IRODALOM

Dávid András

Felhő

2021.06.05.

Valahányszor felbőgnek a motorok és a propellerek csak úgy hajtják a szelet, amikor a repülőgép szürke teste nehézkesen kifordul a nyílegyenes betonútra, a felszállópályára, ami a leszállópálya is egyben, a pilóta gázt ad, tövig nyomja a pedálokat, hogy a lehető legteljesebb erőt adja a gépnek, a gép ilyenkor eszement kutyakölyökként meglódul, gurul a pályán teljes sebességgel, hogy a vége felé dobbantson és nekirugaszkodjon a levegőnek. Az utasok üléseikbe szíjazva rettegnek, van, aki imát mormol, de olyan is akad, aki mély előrelátással már síksötét részegre itta magát és most az előtte lévő üléstámlán keres célpontot ahová hányjon.

A gép rázkódik, bömböl, recseg-ropog, majd szétesik, a kerekei kipukkadnak, a szárnya letörik, a tartályok lángra kapnak és felrobbannak, az emberek szanaszét repülnek, itt egy láb, amott egy kar, ilyeneket képzelegnek a rettegő utasok, de a repülőgép teste valahogy mégis megemelkedik, megszűnik a rázkódás, alábbhagy a bőgés, az utasok fellélegeznek, ajkukon boldog mosoly játszik, a stewardessek bekapcsolják a víz és derékmelegítőt, az ablaknál ülők pedig érdeklődve bámulnak kifelé, még egy utolsó pillantást vetnek immár madártávlatból a városra, ami el-eltűnik, lassacskán egy másik városnak adva át helyét.

Furcsa szokásaik vannak az utasoknak, az ablak mellett. Egyik karjukat felemelik, az ablak felett és kezüket, mint egy automobil ablakmosója jobbra-balra ingatják, integetnek. Hogy kinek, minek, ezt titok fedi, a gép máris olyan magasan jár, az ablakok pedig oly picinyek mint a hajóablakok, amik olyan picinyek mint a repülőgép ablakai, hogy az egészből semmi sem látszik, de senki nem is törődik vele, mindenki megy a dolgára, a repülő a fény felé tart, az utasok várják, hogy a stewardesek felszolgálják az ebédet. De a sztyuviknak nyoma sincs és már türelmetlenkednek is az utasok, ekkor végre a pilótafülke felől megrebben a szürke függöny és megjelenik a fő stewardess, kicsit nagyon sápadtan, verejtékcseppek a homlokán és ajkai felett, de azért mosolyogva megszólal.

– Hölgyeim és uraim! Van-e rabbi önök között?

Senki sem mozdul csak a hátsó ülések felől hallatszik heves mocorgás. Egy kis, fekete ember jelenik meg, fekete nadrág pocakja felett összefogva, fekete kabát és fekete kalappal a fején, csak fekete szakálla őszül, úgyhogy nem kellene feketének neveznünk, inkább kéknek, de ez egy rabbi, nem a kékszakáll. Kezében fekete könyvet szorongat, ujját a lapok között tartva, ahol éppen tartott, el ne feledje, nagyon izgalmas történet lehet, aminek olvasásában megzavarják.

Az utasok ijedten pislognak, sőt Schmidtné a férjéhez hajol és megkérdi: Valakinek fel kell adni az utolsó kenetet? De Schmidt a fejét rázza: Nyughass Rozál, a zsidók nem kennek semmit fel. Csak a királyokat.[1]

A sztyuvi betuszkolja a rabbit a pilótafülkébe és magára hagyja a két pilótával, meg a navigátorral.

– Látja azt, ott előttünk, rabbi? – kérdi a navigátor és előremutat az ablakon keresztül.

– Mit kellene látnom? Az eget?

– Azt ott, pont előttünk, ami felé tartunk.

– Fellegek?

– Nézze, hogy tündöklik!

– A napra céloz?

– Ha jobbra néz, rabbi, a nap arra van. Ez itt valami más tündöklés. Azért hívtuk, hogy erre magyarázatot adjon, mielőtt baj lesz.

– Mi baj lenne?

Az első pilóta egészen a rabbi felé fordult, miközben ő is előrebökött.

