolgom.
Álltam, mintha akartam volna állni.
Ültem, mintha szabadott volna ülni.
Néztem, mert nem volt másra erőm.
Vittek, mintha akartak volna tőlem valamit.
Lefektettek, mert szántak.
Éreztem, mintha valaki odajött volna.
Felnyitottam a szemem, mintha valamit látni akartam volna.
Megmozdítottam a fejem, mintha valamit hallani akartam volna.
Figyeltem, mintha valaki valamit mondott volna.
Érteni akartam. Megérteni.
Egy orvosrab KZ-naplójából
Van egy kis fenyőliget ott,
ahol a kémények dugják
durva ujjaikat az égbe, vaginába,
aranyat keresnek vagy a méh száját,
vagy csak ölni akarnak?
Fekete füstöt öntenek rá a tájra.
Ültem egy kicsit a szélénél,
és láttam fenyőpereszkét.
Nem ritka faj, de kevesen ismerik.
A gombákkal általában így vagyunk.
Furcsa népség, meg kell hagyni,
föld alatt lakik és nem akar meghalni.
Termőtestét kidugja. Piros? Kék? Sárga?
Kicsi vagy nagy? Neki mindegy,
a föld alatt van, nem bánja.
Nem megy füstbe, nem megy gázba,
csak a kalap és tönk kerül
Franz’l kormos kondérjába.
Továbbmentem aztán
csíkos rabruhámban,
bámultam még ezt, azt,
madarat, felhőt. Egy barakkban
lányomat és feleségemet kerestem,
de őket már nem találtam.