Hrotkó Larissza

Berdicsev, Treblinka, Élet és sors

2022.06.23.

 

Berdicsev városában

Talán úgy 15 évvel ezelőtt kezdtem foglalkozni a nem zsidó nyelven, vagyis nem ivritül, jiddisül vagy ladino nyelven írt modern zsidó irodalommal, illetve a zsidó származású írók és költők munkásságával. Írtam Zeev Jabotinsky ("Öten") orosz és Pap Károly ("Nyolcadik stáció") magyar nyelvű regényeiről. (Hrotkó 2012) Elsősorban az érdekelt, hogyan nyilvánul meg irodalmi művekben a zsidó szerzők kettős identifikációja. Úgy tűnik, hogy Pap Károly új stratégiákat keresett, de a zsidó vallási közösségben megfogalmazódott primer identifikációt nem adta fel. Zeev Jabotinsky azon dolgozott, hogy új zsidóságot hozzon létre, pedig az odesszai zsidó elsődleges identitásától nem szabadulhatott meg nyomtalanul.

ZeevJabotinsky		Pap Károly

A zsidó identitású ember viselhet egyéb identitásokat is, amelyeknek nem kell feltétlenül betegesen manifesztálódni. Lehet-e a kollektív identitáson kívül egyéni zsidó identitásról beszélni, és milyen viszonyban áll ez a kettő egymáshoz? A diaszpórai zsidó identitás esetleg olyan valóság, amit az ember szükségszerűen csak a kettős kommunikáció formájában élhet meg, és éppen ezért még esetlegesebb, mint bármilyen egyéb identitás?

Vaszilij Grosszman oroszországi zsidó író orosz identitását Vitalij Szjomin családkutató-történész a szovjet irodalom ötven éves jubileuma alkalmából így jellemezte:

Ezeken az ünnepélyes napokon nem tudok nem emlékezni Grosszmanról, egy íróról, akinek egy igazi orosz értelmiségi lelkiismerete volt és aki mindenért felelősnek érezte magát, ami a világon történt (Bocsarov 1990. 3)

Grosszman műveiben nem csak az író zsidó és orosz kettős önazonosítása nyilvánult meg. Világszemléletét és életmódját meghatározta az is, hogy szovjet író volt.

Vaszilij Grosszman

Grosszman 1905 december 12-én az ukrán Berdicsevben született. Az eredeti neve Joszif Szolomonovics Grosszman volt. Szülei elváltak, Vaszilij az édesanyjánál maradt, aki francia nyelvtanárnő volt. Úgy alakult, hogy Vaszilij Grosszman Ukrajnában (Kijevben), Svájcban (Bernben) és Moszkvában is tanult. Végül vegyészmérnök lett és donyecki bányában dolgozott, hogy eltarthassa családját (édesanyját és húgát). Írni még Donbasszban kezdett. 1933-ban Grosszman Moszkvába költözött. Az írói sikert egy szovjet-romantikus elbeszélés – "Berdicsev városában" – hozta meg. Berdicsev egykor a cári zsidó letelepedési övezet tipikus települése volt:

A városban volt egy bazilika, két lengyel katolikus templom, egy nagy zsinagóga és egy középkori karmelita kolostor, amely jobban hasonlított egy erődítményre, mint Isten házára. Ezenkívül minden kézműves céhnek saját zsinagógája volt, összesen negyven ilyen volt a városban, és mindegyik egy vályogházban kapott elhelyezést. … De a legfontosabb az ilyen városban a Jatki volt. Így hívták a vásárt. A Játki-ban egész nap forrongott az üzleti élet. A nép árusított, vásárolt, tapogatta az árut, kóstolt…" (Bocharov 1990)

