– Nézd, ott a gyalogmenetben, mit gondolsz, ki ő?

– Mindenféle szavak jönnek-mennek a fejében.

– Jönnek-mennek? Halljad, figyelj, fogd föl! Gondolkodik, töpreng, és vers-palántákat is nevelget!

Írás nélkül is lehet költő a költő? Ha két vers között egy bő hónap telik el? És mi történik akkor, ha nincs a kezében toll, nincs előtte papír? Élményeket gyűjt, figyel, mindent megjegyez? Remélve, hogy lesz idő, amikor végre művek is születnek?

No de élmény a fáradt lépés és a lehorgasztott fej? Élmény a riadt esti nem-megérkezés, a csupasz-nedves deszkapriccs, a bolhák? Ha ez élmény, akkor mi a rügyező fák mámora, a vizek felett a madarak tavasznap-násza, tánc-szárnyalása? Mi a kedves csókja és az ölelés?

Mi az ember, ha fegyenc és gyalogol? Ha fájdalma és félelme olyan nagy, hogy minden este halkan nyüszítve sír?

Ember vagyok, költő, fegyenc? A vidéken, amerre hajtanak, kopogtat már az ősz. A nappalok rövidülnek. A napfény nélküli szürke táj éjjel koromsötét.

– Figyeltél, felfogtad?

– A jövő-menőnek, mindenfélének vélt szavak szomorú, fáradt renddé álltak bennem össze.

– Akkor tehát értetted őket! Te is lehetsz most már hűséges-vigyázatos őrzőjük!