IRODALOM

 

Kiki Roller

Hogy' lettem roller...

2020.01.14.

 

Hoffman meséi 2

Olvasom a Restanciában a Kishonról szóló kis történetet és úgy érzem, nekem is van egy ilyen történetem, mindenkinek van hasonló története, talán le is írják majd, az enyém roppant egyszerű: a nevem története.

 

– … András

– Rendben, legyen a gyerek neve András.

Nem hiszem, hogy az ilyen történetek nem hagynak nyomot, de anyám csak legyintett.

– Ugyan, ne csinálj ebből gondot, úgysem a fejed diktál majd. Jó név ez! András gazda. Ezzel akár kocsis is lehetnél. Ez egy jó, biztos szakma!

Senki nem akart kocsis lenni. Ebben a családban soha. A nevemmel csak folytatódtak a problémák. Nem szerettem ezt a nevet, mindig úgy éreztem tudat alatt, hogy kényszer névvel élek, nem ez az igazi nevem és a nevek meghatározzák az ember személyiségét, hát ezzel is bajom volt.

 

Ismertem olyan embert, aki férfitestbe kényszerített nőnek képzelte magát és ebből mindenféle problémát kerekített magának, mintha a férfitestbe kényszertett férfiaknak jobb dolguk lenne, persze ki tudja, talán jobb dolguk is van. Úgyhogy én csak ne szóljak semmit, a magam nevével. Még akkor is, ha ez talán nem is az én nevem. Mondhatták felőlem, hogy Andriska így meg Bandikám (brrrrrr!) úgy, mintha nem is nekem szóltak volna. De akkor ki vagyok én?

 

Az iskolában csaknem mindenkinek volt beceneve, míg én még egy valamirevaló gúnynevet sem érdemeltem ki. Max Hájpacninak neveztek, ami ugyan találó volt, de mégsem tudtam magamévá tenni. No és a háj, az tünékeny dolog, jön-megy a világban, a maga feje szerint, ezeket nevezik hájfejnek. Mindenesetre sürgősen lefogytam. De ettől még nem találtam az igazi nevem. Mindenki csak Andrásnak nevezett, ezzel a mélyről induló A-ból a szinte kimondhatatlan nd-ig, ami átfordul a ropogtató-berregős r-be, rá-ba, rás-ba, mintha szitok szót mondanának a fejemre, olyanokat, mint ráspoly, ráspiskígyó, ja olyan nincs is, ilyenek. Szabadulni akartam ettől a névtől, ami az enyém volt ugyan de sosem éreztem magaménak, de senki nem talált másikat, senki nem adott jobb nevet nekem.

 

Teltek az évek és egyre kínzóbbá vált ez a hiány. Felvitte az Isten a dolgom, kényelmes munkával áldott meg a sors, 13 bevásárló központot igazgattam, pont elég időm maradt emellett, hogy megírjak egy regényt. Amikor kiadásra került a sor és a kötet borítóképén töprengtem miközben fütyörészve jártam a folyosókat az irodák és az üzletek között, viccesnek találtam, ahogy megjelenésemre alattvalói mosolyra húzódnak a szájak, és éreztem, ahogy mögöttem összesúgnak a locsifecskék, ám ekkor hirtelen belémhasított: mit szólnak majd, mit mondanak majd rám, ha nem én, hanem a könyv jelenik meg, „Szaturnuszi mesék, írta András, a plázaigazgató”, a nevemmel a címlapon,

és hát a történet inkább apró gyerekeknek szólt és valahogy nem éreztem igazán plázaigazgatósnak, hogy egy ilyen könyv viselje a nevem. Nem éreztem sem a plázához, sem a könyvhöz méltónak, hogy egy plázaigazgató neve alatt jelenjen meg. Így beszélnének róla: Bahh, ilyet bármelyik plázaigazgató írhat! Vagy így: Ne csodálkozzunk, ezt egy plázaigazgató írta. Vagy így: Na képzelem, hogyan igazgathat plázát egy ilyen fószer. Ám ekkor rájöttem, ha más nem akar, hát én vígan adhatok nevet magamnak, olyat, amilyet csak akarok és ettől kezdve akár így mutatkozzak be. Marketing szempontból is jobb, ha megfelelő nevű írót találok ki és mondhatom, bizony kereskedelmi okokból tettem. Mintha egy plázaigazgató mondatná velem, mintha egy plázaigazgató bújt volna meg és veszett volna el bennem! Úgy éreztem, itt az alkalom, egy furcsa skizofrén állapot, ahol először megkettőződök, de azután, mikor a másik személyiségem már otthonosan mozog a bőrömben és a világban, akkor egyszerűen megölöm az eredetit, letörlöm a föld színéről és az új, az író ragyog a földön, az égen, deríti fel a homályt a sötét olvasószobákban és a sötét agyakban. Visszaveszem női mivoltomat és női írói álnevet veszek fel.

