RESTANCIA

független zsidó tudományos folyóirat

IRODALOM

Ignotus Hugó

Heltai

2021.07.29.

 

I.

A zongoránál eltünődtünk
Egy mélabús tündérregén,
A Loreleytől társalogtunk
Egy szőke szép leány, meg én.

 

S a szőke szép leányka így szólt,
Sóhajra nyílt a pici száj:
«Mi lett belőled vízi tündér,
Aranyhajú, szép Loreley?»

Elhallgatott s én így feleltem,
Szomorú voltam magam is:
«A Loreley nem halt meg, édes,
A haja színarany ma is.

Járása hetyke, lépte könnyű,
A lábacskái oly picik,
Pazar ruháját Worth csinálja
S a Grand-Hotelban étkezik.

Gyémántbutont hord kis fülében,
Szép selyemharisnyát visel
S a csónakosnak enyhe mollban
Bűvös melódiát énekel.

 

És aki hallgat Loreleyra,
Mikor mellette elsuhan,
Azt elnyeli az ár örökre,
Annak örökre vége van.

 

Csak az igénye lett nagyobb ma,
A régit, ócskát megveti,
Hajdan beérte a ladikkal,
Ma már hajóhad kell neki».

 

Körülbelül az a harmincöt éve, amely alatt írt munkáit most gyűjteményesen adja ki Heltai Jenő, hogy nékem magamnak is heineizáló ifjúnak, feltűnt a fentírt taknyos versike az akkori pikáns hetilapban, a Magyar Figaroban. Feltünt szavának könnyed biztosságánál fogva, mely akkor nem volt mindennapi; feltűnt sokszoros iróniájánál fogva, mert hiszen a Heine iróniáját s egyben a maga heineizálását ironizálja ki, – s feltünt, ami már nem utánzás vagy hatás, hanem fajtai és lélekbeli rokonság: a bánatos mosolynál, a kecses kínlódásnál fogva, mellyel az intellektus művészi felsőbbségbe emeli az emberi kiszolgáltatottságot. Nem tévedtem sem az embernek, sem a költőnek megítélésében, még rokonsága megállapításában sem, mert hamar megtudtam, hogy az ügyesen pongyola versikének írója egy fiatal budapesti fiú, Heltai Jenő, édes unokaöccse a fejedelmi Herzl Tivadarnak, ki épp akkor indult volt el, hogy a spanyol zsidó személyes gőgjét nemzeti eszmévé szélesítse. Jenő, nagy szemével, merész sasorrával kivált arcélben hasonlít is Tivadar nagybátyjához, s hasonlított a Jenő apja is, a csöndes, szelíd ember, a nem boltosnak való kereskedő, kit mikor most néhány éve meghalt, fia oly halk méltósággal siratott el.
Ezt a szemérmes méltóságot fájdalmasan szerettem úgy az apában, kivel szintén megismerkedtem, mint Jenőben, kivel barátságban kerültünk össze. Ami Herzl Tivadarban lázadás volt, a Heltaiakban megadássá halkult – talán még büszkébben, mint amilyen az új zsidó királynak gőgje volt. Gyönyörű a sas, mikor szabadon s kénye szerint kereng a levegőégben, hogy lecsapjon gyilkolni. De nem nevetség akkor sem, mikor senkitől nem akar semmit, semmit nem vesz célba, semerre nem tör, semmivel nem fenyeget, s összevont szárnnyal néma komolyan ül a rabrostély mögött.

II.

A kedves, a humoros, a huncut hallgatás után hirtelen jókat mondó Heltai mindig ily komoly benyomást tett rám. A sok úgynevezett bohém napnak, estének, hónapnak, jó néhány évnek emlékeiből, miket együtt vagy gyakori találkozásban töltöttünk, bennem már csak egy kép eleven: mikor Jenő – akkor egyéves önkéntes – egy délután feljő az Otthon-klubba, bakaruhásan, panganétosan végigveti magát élben a keskeny veresbársony-pamlagon, fejét betemeti karjába, – nem zokog, látszik, hogy nem is alszik, de egy magyarázatát, egy szavát nem lehet venni éjfélig, mikor is nehányan, barátai; kifáradva mellőle, hazamentünk s otthagytuk magára. Mindenféle szerepléseinek s megjelenéseinek, éveken át volt hallgatásának, majd hirtelen új népszerűségének adataiból énbennem az az egy-két jelenet él, mikor ez a politikával sohasem törődött, közélettől idegen s feltűnni sohasem kívánt író a kétféle legvadabb politikai hajszák s rémületek idején mindkét ízben szinte egyedül állt helyt, csöndes tisztasággal, az írói önérzetért. S minden hallatlan bájos, hallatlan gyengéd, hol bolondos, hol ugrató, hol mulatságos, hol elragadó írásaiból, regényeiből, karcolataiból, novelláiból, darabjaiból, verseiből főképp ez a kis verse maradt meg bennem:

Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,
Hogy együtt ültünk ákácfák alatt
Valamikor májusba… ketten…
Ma tél van, elfeledtem.
Hogy szerettél és hogy szerettelek,
Hogy öleltél és hogy öleltelek
Lopva, titokban, önfeledten.
Ma tél van, elfeledtem.

