Büki Mátyás 

Kitárultak a kapuk

2025.06.20.

Állandóan számolgatott. Úgy véltük, talán számtantanár vagy csillagász, de nem tudtuk pontosan. Vagy az eget nézte, vagy a hajnalt, az alkonyt várta.

Negyvenöt kiló, remegő kéz.

Volt vele mindig egy naptár.

Odaszaladt valakikhez, azt lapozgatta, mutogatta és beszélt is hozzá:

- Látjátok? A nyári napforduló napja azt jelenti, hogy onnantól kezdve ismét rövidülnek a nappalok, hosszabbodnak az éjszakák, illetve a másik oldalon, a téli napforduló napja meg azt jelenti, hogy hosszabbodnak a nappalok és rövidülnek az éjszakák.

De ez azt is jelenti, hogy a hetedik nap a nyári napforduló után ugyanaz, mint az egy héttel azelőtti, a nappalok mind a két napon egyforma hosszúak, meg persze az éjszakák is.

Elég unalmas volt ezt hallani. Ki nem tudja, vagy legalábbis sejti ezt? Miért kell ezzel annyit foglalkozni, éppen most? Nincs elég bajunk? Meg aztán a hónapok sem egyforma hosszúak, a számolgatás egyáltalán nem olyan egyszerű.

De szóba álltunk vele, azért másról is lehetett vele beszélni.

Voltak, akik nevetségesnek tartották. Tény, hogy olykor nevettünk rajta, vagy legyintettünk és az arcába vigyorogtunk. Volt, aki őrültnek tartotta, de igazából nem volt az.

 

Hanem jött aztán a felszabadulás napja, kimehettünk a gettóból, senkinek nem kellett már félnie, hogy a nyilasok lelövik, csak attól, hogy akit elvittek, nem jön már vissza. Rokonok, szülők, gyerekek.

És akkor megdühödtünk rá, mert a gettó kapujában ilyesmiket kezdett mondani:– Nincs is felszabadulás, mit kiabáltok, integettek,mit mosolyogtok, nevettek, miért őrjöngtök a boldogságtól? Nem mondtam, hogy nincs január tizennyolc? Hogy az valójában november huszonhat? Számoljátok ki! Mondtam már: nincsenek napok, tagadják egymást a fordulópontok két oldalán. Szamárfület mutatnak egymásnak és egyszerre mondják: te nem is vagy csak én vagyok! Megsemmisülnek egymásban! Ami most van, az nincs.

De valaki felkiáltott: -– Ha a napok egymást tagadják, semlegesítik, akkor a megtörtént dolgok is tagadják egymást. De akkor mi hogyan vagyunk? Hogyan kerültünk ide? Az a nap, amit születésünk napjának nevezünk, tagad egy másik napot, ami viszont visszatagad? De itt vagyunk és éppen téged hallunk beszélni! No és te, aki ezeket a sületlenségeket mondod, hogyan vagy?

Egy másikunk a vállánál fogva megragadta, úgy rázta, dühösen: – Felszabadultunk, nem érted? Meg sem érdemled a szabadságot! Úgy látszik, eleve rabnak születtél, rab vagy az oda-vissza számlásaidban. De mi szabadok vagyunk. Szabadok a születésnapjainkkal együtt. Hiszen születtünk. És élünk a halálunkig. Van iránya az időnek, nincs ez az örök hintázás ide, meg oda.

Aztán meg is lökte, mire ő megtántorodott és elesett, de olyan szerencsétlenül, hogy fejét beverte a járdaszegélybe. Fura, krákogó hangot hallatott, aztán nem mozdult. Vér szivárgott a koponyájából. Valaki odahajolt hozzá, felnézett ránk. Meghalt, mondta. Menjünk.