Fintor Fruzsina

Egy magyar zsidó költőről

Palágyi Lajosról[1] és igazságérzetéről

2020.07.05.

 

Palágyi Lajos sajátos hangot teremtett Kiss József után a magyar lírában, van aki "az első magyar szocialista költő" névvel illeti. Az hogy miért érdemelte ki ezt a címet, önmagában is érdekes, de kezdjük inkább az elején, hiszen élete és költészete adhat választ az olvasónak minden vele kapcsolatos kérdésére.

Palágyi Lajos, szül. Silberstein zsidó származású magyar költő 1866. április 15-én született a szerbiai Óbecsén. 1876-tól élt Budapesten. Magántanulóként pallérozta elméjét. Óraadó tanárként dolgozott, majd 1884-töl újságíróként tartotta el magát. Többek között írt a Pesti Naplóba és a Magyar Nemzetbe is. 1894-től a Fővárosi Lapok segédszerkesztője volt. Több versét közölte a Népszava. Testvérével, Menyhérttel együtt szerkesztette a Jelenkor című hetilapot. A Tanácsköztársaság bukása után nyugdíjazták, és kizárták a Petőfi Társaság köréből is. Írt-versei és cikkei mellett pedagógiai és kritikai tanulmányokat is. Ebből is érezhető, hogy mennyire összetett személyiségről van szó. 1909-ben lefordította a Faustot.[2]

 

Kiss Józsefet követően - ahogy azt Komlós Aladár oly szépen megfogalmazta: "…a magyar-zsidó líra másfél évtizedig különös hosszú némaságot tart."[3] Palágyi lesz a következő költői nemzedék első képviselője a nyolcvanas években. Ő már nem csak a szűkebb körét veszi figyelembe írásaiban, hanem szinte az egész emberiséget igyekszik megváltani vallástól függetlenül. Komlós szavait ide idézve: "Állandóan erkölcsi szenvedélyben ég, korhol és ostoroz, így jut az első magyar szocialista hírébe."[4] Palágyi - akár csak Vázsonyi Vilmos -már nem az emancipáció és az integráció adta lehetőségek hevében alkotott, hanem kritikusan, tükröt tartva ezzel a korabeli magyar társadalom elé. Palágyi Lajos egyszerre magyar patrióta és szocialista, amíg testvére Palágyi Menyhért, a kiváló természettudós, nála is jóval drasztikusabb elképzeléseket vall a magyar irodalom és szellemi élet önállósulásával kapcsolatban.[5]

Palágyi Lajos költő (Székely_Aladar_felvétele)

Palágyi Lajos belső gyötrődéseit követően végül nem a külső viaskodásában és rendületlen harcban keresi a válaszokat, hanem önmagában, elvonulva a külső behatásoktól, így válik a szocialista szerzőből filozófussá.[6] "A fordulat 1893-ban történik meg, Magányos úton című kötetében. ’Az emberi nem haladásáról szóló optimista elméletekben erősen kétkedem – írja a könyv előszavában. Jobban, mint valaha érzem, hogy az egyénnek vissza kell vonulnia önmagába és magában kell megtalálnia, amit kívül hiába keresett.’ És ’aki mélyen átérezte az emberi nyomorúságot, az fölemeli szemeit a végtelenhez’."[7]

Utolsó éveiben teljesen magára maradt. A konzervatív körök szemében forradalmár, a nyugatosok szemében művészietlen volt. Szocializmussal kapcsolatos munkálkodását pedig szinte teljesen elfelejtették, vagy alig-alig említik csak[8]: "Amikor hatvanhét éves korában meghalt, már rég nem kellett a polgári világnak, mert szocialista ’volt’, és rég nem kellett a szocialistáknak, mert elfordult ifjúságának hitétől; nem kellett a konzervatívoknak többé-kevésbé mégis haladó eszmevilágáért, de nem kellett a Nyugatnak sem, mivel forma- és kifejezésvilága túlontúl a XIX. század örökségéhez kötötte."[9]

Főbb művei közé tartoznak válogatott költeményei, ami 1926-ban jelent meg, valamint a Parittya, amely válogatott műveit tartalmazza Tóth Gyula összeállításában és előszavával.[10]

 

Palágyi Lajos beleszületett és belenőtt az emancipált és integrált magyarországi a zsidóságba, aktívan tevékenykedett a Monarchia idején, sőt még azon is túl, egészen az 1933-ban bekövetkezett haláláig, megélve a történelem és a magyar társadalom átformálódásait, amit alkotásai is híven tárnak a figyelmes olvasó szemei elé. Szerteágazó és a társadalmat, az emberiséget kritikával és részvéttel egyszerre szemlélő költő írásaiban, megjelenik a korabeli nyomor, magány, kilátástalanság, politikai kritika és az emberi sorsok sokrétű nyomorúsága.

