IRODALOM

 

Dávid András

Na de mi van a csokoládégyárral?

2020.01.29.

Mert ugye beharangoztam, hogy lesz itt kérem mindenféle nyalánkság és nem kívánok tovább adós maradni ezzel.

 

Nagypapával mindig kicseszik az élet, így vezeti be anyám a dolgot, neki is szokása múltidő helyett folyamatos jelent használni, amolyan örökmúlt, egy megmerevedett, megfagyott, a jelenben létező múlt, amit ha felolvasztanak, akkor feléled, mint a jégbazárt imbacilus.

Mindegy. Nagypapa cukrászsegéd és a raktárban a liszteszsákokon teszi magáévá a cukrászmester feleségét, napjában többször is, mert sok a munka és gyakran kell a raktárba menni. Gyakran kérjük anyánkat, hogy meséljen részleteket, hogy azt mesélje el lehetőleg, milyen is az, amikor a nagypapa a liszteszsákokon magáévá teszi a cukrászmester feleségét, mert ha magáévá teszi, akkor a cukrászmester felesége maga lesz nagypapa, de igen kacifánkos dolog elképzelni a cukrászmesternét, ahogy nagypapává válik, amikor az a magáévá teszi. Velem például gyakran előfordul, hogy magamévá teszek néhány szelet rántotthúst. Na látod, ettől még nem válsz rántotthússá, mondja anyám, és akkor mind elgondolkozunk azon, hogy az a disznó, amikor rántotthússá avanzsál, mi meg felzabáljuk, attól még disznó marad-e vagy énné válik, de úgy is vehetjük, ha megeszünk egy féldisznót, akkor félig mi is nagy disznók vagyunk, mert ilyen a logika világa.

– Tekintsünk el attól – mondja anyám –, hogy a rántotthús nem igazán kóser, sőt egyáltalán nem az, ha disznóból van, naná! majd fogok nektek injektált borjút készíteni, inkább kikóserezem, lemosom, besózom rendesen, ami pedig nagypapát illeti, nagypapa magáévá teszi a liszteszsákokon a cukrászmester feleségét, mondjuk inkább úgy, hogy jól megdöngeti a liszteszsákokon, csak mert úgy egyszerűbb mondani.

Akkor mindenesetre megkérjük anyánkat, hogy azt mesélje el, milyen is az, amikor a nagypapa a liszteszsákokon döngeti a cukrászmester feleségét. Amikor a nagy döngéstől valamelyik liszteszsák kiszakad, akkor a liszt felszáll a levegőben, bumm, bumm - bumm, bumm, mint hófehér hintőporfelhő lengi be a helyet, a fehér lisztpor száll mindenfelé, a lámpa is csak valami sejtelmes fénylabdává változik, még levegőt venni sem lehet, asztmás lesz nagypapa, ha túlzásba viszi a döngést ott a lisztfelhőben, bizony a nagy nagy és gyakori szerelemtől asztmát kaphat az ember, csakhogy ha jól utánagondolunk, nem liszteszsákokon történnek ezek a dolgok, hanem hanem sokkal inkább cukroszsákokon, hisz’ mégiscsak cukrászatról van szó nem a Péknéről.

Ha pékné módra csinálnák, akkor lisztfelhőben donganának, de ez egy cukrászat, nem lisztfelhőben úsznak, hanem cukormázban. Döngés után le kell nyalogatni a cukrot a cukrászmester feleségéről, nehogy a férje a cukrászmester észrevegye, hogy valami jobban nem stimmel a kelleténél, hanem ekkor, egyszercsak hopp, közbeszól, az Első Világháboró. Kaphatna becenevet ez a háboró is, például Első Világháboró a Vesztes.

 

Nagypapa megsebesül

 

Nem tudom, valóban fáj-e a lába a nagypapámnak, mindenesetre anyámé gyakran fáj, meg az enyém is, mert ez öröklődik és különbenis, nálunk minden egyszerre történik. Nagypapának azért fáj, mert megsebesül a háboróban. Nem akármilyen kis csipp-csupp háboró az, hanem igazi világháboró, méghozzá az első. Mindig az első a legjobb.

