Hatvany Lajos

KATEDRA NÉLKÜL

(Bevezetés a magyar irodalmi szemináriumba.)

2021.07.12.

 

Kisérteties kép, valósággal rémregénybe illő illusztráció. Tasner Antal, néhai Széchenyi Istvánnak hajdani titkárja, legirtózatosabb kínok közt fetrengő nagybeteg, kinek halálos ágyán ideges írással teleírt füzetek feküsznek. A hű szolga hajtja végre halott gazdájának végakaratát. Széchenyi naplóinak sybillai könyveiből, valósággal Széchenyi életéből törli ki mindazt, amiről azt hiszi, hogy nem a fürkész utókor elé való. Mert a nagy gróf megjelent könyveinek s különösen kéziratban hagyott műveinek és naplóinak, vagyont érő kiadási jogát oly feltétellel hagyta titkárára, hogy az megsemmisíti bennök, ami bárkire is kompromittáló lehetne. A haldoklónak megtört szeme előtt: hegyek, tengerek, város ok, asszonyok, - hír, szerencse és szerencsétlenség, minden elvonul, amivel az istenek, csak kedvenceiket ajándékozzák meg. Mégegyszer, utólszor, felzúg a nagy élet, - a pozsonyi országgyűlés vitái, mégegyszer - utólszor felharsognak, - aztán, mint legendák hőse, ki vesztett csata után leghívebb apródjával szúratja magát sziven; Széchenyi Tasnernek szikkadt, remegő kezével követi el a második öngyilkosságot.

De a halálba készülő, nem bízik magában. Miután irónnal áthúzta, amit megsemmisülésre ítélt, írástudatlan inasára bízza, hogy a betűket legfeketébb tintával karikázza ki s azután negyedujjnyi vastagságban, jó kínai tussal kenje be... Olló, kés, vagdossa, nyiszálja a lapokat, hogy a legnagyobb magyarnak, bennök rejtelmesen pislákoló életét kioltsa.

Apjának halála után, annak művére büszkén, valóban tragikomikusan találó kifejezéssel írja Tasner Antal fia, hogy a boldogult: "a műtét alatt levő" naplóból, sajátkezűleg sorokat, lapokat tépett ki, melyeket aztán serpenyőben, parázson égetett el. Ennek a serpenyőnek lángjában hulltak hamuba: szeretet és gyűlölet, irigység és lelkesedés, csapongó becsvágy és kétségbeesett csüggedés...

Széchenyi öngyilkosságának közvetlen oka, tudvalevőleg a döblingi tébolydában történt házkutatás volt, melynek folyamán, egyéb kompromittáló iratok közt, naplóinak több kötete is a rendőrség kezére került. Tasner levelekkel ostromolja a rendőrfőnököt; "Bocsánatot kérek - esedez egy megható levél nyugtalankodásomért, ..." - de a hatóság értse meg, hogy a hű szolgának halála előtt, m eg kell felelnie a beléje helyezett bizalomnak, mindenáron meg kell semmisítenie a hagyatéknak, profán szemek elé nem való részleteit.

Öt füzetet vissza is kap e sürgetésre, de még néhány hiányzik. Ó, ha ezek valaha napfényre kerülnek! Tasnernek sírjában sem volna nyugta.

Azonban még a lefoglalt kéziratoknál is nagyobb gond, hogy esetleg meg fog halni, mielőtt Széchenyinek fényes és hangos napjaira, a feledésnek csöndjét és sötétjét boríthatta volna! Hol arra gondol, hogy akkor tűzbe veti a naplónak összes füzeteit, hol meg testamentumot ír: "saját kezemmel, keservesen, majdnem tehetetlen testi állapotban" s mégis körülményes részletességgel, hogy "mély hallgatóságot tartva a kitörlendők iránt", a törlés kötelességét, "melynek nagy vigyázattat és akként kel l történnie, miszerint a kéziratok eredeti alakja, épsége és tisztasága legkevesebbet se szenvedjen, a nagy hazafi és ember, nemcsak fényes nevének, hanem - hiszem, erényinek is örökösére", Széchenyi Istvánnak fiára, Béla grófra bízza.

De még ez a testamentum sem ád a szerencsétlennek megnyugvást. Mert hátha Széchenyi Béla "mit a Mindenható távoztasson, de mindnyájan halandók lévén, sohasem tudhatjuk, mikor üt utolsó óránk", a törlések végezte előtt találna meghalni.

A testamentum megírása után eltelik nyugtalan huszonnégy óra, mire: "bármily megerőltetésbe kerüljön is jelen testi állapotomban, de szükségesnek tartom még tovább intézkednem..." s a testamentumhoz egy pótlékot fűz, melyben meghagyja, hogy Béla gróf ha lála esetén a naplók azonnal pecsételtessenek le "a grófi, az én családi meg egy harmadik hiteles pecséttel és őriztessenek meg a Széchenyi-család sopronyi levéltárában 10 évig, mely idő elmultával adassanak ki ismét Géza fiamnak, ki a kitörléseket a fentemlített módon és adandó szóbeli utasítása im alapján, pontosan és szintén a legmélyebb hallgatás mellett eszközölje..."

De hátha e tíz év leforgása alatt, ("amit Isten ne engedjen") Géza is meg talál halni? Akkor a naplóknak húsz évig kell pecsét alatt feküdniök, aztán adassanak át az Akadémiának, ahol három akadémikus, akik becsületszavukat adják, hogy annak tartalmából semmit nem közlenek, - fogják a fent megírt kitörléseket, mindhárman összeülve, nem pedig egyenként járván el ... "magyar emberhez illő becsületességgel elvégezni..."

