Fintor Fruzsina

Makai Emil és a Tóra Örömünnepe,
avagy a hittől való távolodás kritikája

Makai Emil és a korabeli magyar zsidó irodalom

2020.09.20.

A Kiss József által útjára indított Hét című folyóirat kőrül csoportosuló korabeli zsidó szerzők számára magyarnak lenni már-már magától értetődő, természetes dolog volt. Makai Emil és az 1890-es években tevékenykedő szerzők, mint Heltai Jenő, Ignotus vagy Szilágyi Géza már nem az emancipáció és integráció hevületében alkottak, hiszen az őket megelőző két magyar zsidó irodalmi nemzedéket meghaladva, kritikusan szemlélték a 90-es évek korabeli jelenét, a társadalmi változásokat és mind ezt magyarként tették. Komlós Aladár kritikai készségükről így fogalmaz a harmadik magyar zsidó irodalmi nemzedékkel összefüggésben: "Kritikája nyugodt, szinte fölényes kritika."[1] Talán azért jellemezhető kritikájuk olykor a fölényes szóval, mert ők már egy letisztultabb társadalmi képet élnek meg a mindennapjaikban, hiszen már nem kell harcolni az egyenjogúságért. Ők a hétköznapokat megélő emberek képviselői és önmagukat is kritikával szemlélő nemzedék tagjai, akik kertelés nélkül vallanak a korabeli magyar, illetve magyar-zsidó társadalmi rétegek visszásságairól.

A fentebb felsorolt nevek közül, talán Makai Emil az, aki a leginkább zsidó gyökerekkel rendelkezik, hiszen rabbinak készült és édes apja neves makói rabbi volt, ami Makai neveltetésében és költészetében is észrevehető, hiszen romantikus írásai mellett vallásos költeményeivel is megörvendeztette olvasóit.[2] Szerb Antal a következőt írja a korabeli romantikus irodalmi szemlélettel kapcsolatban:"Meg lehet pl. figyelni a szerelmi líra egyre növekvő demokratizálódását. (…)"[3],  "Kiss József, Makai Emil, Heltai és utánzóik nagy tömege szerelmi glóriába vonják a masamódot, a kóristalányt, az alacsony származás most olyan kötelező, mint az ártatlan szív hajdanán. A biedermeier- szerelem törvényei oldódnak, a szerelmi líra közelebb jön a valósághoz."[4]

 A Tóra Örömünnepe, avagy a vég és a kezdet

 Makai Emil alábbiakban értelmezésre kerülő költeménye, híven tükrözi a korabeli- Komlós Aladár által is érzékeltetett - társadalmi kritikát egyszersmind emlékeztet a zsidóságra, egy meghatározó ünnepre, a vallás fontosságára és kifejti annak elértéktelenedését.

A Makai Emil tollából származó költemény 1890-ben jelent meg az Egyenlőség lapjain, egy általam már korábban tárgyalt írásával, a Múlt és Jövő címet viselő versével együtt. Kőbányai János sem feledte el ezt a költeményt hiszen a 2015-ben megjelent Két Évszázad Magyar-Zsidó Költészete címet viselő kötet első részébe is bekerült.

Ünnepi körmenet Szimchát Torá alkalmával

A költemény, melyről most szó van már a címe miatt is érdekes, hiszen egy poszt tórai zsidó ünnepre utalva a Tórah Örömünnepére elnevezést kapta szerzőétől. A cím értelmezhetősége önmagában is összetett, hiszen egy olyan zsidó ünnepre utal, aminek egy szent írás, a Tóra van a középpontjában, ezért az ünnep héber neve Szimchát Torá. Megünneplésének hagyománya nem tórai, de még csak nem is tanah-i eredetű.