Az 1917-es forradalmat követő polgárháborúban Berdicsevben többször változott a hatalom: hol a vörösök, hol a fehér lengyel csapatok foglalták el a várost. Egy vörös csapattal együtt került a városba Vavilova, a 36 éves vörös komisszárnő. Vavilova nagy testű, durva katona, de ezzel együtt egy nő is volt. És "a természet megkövetelte a magáét", ahogy a csapat parancsnoka foglalt össze (Grosszmann, 1934). A komisszárnő ugyanis szerelmes lett. A szerelme Vavilova szeme láttára esett el a fehérek elleni csatában, de akkor a nő már terhes volt. Minden áron meg akart szabadulni ettől a "valamitől", ami elfoglalta a testét és követelte az életet. De az abortuszhoz már késő volt, így a szülés idejére szabadságot kapott a seregből és Chajim-Ávrám Lejbovics Magazanyik zsidó kisboltos házában kapott szállást. A szállás elfoglalása kényszerrel történt és Magazanyik eleinte egyáltalán nem örült az új lakójának, de Bejla felesége jóságának és női szolidaritásának köszönhetően a helyzet hamarosan megváltozott.

A szegény hétgyermekes zsidó családban Vavilova egy új életet kezdhetett volna meg. Ugyanis kiderült, hogy a nagy testben és a durva külső alatt gondoskodó nő és szerető anya lakozott. "Akár egy igazi zsidó anya", úgy aggódott és gondoskodott újszülött gyermekéről. A sors azonban másként rendelkezett. A városhoz közeledtek a lengyel csapatok és a vörös hadsereg parancsnoka jobbnak látta, ha egy időre feladják a várost, hogy megvárják az erősítést. Vavilova komolyan vívódott magával. Végül a komisszár győzött benne és gyermekét a zsidó családra hagyva sietett a vörös csapat után. Magazanyik megcsodálta Vavilovát: "Ilyen emberek voltak valamikor a Bundban is. Ezek az igazi emberek, Bejla. Mi meg milyenek vagyunk? Trágya vagyunk, nem emberek." (Grosszman 1934).

A komisszárnőt Klaudiának hívták, de a szerző csak egyszer, az elbeszélés elején említette meg a tulajdonnevét. Ezzel szemben a zsidó kisboltos felesége végig Bejlaként szerepelt. Mert Bejla egy magánszemély volt, Vavilova nem csak attól lett más hozzá képest, hogy bőrnadrágban járt, férfias hangja volt és katonaként viselkedett. Vavilova nem magának élt, hanem az ügynek – a forradalom eszméjének.

Az 1930-as években, amikor a "Berdicsev városában" elbeszélés íródott, a szovjet közéletet és irodalmat már a köznapi "munkás" pátosz jellemezte. Grosszman vonzalmát a forradalom és a polgárháború heroikus időszaka iránt valószínűleg az magyarázza, hogy olyan fajta emberek érdekelték, akik képesek voltak önfeladásáig követni eszméjüket:

Innen volt az érdeklődés a polgárháború komisszárjai – olyan emberek iránt, akik éppen az önfeladás szellemességével vonzották őt, a hitükkel és főleg reális példájukkal, ahogyan megoldják a konfliktust a természetes életvágy és az ügyért való önpusztító önfeladás között. (Bocsarov 1990. 25)

Iván Kátájev		Maxim Gorkij

 

A "Berdicsev városában" című elbeszélés 1934-ben jelent meg a "Literaturnaja Gazetában", ahova a kéziratot Iván Katajev szovjet író adta le. Katajev akkor a Szovjet Írók Szövetsége vezetőségének tagja és a "Literaturnaja Gazeta" alapítója volt.[1] Ez megkönnyítette Grosszman előtt az irodalmi ajtók kinyitását. Az igazi siker pedig az volt, hogy az elbeszélés megtetszett Gorjkijnak, aki ezután figyelemmel kísérte Grosszman irodalmi pályáját. (Bocharov 1990.11)

 

 

A II. világháború. Treblinka, a "Fekete könyv"

 

 

A második világháború alatt Grosszman a "Красная Звезда" (Vörös Csillag) újság haditudósítója, Szimonov sztálingrádi kollégája volt. A sztálingrádi csatáért Grosszmant Vörös Zászló-érdemrenddel tüntették ki. Sztálingrádban értesült Grosszman édesanyja haláláról.