Minderre azonban nem került sor, mert Tasnerben a kötelesség addig tartotta a lelket, míg végső erejének megfeszítésével el nem végezte a herostratesi munkát, melynek befejezése után, már úgyszólván néhány nap mulva, jobblétre szenderült. "... Napjainkban - siratja el gyászoló fia - alig lehetett volna alkalma szegénynek török fejeket vagdalni s kérdés marad, valljon szemben a halállal, nem-e hősiesebben küzdött elődjeinél?..."

Ifjabb Tasner, édesapja hősi és "órjási munkájának eredményét ... abban a "tényben összpontosulva" látja, hogy a dúlt idegű Széchenyi végső rendelkezésének, szó szerint való keresztülvitele tette egyedül lehetővé egy jobb kor buzgó, magyar ivadékai javár a és örömére, a napló megmentését.

Istenem! hogy nem akadt senki, aki kiverje az irónt, ollót, kést, a barbár kegyelet kezéből, aki Tasnernek elmagyarázza, hogy félszázad sem telik el s már semmisem lesz a naplóban kompromittáló, - mert ötven év mulva, csak az lesz fontos, hogy Széchenyi emberségének minél teljesebb képét kaphassuk. Lám, amikor az összeomlás után, az osztrák hatóság által lefoglalt bűnjelek napfényre kerültek, a becsület fogalma annyira megváltozott, hogy nem a naplók megcsonkítása, hanem ép ellenkezőleg, azoknak minél teljesebb formában való kiadása látszott, még akadémikusaink sz ámára is, magyar emberhez illő becsületességnek és kötelességnek.

Mindazonáltal, hét évtized után, ép olyan kevéssé van jogunk, Széchenyi lovagias izgalmaival és kímélő rémlátásaival vitába szállni, mint a derék titkárral, ki kétségkívül nem csupán néhai gazdájának, hanem Széchenyi özvegyének és fiainak akaratát vélte teljesíteni, - különben a szerencsésen elvégzett "műtét" után, bizonyára nem küldött volna rosszul felfogott kegyelete jeléül, a "dicsőült" családjának, még egy megnyugtató mutatványt is, a kere sztül-kasul, összevissza huzigált naplóból.

Mégis, talán szabad fölvetnünk a kérdést, hogy vajjon kegyelet vagy talán inkább a nagyszerű szellemi hagyatékkal szemben való nemtörődömség nyilvánult-e meg a család eljárásában, mely Széchenyi naplóinak fönnmaradható és elpusztítandó részletei fölött, a z ítélkezést, egy haldoklóra bízta?

Tény az, hogy Tasner Antal, ha a betegség nem veri le lábáról, Török Jánost, az ötvenes évek híres publicistáját véve maga mellé segédül, a megmentett hagyatékot okvetlenül sajtó alá bocsátotta volna. S hogy Tasner Géza, ki erre a nagy feladatra nem érezte magát képesnek, "egy méltó Széchenyi archívum felállítását" forgatta agyában. Midőn azonban e szép tervnek keresztülvitelét, körülményeinek "mostoha alakulása" lehetetlenné tette: "a hagyaték ügyének méltó megoldása tekintetében az elsőbbséget bizonyos feltételek és módozatok mellett, már kegyeletérzetem alapján is, a dicsőültnek magas családja számára tartva fenn, - mind a közvélemény, mind barátaim nézete és saját meggyőző désem egyaránt a "nemzetre", illetőleg a m. tud. akadémiára utaltak!"

E megfélemlített körülírásba takart célzást, alighanem úgy kell értenünk, hogy Tasner, a Széchenyi-hagyatéknak az akadémia számára való megvásároltatását, elsősorban a Széchenyi-családtól s amennyiben a család erre nem volna hajlandó, a nemzettől várta: "minek következtében mérvadó helyeken nem egy ízben pendíttettem meg mások által a dolgot, de mód hiányában -e vagy más fontosabb okoknál fogva, ez, mint láttam, egyáltalán nem talált oly visszhangra, mint gondolható s részemről elvárható lett volna..." Tasner Gézával való hivatalos tárgyalásra nem is került sor... "mi iránt, - ágaskodik fel mérgesen a sorscsapások alatt görnyedt ember, megvoltak saját nézeteim".

Hátha voltak is egynémely keserű nézetei, jobbnak látta azokat óvatosan elhallgatni, mint kimondani. S öngúnyból vagy talán inkább csak együgyűségből, avval vígasztalja magát, hogy a nyakán maradt kéziratok, nem az országos közönyt, hanem épp ellenkezőleg , a közvéleménynek abban való megnyugvását jelentik, hogy a becses kincs a lehető legjobb kezekben van. Mégis avval az átlátszóan ravasz figyelmeztetéssel ijeszt rá a kelleténél nyugodtabb közvéleményre, hogy az idő múlik s a lehető legjobb kezek tulajdonosa is halandó. S hogy bizony ő várt türelemmel, Széchenyinek öngyilkossága után, mint a bibliai Jákób, előbb hét hosszú éven át, a kiegyezésig, aztán "az édes hazánkra oly üdvös, most már kilenc év óta fennálló új aerának" éveivel várt-várt-várt, csak várt összesen tizenöt esztendőt . Vajjon meddig várjon, meddig várhat még a szegény ember? Kit az élet gondjai annyira megtépáztak, hogy a "nagy dicsőültnek nemes és büszke hívei ősi váraikból és a távolból... nem éppen igazságosan ítélik meg a fáradozót s törekvéseit..." mert a nemzet kincsét folyton az a veszély fenyegeti, hogy a küzdő vándorral együtt a mélybe zuhan. Mégis szegény "Gond-teli", hiába várja, hogy: "az illető magas helyről az ismert ügy megoldására vezető, komoly szándéknak valami kis jele adassék, annál is inkább, miután a tudományos akadémiának Istenben boldogult előbbi nagyérdemű elnökei a dologról, nemcsak atyám végrendeletéből, de szóbeli információ és figyelmeztetések következtében is elegendő tudomással bírtak. De minthogy az ügy óhajtott megoldásának érdekében semmi bátorító jel nem adatott - húzódik megint csigaházába, a csúfosan meghurcolt Tasner Géza - csekély személyemet sehogy sem illethette a bizonyosan létező igen alapos okokat fürkészni, feszegetni".