A IX. századtól kezdődik az ünnep története, a régi Babilónia területén élő zsidósággal. Ezen a napon érnek a zsinagógákban a Tóra utolsó hetiszakaszához majd újrakezdik olvasni az elejétől, jelképezve, hogy tanításai sosem érnek véget és azt egy egész emberöltőn át kell tanulni. A Tóra megünneplésének alkalmával az összes Tóratekercset kiveszik a frigyszekrényből és az egész zsinagógában egy körmenetben végig hordozzák őket, ezzel is jelképezve a körforgást és azt, hogy a Tóra tanulásnak sosincs vége. A körmenetben énekelnek és táncolnak, ezzel is ünnepelve a zsidó nép és Isten kapcsolatát, valamint a Tórát, amin keresztül ez a kapcsolat örökké tart. Összesen hét alkalommal járják körül a zsinagógát. A gyermekek kis tekercseket visznek vagy zászlókat lengetnek, a nők és a lányok pedig cukorkát dobálnak.[5]

A nap eredetére a Midrásban találunk magyarázatot, ami emlékeztet arra, hogy mikor Salamon Királyt Isten megajándékozta a Bölcsesség könyvével azaz a Tórával, akkor nagy örömünnepet rendezett annak tiszteletére.[6]

A következő sorokban megpróbálunk választ találni arra, hogy Makai Emil miért választotta ezt a címet költeményének és arra, hogy ezzel mire akarta emlékeztetni az olvasót.

"Élt egykor a gondtalan ősi napokban
Egy nép, lealázva a többi között;
S azt zengi csodásan a szép rege róla,
Hogy fény lebegett tova törzse fölött.
Még lüktetett ifju szivében – eszme,
Becsülni tanulta az ősi igét;
S dicső ideált világra teremtve,
Szennyfolt sohase födte be tiszta nevét.

 A boldog idők leperegtek a multba,
Sivár a jelen, kihülőben a mult;
A régi utat ma tövis koszorúzza,
Mit ősök imádtak, - ah! "rég elavult"."[7]

A költemény első soraiban elénk tárul a zsidóság múltja és sorsának keserű alakulása, emlékezzünk csak az egyiptomi rabszolgaság időszakára vagy a babiloni fogságra. Az első sorok után Makai Istenre és a Sehinára emlékeztet, arra az isteni jelenlétre, amikor a zsidó nép fölött megjelent a fény. Az Örökkévaló megadta a népnek azt a bölcsességet és hitet a Tóra által, aminek töretlennek kellett volna maradnia.

A második versszaktól a költő elmondja, hogy saját jelenében már mennyire nincs helye a régi idők és ősök által képviselt hitnek és tudásnak, hiszen azt elavultnak tartják, bármennyire is sivár a szerző saját kora.

 "A tél hidegét ki cseréli tavaszra?
Dacolva ki léphet a – század előtt?
Kor szelleme lüktet az emberi agyba'
Ah! nincs ki dicsérje a régi időt!

 Haladni előre! amerre csak út van,
Egymást letiporni: a legszebb erény;
Mi szép haladás: lenyügözni a multat.
S kacagni az ősök "balga" hitén!
Mi szép, letekinteni büszke magasból,
Hová felemelte a "dicső tudomány",
Ugy duzzad a sziv is a büszke szavaktól,
S a "dajkamesét" ki higyje ma már?"[8]

 Makai a fenti versszakokban olyan kemény kérdéseket vet fel és ad rájuk választ is, amikbe a hétköznapok sodrásában bele sem gondolnánk. Megfedi saját korát és az embereket, akik között él, elvégre, ahol a múlt erényein kacagnak és ahol a jelen vívmányai nem kiegészítik, hanem eltiporják a régi hittel telibb időket, ott tisztán és bölcsen élni nem lehet. Korának erénye az egymásra taposás, és mint azt oly találóan megfogalmazta a kor szellem nem hagy helyet a hittel teli emberi gondolatoknak!

Saját korának kritikája után az ötödik versszakban fel veti azt az egyszerű kérdést, hogy vajon boldogabbak- e az emberek ebben a hitet meg nem értő és értelmezni sem tudó világban? Alábbi sorai arra engednek következtetni, hogy az emberi társadalom elfelejtette a hit fogalmát is, így annak már értelmezésére sem képes:

 "Ujjong-e a nép ma? Örülnek a vének?
Szívből fakadott-e a dal igazán?
S az ifju amott, ki imára betévedt,
Hogy mért ez öröm, vajjon érti talán?
Hisz ő sohase kezdte, nem égett utána,
Nem érti e régi szokásba mi van?"[9]

 A költő jelenének fiatal generációja már a zsinagógában zajló imádságot és ünnepet sem tudja mire vélni, amikor betéved a Tóra Örömünnepére, ahol éppen befejezik és egyúttal újrakezdik a tanulást. Hogyan is érthetné meg, hiszen az ő nemzedéke már el sem kezdte a tanulást, így nem volt minek a végére érnie.