 

 

1941-ben Berdicsevben a nácik a gettóban 38 536 zsidót öltek meg. Az áldozatok között volt Malka Vitis, Vaszilij Grosszman édesanyja. A berdicsevi eseményekről külön tudósítás nem készült. A zsidók elleni bűntettekről egyáltalán kevés szó esett. Valószínűleg azért, mert a sztálinizmus csak az egységes szovjet népet fogadta el: "egységes népet egy egységes vezetéssel" (Hrotkó 2016. 16). A zsidók "különcködése" nem felelt meg a szovjet mintának.

Grosszman 1944-ben megjelent "Treblinkai pokol" című írása pedig a zsidók elleni náci bűnök dokumentálását célozta. Rögtön a könyv elején Grosszman elmagyarázta, miért nem sikerült a náciknak eltitkolni a treblinkai "vesztőhelyet":

Vörös Hadsereg akadályozta meg Himmlert abban, hogy megőrizze Treblinka titkát. Ma a szemtanúk elkezdtek beszélni, égbe kiáltottak a kövek és a föld. És ma a világ társadalmi lelkiismerete, az emberiség szeme előtt következetesen, lépésről lépésre végig tudjuk menni a treblinkai pokol köreit, amelyekhez képest Dante pokla a sátán ártalmatlan és üres játéka volt. (Grosszman 1958)

Grosszman 1944-ben haditudósítóként lépett a Treblinka-2 koncentrációs tábor területére, ahol azonnal elkezdte gyűjteni a zsidók tervszerű megsemmisítését igazoló adatokat:

Grosszman megrajzolta a helyszín vázlatát, készített interjúkat a tanúkkal és a túlélőkkel, összeállította a az emberek jellemzését, akikkel találkozott, regisztrálta a táj részletes szemléje adatait, elkészítette a láger felszerelése és az ott folyó munka technikai részleteinek kimutatását és a felkelés kronológiáját – vagyis az elbeszélés szövegében felhasználta azokat a mellékműfajokat, amelyeknek céljuk a tények rendszeresítése, az olvasónak való átadása és magyarázata volt. (Hetényi 2018.)

A túlélőkkel, a letartoztatott SS-katonákkal, a közeli települések lakóival folytatott beszélgetések és interjúk alapján Grosszman összeállította a treblinkai pályaudvarra szállított foglyok érkezésének képeit. A hamisított pályaudvaron az embereket a zenekar fogadta, de néhány pillanat múlva mindenki rájött, hogy itt valami nincs rendjén. Az embereket elfogta a félelem és a végzetszerűség érzése, amikor meglátták, hogy a vasúti sín Treblinkánál véget ért. Majd következtek a végső megalázás képei: a vetkőztetés, a haj borotválása és elkísérés a meglepően szép épület elé, amely a "halál épülete" volt. Grosszman a részletek után kutatott, tudni akarta, mit csináltak a nácik ezzel a sok hajjal, amely a női barakkokban gyűlt össze. Kiderült, hogy ezt is hasznosították "az állatok":

Furcsa dolog, hogy az állatok mindent felhasználtak – bőrt, papírt, szövetet, mindent, ami szolgálatra volt az embernek, mindez kellett és hasznos volt nekik – és csak a világ legnagyobb értékét – az ember életét – széttaposták. (Grosszman 1958)

Albert Einstein

Az 1944-1947 években a győztes államfők jóváhagyták Albert Einstein kezdeményezését, miszerint minden európai országban készülnie kellett az úgy nevezett "Fekete könyvnek" a zsidók ellen elkövetett bűnökről, a tettek helyszíneiről és az áldozatok történeteiről. A szovjet "Fekete könyv" megírása tragédiává vált a zsidók számára. Furcsa baleseteket és váratlan elhalálozásokat követtek a zsidó írók és orvosok letartoztatásai. A "Fekete könyvet" a párt ideológiai vezetése alatt írták, de ha valamilyen része elkészült, rossznak találták és betiltották. "A könyv zsidó szerkesztőit – Ilja Erenburgot és Vaszilij Grosszmant – Sztálin mintegy ’túszul’, de életre ítélve tartotta." (Hrotkó 2016. 13-14) A "Fekete könyvön" Grosszman 1943 és 1945 között dolgozott, de a könyv nem készülhetett el soha.

