Arkagyij Gajdar  

Önéletrajz

Móra Kiadó - Madách Kiadó - Kárpáti Kiadó Budapest - Bratislava - Uzsgorod, 1988

Fordította: Szöllősy Klára

2022.04.24.

Ezerkilencszáztizennégy augusztusában - éppen tízéves voltam - édesapámat besorozták katonának, és elvitték a német frontra.

A kaszárnyából még egyszer hazaszaladt elbúcsúzni. Kopaszra nyírott fején szürke kucsma, lábán nehéz, vaspatkós csizma.

Kis vörös kutyánk, Kastanka nem ismerte meg, rámordult, megugatta. Katyusa, legfiatalabbik húgocskám mindvégig nem értette meg, hogy miről van szó. Csak meregette a szemét, tapogatta apánk köpenyét, váll-lapját húzogatta, és nevetett.

       - A papa katona! Katona lett a papa!

Amikor elérkezett a búcsú pillanata, valamennyien sírtunk. Katyusa is megértette, hogy nem nevetség ez az egész, és olyan bőgést csapott, mintha leforrázták volna. Én erős maradtam.

Kinn pergett a dob, katonabanda muzsikált, s apám a menetszázaddal elvonult a pályaudvarra.

Emlékszem, mintha tegnap történt volna: esteledett, a pályaudvaron karból, kőolaj és alma szaga vegyült; abban az évben hihetetlenül sok alma termett a vidékünkön. És arra is emlékszem, hogy amikor a vonat már elindult, megálltam a kis hídon, a vízmosás fölött.

Csodálatos színekben tüzelt az ég aznap este!

Elnyújtott, nehéz, komor felhők húzódtak a láthatáron, s fölöttük, közöttük fenséges bíborszínekben lángolt az alkonyat tőzfénye. Mintha ott a távolban, amerre a vonat eltűnt, Morozovka falu határán túl egy más élet lángja gyúlna ki. Megcsókoltuk, elsirattuk egymást, a vonat csörrent, mozdult, elindult, elrobogott. Elmentetek tőlünk, drága katonáink! Elmentetek könnyek között, robogva, sípolva, dalolva. Vajon mivel tértek vissza?

Négy év múlva jöttek haza.

És akit nem ölt meg a mérges gáz, és nem temetett be a föld, aki nem rokkant meg, és nem esett el Galíciában vagy a Kárpátokban, Trapezunt alatt vagy Rigánál, az hazajött, és odaállt a moszkvai és petrográdi munkások mellé, akik már a barikádokon küzdöttek a jobb sorsért, a boldogságért, a népek testvériségéért, a szovjethatalomért.

Mindössze tizennégy éves voltam, amikor beálltam a Vörös Hadseregbe. De magas voltam, széles vállú, és - persze - azt hazudtam, hogy már betöltöttem a tizenhatot.

Sok frontot megjártam, harcoltam Petljura ellen, a lengyel és a kaukázusi fronton, az ország belsejében az Antonovscsina* ellen, s végül Mongólia határának közelében. Ha el akarnám mondani, mi mindent láttam, hol támadtunk, hol vonultunk vissza - tán egy hétig se hagynám abba. De a legfőbb, amit láttam, és amit sose felejtek el, amíg élek: hogy milyen emberfeletti kitartással, milyen ádáz és határtalan gyűlölettől serkentve harcolt a Vörös Hadsereg egymaga az egész fehérgárdista világ ellen.

Kijev alatt, Bojarka falu határában lázban haldokolt régi barátom, Jasa Okszjuz katonaiskolai növendék. Kicserepesedett ajkán már rózsaszínes hab buggyant ki, s ő még mindig beszélt, lázasan, összefüggéstelenül, mások számára érthetetlenül.

"Ha hajnalban hadállást változtatnánk. - motyogta. - Szárnnyal a Dnyepernek, egyenest a Volgának. Aztán dobjatok levelet! És vigyázzatok a bombákkal! És soha, soha. Ez minden! Nem, nem minden. De mégis. minden, bajtársak!"