Végre-valahára Lónyai Menyhért gróf, volt miniszterelnök és az akadémia elnökének személyében akad a jó ügynek pártfogója: "nem nagy összeg, mely e célra kívántatik, húszezer forint". Lónyai azt írja, hogyha csak ennek a húszezer forintnak beszerzéséről volna szó, bizonyára akadna pár száz buzgó hazafi, aki e nemes célra összeadja a csekély összeget. S ha mégis országos gyűjtést rendez, ezt csak azért teszi, hogy a nemzet minden osztályából, ezreknek nyíljék alkalma a Széchenyi iránt való hálának lerovására. Ami a sorok közt olvasni tudó számára annyit jelent hogy Lónyai tisztában volt a maga embereivel. Tudta, hogy ha nem apamén vagy anyakanca megvásárlására folyik a gyűjtés, aligha lehet gavalléri áldozatkészségre számítani. A Széchenyi-fiak és a Széchenyi-alapította kaszinó, sem igen mutattak semminemű hajlandóságot, hogy a Széchenyi kézirati hagyatékának megszerzésére előteremtsék a szükséges, éppen nem jelentékeny összeget. Fájdalom, a tehetősebb polgárság is megfeledkezett arról, hogy Széchenyinek a törvény előtti egyenlőséget, valósággal emberi létének mélt óságát köszönheti. Az élő politikusok annyiba kerülnek, hogy a filiszterek zsebéből nem telik a halott politikus számára. Az akadémia elnöke, hiába kivonatolta Széchenyi naplóit, hiába fordította le a kivonatot a sváb és zsidó lakosok épülésére németre, hiába küldte meg az ízelítőül szánt különlenyomatokat a haza összes kaszinóinak és olvasóegyleteinek, a kívánt húszezer forint, a lelkes felszólítás ellenére sem gyűlt össze, "Széchenyi üdvös működése és a nemzet regenerációja" félszázados ünnepére. Már pedi g Széchenyi István akadémiáját rábírni, hogy a hiányt pótolja, még az akadémia elnöke számára sem volt könnyű feladat. Mert Tasner Géza a kénytelenségtől szoríttatva, a begyült párezer forintért kiszolgáltatta ugyan a kéziratot s ezáltal a maga részéről " alig feltételezhető lehetőségnek" nyitott "legtágabb ajtót", vagyis lehetővé tette az akadémia számára a hiányzó összeg kipótlásának megtagadását. Ha a jelek nem csalnak, a tudományos intézet, valóban akart is élni, evvel az alig feltételezhető lehetőségge l, mert az akadémia nagygyűlése a kézirat átvételét 1876 tavaszán az őszi idényre halasztotta. Mire Tasner Gézában aggodalmak kelnek. Jogosan. A végső szorultságba jutott ember számára nem maradt egyéb hátra, mint hogy "tekintetbe véve az élet bizonytalanságát", Lónyai Menyhért szíves jóváhagyásával - mert csak grófi garancia mellett meri aggodalmait kifejezni - közrebocsássa azt az ártatlan ügyefogyottságában is, mérges és fullánkos, az ország minden testületét megszégyenítő röpiratot, melyből eddig oly bőv en idéztünk.

Tasner Géza ugyan végül megkapta követelését, de a hagyaték sorsa evvel nincs elintézve. Újabb, szinte már tragikomikus fordulat következett. A rapszódikus, javarészt németül írt naplók rendezését és kiadását az akadémia egy pedáns piszmogóra bízza, ki azokat a Széchenyi-féle arisztokratikusan szeszélyes, legegyénibb zamatú német-magyar elegyes nyelvből ízetlen-savatlan magyarra fordítja s a feljegyzéseket időrendjükből kifordítva, önkényes fejezetekbe foglalja, - így: Iskola, Nők, Ébredés... Vallásosság... Melancholia...

Aztán ismét eltelik négy teljes évtized, mígnem a sokba-fogó néhai kultuszminiszter, Klebelsberg gróf, sok kárbaveszett, drága műve mellett, végre olyanra is áldozott, amiért érdemes volt áldoznia. Széchenyi összes műveinek, könyveinek, cikkeinek, levelez ésének, naplóinak, Széchenyihez méltó kiadását vette tervbe.