Ilja Erenburg		Vaszilij Grosszman

"Élet és sors": emberi életek, zsidó sorsok

Az "Élet és sors" című "sztálingrádi" regényét Grosszman már az 1950-es évek végén írta meg. A regény az orosz-szovjet nép fasizmus elleni harcáról és a sztálinista totálitarizmusról szól. Külön képekben, ám mégis egy nagy panoráma részeként ábrázolta Grosszman a zsidók szenvedéseit, megalázását és elpusztítását a hitleri és sztálini megsemmisítő lágerekben.

Hasonlóan a "Treblinkai pokolhoz", amelynek javított kiadásán Grosszman a sztálingrádi regénnyel párhuzamosan dolgozott, az "Élet és sors" is a táj leírásával kezdődik. A dokumentáló irodalmi karcolatban, amilyen a "Treblinkai pokol" volt, a tájkép szokatlan bevezetőnek számított. A regények azonban nem ritkán éppen a táj leírásával kezdődnek.

Csak hogy az "Élet és sors" elején a táj más volt. Ez a táj a nagyfeszültségű vezetékekből, az országútból, a vizes aszfaltból, a ködből kirajzolódó lágeri kerítésből és barakkokból tevődött össze. A képet a láger lehelete tette élővé. A barakkok ijesztően egyformák, a vezetékek, az országút és a mellette húzódó vasút tökéletesen egyenesek voltak. A rendszeresen áthaladó vagonok néhány ablakában látható emberi arcok pedig csak fehér foltok voltak – nem több. Ilyen tájleírással kezdődik az "Élet és sors" című regény.

Mindkét műben – a "Treblinkai pokolban" és az "Élet és sorsban" – összefonódik a valóság és az irodalmi fikció, amiért az utóbbit bizonyos szempontból a treblinkai soá-kutatás folytatásának tekinthetjük. (Vö. Hetényi 2018) A "bizonyos szempont" alatt egyrészt a soá traumáját értem, amely az egész zsidó népet személyesen érintette, a későbbi nemzedékeket is beleértve. Másrészt azt is tapasztalhatjuk, hogy mindkét írás szerzője szovjet íróként egyértelműen szakított a szovjet irodalmi műfajjal, a szocialista realizmussal. Ez a szakítás már a "Berdicsev városában" is érezhető volt, hiszen az írásból hiányzik a pozitív gondolkodású és magatartású szovjet hős. Vavilova ugyan hősiesen kiállt a forradalom eszméje mellett, de az emberség és a "jövő-gondolkodás" dolgában veszített Bejlával, a kisboltos feleségével szemben.

Az "Élet és sors" című regényben sincs szovjet főhős. A tartalmat néhány kevésbé hősies szereplő fogja össze. Ez mindenekelőtt a Saposnyikov család. Például Viktor Strum fizikus, aki Alekszandra Vlagyimirovna Saposnyikova lányának férje volt. Strum anyját a nácik a berdicsevi koncentrációs táborban ölték meg, ugyanúgy, mint Grosszman édesanyját. A Saposnyikov család tagjai között voltak sikeres emberek, de voltak olyanok is, akiket az 1937-1938. évi terror alatt antiszovjet vádakkal tartoztattak le, illetve internáltak.

A másik tartalmi tengelyt Mosztovszkij nevű régi bolsevik sorsa, illetve a koncentrációs tábor történetei képezik. Miközben Mosztovszkij körül a totalitarizmus témája (például Hitler és Sztálin közötti párhuzam feltételezése) bontakozik ki, Szofja Levinton orvosnő sorsának leírásában Grosszman ismét visszatér a soá képeihez, ami a regény egyik fő témája. A másik téma – a sztálingrádi csata, amelynek képei az eredendő emberi jóság a hivatalos propaganda által szuggerált gyűlölettel szembeni ellenállását ábrázolják.