 

A tél havával mindent behavaz,
Téllé fagyott szivemben a tavasz:
Ma tél van, elfeledtem,
Hogy szerettél és hogy szerettelek,
Hogy öleltél és hogy öleltelek,
Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,
Hogy együtt ültünk ákácfák alatt
Valamikor májusba… ketten…

 

III.

Ez nem gondolnám, hogy hamis kép volna e kecses, de éppen nem erőtlen emberről, költőről, művészről. Mert, mint a gyengédség, úgy még a gyengeség sem erőtlenség. S nem az, amit fentebb szándékos szóval érintettem: a kiszolgáltatottság sem. Van erő, mellyel a gazdája nem tud élni, mert nincs szíve hozzá, azaz hogy túlságos sok hozzá a szíve. Mint ennek a fajtának őse, Heine dalolja:

Wer ein Herz haf, und im Herzen
Liebe trägt, ist überwunden.

 

Aki szereti, vagy legalább megérti s megbocsátja azt, aminek fogyatkozásait látja s amiből vagy akitől rosszat vesz, az nem tud sem büntetni, sem védekezni. S a humor ennek a kiszolgáltatottságnak mosolya. A szatíra szadizmus, a humor mazochizmus. (Jókai, kinek humora oly bűbájos, a tipikus mazochista.) Vannak kevésbé egységesnek tetsző, valójában teljesebb természetek, kikben egymás mellett megfér a szadizmus és a mazochizmus, néha a kegyetlen gyilkolás, néha a kiszolgáltatott tűrés, ami azért nem nehéz, mert a mazochizmus voltaképp visszájára fordult szadizmus, – aki valami oknál fogva nem tud bántani, az alája rendelkezik a bántásnak.
Éppen Heine ilyen kettős természet, ilyen szadi-mazochista, aminthogy a zsidóban mind a kettő kitermelődött, az eredendő kiszolgáltatottságnál fogva, mely már az ősi haza, a kis darab Palesztina észak és dél közt útbaeső fekvésénél kezdődik, s amely a zaklatottságot átvetíti Jehovájára, a kemény és nyugtalanító hatalomra, kit, mint a káplárt, csak úgy lehet elviselni, ha szeretik. A diaspora hazátlan s rokontalan helyzete tovább örökíti a dühös bosszúvágy s a meglapuló tehetetlenség közt való e hánykolódást. Heine az a Shylock, aki követeli a maga eleven font húsát, de lírai verseket is ír. Gyakorabb azonban az olyan Shylock, aki nem Heine, s az olyan Heine, aki nem Shylock. Kevés olyan édes, tiszta, mindent észrevevő, de mindenhez csak mosolygó humort ismerek, mint a Heltaié. Tisztában van vele, hogy a légy szemtelen, de nem árt a légynek sem. Csak akkor jő zavarba, mikor a kanárit meg kéne védenie a macskától, holott a macskával is veleérez. Nehéz jónak lenni, – de az ember nem is azért jó, mert jó akar lenni, hanem azért, mert nem tud rossz lenni.

IV.