És akármit mormolt még, a széttaposott uborka- és murokágyások között fekve, fejét ide-oda forgatva és szemöldökét ráncolva, én tudtam, értettem, hogy csak egyet akar mondani egész idő alatt: hogy üssük a fehéreket ma is, holnap is, a pusztulásig; hogy hajnalban ellenőrizzük őrszemeinket, hogy Petljura megfutamodik a Dnyeperről, hogy Kolcsakot már a Volgán túlra vetették vissza, hogy őrszemünk rosszkor dobta a bombát, és ezért ma minden rosszul sikerült, mert itt maradt a feleségéhez - kislányfeleségéhez - írott levele, én is látom, ott fehérlik kopott, terepszínű zubbonya zsebében. És abban a levélben ma is azt írta neki, amit mindig: "Búcsúzom, ne felejts el! De nincs erő, amely megtörhetné a szovjethatalmat, sem ma, sem holnap. És ez a fő!"

Ki ismeri Kijev alatt, Bojarka közelében a Kozeuhovka nevő kis falucskát? Vajon hogy hívják a kolhozokat, amelyek ma arrafelé elterülnek? A Forradalom Hajnala, Október, Láng, Előre, Győzelem vagy halkan és szerényen: Hajnal? Ott temettük el Jasát. És azután eltemettünk még tízet, húszat, százat, ezret. De a szovjethatalom él, és senki kárt nem tehet benne, elvtársaim!

Hat évig szolgáltam a Vörös Hadseregben. Tizenöt éves koromban elvégeztem Kijevben a tiszti tanfolyamot, és 1919 augusztusában kineveztek a katonaiskolás dandár 2. ezrede 6. századának parancsnokává. Azután voltam zászlóaljparancsnok, egy vegyes osztag parancsnoka, a 23. ezred parancsnoka Voronyezsban, és végül az 58. önálló ezred parancsnoka voltam a banditizmus elleni harcban.

Nagyon fiatal voltam még akkor, és persze nem olyan hadvezér, mint Csapajev. Hol itt sántított, hol ott bicegett a dolog. Néha - mi tagadás - nagyon nekibúsultam, kinéztem az ablakon, és azt gondoltam: de jó lenne most lecsatolni a kardot, lerakni a puskát, és kimenni labdázni a gyerekekkel!

Néha-néha bizony makacskodtam, megtagadtam az engedelmességet, és fegyelmezetlenül viselkedtem, amiért aztán a fölötteseim alaposan megmosták a fejemet, de ez csak javamra szolgált.

Szerettem a Vörös Hadsereget, és benne akartam maradni életem végéig. De 1923-ban egy régi sebesülésem következtében erős fájdalmak támadtak a fejem jobb oldalában. Zúgott, kopogott a halántékom, az ajkam kellemetlenül rángatózott. Sokáig gyógyítottak, s végül 1924 áprilisában, mire huszadik évemet betöltöttem, ezredparancsnoki beosztásban - tartalékba tettek.

Akkor kezdtem írni. Talán mert a hadseregben még jómagam is gyerek voltam, azért támadt bennem a vágy, hogy elmondjam a felnövekvő kisfiúknak, kislányoknak, milyen is volt akkor az élet, hogyan kezdődött, és hogyan folytatódott, mert hiszen sok mindent láttam én ebből akkoriban.

Hogy milyen könyveket írtam, úgyis tudjátok. Ha eltekintek első, gyenge kísérleteimtől, marad az R. V. Sz., Iskola, Távoli vidékek, A négyes számú fedezék, Hadititok és A kék csésze.

Most egy kisregényen dolgozom, a címe: A dobos története. Ez a könyv nem a háborúról szól, de nem kevésbé veszélyes és izgalmas kalandokról, mint maga a háború.

1937.

Arkagyij Gajdar Аркадий Петрович Голиков

 

* Antonovscsina - szovjetellenes eszer-kulák felkelés 1920-21 között. Vezetője A. Sz. Antonov