IRODALOM

Kabos Ede  

Szent ujjak

BUDAPEST. AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA. 1893.

2022.10.14.

Estefelé, egy külvárosi sörcsarnokban találkoztam vele. Valamikor édes atyámnál bádogos legény volt s olykor-olykor, ha a fővárosban találkozunk, megujul közöttünk az ismeretség. Rendesen megkérdi, hogy mit csinál édes atyám, én valami konvenczionális szólással válaszolok s azután én sietek a redakcziómba, ő pedig megy tovább Ujpest felé, ahol egy gyárban dolgozik. Nagyon csöndes, hallgatag ember s azt hiszem, igen szorgalmas.

A csarnokban igy alkonyat táján igen sokan voltak s az egyre érkező vendégeknek alig akadt helyük. Nem volt nagy választásom: odaültem melléje.

- Jó estét, Csermák.

Kissé zavartan köszöntött. Hamarosan kiitta sörét s úgy tetszett, hogy nyomban távozni akar. Nem voltam egészen tisztában, hogy nem miattam szökik-e, mert a milyen félénk természetü, kitelik tőle, hogy csak azért siet el, nehogy nekem terhemre legyen. Éppen azért néhány szóval marasztottam és Csermák azzal a félig menni kész alázatossággal, mely szinte azt mondja: »csak tessék parancsolni, azonnal elhordom magam«, - visszaült helyére, hogy kényelmetlen zavarát leplezze, még egy pohár sört rendelt s valami félénk mosolylyal tette hozzá:

- Pedig nem szoktam... egy pohárral éppen elég...

Aztán csakugyan előhozakodott a szokott kérdéseivel s mindenféle változatban kérdezősködött, csakhogy hosszasabban kelljen válaszolnom. Közben a két szemét el-eljáratta az egész csarnokon s nekem úgy tetszett, hogy azt keresi: ül-e még olyan kopott mesterlegény-forma alak a helyiségben, mint ő? Voltak elegen. Az ilyen külvárosi sörcsarnokok, vörös abroszaikkal, kopott pinczéreikkel s a csarnokba torkolló konyháikkal, melyekből csak úgy áramlik a sokféle ételszag, - éppenséggel nem valami válogatós szalonok. Gyári munkások ingujjban, néhány közelben lakó hentes s egy-egy fináncz tették a csarnok közönségét s maga a vendéglős, aki azelőtt rendőr volt, a fesztelenség tekintetében előljárt a jó példával.

Megszántam Csermákot s megkérdeztem:

- Hogy kerül maga ide?

- A feleségemet várom.

S aztán valami sajátságos mosolylyal, melyben zavar is volt, meg büszkeség is, hozzátette:

- Zongora-leczkéket ád odaát a gyári kisasszonyoknak...

- Zongora-leczkéket?

- Igen.

- Hát tud zongorázni?

- Oh kérem, hisz a bécsi konzervatóriumot végezte.

S egyszerre kigyulladt az arcza, zavara eltünt, most már nem leste, hogy én beszéljek, hanem, mint a rossz diák, kit az a szerencse ér, hogy a sok leczkeanyagból véletlenül azt kérdik tőle, amit éppen tud: azt az egyet lelkendezve, szélesen, szinezve mondja el, nehogy egyebet is kérdezzenek tőle. - Csermák is beszélt, szélesen, szinezve, szinte gyönyörrel. Látszott az arczán, a szemén, a hangján, hogy mennyire imádja, mennyire csodálja azt az asszonyt, akinek dicsőitésében szinte felolvadt.

Alig nézett rám; maga elé bámult, mintha csak magát akarná meggyőzni.