A zsidóságot ebben a regényben az emberek vállalják (és elpusztulnak), vagy csak elviselik, ami azonban nem mentesíti őket a szenvedéstől. Zsidóságára Viktor Strum először 1942-ben eszmélt rá, amikor aggódva gondolt a háború elején Berdicsevben maradt édesanyjára. Strum állandóan gondolt az anyjára és arra, amire eddig soha nem gondolt, de a fasizmus rákényszerítette, hogy gondoljon – a saját zsidóságára. Mert édesanyja zsidó volt. (Grosszman 1960. 31)

A gondolatokat, amelyekkel Strum az édesanyja zsidó származásán keresztül magát a zsidó néppel és a zsidó sorssal kötötte össze, Grosszman a 15. fejezetben írta le. A 18. fejezet pedig Strum anyjának levelét tartalmazza, amit a berdicsevi gettóban halála előtt írt meg fiának. Leírta benne, ahogy egy elismert és köztiszteletnek örvend orvosból néhány nap alatt "törvényenkívüli" zsidóvá vált, akit a többi zsidóval együtt ki lehetett semmizni, megalázni és végül elpusztítani. Mert kiderült – sőt ezt valahogy eddig is tudták a város nem zsidó lakói – hogy zsidónak lenni törvénytelen dolog, amit büntetni kell. Csak nagyon kevés ember volt, aki megpróbált ilyen körülmények között is segíteni. Az egyik ilyen embernek köszönhetően kapta meg Strum az anyja utolsó levelét.

Strum fájdalma és magatehetetlenségének keserűsége fizikailag is megnyilvánult. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy egy hideg kés éle folyamatosan üti a torkát. Elgondolkodott a fasizmusról, és gondolataiban ezt a fizikával hasonlította össze. Mert Strum szerint mindkettőre az "elembertelenedés" volt jellemző. A fasizmust nem érdekli az egyéni ember, csak az emberek összesége releváns számára. A fizika ugyancsak az individuumok tömegével foglalkozik. A tudomány már szinte hazugságnak, szemfényvesztésnek tűnt Strumnak. Mert a szörnyű, gyilkos 20. század szövetségese volt. Aztán rájött, hogy ez még sem lehetett igaz:

Nem, természetesen nem! A fasizmus azért is elpusztul, mert az atomok és az utcakövek törvényeit emberekre akar alkalmazni! A fasizmus és az ember nem létezhez együtt. Amikor győz a fasizmus, megszűnik létezni az ember, maradnak a belsőleg átalakított, emberszerű lények. De, amikor győz a szabadsággal, értelemmel és jósággal megáldott ember, elpusztul a fasizmus és a megalázkodott lények ismét emberré válnak. (Grosszman 1960. 41)

Szép, noha elég naiv mondatok ezek. A fasizmus, mint a rasszista alapú elitista gondolkodás nem az idegen lények, hanem az emberek találmánya. Anélkül, hogy a témába belebonyolódnék, ezen a helyen csak annyit fűzök hozzá, hogy a fasizmus szükségszerűen pusztításhoz és pusztuláshoz vezet. Ebben Strumnak (és Grosszmannak, persze) igaza volt.

A fasiszta antiszemita elmélet gyakorlati megvalósítását illusztrálja a regény 43-49. fejezete, amely Szofja Levinton, a sztálingrádi csatában fogságba került orvos-őrnagy és az úton hozzászegődött Dávid nevű kisfiú meggyilkolásának megrázó képeit tartalmazza. A zsidók utolsó útját a gázkamrában Grosszman már a "Treblinkai pokolban" is megpróbálta elképzelni. Az "Élet és sorsban" a gázkamrai jelenetet Grosszman mintegy belülről, egy ember haláltusáján keresztül, lépésről lépésre írta le.

