IRODALOM

Kiss Endre

A zsidó fiatalember története

2020.09.06.

 

Bevezető megjegyzés:

A következő szöveg több műfaj jegyeit viseli magán, s ezért átmeneti, "kísérlet". Egyszerre fogalmazódnak meg benne egy irodalomtörténeti tanulmány (sőt, akár esetleg egy monográfia) elemei, egyszerre esszé, amelyik fontosnak tartja megfogalmazni a szerző saját reflexióit és személyes állásfoglalásait. A személyes, egzisztenciális dimenzióban azonban messzebb is akar menni az esszé személyességének mértékénél, fontosnak tart saját, önéletrajzi elemeket is rögzíteni. Mindezeken túl az írás még egy többször megtartott előadás körvonalait is hordozza.

 

Arra is szeretnénk a bevezetőben utalni, hogy a szöveg végső témája a magyarországi zsidó művelődéstörténet, a magyarországi zsidó társadalom egyik talán legkevésbé feltárt, de talán egyik legfontosabb problémájának megértéséhez vezet. A nem-magyarországi zsidó társadalom kérdésében nem mernénk pillanatnyilag állást foglalni, de feltesszük, hogy a probléma fontossága ott is rendkívüli lehet.

 

A magyarországi zsidó társadalom életében az egyik folytonosan megértendő és feldolgozandó probléma az antiszemitizmus lélektani, intellektuális és gyakorlati feldolgozása volt. Ebbe most nem bocsátkoznánk bele, mindenesetre úgy tartjuk, hogy a tizenkilencedik század kilencvenes évei, azaz a Dreyfus-ügy, után, megszületett a par excellence modern politikai antiszemitizmus a maga saját és sajátos paramétereivel, amely attól kezdve meghatározta az európai zsidó társadalmak életét (s ami, ha nem jött volna el Adolf Hitler rendszere, a modern zsidó társadalmak legtragikusabb eseménye lenne mind a mai napig).

 

Összehasonlíthatatlanul kisebb érdeklődés és az emlékezetnek összehasonlíthatatlanul kisebb fénye irányul a modern európai zsidó társadalmak második számú belső dilemmájára, a társadalmi marginalitásra is. A valóságos társadalmi kirekesztettség, marginalitás (vagy azzal egyenértékűen, a társadalmi marginalitás érzése) ugyanis ugyancsak hatalmas probléma, amelyre mindeddig csak néhány fontos utalással Jacob Golomb, jeruzsálemi irodalomtörténész hívta fel a figyelmet. A kirekesztettség, marginalitás (vagy annak tudata, érzése, illetve élménye, azaz pszichológiája) hatalmas nagyságrendű dilemma, ráadásul egyik társadalmi csoportnak vagy rétegnek sem lehet valódi, belső szemlélet alapján felépített tudata más csoportok valóságos vagy vélt marginalitásáról, s ezért bizonyosan nem képes pontosan felmérni saját marginalitásának nagyságrendjét. De ezzel még nem fejeződött be a kirekesztettség-, illetve marginalitás-probléma kivételes dilemmája a modern zsidó társadalom számára. A társadalmi érzékelés széles felületein ugyanis egybeeshet, egymással izomorf viszonyba is kerülhet az antiszemitizmus, illetve a marginalitás érzékelése. Ennek egyik esetben az a következménye, hogy azt is antiszemitizmusként lehet érzékelni, ami a kirekesztettség, illetve marginalitás következménye, miközben az is alaptény, hogy bizonyos értelemben mindenkinek kell küzdenie a kirekesztés, illetve a marginalitás ellen, ami a modern társadalom lélektanának és a modern egzisztenciális viszonyoknak az egyik legfájdalmasabb és egyben legrejtettebb összetevője.