– Az ott egy város. Nem látja?

– Milyen város? – kérdi a rabbi. – Semmit sem látok. Csak egy felhőt. Egy felhőbe bármit beleképzelhet az ember.

– Itt hárman látjuk a várost – mondja a másod pilóta és erősen hunyorog, ahogy a homlokára tolja a napszemüvegét.

– Én is látom, hogy tündököl. A felhő – válaszol a rabbi. – Maguk mit látnak?

– Egy aranyban tündöklő várost.

– Csodálatos! Folytassák, mit még?

A navigátor egy távcsövet nyújt a rabbinak.

– Egy város, mely aranyszínben pompázik.

– Fal veszi körül.

– A falon belül, ha jól látom két oszlop nyúlik felfelé.

– Lefelé – szól közbe az első pilóta.

– Mindegy, hogy fel vagy le, azt innen nem lehet meghatározni.

A rabbi úgy érezte, most már neki is meg kell szólalnia.

– Ami fent, az lent.[2]

– úgy gondolta, ezzel nem reszkíroz semmit. – Nem látok semmit. Mi van azokkal az oszlopokkal?

– Gránátalmák vannak a tetejükön.

– Az aljukon – tette hozzá a navigátor.

– Aranyból vannak.

– Vagy rézből.

– Bronzból, azért zöld.

– Ott a felirat is rajtuk.

– Olvassa csak! – kéri a rabbi.

– Csak betűzni tudom. Az egyiken Jákin, a másikon …öö B-o-á-z – betüzi a második pilóta. [3]

A rabbi kicsit megremeg, ez emlékezteti haloványan valamire. Pörgetni kezdi a kezében lévő könyv lapjait.

– Látnak épületet is az oszlopok mögött?

– Igen, egy szögletes, kocka alakú épület van mögötte.

– Az nem lehet – suttogja a rabbi. – A Templom! Hiszen azt lerombolták!

– És felette látok egy másik épületet, ez kisebb valamivel. A két oszlop nélkül. Ehhez viszont hosszú oszlopsor csatlakozik!

– Hihetetlen! – suttogta a rabbi. – A második templom! Hiszen azt is lerombolták! De én semmit nem látok! Csak felhőt! Azonnal hívják ide a pópát! Ott ült velem egy vonalban, kissé hátrább, a másik sorban.

A sztyuvi megy, hozza a pópát. A pópa is feketében van, csak annyi a különbség, hogy jóval nagyobb a hasa, szuszog ahogy jön, a nagy pocak jobbra-balra leng, mint a lendkerekes játékautók motorja. Kerek szemüveget hord és hófehér a szakálla. Gyanúsan méregeti a rabbit.

– Mondja kolléga, mit lát ott szemben?

– Mit, mit? Felleget.

– Tündöklik.

– Hát persze, hogy. A fellegek tündöklenek.

– A várost, a várost látja?

– Ha nagyon akarják, láthatom, de nem igazán. Milyen várost?

– Ott, azt, ahol a templom van.

– Úgy vélik, az a magányos templom a kereszttel a tetején? [4]

– Magányos egy frászt magányos.

– Így, hogy mondják, tényleg, látom, mintha ez a templom a másikra épült volna. Fejjel lefelé.

– Ami fent, az lent – mondja a rabbi és kezével csuklóból táncmozdulatot tesz. A pópa bólint.

– Remélem, jól szórakoznak ezzel a felhőjátékkal [5].  Szóljanak az imámnak! Középen terpeszkedik.

Jön az imám is, ő is hasas, erősen szuszog, elől fehér csíkként látszik az inge, neki is van könyve, neki is előadják a pilóták a problémát.

– Felhő az, nem vitás – mondja az imám és megnyálazza az ujjait, hogy lapozhasson a könyvben.

– Ott a templomokra építve ott a mecset!

– A templomok alá – szól a rabbi, meg a pópa egyszerre.

– Ami fent, az lent – mondja kórusban a személyzet.

Az imám a könyvéből olvas – Aranykupola a tetején, ami beragyogja az egeket.

– Szóval felismerik a várost? – kérdi a navigátor.

– Mi csak felhőt látunk – mondja a három egyházfi.