A hatalmas kötetek egyre-másra megjelentek, - igaz, hogy a magyar szabadelvűség prófétájának igehirdetését olyan bevezetések és magyarázatok kisérik, melyekben nincsen köszönet. Mert a nagytudományú kiadók csak Széchenyi szövegéhez ragaszkodnak, de a szellemét megtagadják. Károlyi Árpád jegyzetben rója meg Széchenyit, valahányszor döblingi vitairatában az abszolutizmus vérengzésein feliszonyodva, az uralkodót vonja felelősségre. Ifjabb Iványi-Grünwald Béla pedig, a Hitel elé írt bevezetésében, addig mesterkedik, míg Széchenyit a mai kurzus ízlése szerint, liberális valójából ki nem forgatja. De Széchenyi önmagáért szól, - nincs az a törpe félremagyarázó, aki igazát elferdíthetné. Különben is a naplókat és az ujságcikkeket Viszota Gyula készítette sajtó alá, akinek szerető, tudós gondjáért, csak hálás lehetne a jobb kor és a buzgó ivadék, mely mint valamikor Tasner Géza ábrándozott róla, ha akarná, a maga javára és örömére fordíthatná Széchenyi Istvánnak nagyszerű hagyatékát... Más kérdés, vajjon akarja-e? Fordítja-e?

Képzeljük, hogy a Hitler-előtti Németországban, Lassalle vagy éppenséggel Bismarck hagyatékából bukkannának elő lélektani és történelmi szempontból olyan nagy érdekességű adatok, mint amelyeket Széchenyi hagyott ránk? Képzeljük el, hogy Richelieu vagy Gambetta, Mirabeau vagy Thiers sírjának zárja pattanna fel s a francia nemzet nagy halottai beszélnének honfitársaikhoz oly közvetlenül és elevenül, mint ahogy Széchenyi szól naplóiban hozzánk? S ha Angliában Pitt vagy Disraeli, Amerikában Franklin vagy Washington jegyezték volna fel érzelmeiknek minden rezdülését Széchenyinek őszinteségével, - mint figyelt volna fel szavukra az egész ország! Mert Anglia, Ame rika, Franciaország és Németország kiadói, folyóiratai és ujságjai nem ismernek különbséget mult és jelen között, ha történelmük vagy kultúrájuk, egy-egy nagy alakjáról van szó.

Montaigne négyszáz éve kitárult lelke, a francia olvasó számára épp olyan érdekes, mint a mai Proust-é. Saint-Simon, XIV. Lajos korabeli mémoires-jai, még ma is oly frissek, mint megjelenésük napján. Chateaubriand és Balzac, szinte százéves halottak, mégis a zseni jogán időszerűbbek, még a nyomaikban járó, kitünő Mauriac-nál is, ki csak tegnap foglalta el helyét az akadémián. Nem mult el nap Victor Hugo halála óta, hogy nagy neve föl ne bukkanjon, - hol bírálatban, mely valamelyik művét új szempontból világítja meg, - hol meg egy irodalomtörténész hívja föl ismeretlen életadatra a közönség figyelmét, - kiadatlan levelek, emlékiratok kerülnek napfényre s követelnek kiadót. Régi könyvek új kiadásai egymást kergetik. Az összes művek, újnál újabb kiadásai folyton bővülnek-dagadnak. Százkötetes Victor Hugók, Balzacok, Voltairek mellett, minap csodálkozva láttam a hirdetést, hogy a klerikális ujságírás legmérgesebb vitaírójának, Veuillot-nak, három nagy csoportban, hatvan kötete fog megjelenni. S ugyanakkor a romantika nagy hitvitázójának, Joseph de Maistre-nek legszebb oldalait új, népszerű kiadvány terjeszti.

Ezért van, hogy ha a Renan-emléktábla leleplezésekor - teszem - Poincarénak kell beszélnie, olyan beszédet vág ki, mely hivatásos író vagy tudós tanulmányának is beillenék. Herriot, Récamier asszonyról írt könyvet, Barthou Lamartineról, - a mi politikusaink ellenben Széchenyi nevét, csak kortesfogásnak használják fel s a kaszinó Széchenyi-lakomáinak szónokai is, legföllebb ha egy pár közhelyig jutnak el. Legkülönb és legműveltebb írótársaimhoz sem mernék körkérdést intézni, hogy ugyan hányan olvasták Széchenyinek, most először megjelent könyveit? Mert ugyan ki botránkozott meg a legújabb Széchenyi-kiadók multhamisításain? S ugyan ki követelte a Széchenyi-könyvsorozat folytatását, melyet Klebelsberg halála óta fennakadás fenyeget.

Ez az, amit a parlamentben és a sajtóban, már csak azért sem reklamálhatott senki, mert a nyilvánosság a kötetek megjelenéséről éppoly kevéssé vett tudomást, mint azoknak újabb időben való kimaradásáról. Egy-két szakemberen s mint hirlik, Hegedüs Lóránton kívül senkit sem aggaszt, hogy Széchenyinek még nagyszámú naplói, levelezése és egyéb kiadatlan művei, aligha látnak napvilágot.

Ha a legnagyobb magyarnak szellemi hagyatéka iránt családja, rangtársai, az általa életre hívott kulturális és társadalmi intézetek s az ujjá teremtett ország, oly csekély érdeklődést mutattak, hogy kevés híjján pusztulni hagyták, - s ha végre az a rendeltetésszerű erő, mely az agitáció zsenijének hagyatékát is mozgatja, utat tört magának az országos közönyön keresztül, szorgos gondosko dás történt, hogy a sírontúli szózat megfosztassék minden psychológiai és politikai gyujtó hatásától, - vajjon csodálhatjuk-e, hogy ilyen áldatlan viszonyok között a levéltárak és múzeumok fullasztó pora borul a magyar szellemnek sok egyéb becses hagyatékára is? S hogy a gyér mentési és élesztési kisérleteknek, még kevesebb foganatjuk, mint Széchenyi esetében?

Mikor ezelőtt néhány esztendővel, Wesselényi Miklósnak egyik finomlelkű utóda rászánta magát, hogy nagy ősének kiadatlan hatszáz ívnyi hatalmas naplóköteteiből, egy izgalmas érdekességű részletet közrebocsásson, úgy járt vele, mint hajdan Lónyai Menyhért a Széchenyi naplóiból közölt mutatványokkal, - a könyvecske nyomtalanul sikkadt el.

Bánffy Miklós grófnak, bizonyára még sohasem jutott eszébe, hogy talán mégis csak előbbre való tudományos és művészi érdekesség s egyben hazafias kötelesség, maecenási bőkezűséggel lehetővé tenni Wesselényi Miklós naplóinak kiadását, mint a maga ásítóan semmitmondó emlékiratainak kiadására használni fel, a lelkes olvasók áldozatkészségéből fenntartott, de az erdélyi irodalom jogcímnélküli vezérférfiának kiszolgáltatott Erdélyi Helikont.

Gyalui Farkas is, hiába rendezte sajtó alá Wesselényi hű fegyverhordozójának, Ujfalvy Sándor naplójának egypár fejezetét, hiába kínálta kristálypohárban a legtisztább forrás vizét, nem akadt, aki szomját vele oltsa. Pedig a kolozsvári könyvtár, két kéziratos bársonykötete, úgy gyanítom, hogy a legjobban megírt magyar emlékiratokat rejti. S ami épp a fönnebb említett, a maga korában nevezetes szerepet játszó Lónyai Menyhértnek kiadatlan naplóit illeti, nem lehet keserűség nélkül olvasni, amit róluk Szinnyei József ír, hogy azok egy "későbbi nemzedék számára az idejebeli történelemre nagybecsű adalékul fognak szolgálni". Mert ugyan hol késik az a nemzedék, mely ezekre az adalékokra legkevésbé is kiváncsi volna?

Apponyi Rudolf grófnak az volt a szerencséje, hogy a mult század elején Párizsban szolgált, mint diplomata s hogy aulikus érzése elválasztotta a hazától, mert lám franciául megírt mémoires-jait, - melyekben Magyarországról csakis akkor esik szó, mikor a forradalom idején Windischgraetz és Jellasich hősiségét dicsérheti - Ernest Daudet adta ki, négy, testes s eddig is már öt kiadást ért kötetben.

Hány tárcaíró tollát mozgatná meg Franciaországban, ha Barcsay Ábrahámhoz, a mi testőrköltőnkhöz hasonló poétának könyve jelennék meg, halála után szinte másfélszázaddal, először? S micsoda meglepetés volna, ha egy gimnázium diákjainak és tanárának áldozatkészsége, olyan váratlan könyvvel lepné meg a francia publikumot, mint a mi diákjaink a magyart, Berzsenyi Dánielnek: "A Magyarországi mezei szorgalom némely akadályáról" szóló röpiratával. Ez a könyv, mely az ódaköltőt, mint nemzetgazdászt mutatja be, alkalmat adna a francia vagy angol essayíró knak, a Berzsenyi-szerű nagy poéta egész alakjának újból való felmérésére.

Midőn a Literatura című folyóirat, néhány figyelmeztető sorából értesültem a könyv megjelenéséről s itt is, ott is kopogtattam, hogy ez alkalomból írni szeretnék Berzsenyiről, a szerkesztői figyelmeztetés: "Csak egész röviden!" szegte kedvemet.

Mi az oka e dermesztő közönynek oly országban, ahol egyre emlegetik a hagyomány szentségét? Osváth Ernő annakidején a Nyugatot, egy rendkívüli tehetségű új írócsoport kisérletező terepének szánta s abból, tőle telhetőleg kizárta a multat. Ezzel szemben a hivatalos irodalmi rosszhiszeműség, a mult hagyományainak félremagyarázott fogalmát játszotta ki a jelen irodalma ellen.

Ez a korszak, minden heves vitáival, lezajlott. A századelő íróinak nagyszerű rajából, részben kihulltak a vezérek, részben a magyar sors - fájdalom - gondoskodott arról, hogy tehetségük fejlődése egy bizonyos ponton megakadjon.

A Nyugat tehát, mely a jelen irodalmát nem irányítja többé a jövő felé, bízvást kárpótolhatna bennünket az irodalom multjába visszatekintő tanulmányokkal. Mégis, egyetlen irodalmi folyóiratunk, inkább foglalkozik Hegedüs Lórántnak Széchenyi könyvével, - mint Széchenyi könyveivel. Félős, hogy szépíróink nem sokkal jártasabbak a magyar multban, még a reformkorszak közelmultjában sem, mint politikusaink... El sem képzelhető francia vagy angol irodalmár, aki ne olvasta volna Macaulay és Michelet munkáit. Vajjon hányan vannak a mieink között, akik elolvasták Horváth Mihály könyvét a reformkorszakról? Nem tud om, hogy Babits Mihálynak, a magyar irodalmi műveltség legfőbb képviselőjének, valaha kezébe került-e a Huszonöt év Magyarország történetéből? De ha mégis, bizonyára régen lehetett, mert különben annak hatását frissebben őrizte volna meg s aligha fejezhette volna ki megelégedését Szekfü Gyulának a magyar, tizenkilencedik századról írt könyve fölött. Mert ha ez a munka, itt-ott szolgál is, egy-egy újabb, érdekes adattal, alapjában nem való egyébre, minthogy elődjének haladó irányát, visszafelé kanyarintsa s a magyar szabadelvűség klasszikus korának a kortárs könyvében nyüzsgő elevenségét, bágyadt papíron merevítse meg.