"Nem tépte ugyan el az ősi köteléket,
De vértanu! – Nincs, ki tagadni meri;
Rég nyerne babért, szebb lenne az élet,
Ha végre az ősi hitet leveti.
A régi szokást sohse tudta szeretni,
Szívébe nem érzi a végtelen űrt;
"Ó-khald" betűket a fejébe beverni
Hajh! ugy is elég sok időbe került! – "[10]

 Rémlik még valami apró emlék, megtanított dolog, ami a rég múlthoz és az ősökhöz köti a zsinagógába tévedt fiatalt, pedig mit nem adna érte, ha még ezt a keveset is elfeledhetné, elvégre a jelenben nem a hitre, hanem a tudományos megközelítésekre van szükség. Makai nemzedéke már nem érti, sőt nem is szereti az ősi hitet, hiszen a korabeli racionalizált gondolkodásba a hit nem fér bele, elvégre nem lehet tudományosan meghatározni vagy alátámasztani.

A költő az utolsó versszakokban sem kíméli a saját vagy a mi nemzedékünket, egyszersmind levonva a legvégső kritikát és megfigyeléseken alapuló következtetését, amelynek lényege, hogy a földi, racionalizált tudás iránti vágyunk és a hittel szembeni érdektelenségünk magával fogja hozni Isten haragját!

"Óh, satnya utóda dicső ivadéknak,
Nem futja be szégyen az arcotokat?
Való, hogy enyészet e földön a cél csak,
S hogy nincs ideál, mit elérni szabad?
Hogy nincs csak egy Isten: az emberi elme,
Mely önerejével viv ki nagyot? –
Ne várd az időt, ami visszaterelne,
Oh jaj, ne idézd le a bősz haragot!"[11]

 "…Élt egykor a gondtalan ősi napokban
Egy nép, lealázva a többi között,
S azt zengi csodásan a szép rege róla,
Hogy fény lebegett tova törzse fölött. –
Oh vajha megállna idő folyamában,
Mig végre mi is uj létre kelünk;
Többé ne legyen soha éji homályban, -
Nap lángja boritsa be régi nevünk!"[12]

 Az utolsó versszak kezdő sorai keretbe foglalják a költeményt, hiszen megismétlik annak legelső mondatát. Az utolsó sorokban Makai nem csupán visszavezeti az olvasót a kezdetekhez a régi időkbe, hanem a reményét, kívánságát, kérését is kimondja, hogy talán, ha újjá születünk és az idő sem rohan el feledtünk, hanem megáll, akkor újra az isten fény vetül majd egy hittel telibb emberiségre. Ha az idő megállna egy röpke pillanatra, akkor talán visszatérhetnénk az eszmei világból egy sokkal magasabb, összetettebb szférába.

 A költemény sorai és annak megalkotója kritikával szemlélte saját korát, az 1800-as évek végén, igaz a mi korunktól a költő aggodalma és véleménye távolinak tűnhet, Makai mégis egy olyan megállapításoknak adott hangot a hit és az eszmei tudás, a tudomány kérdéskörében, ami minden korszakban fellelhető lesz vallástól, országtól és társadalomtól függetlenül. A történelem lesz csupán a megmondhatója, hogy mikor kerekedik felül a hit a tudományosságon, vagy éppen fordítva.

A Tóra Örömünnepe azért volt különösen jó döntés címnek és a költeményben leírt ünnepnek, mert Makai ezzel is szemléltette Isten örökérvényűségét, a Tóra és a hit tiszteletét, a tanulás végtelenségét és azt, hogy a hiten és tanuláson át Istenhez jutunk, aki mindennek az alfája és omegája, a kezdete és a vége!