– Egy tündöklő város, ahol, ami vagy fent van, az lent van, a felhők között ki-kikandikálnak az oszlopok, tornyok, kupolák, meg furcsamód egy szikla is, nagy a nyüzsgés, de ez majdnem mindegy – sóhajt a parancsnok.

– Mindjárt nekimegyünk!

– Kerüljük ki!

– Egy felhő miatt nem térhetünk el az útiránytól!

A három egyházfi összeborul, karjaikat a másik vállán összefonja és táncolni kezd körbe-körbe ott, a pilótakabinban, szilajul ropják, a három pocakos, pörögnek–forognak. A gép veszélyesen dülöngélni kezd, a pilóta merész dugóhúzó manőverbe kezd, teljes sebességre kapcsol, nekimegy a tündöklő fellegvárosnak. De bármilyen gyorsan közelítenek is, a felhő hirtelen távolodni kezd, hirtelen csak apró fénylő pontnak látszik.

– Abbahagyhatják a hejehujázást, menjenek vissza a helyükre és kössék be magukat! – szól a másodpilóta.

– Pedig milyen közelinek tűnt!

 

Az utastérben dermedt csend honol.


[1] . FELKENT, FELKENETÉS A Bibliában, amikor felkentek valakit, a Szentírás a héber má·sachʹ szóval (ebből származik a má·síʹach, azaz Messiás szó is), és a görög khriʹó szóval utal (amelyből a khri·sztoszʹ v. Krisztus szó származik) (2Mó 30:30; 3Mó 4:5; Rbi8, lábj.; Lk 4:18; Cs 4:26). A Héber Iratokban és a Görög Iratokban ez a fajta jelentésbeli különbség következetesen végigvonul.

Felkenetés: Ha valakit olajjal kentek fel, akkor az olajat a fejére öntötték, amely aztán lefolyt a szakállára, majd a ruhája gallérjára (Zs 133:2). A bibliai időkben a héberek között és néhány nem héber nép között is az volt a szokás, hogy ünnepélyesen felkenték az uralkodóikat. Ezzel vált hivatalossá a trónra lépés (Bí 9:8, 15; 1Sá 9:16; 2Sá 19:10). Miután Isten megmutatta Sámuelnek, hogy Saul a választottja, a próféta felkente Sault királlyá (1Sá 10:1).

[2] . Hermész Triszmegisztosz: A smaragd Tábla Hamvas Béla (2. pont, a legismertebb)  Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unis.

Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van, és ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, így érted meg az egy varázslatát.

[3]. OSZLOPFŐ A Salamon temploma előtt álló két oszlop (Jákin és Boáz) tetején egy-egy hatalmas oszlopfő volt (2Kr 3:15–17). Ezeket az oszlopokat és a rajtuk lévő oszlopfőket egy Hírám nevű mesterember felügyelete alatt készítették a templom építésének idején (vszínü i. e. 1034–1027), és több mint 400 évig maradtak fenn, egészen addig, amíg Jeruzsálemet ki nem fosztották a babilóniaiak i. e. 607-ben (2Kir 4:11–13; Jr 52:17, 22). Egy kivételével az összes helyen, ahol ezekről az oszlopfőkről van szó, a héber kó·theʹreth szó szerepel. Ez a szó a ká·tharʹ (’körbevesz’, Bí 20:43) kifejezésből ered, és kapcsolatban van a keʹther (’fejdísz’, Esz 1:11) szóval. A 2Krónikák 3:15-ben „oszlopfő”-nek fordított héber kifejezés (ceʹfeth) a cá·fáʹ igéből ered, melynek a jelentése: ’bevon’ (2Mó 25:11).

Az oszlopok öntött rézből készültek, a csésze formájú oszlopfők aljánál hét, rézből készült hálóminta volt, és ezekről két sorban 100-100 réz gránátalma csüggött rézláncokon. Ezek úgy voltak elhelyezve az oszlopfők körül, mintha nyakláncok lennének (1Kir 7:17, 18, 20, 42; 2Kir 3:16).

[4] . Jézus, Szent sír temploma

[5] . Leonardo da Vinci: Felhőnézés

 

FEL