Legnyersebb és legkritikusabb verse, A marha.

Megjelenik gyengédsége is, ami ugyanakkor nem mentes a valóság híven való bemutatásától, mert költészetében sosem tett engedményeket: "(…)ír a kórházról, az árvalányról, a beteg gyermekről, a toloncról, a dermedt verebekről, e ’szárnyas proletárokról’. Első verseiben kegyetlen erkölcsi kritikát mond a társadalomról, de a problémát az anarchia erkölcsi idealizmusával akarja megoldani.(…)"[11] 

Palágyi Lajos elsősorban ember és költő volt, olyan költő, aki nem a képzelőerőből merített ihletet, hanem a való életből. Figyelemmel kísérte és aggodalommal szemlélte, nemcsak a magyar társadalom formálódását, hanem az emberiség cselekedeteit és átalakulását is.

Sem emberként, sem szerzőként nem szorítható be a szocializmus keretei közé, mivel ennél jóval globálisabb képet igyekezett alkotni írásaiban az emberek jó és rossz cselekedeteiről.

Sallang és kertelés nélkül írta meg A fehér faj című költeményében mindazt, amit az emberiség tagjai egymás ellen elkövettek a hódítás, a szabadság, a hatalom és az igazság, sőt igen gyakran Isten nevében is. Ebben a költeményében tükröt tart mindannyiunk elé, olyan tükröt, amibe az ember nem szívesen néz bele, vagy azért, mert tudja, mit látna, vagy azért, mert már "meggyártotta" önmagában az ideológiát, hogy mit és miért kellett akkor "jogosan" megtenni. Senki nem ismeri be szívesen hibáit és bűneit, ez különösen igaz abban az esetben, ha az a bűn emberi életeket, vért és pusztítást és nyomort hozott magával évezredeken és évszázadokon át.

A fehér faj című költemény nem kizárólag igazságtartalma miatt gondolkodtathatja el az olvasót, hanem örökérvényű aktualitása miatt is. Palágyi Lajos halála után nem sokkal jött a nagy világégés a II. világháborúval és a tömeges emberirtással. Azt pedig, hogy a mi jelenünkben és jövőnkben mi vár ránk, az emberiség tagjaira, csak azok tudhatják, akik hatalmon vannak vagy talán még ők sem!

 

A FEHÉR FAJ[12]

Hatalmas faj vagy, tudós és merész,
Te nagy fehér faj, a fél-föld tied.
Fiad tengeren át hajózni kész,
Tudást terjesztve és igaz hitet.

Szent hivatás az, mit betöltenél,
Tudatlant öntudatra keltve föl!
De tőled mégis mind remegve fél
És téged mégis mind vadul gyűlöl.

Előled menekült a réz-szinű,
Ősrengetegben húzta meg magát,
S a szerecseny, a jámbor együgyű
Halálig védi ősei honát.

Nyomodban ínség, romlás, gyűlölet,
A többi fajnak fojtott bosszúja,
Átkozza mind nagy szellem-művedet,
Csak rabszolgád lesz, ám híved soha.

Mert csalfaság a büszke hivatás,
A hit, mely vadat öntudatra költ,
Te telhetetlen kapzsi óriás
Csak földet kívánsz, kincset és gyönyört.

Kevély fehér faj, tudni vágysz sokat,
Hogy rátehesd mindenre rabigád.
Megzabolázod a villámokat
S a szélvész a te büszke paripád.

A természetnek minden elemét
Te megaláznád, hogy szolgád legyen,
Ostromlod dölyffel az ég istenét,
Hogy te légy úr a földön és egen.

S kifosztva mindent, mi utadban áll,
Nagy haramják és tudósok faja,
Már vágyad itthon kincset nem talál
S világgá széled gyilkosid raja.

Felfegyverkezve ég villámival
Te megjelensz a többi faj között,
Ajkadon a hit szent malasztival,
Buja pogány, aki rabolni jött.

Fehér a színed, sima a szavad,
Gonosz a tetted, istent gúnyoló,
De bár istenként szerepelsz magad,
Él még az égen a nagy bosszuló.

Mitől ma reszket az egész világ,
Mi hódítóvá avat tégedet,
A telhetetlen élvszomj, kapzsiság
Okozza majdan a te végedet.

Bírvágyra szítod tennen gyermeked,
S Tennéped tör majd rád, a gyülevész,
S ha kiirtottál minden nemzetet,
Saját magadnak kiirtója lész.

 

Palágyi Lajos nem volt forradalmár vagy szocialista - igaz egyetértett bizonyos felismerésekkel. Elsősorban ember volt, hatalmas szívvel, igazságérzettel és bátorsággal, hogy megfogalmazza az ebből fakadó kritikáját, és ezt írásban is megtegye, akár helyettünk is, akiknek nincs ehhez bátorságunk.