A humor többnyire líra – mint éppen a kiszolgáltatottság s a halkság. A humorista azt látja felebarátaiban, amibe a maga lelke mulatságából öltözteti őket, s nem véletlen, hogy még olyan sok figurát látó epikus-humoristáknak is, mint Jean Paul, vagy éppen Dickens e figuráik egy kaptafára járnak s ugyanúgy vagy angyalok, vagy ördögök, tehát aszerint külömbözők, ahogy elnézéssel vagy elítéléssel látottak, mint a romantikus mesemondó Jókainál (ki külömben, mint elébb említve volt, nagyon is tud humorista lenni). A nagytekintetű Mr. Pickwick, ki mindig nevetséges helyzetekbe jut, az ünnepélyes Mr. Micawber, kinek mindig több a gyereke s kevesebb a pénze, mint kéne, az aggszűz Mrs. Trotwood, ki anyább minden anyánál, a hülye Mr. Dick, ki okosabb minden bölcsnél, s nemcsak az angyali kis Dóra, amint fürteit rázza, de kis pincsikutyája is, amint elvakkantja szeme elől a haját, ami belelóg: mind csupa angyalok, egyformán angyalok, – az ember mindig sírhatnék a meghatottságtól, mikor mulat rajtuk vagy velük.
Aki igazán lát és tud más embert, mint önmagát: Stendhalnak, Balzacnak, Flaubertnak, Zolának nincs humora. (Egy kivétel persze van: Shakespeare, de mert ő csudamód éppakkora lírikus, mint emberlátó.) Heltainak imádnivalóan aranyos és bolondos írásaiban sok mindenféle figura felbukkan, de én valamennyit s egyben a Heltai egész megható életbölcsességét s világismeretét közös nevezőre hozva találom egy pici históriájában: mikor az imádott nőnek fáj a foga s a szerelmes ifjú elviszi a fogorvoshoz, de a drága fél, hogy majd fáj neki, a fiú meg, hogy megmutassa, mennyire semmi az egész, beül a foghúzó székbe, s kihúzatja egy ép fogát – ám a drága még mindig fél, még mindig nem mer, a fiú pedig újra meg újra visszaül a székbe s fogat húzat: kétszer, háromszor, harminckétszer, s mikor erre a drága elé áll, ez végignéz rajta s csak ennyit mond: “pfuj, hisz ennek egy foga sincs!” – és otthagyja. – Ebből a G-húrból megy a Heltai egész költészete, lírája, epikája; minden könyvét, minden betűjét érdemes elolvasni, minden sorába éppúgy beleszeret az ember, mint bele magába, – a végén, ha majd súlyos kötetenkint egymás mellé könyvedzik ez a tetemes oeuvre s mellettük áll szerzőjük, az ötvenéves elmúlt érett férfi, elnök, tekintély s a becsületrend lovagja: az olvasónak símogatásra lágyul a tenyere az impozáns oeuvre s a nagytekintetű szerző iránt.

V.

Hogy minden szavát és sorát érdemes elolvasni, az onnan is van, hogy egy szót le nem ír ok nélkül, egy sort nem formálatlan. A művész a mesterembernél kezdődik – s ahogy Heltai Jenő a mesterségét tudja: abban futja ki lényének minden erkölcsét, komolyságát, biztos erejét s lappangó fejedelmiségét. Ambrus Zoltánon kivül, akiről nem halok meg, míg meg nem írtam a magyar lélek hőskölteményét, Heltai Jenő az a magyar prózaíró, akinek stílusa van, abban a geometriai vagy építészi értelemben, ahogy a francia s az olasz író szerkeszti össze a mondatot a szavaknak, a partikuláknak, a ragoknak legbelső értelméből. Rajtuk kívül még csak Molnár Ferenc jár közel e titokhoz, de ő szavak dolgában sekélyebbel elégszik meg, mint amennyire az ő nem közönséges intellektusából futná.
Ez a stílus, a Heltaié, másvalami, mint az a zamat, amiben Jókai, Mikszáth, Eötvös Károly, gyakran Móricz Zsigmond nagyok, – más, mint a Babits átfűtöttsége, más, mint a Szomory Dezső ékszeres bája, a Szép Ernő cirkuszistálló, kávéház és mezei virág elegyétől szagló huncutsága. A Heltai Jenő mondatai kristályok, amik élnek, – vannak ilyenek, az új chemo-biológia most vesződik velük. S mint ahogy a kis James Watt, hogy egy gondjára bízott masinától közben elszaladhasson játszani, feltalálta a gőzgépet: Heltai Jenő, szegény korán elhalt barátunkkal, Makai Emillel együtt: firka közben, megírt ujdonságok, karcolatok, operettek lefordítása rendjén játszva megcsinált egy új magyar nyelvet, patakzatos verselést, egyszerre könnyedet és művészit, kifejezőt, hajlékonyat, simulót és kedvesen betyárit, beleértve a nagyvárosi betyárságot, a jasszságot is. Amily utálatos volt, a múlt század vége felé, a tudatos és eltökélt budapesti Montmartre, olyan maradandó érték lett ez az igazi magyar párizsiasság, mely nem Párizst fordította le budapestire, hanem Budapestből szűrte ki, ami Párizs van lelkében.
Nem tehetek róla, hogy – szokásom és kedvem ellen – megint faji motívumot kell érintenem, de való, hogy mint ahogy Heine és Börne nyomán kelt volt a németeknél az a kellemes délnémet próza, mely nélkül lehetetlen volna az újságírás, úgy indult a Heltai s a Makai játékaiból az a nyelv, ami nélkül ma nem volna magyar kabaré, magyar operett és sok mindenféle nem értéktelen magyar érték.

S ha már a fajiságot pedzettem: nekem becsületes meggyőződésem, hogy a Heltai minden munkái, melyek tisztán tükröznek egy elragadó egyéniséget, nemcsak hogy a magyar irodalomnak becses termékei, de bárha szerzőjük száz ősi szálból van összeszőve: így nem is teremhettek volna más, mint magyar földön.

 

 

FEL