Majdnem egyidejűleg Levinton halálával Strum visszatért a moszkvai laboratóriumba, ahol hamarosan rá kellett jönni, hogy a zsidó név nem csak életveszélyes a fasiszta totalitarizmusban, de legalábbis hátrányos lehet. Strum akkoriban atomkutatással foglalkozott, amiért stratégiai fontosságú volt a rendszer számára. Kiváltságos helyzetének köszönhetően "legyőzte" a besúgókat és a rosszakarókat. Maga Sztálin elvtárs hívta fel telefonon és elmondta, hogy érdeklődik a kutatása iránt. A "győzelem" érzése magabiztosságot adott Strumnak, amelyet még egyszer nem akart elveszíteni. Ezért az érzésért, vagy a kutatás folytatásáért, vagy egyszerűen halálfélelemből írta alá Strum a pártbizottságon eléje tett levelet, amely elítélte a Szovjetunió elleni antiszemita "rágalmakat". Ez volt "kiváltságának" ára. Aláírásával Strum több zsidó értelmiségit árul el, nemcsak azokat, akiket személyesen ismert, hanem az igazságtalanul letartóztatott és kivégzett zsidó orvosokat is. Valóban nem egy happy end-történet. De hát már az elején mondtam, hogy ebben a regényben nincs pozitív hős.

Azt mondják, hogy Grosszman ezzel a regénnyel szovjet íróból antiszovjet íróvá vált. Simon Markis (1931-2003) fordító, nyelvész, irodalomtörténész ezt írta róla:

A könyvemben meg akartam mutatni, hogy nem csak ezek az oldalak[2], de az egész regény, Grosszman irodalmi sorsának törése, amely őt a szovjet íróból az antiszovjet íróvá, az első következetesen másként gondolkodó "disszidenssé", a bolsevista forradalom, annak vezérei és rendszere ellenségévé változtatta – mindez az általa önszántából és tudatosan elfogadott zsidó sorsának a következménye volt. (Markis 2004)

 

Zsidó író, zsidó regény?

Egy regényt a nagyobb terjedelmen kívül éppen a bonyolultsága különbözteti meg az elbeszéléstől. A regény cselekménye mindig több szálon fut. A regényről való beszédben azonban nem térhetünk ki egyszerre az összes szálra, hősre, vagy jelenségre, amit a regény tárgyal. Ezért az összefoglalásban is azt a kérdést teszem fel, amivel kezdtem: vajon mit nevezünk zsidó irodalomnak és kit mondhatunk zsidó írónak?

A regénybéli hősei érzelmeinek aprólékos leírása kapcsán Grosszmant Tolsztojhoz és Dosztojevszkijhez hasonlították (Hetényi 2018. 251). De egyik orosz klasszikus sem írta le "belülről" az önrendelkezéstől megfosztott ember érzelmeit, ahogy ezt Grosszman Szofja Levinton haláltusájának leírásában tette. A gázkamra jelenete, az anyai levél a berdicsevi gettóból, a zsidók koncentrációs táborban történt futószalagszerű gyilkosságának ábrázolása, a gondolatok az antiszemitizmusról, Viktor Strum belső monológja a zsidóságról, a zsidó értelmiségiek Szovjetunióban történt üldözésének témája – mindez bizonyíthatja talán, hogy Grosszman zsidó író volt, amint az "Élet és sors" című regény is valahol a zsidó irodalomhoz tartozik.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj		Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Simon Markis azonban másként vélekedett. Szerinte a zsidó sorsától függetlenül Grosszman orosz író marad. "A zsidó sors orosz írója". (Markis 2004).[3]

Anton Pavlovics Csehov

Markis két okot is nevezett, amiért Grosszman még sem lehetett egy orosz-zsidó író. Először is Grosszman nem volt az orosz zsidóság szószolója. Az "Élet és sors" regényével egy orosz eposzt alkotott, amelynek "zsidó oldalai" csak részei a szovjet nép történetének. Ezenkívül – folytatta Markis – Grosszman két kultúra, de mindenekelőtt Csehov és Tolsztoj irodalmi örököse. Ezért Grosszman nem lehetett zsidó író, amint az "Élet és sors" sem egy zsidó regény.