 

A zsidó fiatalember történetében megjelenő alapjelenség talán a harmadik nagy változatát fogja megjeleníteni a modern zsidó társadalom legnagyobb dilemmáinak. Némiképp általánosan ezt a dilemmát a nyilvános és a privát, a társadalmi és a személyes vagy a siker és a boldogság kettősségeivel jellemezhetnénk. Olyan változatai ezek egy nagy dichotómiának, amelyben sem az eddigi filozófia, sem az eddigi pszichológia, sem általában az eddigi gondolkodás nem mutatott még fel komolyabb eredményeket, de még komolyabb előmunkálatokat sem, egyszerűen nem ezeket a vetületeket vonatkoztatta egymásra. Így szép karriert futott be az egyik oldalon például a burzsoá és a citoyen ellentétpárja (amelyben mindkettő a "társadalmi" oldalon állt), vagy a másik oldalon a "boldogtalan" tudat számos klasszikus elemzése, amelynek ellentéte természetesen a "boldog" tudat volt, függetlenül annak társadalmi sikerességétől.

 

A modern európai zsidóságot minden további nélkül lehet egységesen jellemezni a társadalmi sikeresség attribútumával, miközben tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy ez az általános kép nem szigorú szociológiai vizsgálat eredménye (amelyet az eddigiek alapján természetesen el kell végezni és annak eredményeit önállóan mérlegre tenni).

 

A zsidó fiatalember története út a harmadik dilemma feltárásához, még akkor is, ha e pillanatban inkább csak jelzi a meghatározó összefüggéseket. Hatalmas, önálló szimptómája a modern zsidóság egzisztenciájának.

 

Az anyag nagyon foglalkoztatott, részben szakmailag, részben még személyesen is. A zsidó fiatalember történetében ugyanis saját és nemzedékem első szerelmeinek történetére ismertem. Természetesen mindvégig külön kezeltem ezt a két lehetséges megközelítést, de a közeliség ettől még nagyon jelentős maradt, ennek megfelelően remélem, az én érzékenységem is. Közös elemet jelentett ebben azonban a történetiség, azt már az eredeti korszakban (mondjuk a hatvanas évek második felében) is látni lehetett, hogy a nemzedéki attitűdök és sorsok gyorsan változnak. Nyilvánvaló volt, hogy másképp udvaroltak a nálunk néhány évvel idősebbek, és megint másképp a néhány évvel fiatalabbak, ez annyira evidens volt, hogy további elemzésétől nyugodt lélekkel eltekintek.

 

Így már nem is volt annyira meglepő a zsidó fiatalember történetével (történeteivel) való hasonlóság. A személyes vetület tehát egy váratlan prousti süteményt rejtett magában

 

A szakmai vetület önmagában is nagyon izgalmas. Csodálkozom is azon, hogy én dolgozom ki ezt, úgy is, mint elméleti konceptust, miközben az eredmény régóta benne volt elsősorban abban a nyolc-kilenc regényben, ami közvetlenül foglalkozik a zsidó fiatalember történetével.

 

A zsidó fiatalember történetének kidolgozása az OR-ZSÉ-n töltött két évtized második felében ment végbe. A zsidó művelődéstörténet és identitás előadásában elsősorban a kiérlelt, inkább társadalomtudományos elemekre tettem a hangsúlyt. Számomra, mint a társadalomtudományok iránt érdeklődő filozófiatörténész számára ez volt a döntő, én ezen az úton értettem meg a magyar zsidóság történetét, és meg voltam győződve arról is, hogy mások is ugyanezen az úton fogják a legalaposabban megérteni (a nemzedéki sorsok, az identitás és az emancipáció kérdései sorolódtak előre, nem ritkán kombinálva az neurópai modernség három hullámával, az individuáció kérdéseivel, ezek a megközelítések nyilván nem is voltak annyira könnyűek a hallgatók számára, akiket a magyar oktatási rendszer amúgy is jótékonyan távol tartott a társadalomtudományos gondolkodásnak még az alapjaitól is. