IRODALOM

 

Fintor Fruzsina 

Lót leányának élete Szilágyi Géza szemével

2024.05.02.


Szilágyi Géza

[1]Szilágyi Géza (1875-1958). Az alábbiakban bemutatásra kerülő költemény szerzője már bizonyára nem ismeretlen az olvasók előtt. Szilágyi és versei nem először jelennek meg a Restancia oldalain. Miért került most mégis újra elő? Teheti fel kedves olvasóm jogosan a kérdést. A válasz igen egyszerű: olyan költeményre bukkant e sorok szerzője, amit vétek lenne nem megosztania mélyen tisztelt olvasóival.

 

Szilágyi Géza bibliai vagy ha jobban tetszik tanakhi ihletésű verseiről már korábban is esett szó. Emlékezzünk csak Jephte című írására, ami eredetileg az IMIT Évkönyvben jelent meg 1905-ben. Majd a Kőbányai János által összeállított Két Évszázad Magyar-Zsidó Költészete című verses kötet Kivirágzás címet kapott részében tűnik fel újra.

 

            Szilágyi Géza: Lót leánya címet viselő és már ezáltal is igen beszédes költeménye – amelyről eme írás szól – hasonlóan Jephte-hez az IMIT Évkönyvben jelent meg először 1909-ben, ezt követően pedig a Kivirágzás című kötetben olvashatjuk újra.[2]

Szodoma és Gomora elpusztítása, Lót feleségének sóbálvánnyá változása, valamint Lót és két leányának megmenekülése bizonyára nem ismeretlen az olvasók előtt, így ennek ismertetése helyett inkább két fontos dologra hívnám fel a figyelmet, ami a költemény olvasása közben szembetűnő lehet majd.

A Biblia Ószövetsége vagy esetünkben a Tóra csupán két leányt említ Lót nemzettségéből, akiket nem nevez meg. A másik érdekesség ehhez kapcsolódik, ugyanis Szilágyi költeményében egy harmadik leányról lesz szó, akit a költő meg is nevez: Jemima. Ő Lót harmadik, tragikus sorsot szenvedett gyermeke, akiről a szerző mesél majd nekünk.

LÓT LEÁNYA[3]

Amikor fölkelt a lágy kerevetről,
Bokáig karikázott dús haja…
Ajkáról nyűgös sóhajtás lebbent föl,
Szeme lobog, vihar lesz éjszaka

 

Sápadt kezével intett a sarokba,
Rabnője ül ott, összekuporogva,
Némán remegve egész este már,
Úrnőjének parancsszavára vár.

 

             – "Recha, mit ülsz ott, rajta, kelj fel!
            Nem látod, éget puha párnám.
            Gonosz rontás bűbája szállt rám,
            Nem birok lázas, vad szivemmel.
            Úgy érzem, még meggyílkol engem,
            Folyton viaskodom vele.
            Vesztes leszek e küzdelemben,
            Tudom, elpusztulok bele.
            Recha, ő megcsalt, nem szeret…" –

 

            S a rabnő súgja hízelkedve:
            – " Ki egyszer nézett csak szemedbe,
           Mindenki, szép úrnőm, imád,
           Kell, hogy csodálja Lót legszebb leányát,
           Tengerszemű, tűzajkú Jemimát." –

 

           De bús harag felhője száll át
           Jemima arcán hirtelen
            – " Recha, ne űzz gúnyt énvelem.
           Mit bánom az egész világot,
           Mindenkinek imádatát,
           Ha szerelem nem hatja át
           Káleb szívét, amelyre szivem vágyott,
           Mióta álmából fölébredt,
           Amelyre most is egyre vágyik,
           Kiért sovárgok mindhalálig,
           Ki nélkül förtelem az élet,
           S az ég, mint sírbolt fekete…
           Recha, nem kérdem már, hogy szeret-e ?

 

Szeretett, ahogy én szerettem,
Boldogok voltunk mind a ketten,
Mmíg csak nékem, velem élt,
S nem ismeré a lázas szenvedélyt,
Mely most kergeti éjjelente
A városszéli játékházba,
Gonosz barátok és parázna
Lányok között kockára vetve
Pénzét, üdvösségét, szerelmét…
Jaj nékem, miért is szeretem még?
Hiába kérdem, esztelen leány!
A szive gonosz társak között leromlott,
Szerelme szennyes hazugság csupán,
Recha, az én világom összeomlott.

 

Ó bár ne tudnám, még ne tudnám,
Hogy esküvése csupa álság!
Miért is hallgattam szive dobogását,
Mikor vágyakozón borult rám,
És én azt hittem, tiszta, édes,
Örökkön tartó üdvösség ez…"

 

S a rabnő sóhajtva súgja:
–" Anyád támadt föl benned újra,
Anyád lázkorbácsolta vére<;
Gyászos örökség, szánlak érte!" –
De Jemima nem hallja. Elragadta
Epesztő, fojtó indulatja;
Miként ha rútul habzó szájjal
Vad paripa röpítené
Szédítő hegyi úton által

Halált hozó örvény felé.

Keserves vágya kínnal tör ki
Meggyötrött szive mélyibül

 

És sírva, fuldokolva hörgi:
–"Láttam, láttam a multkor,
Ahogy követtem messzirül…
A vérem zúgva háborog
Most is, hogy’ fojtogat az undor!
Mint üldözött vad a bozótban,
Csöndben a zúgsikátorok
szennyes homályában lopóztam
Utána, Kálebnek nyomába,
S Dátán házának kapujába’
–Nem látták, rájuk hogy leselgek
Egy ormótlan oszlop mögül –
Egy rabszolgáló várt reája,
Fekete hajú, satnya gyermek,
S Káleb rávitte gonosz lelke,
Édes szóval, becézve halkkal,
Szerelmet esküvő ajakkal
Azt a rab senkit átölelte.

 

Káprázó két szememre menten
A kíntól ráborult a hályog.
Azt hittem, hogy halálra válok,
Hogy el kell pusztulnom legottan.
Hogy mégis csak haza jutottam,
Hogyan történt, már nem tudom.
Künn egyszer a kerti úton
Láttam egy összetiprott férget,
Azt hittem, hogy tovább nem élhet,
És mégis élt." –

 

Vad zokogásba
Fullad szava egy pillanatra,
De aztán újból medrit ássa,
Ajkára törve indulatja:
Ó én gyáva, én becstelen,
Hiába rejtem, szégyelem;
Nekem nem virrad már a reggel,
Mely elűzi az árnyakat,
És soha már nem ébredek fel
A mámorból, mely rám szakadt.
A csókján kárhozatba estem,
Bár álságával megalázott,
Csapongó vággyal meggyalázott,
Övé a lelkem és a testem.
Ha százszor megcsal és elárul,
Piroslón izzó ajakárul,
Mely szűzi békémből ragadt ki,
Sohasem tudok már elszakadni…
Szeretem csupa kín középett,
Nem kérdem már, hogy szeret – e,
Halál lesz nélküle az élet,
Üdvösség a halál vele.
Ó bár lehetne rajta csüggnöm
A sírban is haló porában…"

 

…De íme a nagy bársonyfüggöny
Kettényílik és haloványan
Az agg Lót lányához beront.
Szeméböl kisikolt a gond,
Ajkán a sápadt félelem tanyáz,
Szavában didereg a láz:
–"Jemimám, hogyha féled a halált,
Egy percet se mulasz, útra készülj,
Sodomának csúf pusztulás jut részül,
Mert tíz igazat sem talált
Falai között az Úr kegyelme.
A város végzete betelve,
Itélete megírva régen.

 

Mire az éjjelt elűzi a hajnal,
Az Úr haragja piroslik az égen,
S a földön jár a gyilkos halálangyal,
Akinek minden lépte borzadály,
Akinek hangja zúgó fergeteg,
Akinek éles kardja nem kimél
Sem aggastyánt, se gyermeket,
Ki meg nem áll pihenve senkinél,
Amíg az Úr rá nem rivall: "Megállj!"
Ki vétkezett, de magát megalázza,
Ahhoz az Úr mindig kegyelmes,
De az a megrögzött parázna
Sodoma már hajnalra nem lesz.
Az ég tűzcsóvát vet reája,
A föld is megnyílik alatta,
A reggel helyén nem találja,
Az enyészet már elragadta.
De a nagy Isten nem akarja,
Hogy jámbort is lesújtson karja,
Mellyel lecsap a förtelemnek
Kéjekbe fulladt városára.
A kénköves csőnek árja
Lótot már itten nem találja,
Az ég bennünket menekülni enged.
Isten követje még hajnal előtt,
Nehogy a pusztulás minket is érne,
Kivisz a menekülés ösvenyére,
Siess, az útra készülj mielőbb!
Már öltözik anyád és két nővéred,
Te is szedd össze ruhád’ s ékköved’;
Megyek most. Reggel visszatérek érted,
Sodomát elveszti a zord ítélet,
Minket elvisz a mennyei követ.
Siess lányom, velünk lesz Isten."