Nagypapa bevonul katonának. Úgy képzelem, hogy nyalka huszár lehet, a lova csak úgy hányja-veti magát, a nagypapa pedig piros huszármentéjében, zsinóros nadrágjában, úgy nézhet ki, mint egy népitánccsoport szólistája, aki csak úgy csapkodja a csizsmáját, ihajj-csuhajj, pengeti a sarkantyúit, hogy lova a Rozál, csak összekapja magát, és éppen bejönnének a sokszoknyás lyányok, kezük a csípejükön, fejükön a borospalackkal, énekelve, hogy

"Kistaápéba keét úton kő beémenni…"

Nagypapa meg karján a hatalmas tóratekerccsel, mint Damjanics Ignácz, csak annak nem volt Tóratekercs a karján, nyalkán üli meg a lovát. Látom, ahogy a szakálla meg a tóratekercs lobognak a fagyos szélben. Néha össze is gubancolódik a kettő, akkor jókora idő kell a kigubancoláshoz, dehát egy háboróban idő, mint tenger.

Akkor az jut az eszembe, a zsinóros nadrágról, hogy pisilni, amikor pisilnie kell a háboróban csata közben, azt vajon hogyan csinálja? Akkor bizton meg kell állítani mindent. Megállítani a lovát, megállítani a csatát, hogy hopp, hopp, stopp! Pisiszünet!

A sokszoknyás lyányok visítva menekülnek, rohannak sortállani a budi előtt, meg még le kell kerülnie annak a ménkű sok szoknyának is, tíz perc szünet, Achtung, Achtung Pipipause bitte!, nem ér a nevem, házban vagyok!, enyém a vár, – tied a lekvár!, szóval így képzelem el a nagypapám, aki ott áll a nyeregben és éppen pisiléshez készül a Rozál hátáról és mindenki megáll egy percre, vagy tízre, az éppen hasbaszúrt szuronyokat sem forgatják meg, és a belek sem omlanak rögtön ki, hogy ottan gőzölgjenek a kies harcmezőn és a kardok is mind az égnek merednek, egy pi-pi-llanatra, és nagypapa éppen azon gondolkodik, hogy amíg kigombolja a sliccét a paszomántos huszárnadrágnak, addig kinek a kezibe adja a karján nyugvó tóratekercset, mert azt nem lehet csak úgy, akárkinek odaadni, vigyázni kell, baja ne essék, meg ne sérüljön, mert akkor tréflivé válik a tóratekercs és lehet új tórát keresni, ami egy kész vagyon, de egy gój kezibe sem lehet csak úgy odanyomni, ezt nagypapa jól eszibe is vési, hogy megkérdezi a dolgot a rabbitól, ha hazamegy és találkoznak.

– Git Sabesz, Spitzer! Mi szél fúj téged erre, mikor rendes ágyútöltelékként épp a fronton kellene rohadnod?
– Fontos kérdéssel fordulok hozzád rabbi, kérlek, ne viccelődj velem. Hogyan oldod meg Rabbi, amikor a Tóratekerccsel a karodon sétálsz a harctéren és rád jön a pisilhetnék?
– Figyelj Spitzer, miközben ezrek, százezrek esnek el a csúszós csatatéren, ez a te legnagyobb gondod most, hogy én hogyan pisilek? Hát elment a te józan eszed, Spitzer?
– Rabbi, ez nagyon fontos, hogyan pisil a rabbi?
– Hogyan, hogyan? Hát egyenes vonalban. Mint egy fröccsöntödében. Állok, előveszem a bögyörőmet, oszt zubog. Meg vagy te őrülve, Spitzer! Nem neked való ez a nagy Háborósdi. Zsidó ember csak ne háboróskodjék, mer’ az agyára megy!

Szóval ilyesmin álmodozik nagypapa, a lován, karján a tóratekerccsel, pisiszünetben, de akkor jön egy rohadék ágyúgolyhó ami persze már nem tud megállni a levegőben és amíg az egész hadszíntér pisál, hát bumm, a rohadék ágyúgolyhó mellbevágja a nagypapát, aki jól meg is sebesül ebbe. Lehet, hogy be is pisil, hogy folt éktelenkedik a nadrágján. Egy kicsi. Ez visszatérő fájdalom, a családban többször is előfordul a leszármazottaknál.

