Fintor Fruzsina

"VESZÉLYBEN A HON"!

2019.12.25.

A mostani írás címe - mint az idézőjel is mutatja nem - a szerző tollából származik, hanem attól a sokoldalú személyiséggel bíró költőtől, akinek azonos című verse eme írás tárgya lesz. Miért érdemelt felkiáltó jelet az írás címe, mikor Reich Ignác költeményének címében nem szerepel? A válasz a vers témájában, összetettségében, sokoldalúságában és mondanivalójának súlyában rejlik, amire írásomban rá is világítok.

Az imént említett Reich Ignác, akinek költeménye ennyire összetett, önmagában is megérdemli, hogy szóljunk róla. Zsámbékon látta meg a napvilágot 1821-ben, 21 éves koráig ott élt, tanítóként dolgozott és írói munkássága is ott bontakozott ki. 1842-ben költözött Pestre, ahol házitanítóként dolgozott.[1] „A szabadságharc idején lapokba dolgozott és a zsidók magyarosodásának ügyét szolgálta.„[2] - írja az Újvári Péter által szerkesztett Magyar Zsidó lexikon.1851-től a Pesti Izraelita Hitközségi iskola tanára lett, ahol bevezette a magyar nyelvű hitoktatást is. Az 1880-as évek elején vonult nyugalomba. Cikkei jelentek meg német nyelven. Írt például a Ben-Chananjába, a Beth-Lechembe, a Magyar Izraelitába, az Ung.-Jüd. Wochenschriftbe és a Winter-féle Évkönyvbe is. Héber nyelvre fordította a Himnuszt,[3] és héber eredetiből lefordította a Genesist (Bp., 1879.),[4] költeményei Honszerelmi dalok címen jelentek meg Budán 1848-ban.[5]

 

Miért lett Veszélyben a hon?

Mielőtt e tiszteletre méltó szerző költeményének elemzésébe kezdenék, fontosnak tartom néhány sorban bemutatni, hogy milyen magyarországi eseménysorozat indukálta a Veszélyben a hon címet, ugyanis Reich Ignác cím választását nem csupán a költői ihlet hozta létre, hanem mindaz a történelmi fordulat és magyarországi eseménysorozat, melyekről az alábbiakban szó lesz.

     Az Ausztriában és Európa szerte dúló 1848-as forradalmak Magyarországot is utolérték, így hazánkban kitört, a történelemkönyvekből jól ismert, költőket megihlető 1848/1849-es magyar forradalom és szabadságharc. A nemzetőrségben számos zsidó vallású, önmagát magyarnak tekintő hős is akadt.[6] Mindezzel párhuzamosan azonban - sajnálatos módon - nem szűntek meg a zsidóüldözések és a velük szembeni atrocitások, több helyen, így például Pozsonyban is bántalmazásokra és üldözésekre került sor. Ennek oka nem kevesebb volt, mint az, hogy megakadályozzák a hazai zsidóság egyenjogúsítását célzó rendeletek kimondását - mint ismeretes- addig sikerrel.[7] Az Országgyűlés az események hatására és a zsidóság harcban való részvételi aránya miatt megkísérelte ügyük rendezését, ámbár, mint azt Gyurgyák János írja: „A törvényt sajátos kettősség jellemzi. Egyrészt a magyar politikai osztály méltányolta a zsidóság anyagi hozzájárulását s részvételét a szabadságharcban- s ezt jól mutatja, hogy a törvényt éljenzés és köztaps mellett, valamint közhelyesléssel, ellenvélemény nélkül fogadták el.”[8] Az érem másik oldalán viszont a császárhű Pester Zeitung a következőt írja: „a rabulisztikus adósságcsinálók módjára járnak el, kik azon pillanatban ismerik el tartozásukat, midőn fizetésképtelenek lettek.”[9] Azt sajnos mindenképpen el kell ismernünk, hogy az Országgyűlés valóban az utolsó pillanatban tett kísérletet a zsidóság érdemeinek elismerésére azzal, hogy egyenjogúsításukat kezdeményezte. A magyar zsidóság számára a forradalom és annak leverése nem csupán emancipációs törekvéseiket szorította háttérbe a fentebb leírt kései szándékot leszámítva, hanem emberi életeket és sarcot is követelt, hiszen az osztrák sereg és segédcsapataik a győzelem után egymillió forintra büntették a szabadságharcban való részvétel okán a hazai zsidóságot.[10] Mindezek fényében nem csoda, hogy a tényleges magyar zsidó emancipációra az osztrák– magyar kiegyezés és a Dualizmus hozza majd el a megoldást, hiszen a zsidókérdés 1867-től kerül majd újra politikai napirendre.