Külföldi íróbarátaim fel-felhívták figyelmemet egy-egy mellőzött íróra, elfeledett könyvre, érdekes emlékiratra, rejtett, szép versre. Nálunk nem igen esik meg ilyen csoda. Ki forgatja egynémely tanáremberen kívül, Kisfaludy Sándornak fogságáról írott könyvét? A költőnek két-három, bennünk még visszhangzó dala mellett, egyedül érdekes művét. S ugyan kinek van kritikusaink közül érzéke olyan talentumos különc iránt, mint Szemere Pál? Mért nem akad Kertbenynek, Széchenyit, Teleky Lászlót, Kisfaludy Károlyt... a régi Pest utcáit, alakjait moziszerűen elénk vetítő, német emlékezéseinek magyar fordítója? S vajjon mért nem keresi senki, Vachottné tarka hazugságai közt az elhalványult igazat, melyből Petőfi alakja színesedik elő?

Mért csak egy régi folyóiratban jelent meg Szuper Károlynak hajmeresztően érdekes naplója, Petőfi ripacskoráról? Hányan vannak tollforgatóink közt, akik tudják, hogy Toldy Ferenc nem csupán tudós volt, kinek irodalmunk legjobb összefoglalását és számos, jó írónak gyüjteményes kiadását köszönhetjük, hanem az Aurora-körnek és Vörösmartynak oly élénk, dialektikus úttörője, mint - teszem - Ignotus a Nyugat-nak? S hogy írt egy kimerítő Csokonay-életrajzot, mely Kemény Zsigmondnak ugyancsak elfeledett Wesselényi tanulmánya mellett, a magyar életrajzi essay, meg nem haladott csúcspontját jelenti? Hányan va nnak, akiknek kezében volt az a három magistrális tanulmány, melyet a forradalom száműzött miniszterelnöke, Szemere Bertalan, a pártember érzékletes dühével írt: Görgeyről, Batthyányiról, Kossuthról? S ki beszél a legszomorúbb magyar naplóról, melyben ugyancsak Szemere számol be, száműzetésének reménytelen éveiről?

Mondjam-e, hogy midőn Kolozsvárt Petőfi műveit kerestem a könyvesboltban, a könyvkereskedők azt felelték: "A változás óta nem keresik... nincsen". Eláruljam-e, hogy egyik legismertebb nevű magyar írónk, tőlem hallotta először Vörösmartynak két grandiózus versét: az Emberek-et és az Előszó-t s mikor szíven ütötték az... "Az ember fáj a földnek..." meg az, hogy: "A föld megőszült; - Nem hajszálanként, mint a boldog ember - Egyszerre őszült az meg, mint az Isten", - kitünő barátom konsternálva kérdezte: "Magyar nyelven ilyen verseket írtak s én ne tudnék róluk?..." Döbbenten, fejcsóválva, mind értetlenebbül tekintett Vörösmartynak előtte kinyitott kötetébe, melyből a fenti sorok vádlóan meredtek feléje... iskoláink, irodalmunk, valóban egész kulturánk felé. Nálunk a klasszikus, csak iskolai emlék, még az írók számára is. Legtöbbje csak annyit tud Vörösmartyról, amennyit iskolában tanult felőle vagy pedig anthologiai szemelvényekben olvasott tőle. Ezért nem lehet csodálni, hogy midőn e napokban a sebészetnek egyik nagyrabecsült mestere, Vörösmarty tiszteletére rendezett lakomán tartott beszédében, a költőt, mint a mai egyetemi tanárok és diákjaik gutgesinnt eszményképét festette, nem akadt hanyag őrszemeink közül senki a strázsán, aki a hazából és társadalomból, a nyomor és őrület mesgyéin kifelé támolygó Vörösmartynak ünneprontó káromlásait süvítse a bankettező terembe.

Ismerem az ellenvetést. Gondtépett, szegény, kis nép vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak az irodalmi kedvtelések fényűzését. Igen ám, de azok voltunk a mult század elején s éppenséggel 48 után is, az abszolútizmus idején.

Kazinczy, mégis kiadta Dayka Gábor és Csokonay műveit. Berzsenyit Döbrentei Gábor, majd utóbb Toldy Ferenc rendezte sajtó alá. Kisfaludy Károly halála után, Toldynak első gondja volt, hogy sokkötetes művét megjelentesse. Ugyancsak az ő kiadásában jelentek meg Kármán és Bacsányi, Verseghy és Szentjóbi Szabó László művei, - s a Kisfaludyaknak, Berzsenyinek és Csokonaynak, kéziratok szerint javított és bővített kiadásai. Vörösmarty halála után, Gyulai Pál emelt a költőnek életrajzában s műveinek összkiadásában, monumentális emléket. Szalay László tudós érdeklődésének köszönhetjük Kemény János, Bethlen Miklós és Károlyi Sándor önéletírásainak fényes kiadását. S mind e kiadásokat az ujságok és folyóira tok állandó, szakavatott érdeklődése kísérte.