Persze lehet, hogy nagypapa nem is huszár, lehet, hogy ott éppen nincsenek is egyáltalán huszárok az első világháboróban, szegény nagypapa csak egy senki slapec, csak a sebesülése valódi, úgyhogy a csata után majdnem le is szerelik a nagypapát. Kap valami háborós plecsnit, megemlékezésül a sebesülésére.

Hogy megnézném volna a sebesülése helyét, ujjammal végigszántanám volna a hegeket, de erre nem kerül sor és még különben sem tartunk itt. Azt hiszem, a lábán sebesül meg, úgyhogy biztosan sántít és néha görcsbe rándul. Látja, hogy jön az a rohadt ágyugolyhó és pont felé tart, Rozál is sunyít, oldalt karéjoz, nagypapa pedig mandinerből leveszi az ágyugolyhót és visszaküldi oda, ahonnan jött. De az is lehet, hogy a tüdejét éri a találat, amikor mellel veszi le a golyhót, majd dekázva, lábbal az egyik csatár felé passzolja és ezért gyakran és hosszan köhög. Bármi megtörténhet abban az első világháboróban, szemét egy helyzet, nem vitás. De legalább az ő gőzölgő belei épen benne maradnak, azt nem forgatják ki a szuronnyal, mekkora mázli!

Az Első Nagy Vesztes Világháborót mindenki elveszíti, mintha örökre a zaciba tennék volna, csak nagypapa győzedelmeskedik az egészből a jó kis sebesülésével. Mer' hogy a zsidók járnak mindég jól.

Felsorakozik a nemlétező huszárezred, nyihognak a lovak, hányják-vetik magokat, a huszárok meg feszítenek a nyeregben, nem is tudom van-e mindnek tóra tekercs a karján, vagy slicc a zsinórral kivarrt nadrágon, mindegy, ott állanak a sokszoknyás lyányok, mind visszavették magukra a szoknyájukat, meg a kancsó bort egyensúlyozzák a fejükön, lobognak a lobogók, dobognak a dobok, és akkor bekiabálnak, hogy Ezred! Viiigyázz!

És akkor a lovak mind összecsapják a patkóikat és haptákba vágják magukat és akkor azt mondják: Nagypapa jöjjön elő! Nem is. Azt mondják Nagypapa! Lépjen ki! Sőt úgy mondják, mert annak nagyobb hatása van: Nagypapa! Kilépni! Igen, ez az.

Milyen jól hangzik ez a katonás beszédmodor. Akkor nagypapa lepattan a nyeregből, meglapajgatja a lova tomporát, ami egy kefével, meg némi cipőpasztával egészen fényesre van suvickolva, pont mint a csizsmája is, a lova fülébe súg valamit, gondolom azt, hogy nyugi Rozál, ne kapájj mán a láboddal, mindjárt visszajön a nagypapa, hoz neked zabot oszt megabrakoltat mint annak a rendje, addig meg bírd türelemmel, és feszes vigyázzállásban előremasírozik az ezredesúrhoz, aki össze-vissza méltatja a háborós sebesülését, hogy mennyire jól céloznak azok a taljánok, vagy németek, már nem is tudom, éppen ki ellen háboróznak, minden esetre annyira jól eltalálják nagypapát, hogy mire a sebesüléséből felépül, már le is marad a Nagy Első Vesztes Világháboró kifejlődéséről és ettől kezdve igen fájlalja a lábát, és a hadiorvos kifejezetten megtiltja neki, hogy lélegzet visszafojtva a wckagylók szélén táncoljon, de nagypapa mindezt semmibeveszi.

Ja, és főleg van ott két sokszoknyás honleányzó is kancsó vörösborral a fején, és egy matyó hímzéses párnával a kezükben és azon nyugoszik a háborós plecsnyi, amit a másik honleányzó leemel a matyópárnáról és odaadja az ezredesúrnak. Középen meg egy hímzett felirat lebeg, egy csodálatos verssor, amit a nagymamám hímez oda, a konyha falára, a sparhelt mellé, ez áll rajt:

Édes rózsám életem és vérem,
Kis tubicám, te vagy az én váram.