Az utóbbival egyet tudok értek. Ami pedig az írót illeti, ebben Simon Markis szerintem tévedett. Grosszman valóban két kultúrában (kettős kommunikációban) élt, de zsidóként írt. A szovjet-orosz néppel együtt élte meg a második világháború minden napját, de zsidóként írta meg ezeket. Mert egy zsidó író számára az orosz nép háborúja csupán egybeesett a zsidó nép szörnyű tragédiájával, a soával. A háború csak bővítette a genocídium kiterjesztését.

Két irodalmi magyarázattal még adós maradtam. Miért értek egyet Grosszman Tolsztojjal és Csehovval történő összehasonlításával? Tolsztojjal – a "Háború és béke" miatt. Úgy, mint Tolsztoj "háborús" regényében nem a háború a lényeg, a grosszmani "sztálingrádi" regény sem a sztálingrádi csatáról, hanem az emberek lelkiismeretéről és gondolkodásáról szól. És hogyan jön ide Csehov?

Azonkívül, hogy Csehov minden rövid elbeszélése és drámája az emberi lélek útvesztőit ábrázolja, eszembe jutott a "Rothschild hegedűje", Csehov egyik rövid mesterműve. (Hrotkó 2017). Ebben az elbeszélésben Csehov is megírta a bölcs kis zsidó történetét. Sőt elképzelhető, hogy a grosszmani Magazanyik kisboltos alakját nem csak Bábel "Vörös hadserege", de Csehov zsidó hegedűse is megihlette. Azonban a cím ellenére Rothschild zsidó hegedűse sohasem lehetett Csehov hőse, hiszen csak mellékjelensége volt az orosz tájnak. Magazanyiknak és feleségének pedig minden esélye megvolt arra, hogy a grosszmani elbeszélés hősévé váljon. Csak hát a szovjet tudat hiányzott. Ez tény.

Végül megjegyzem, hogy "Élet és sors" című regényt Grosszman 1960-ban adta volna le a nyomdába, de a szovjet hatóság (beleértve Hruscsov apparátusát) a regényt nem fogadta el, sőt az írót a KGB hamarosan le is tartóztatta. Csodával határos módon maradt egy (vagy két) példány, amely külföldre került. 1980-ban adták ki először Svájcban. Oroszországban csak 1988-ban jelent meg.

 

Irodalom

Анатолий Бочаров, Василий Гроссман. Жизнь и судьба, Советский писатель-Москва 1990

Василий Гроссман, В городе Бердичеве, 1934 https://royallib.com/book/grossman_vasiliy/v_gorode_berdicheve.html

Василий Гроссман, Треблинский ад, 1958 http://lib.ru/PROZA/GROSSMAN/trebl.txt_with-big-pictures.html

 Василий Гроссман, Жизнь и судьба, 1960 https://www.netzulim.org/R/OrgR/Library/Grossman/zhizn_i_sudba.pdf

Hetényi Zsuzsa,Факты и фикция: «Треблинский ад» и «Жизньи судьба» В. Гроссмана In: (szerk. N.M. Kurennaja) Документ и «документальное» в славянских культурах: между подлинныи и мнимым. Институт Славяноведения РАН- Москва 2018. 242-258

Hrotkó Larissza, Zsidó írók, zsidó irodalom - Remény 2012/2. https://remeny.org/remeny/2012-2-szam/hrotko-larissza-zsido-irok-zsido-irodalom

Hrotkó Larissza, Budai fekete könyv, Gabiano kiadó-Budapest 2016

Hrotkó Larissza, Rothschild hegedűje In: Restancia https://www.restancia/kutat

Шимон Маркиш: Василий Гроссман — еврейский писатель? In: Иерусалимский журнал 2004/1818