Manapság: aki meghalt, meghalt! - nincs föltámadása. Halljuk-e valaha az Ady körül csapott éktelen zajban, hogy valaki az összes Ady-művek kiadását követelné? Ezelőtt néhány esztendővel, Ady nagyváradi cikkeinek, két kötetre tervezett gyüjteményéből megjelent az első, Fehér Dezső jóvoltából, ki mint Ady hajdani szerkesztője, a kiadást: kort, körülményeket magyarázó jegyzetekkel látta el. Ez a fontos könyv teszi egyedül érthetővé, hogy az Ábrányi-Makai utánzó költő-sihederben, mikép fejlődött ki az igazi Ady Endrének világszemlélete. Agyonhallgatták. Az Ady emlékétől elfordult Nyugat sem méltatta figyelemre. Ezért nem jelenhetett meg a második kötet. Már pedig Fehér Dezsőn kívül nincs, nem is lesz soha senki, aki a sok névtelen ujságcikk közt, az Adyéra rögtön ráismerjen s ki éppenséggel a cikkek keletkezésének körülményeit ismertethesse.

Arany halála után senkisem ütközött meg azon, hogy Arany László apjának összes művei közé sorolta a levelezések két kötetét is. Gyulai Pál háláját fejezte ki Ercsey Sándornak, amiért Arany legsivárabb családi és anyagi ügyeire fényt vető levelezését, külön kötetben adta ki. Proust, Lawrence, a tegnap halottjai levelezésének, máris akadtak francia és angol kiadói. Ki gondol Ady Endre leveleire? Mikor ezelőtt néhány évvel közrebocsátottam a költővel folytatott levélváltásomat, még Kárpáti Aurél, Schöpflin Aladár és Pünkösti Andor is megbotránkoztak. Mintha bizony Ady életének szomorú igazsága nem tartoznék a magyar irodalomtörténetbe?

"Kiadták barátai" olvasom Vörösmartynak, még életében megjelent sok kötetes kiadásának címlapján. Egy elfeledett Tóth Endre nevű költőnek is akadtak barátai, kik hagyatékát a negyvenes években kiadták. Hol késnek Ady Endre barátai? És hol a Tóth Árpádéi? É s hol a Kaffka Margitéi? Kinek legkiforrottabb novellái a Pesti Napló 1917-18-as évfolyamaiban vannak eltemetve? S ha a zsurnalizmus szégyenigájába hajtott, rendkívüli talentumoknak, Bródy Sándornak, Ambrus Zoltánnak, Krúdy Gyulának hagyatéka selejtezésre szorul, hol a szerető kéz, mely műveikben a válogatást megejtse?

Külföldön az irodalmi életrajz divatja járja, de a mi irodalmi életrajzaink vagy olyanok, melyek nem jelentenek sem tudományt, sem irodalmat, sem olvasmányt, csak néhány Gyulaitól, Beöthytől örökölt közhelynek, amolyan vesd-össze-formában való unalmas ismételgetését - vagy pedig a kiadói spekuláció veti magát az irodalom nagyjaira, hogy szájukba adott operette-betétszerű párbeszédekkel alacsonyítsa le Lytton Strachey és Maurois műfaját.

A szokványos közhely tudománya és az útszéli profanizáció ellenhatásaként, alakult ki egy harmadik kritikai műfaj is, melynek irodalmat és bölcselmet, legmagasabb szempontból egybefoglaló művelői, az irodalmi termékeket elszakítják íróiktól, kiszakítják korukból-környezetükből s a felhők közé, valósággal a légrétegen felül való magasságba emelik. Életrajz, korrajz: merő anekdoták, - semmi közük a minden élőtől elvonatkoztatott műhöz, melynek még önmaga, illetve az olvasónak tetszése vagy nem-tetszése sem lehet m értéke. Amikor ez a ciángáz-esztétika, sok kilométeres körletben kiölte maga körül, ami élő, akkor viszi véghez a csodát, hogy feltámassza a rég holtnak vélt műfajokat. Ismét van: dráma, regény, éposz, líra, - s minden műfajnak vannak ismét törvényei. Aki í r, tartsa magát azokhoz, - aki ítél, ítéljen szerintök.

Van úgy, hogy az ember már-már behódol a műveket a művésztől különválasztó, kenetteljes fölénnyel kezelt jégcsapos absztrakciók rendszerének. De csak addig, ami az élet meleg érintése össze nem forrasztja megint a munkákat a napokkal. Mert nem csupán Petőfi vagy Ady vallomásos lírája teljesül ki, ha életükben ver gyökeret s a költő korával jut vonatkozásba, hanem még Arany epikája is. Ha a Walesi bárdok-ról tudom, hogy Ferenc Józsefnek a meghódított magyar tartományban a forradalom után való első látogatásakor készült, mintegy válaszul a hivatalos felszólításra, hogy költőink fejezzék ki a császári, engesztelő látogatással megtisztelt ország örömét, akkor az ethikai motívumok ismerete, melyeknek a ball ada keletkezését köszönheti, fokozzák annak aesthetikai értékét. Még Berzsenyi költészetét sem lehet puszta absztrakciók segítségével megközelíteni. Az én-től és élettől legmesszebbre szakadt ódák, szenvedélyes, fúvó erejének titkához, csak akkor férkőzhettem igazán közel, mikor olvastam Döbrentey látogatásának leírását Berzsenyinek zord falusi remetelakában s a fővárosban félszegen mozgó, komoran elnémult költő, két pesti utazásának történetét a kortársak leveleiben. A magába fojtott viharok emberéből úgy szakadt ki az óda, mint villám és dörgés a fülledt mennyégből.