Oldalt meg őzikék figyelik a számukra is felejthetetlen történést. Ezredúr pedig összecsippentetti a mutató és a hüvejkujját, kipattintja a plecsnyi hátán a tűt és beledöfi a nagypapa huszármentéjébe, attól kezdve ez ott ékeskedik. Bár a mentét nem veszi többször fel nagypapa, legfeljebb sütés-főzéshez. Sosem látom, hogy másutt viselné volna, mivel a nagypapát se látom soha.

Nagypapa megkéri nagy tisztelettel az ezredes urat, átvenné-e tőle a Tóratekercset, amíg szalutál, de még megkérdi előtte,

– Ezredes úr! Instállom, ugye maga zsidó?
– Mi köze magának ehhez, Spitzer huszár?
– Há’ csak mer’ oly szép szakállat ereszt, ahogy elnézem ezredesurat akár még jó kis zsidónak is jó lehetne.
– Egy szuronydöffentés okán borbélyom jobbkeze használhatatlan, Spitzer huszár, ballal meg nem adom a gigámat a keze alá, hát megnő ez a fránya szakáll. Kielégítő a válaszom, nagypapa?
– Hát sajnos nagy kielégülést nem érzek, de nem tud itt valakit, Ezredes úr, aki itt a közelben mégiscsak zsidó lenne? Csak a szalutálás végett.
– Itt van az én adjutánsom, aki írni is tud, akkor meg bizton csörgedez benne némi zsidó vér, mert azok mindég írnak, meg olvasnak. Svarc adjutáns! Kilépni!

Svarc adjutáns feszes léptekkel kilép. Valóban, neki is hosszú, nagy szakálla van, igazi katasztrófa ez a borbélydöffentés, amitől az egész tisztikar szakállat ereszt.

– Mondja Svarc! Mi a maga keresztneve?
– Alázatosan jelentem, Slojme!
– Svarc Slojme?
– Svarc Slojme adjutáns, ezredes úr!
– Nekem kicsit zsidósnak hangzik ez a név, adjutáns!
– Jelentem ez egy színtiszta magyar név! A Svarc, kérem, ugyan némi sváb eredettel bír, még Mária Therézia megboldogult magyar királynőanyánk idejéből, míg a Slojme ugyebár a lehető legtöbbféle bibliában szerepel, de még a Korán is említést tesz róla, imígyen: Ki korán kel, aranyat lel.
– Kielégítő volt magának a válasz, Spitzer huszár?
– Teljesen kielégítő ezredes úr, Svarc Slojme adjutáns úr színmagyarságához kétség, sőt egység sem fér, ez maga a szentháromság, bátran a kezibe nyomom a színmagyar Tórámat, amíg tisztelgek.

Át is adja, nagypapa a Tóratekercsgöngyöleget Svarc Slojme színmagyar adjutánsnak, és haptákba vágja magát, tiszteleg egy hatalmasat az ezredes úrnak, aki.

– Nagypapa! Csupa ilyen derék sebesült hazafira van szüksége a hazának! Ne feledje, a haza sem felejt! Lelépni!

Nagypapa visszamasírozik a lovához, de masírozás közben még a lova felé félúton eszibe jut, hogy bizony vissza kell vennie Svarc Slojme színmagyar adjutánstól a színmagyar tóratekercset, úgyhogy megáll, szabályos hátraarcot csinál és visszaindul a két sokszoknyás, borosüveges honleány irányába, ahol az adjutáns is rejtőzködik a Tóratekerccsel a karján, a keziben.

– Oszt mond csak csibém! – szólítja meg a pirospozsgás arcú sokszoknyás hajadont.
 – Úgy é szűz vagy-e még?
– Vagyok, ami vagyok. Tennap még az vónék.
– Oszt mára mi a beosztás?
– Az a helyzet, nagypapa, hogy az éjjel csak úgy fekszöm az ágyban, fixálom én a plafont, a plafonon az árnyakat, és akkor egyszerre jött a Magyar Hadsereg, a 4. Hadosztály, oszt egy szemvillantásba sem telik, hopp, már nem is vagyok szűz. Mintha sosem vónék!

Akkor nagypapa folytatja útját az Ezredes úr felé. Ahogy odaér, az Ezredes úr megint megszólal.

– Spitzer huszár, nehogy azt gondolja, hogy most majd elgaloppírozhatja magát! Magán lesz a szemem! Nem felejtem ám el magát. És a haza sem, a haza nem felejt!

A rajzok Für Emil munkái