Igen ám, de milyet? Milyen nő írna ilyen könyvet?

 

Elképzeltem a magas, vékony, varkocsát kontyba tűző farmerasszonyt, aki miután ellátta az állatokat, leveri a szalmát hosszú szürke suhogó szoknyájáról és belép a házba, be, a szobájába, lehajtja a szekretere írásra használatos ajtólapját, és kihúzza a vén írógépet, papírt fűz bele, és elkezdi, … vagy inkább belép és az ebédlőasztalra csapja a bazgiöreg írógépet, azután lesimítja a szoknyáját, lábait csizmástól felrakja a mellette álló székre amint leül a gép elé. No, ez a nő írta a meseregényemet. Az USA valamelyik déli államában. Még nevet kell adnom neki. Így ugrott be a Sarah. Sarah az egy jól hangzó név. Majdnem minden betű benne van az Andrásból, mégis mennyivel jobban hangzik. Máris beleszerettem ebbe a kemény akaraterős csodálatos nevű nőbe! Szóval magamba. Még családnevet kell találnom hozzá, … öö… Sarah Lee.

mint a hadvezér, vagy a jeans. Mert a Levy Strauss az inkább férfias még összekevernének a zeneszerzővel. Viszont: Sarah Lee. Ez az! Micsoda csengése van! Á-A-Í! Megnéztem egész családfáját, nehogy valami probléma

adódjon: apja, Lee tábornok, a polgárháború győztes csatái szünetében hazarohant és csinált egy rahedli gyereket. Ebből három fiú és négy lány született. A lányok: Mary, Annie, Agnes és Mildred, pompás, így az ötödik, Sarah egyedül az enyém! Lee tábornok lánya, az én szüleményem! Pompás. Mintha hárman lettünk volna szülők. Nagyon büszke voltam magamra. Visszakaptam, mit kaptam, visszavettem eredeti nemi identitásomat. Soha, senki nem fog rájönni! Amikor suhogó szoknyában belépek a plázába, csak bámulnak majd: Ah! Micsoda fenséges amerikai asszony jött melltartót vásárolni, meg ilyenek. Ülök a villamoson, a körúton, itt a Nyugati pályaudvarnál és igazán, egészen Sarah Leenek érzem magam! Felnézek az esti égboltra, az égbolt meg letekint rám. Feltűnik egy hatalmas felirat is, reklám a háztetőkön: SARAH LEE, CAFÉ NAGYKERESKEDŐ.

 

Micsoda? Egy kávéügynök nevét kaptam? Na ne, az nem lehet! A nevem, a vadi új amerikai nevem ott vihogott rám Budapest egéről. A legjobb kávé! Még csak nem is hexameter, mint Weöresnél a Tóth Gyula. Igen lehangoltan bámultam magam elé a semmibe.

Kávénagykereskedők nem írnak regényt! Sarah Lee az öntudatos, gyönyörű, a mezők illatát hozó szikár farmerasszony, egy középkorú, kopaszodó, pocakos, szivarozó, kávészagú emberré változott, akit rengeteg pénze ellenére még a felesége is csal. És állandóan azon gondolkodik, hogyan bővíthetné a tevékenységét.

A mellettem lévő ülésen egy kislány valami könyvbe temetkezve zötykölődött. Kibetűztem a címét: Harry Potter. Nevek keringenek és támadnak rám mindenfelől. Kathleen Rowling.

A két név, mint két pingpong labda pattogott előttem és bemászott az agyamba, ott pörögtek, kattogtak KathleenRowling HarryPotter KathleenRowling HarryPotter KathleenRowling HarryPotter és ekkor beugrott:

 

Kiki Roller

 

Ez pont semmit sem jelent, ez pont senkié, gondoltam ez lesz az írói nevem. Ilyen névvel nem lehet háborút nyerni, sem plázát igazgatni, sem kávét őrölni, ezzel a névvel csak és kizárólag kiváló regényeket lehet írni! Egészen egyedi név, egyedül csak az enyém, ez végre csak én lehetek. Mikor meghallják az emberek, rögtön maguk előtt látnak egy teljes könyvtárat, ahol a ragyogó faburkolatot eltakarja Kiki Roller összese, amit hamarosan meg is kell írnom. Na jó, a hátsó polcra beengedem néhány ismerősömet, ha marad számukra hely. Mondjuk azóta felfedeztem, hogy főleg a golyóbis túlfelén egy halom embert neveznek így és találtam egy K. Roller nevű magyart is, csak remélni tudom, hogy Károly az illető és nem Kiki.

Hát ez a történetünk, nekem és Kikinek.

Mert ha más nem, hát neve mindenkinek van.