- Nagy szerencse ért vele, sohsem reméltem s nem is tudom, hogy nem szégyenli-e magát velem! Hisz én csak egy nyomorult munkás-ember vagyok s ő kisasszony volt, aki konzervatóriumot végzett. Én a harmadik emeleten laktam egy konduktor családjánál, s ha esténként hazamentem, úgy elhallgattam a játékát. Mert mindig játszott. A harmadik emelet kiállott a folyosóra, s ki csodálva, ki meg irigykedve mondta, hogy milyen gyönyörüen játszik a Votánék Erzsébetje. Mert Votán Erzsébetnek hivják, ki most az én feleségem. Az ablakaik nyitva voltak, a játék kihallatszott, beláthattam az ő kis szobájukba, csodálhattam az Erzsébet kipirult fényes arczát, szökdöső, finom ujjait s karcsu termetét, melyet a zongorára állitott gyertyák fénye aranyos, sárga világitásba fürösztött. Nem mertem világot gyujtani az én kis zugomban, csak a sötétségből bámultam át, hogy ő ne láthasson, mert attól féltem, hogy leereszti a függönyöket, ha észreveszi, hogy minden este bámulom. Nem értettem, hogy mit játszik, de emlékszem, hogy sokszor dühbe jöttem, ha az ablak alatt a konduktorék felnőtt leányai fecsegni kezdtek. Annak a két otromba leánynak az fájt, hogy mért nem játszik Votán Erzsébet valami friss valczert, hogy ők egy kissé foroghassanak a folyosón. Egyszer le is pisszegtem őket, s a szemtelenek kikaczagtak, hogy tán szerelmes vagyok a kisasszonyba...

Csermák hirtelen fölemelkedett s fürkészve nézett ki a csarnok ablakán.

- Ugy rémlett, mintha a feleségemet látnám.

Aztán visszaülve folytatta:

- Azok a könyvelőék mindig tovább tartják ott. Az egy órával sohsem elégszenek meg. S ha legalább valami uzsonnával főznék le ilyenkor. Szegény Votán Erzsébet, mindig olyan éhes, ha hazajön.

Egy kis csodálkozással kérdeztem, hogy mért mondja a feleségét most is Votán Erzsébetnek.

Halkan, bizonyos titkolódzással felelt:

- Nem szabad tudni, hogy az én feleségem. Ha megtudják, hogy Csermákné, hogy egy bádogos-legény felesége, a nagy urak röstelnék a gyermekeikhez járatni. Inkább megtartotta a leánykori nevét... Hiszen a szinésznők is igy tesznek.

Egyet hörpentett kancsójából és folytatta a megszakadt történetet.

- A konduktorék leányaira nem tudtam többé ránézni, mert olyan impertinensek voltak. De Votán Erzsébetet is sokáig nem láttam ezután. A gazdasszonyom, a konduktor felesége beszélt csak róla esténként. Erzsébetet nagy szerencse s egyszeribe nagy csapás is érte. Volt egy nővére, aki Romániába ment férjhez és igen gazdag volt, az küldözgetett is Votánéknak minden elsején egy kis pénzt. De egyszer a járandóságot nem a posta hozta, hanem román hajótiszt, aki az Erzsébet nővérének házában lakott s valami hivatalos dologban jött fel a fővárosba. Gazdag legény volt a román és csinos. Az a baj esett, hogy megszerette Votán Erzsébetet és el is jegyezte. Aztán visszautazott Romániába. Úgy volt, hogy tél utóján megülik a lakodalmat is.

- Magának ez persze nagyon fájt?

- Fájt. Bolond dolog volt, de a munkában alig vehették hasznomat. A szerelmes embereket az állam pénzén kellene ellátni, mert a maguk emberségéből, a milyen szerelmesek, bizony éhen halhatnának. Az én ablakaim azontul is nyitva voltak minden este, de hiába néztem ki, a Votánék ablakán a függöny mindig le volt bocsátva. Csak reggel láttam néha s fájt a szivem, úgy megfogyott az én kis szent Erzsébetem. A konduktorném pedig estenden mesélt tovább. A romániai nővér irigykedik; nem akarja megengedni, hogy az ő nővére nagyobb urhoz menjen nőül, mint ő. A hajótiszttel összeveszett, telehazudta a fejét ott a tisztnek, itt a lánynak s hintette a konkolyt kettejük közé. A fiatal ember leveleiben megirta Erzsébetnek, hogy mint agyarkodik ellenük a nővére, de hozzátette, hogy nem engedi magát elriasztatni.

Ivott.

- Azután mégis engedte magát elriasztatni. Nem állotta a sok szekaturát s ott hagyta a várost városnak, s menyasszonyát menyasszonynak. Szegény kis Votán Erzsébet! Halovány, átlátszó lett, mint a tavaszi rózsa. Az ablakai megint megnyiltak, ujra játszott, a folyosók ujra megteltek s én még sem tudtam többé olyan gyönyörrel hallgatni. Nekem úgy rémlett, mintha csöndes zokogását hallanám az Erzsébet elgyötrött lelkének. Talán meg is mondtam a konduktornénak. S egy este majd összerogytam, mikor a gazdasszonyom egyszerre megszólalt:

- Mért nem kéri meg szegénykét? Tudom, hogy hozzáadnák.

- Egy rémület voltam, két napig haza sem mertem menni, csak éjfélután, mikor a nagy lakóház népe már aludt. Ébren féltem s álmomban Votán Erzsébet intett felém. Harmadnap a gazdasszonyom ismételte mondását s én reszketve feleltem, hogy nincs bátorságom, s néhány nap mulva egy érthetetlen, mámoros, csodákkal népes álom lett nekem az egész élet. Engem vőlegénynek hivtak s Votán Erzsébet hidegen, félénken, de gyakorta rám nézett. Egy délután egyedül maradtunk s Erzsébet megszólalt: nem szeret, de az enyém lesz a nővére miatt, akire nem akar többé szorulni... akarom-e?... Akartam. És soha sem reméltem, hogy szeretni fog, csak szerettem. És öt év óta vagyunk együtt, öt év óta imádom és szeretem s Erzsébet egy szent...

Az átellenes gyárból egy nő lépett ki; Csermák megint felugrott, de nem Votán Erzsébet volt.

- Mit nyujthattam én neki? Reggeltől estig ott vagyok a gyárban. A kezem piszkos, feltörött, a szokásom durva, parasztos és az otthonom uri. Még zongoránk is van. Azzal az ő tiz ujjával keres, többet, mint én. Leczkéket ad. Azt mondja, hogy az neki gyönyör s bele kell nyugodnom. Most már ő nem enged engem nehéz munkára menni. Az én édes, finom, ragyogó otthonom az ő műve, ő teremtette... az ő szent ujjai... És nem tesz nekem soha szemrehányást. Nem. Tudom, hogy nem szeret, de mégis nagyon jó hozzám s én csodálom. Délelőtt dolgozom s délután őt kisérem a leczkékre. Mindenütt megvárom s aztán este együtt megyünk haza. Egy kis gyermekünk is van...

Ragyogott a szeme. Egyszerre felugrott s egy kis lázzal szoritotta meg a kezemet. Aztán kisietett.

Utána néztem.

A gyárból egy alacsony, kissé pupos, koravénült asszony jött ki. - Egészen olyannak látszott, aki az önkéntes mártiromság szerepében nagyon jól találja magát. - Nyomban észrevette Csermákot, de egy darabig egyedül ment és Csermák, mint aki megértette, messziről hiven követte. - Mintegy száz lépésnyire aztán megvárta férjét, elébe nyujtotta a kezét és a munkás, a feltörött kezü, durva Csermák lehajolva, megcsókolta a Votán Erzsébet szent ujjait...


 

Kabos Ede, születési nevén Rosenberg Albert Ede (Nagykároly, 1864. december 2. – Abbázia, 1923. augusztus 8.) író, újságíró, szerkesztő. Lánya Kabos Ilonka (1898-1973) zongoraművész volt.

 

 

 

FEL