 

És Lót már a szobába’nincsen.
De Jemima nem rakja össze
Ékköveit, fényes ruháit.
A szerelem rabúl kötözte
És menekülni már nem áhit.
A köpenyét veti magára,
Szomorúan pillant Rechára,
Szeliden, sóhajtozva mondja:
                  –" Isten veled, hadd búcsuzom,
                  Az Úrnak lesz jámborokra gondja.
                  Atyám’, anyám’ és két hugom’
                  A pusztulásból majd kimenti,
                  Én itt veszek, de ne sirasson senki.

 

Most elmegyek – forró az éjszaka! –
Kálebet a nagy játékház előtt,
Honnan hajnal felé tér majd haza,
Megvárom: kell még látnom egyszer őt,
Ha Kálebet még egyszer megöleltem,
A kénköves halál nem rémít engem." –

 

Recha kérlelve leborul elébe:
–Maradj, úrnőm, ne hagyjad egyedül
szülőd’, hugaid’, velük menekülj,
Mellettük vár az élet és a béke.

 

De Jemima szól:

                 –" Nem akarja Isten,
                  Hogy egy gonosz is meneküljön innen,
                  Kit fenhéjázó dac hevít,
                  Ki meg nem bánta bűneit.
                  Megyek hová kell, hív az éjszaka.
                  Soká nem tart. Rám virrad majd a hajnal,
                  Mikor az Úr itél tüzes haraggal…"

                  Elment. A rabnő zokog egymaga.

 

Az ókori görög tragédiának is beillő költeményben a szerelem egy olyan fokozatát látjuk, amit még olvasás után is nehéz felfogni, függetlenül attól, hogy mekkora élettapasztalattal rendelkezünk ezen a téren. Már-már színházi jelenetek egész sora elevenedik meg az olvasó előtt.

A verset felvonásokra is bonthatnánk, ha úgy tetszik. Az első, melyben Jemima tragikus szerelmi életét és áldozatkészségét ismerjük meg. Ezt a folyamatot szakítja meg Lót belépője (2 felvonás) a hírrel, hogy Szodomának pusztulni kell, mivel tíz igaz embert sem találtak a városban. Ennyi fő kell a Minjánhoz, ahhoz, hogy meg lehessen tartani egy zsinagógai Istentiszteletet a zsidó liturgia szabályai szerint. Minden szentnek tartott szertartáshoz tíz felnőtt férfi szükséges, ilyenek például az esküvői szertartás során elhangzó – vagy a gyász alatt mondott imák valamint a közösségi ima. Bizonyos imákat ugyanis kifejezetten ehhez a létszámhoz köt a zsidó liturgia. Ezért bír akkora súllyal és fájdalommal az, hogy maga a költő is beleszőte versébe a tényt, hogy tíz igaz ember sem volt Szodomában.

Lót távozása után következik a 3. felvonás, amelyben Jemima dönt saját sorsa felől és halálra ítéli saját magát. Mint ő maga fogalmaz: " Nem akarja Isten, /Hogy egy gonosz is meneküljön innen,/Kit fenhéjázó dac hevít, / Ki meg nem bánta bűneit."[4] E sorokból talán az is kitűnik, hogy az önzés és a szerelem néha kéz a kézben jár, hiszen bármilyen tisztán szerette is Jemima szerelmét, önző mód nem engedte el, pedig ő már kihűlt iránta. Feláldozta érte saját életét és családjának fájdalmat okozva Szodomában maradt.

Vajon az önzés és az őrületig való ragaszkodás valamihez vagy valakihez, ami vagy aki nem lehet a miénk mekkora bűnnek számít? Mint a fenti sorokból és Jemima szavaiból kiderül talán halált, vagy még jobban mondva isteni büntetést is érdemlünk érte? Jemima nevének jelentéséhez hűen melegen és kedvesen szeretett de boldogságra mindennek ellenére nem talált.[5]


[1] Szilágyi Géza portréjának forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szilágyi_Géza

[2] Kőbányai János: Két Évszázad Magyar Zsidó Költészete I. köt. Múlt és Jövő, Budapest,  2015.280-287.

[3] Kőbányai János: Két Évszázad Magyar Zsidó Költészete I. köt. Múlt és Jövő, Budapest,  2015.280-287.

[4] u.o. 286.

[5]Jemima név jelentése in: Bibliai nevek és fogalmak lexikona. in: Arcanum.com, in: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-bibliai-nevek-es-fogalmak-lexikona-C7907/j-C80B9/jemima-C8148/


 

FEL