Az irodalomtörténész, mégis rosszul fogja föl a mesterségét, ha mint fakir a sírba, a multból szedett cédulakatalógusba temetkezik... A tegnapot, csak az értheti és értetheti meg, aki figyeli a mát és elevenül éli. Aki a műfaji, állítólagos törvények helyett, a korok, nemzedékek, életek és sorsok ismeretéből meríti az aesthetikának egyedül érvényes szabályát, - aki nem tud drámáról, regényről, époszról, líráról, hanem csak írókról, akik írnak és olvasókról, akik olvasnak. Ahány művészi temperamentum, annyi és annyiféle mű. Ahány olvasó, annyi hatás. A kritika ereje attól függ, hogy a bíráló a maga tetszését vagy nem tetszését, milyen érvekkel támasztja alá s azokat milyen erővel fejezi ki.

Nem lehet szándékom, hogy a magyar közönségnek irodalmunk problémái iránt megnyilvánuló közönyével szemben, mint anekdotikus életrajzíró vegyem föl a könnyű küzdelmet. Az sem, hogy a fellengés bölcselmi tolvajnyelvén írt essaykben hintsek port az olvasó szemébe. A feledésnek oly sűrű homályából szeretném felbukkantani történelmünknek és irodalmunknak egynémely érdekes figuráját, hogy kritikusi tetszésemre vagy nem tetszésemre, hiába is hivatkoznék. Ezért választottam e katedranélküli előadások során, a szemináriumi gyakorlatok szerény formáját. Szóljanak helyettem azok az írók és politikusok, kikre a tőlük elidegenült közönségnek figyelmét föl szeretném hívni.

Részem e munkában, főként, a mult századbeli író műveiből, a mindmaiglan ható szövegek kiválogatása és a sűrű idézeteknek, lehető legaktuálisabb szempontok szerint történő csoportosítása lesz.

Kérem az olvasót, hagy ne riassza el a reformkorszak íróinak, homlokráncoló, gyermeteg gügyögése. Ők nehezen küzdenek a szóval, melyet a nyelvújító, valahányszor szüksége van rá, a levegőben rezgő s egy-egy fogalom kifejezésére kényszerített hangokból ter emt meg. Néha egy szóképzés sikerül, másszor: nem. Néha egy-egy nyakatekert mondat elferdül és a gondolat mellé talál - másszor, meg a még rugalmas szintakszis a legmegfelelőbb úton vezet a távolról mutogató eszme felé. Nem érdekesség nélkül való ezt a stiláris erőlködést követni.

Bölöni Farkas Sándorban, a mult századeleji magyar prózának egyik legkitűnőbb mesterét mutatom be. Mégsem csupán esztétikai okokból terelem a közönség figyelmét erre az elfeledett, jeles íróra. Északamerikai utazás című könyve és most először, bővebben ismertetett, kiadatlan naplója, történelmi jelentőségű művek. Olyan ember életének, egyben lelkesítő és leverő okmányai, ki elsőnek hajtotta magában végre a történelmi középosztály tagjából, a polgári középosztály tagjává való átváltozás műveletét.

Polgár lett, - de nem a szónak a mai értelmében, kivénült rend tagja, mely eredetéhez és lényéhez hűtlenné vált, hogy érdekét megvédje.

A mult század derekán, a harmadik rend, - mint Szalay László városi követ az országgyűlésen mondta - nem a nemesi rend helyébe lépő boltosok arisztokráciáját, nem a rőf és mérőserpenyő túlnyomó befolyását jelentette, hanem az új, legifjabb elemet, mely s zót kölcsönöz minden vitalitással bíró eszmének, a jelen szükségeinek és a kor követelményének tolmácsa, ... mely az idő nagy kémiai processzusában felolvasztván mindent, mi nem korunkba való, nálunk is, mint Franciaországban, elnyeli az arisztokráciát, hogy végül az összes nemzetet, Magyarország jövendő formáját jelentse...

Bölöni Farkas nem volt burzsoá, hanem a szó 1789-es francia értelmében citoyen. Példás fajképére, manapság fájva gondolunk, midőn a magyar nemesség polgárosodásának Bölöni Farkassal oly szerencsésen kezdett történelmi folyamata, mindannyiunk kárára, oly siralmasan megakadt. Mert most ép ellenkező, utálatos folyamatnak vagyunk szemtanui; látnunk kell az önérzetnélküli burzsoáziát, mely mindenáron a kiváltságos osztály tagjaihoz igyekszik alkalmazkodni. V égül odajutottunk, hogy akadt a magyar irodalomnak olyan egyetemi tanárja, ki népnemzeti irodalmunkat az úri kurzus kedvéért, mint úri irodalmat ünnepli. Ami csak annyiban igaz, hogy irodalmunknak az úri osztályhoz tartozó jelesei mint Kisfaludy Károly, Kölcsey, Vörösmarty, Eötvös József, Kemény báró, Ady Endre, - mindannyian osztályuk ellen fordult urak voltak. A szellemtörténeti iskola hisztorikusai pedig, hirhedt programmkönyvükben, Kazinczytól kezdve Kölcsey Ferencig, Wesselényi Miklóstól Széchenyi Istvánig, a magyar középosztályért és a dolgozó népért küzdő, minden nagy reformer szenvedéseire fittyet hányva, a régesrég elévült hűbérúri kiváltság, hetykén félrecsapott jelképének, a zergetollas, zöldkalapnak parlagi kultuszát hirdetik.

Ezért nem végez vele időszerűtlen munkát, aki mai, kártékony szellemáramlatokkal szemben, a tizenkilencedik század székely nemes emberének, önnön születési privilégiumai ellen, a szabadelvű polgár önérzetével tiltakozó szavát emeli föl.