 

A költemény a hazáért és a magyar zsidóságért

Az 1848-ban született költemény első három versszaka a múltról mesél, a zsidóság múltjáról, Júda hőskoráról és arról, mennyi vértanú veszett oda a hazáért és a hitért vívott harcban. A költő egyes szám első személyben arról is hírt ad, hogy mennyire élénken élnek szívében a múlt árnyai és a honvágy sem hagyja nyugodni hiszen: „(…)Honvágy villan keresztül lényemen; / Ez szikra, mellyre könnyem mint olaj folyék; / Mert lángra lobbant ezer vészeken:(…)”

 

Gőzölg tavasszal harmat a virányon
A fölkelő nap bájsugárinál,
Mint őseimnek vére szent oltáron,
Midőn máglyán találta a halál.
Judának hőskorán csudálkozom,
S keserves érzetben imádkozom –

 

Az ősi máglya szívemben sajog még ;
Honvágy villan keresztül lényemen;
Ez szikra, mellyre könnyem mint olaj folyék;
Mert lángra lobbant ezer vészeken:
A fájdalom népéhez tartozom,
Zsidó vagyok – s mint vértanú imádkozom.

 

Zsidó vagyok - könnyem nincs, oh nincs már!
Az ész világa a szív cseppeit
Apasztja, mint a forró délsugár,
A melly beszívja a rét gyöngyeit.
Hiába a rég’ könny után kívánkozom,
De mond: zsidó – s könnyezve imádkozom

 

Reich Ignác önmagát nem csak zsidónak vallja, de vértanúságot vállal az ősökkel együtt. Vértanú a zsidóság múltjáért, jelenéért és jövőéért: „(…)Mert lángra lobbant ezer vészeken: / A fájdalom népéhez tartozom, / Zsidó vagyok – s mint vértanú imádkozom.(…)

    Az utolsó három versszak a költő hontalanságát és az otthonért való vágyódást tárja elénk. Az utolsó sorokban fel-fel csillantva Petőfi Sándor Nemzeti dalának és Vörösmarty Mihály Szózatának szavait megállapítja, hogy a honért, azaz Magyarországért élni és halni kell. A rabláncokat levetve kardot ragadva meg kell védeni a hazát, hiszen „veszélyben a hon”.

 

Nyílik szívem bimbója délimára,
Mint templom ajtajába gyűlnek érzetim
Járnak zarándokot Czion halmára,
Hazámra, hő ábrándos képzetim.
De a való föl- fölriaszt: „Nincs honom!”
Keletre függesztem szemem s imádkozom!

 

De est közelg, sötét viharzó alkony,
Igy jóslák ősim) és kihúny a láng,
Melly dúlva ége láthatárunkon,
S ez éjen át az égre száll imánk –
Közima, melly után sohajtozom;
Csillag tűnik föl – Testvériség – s imádkozom.

 

„Veszélyben a hon, polgár kardra fel!”
És új honért ki kellne Óceánon át?
Aczélt veszek;itt élnem, halnom kell;
Babért, avagy halált keress, nem új hazát!
Magyar! szeretlek, ősi zászlód hordozom,
Kardá olvasztva rablánczom, imádkozom.

 

Reich Ignác költeménye nem csupán a múlt árnyait tárja az olvasó elé, hanem a kitartás, bizakodás, haza szeretet és erő sorait is.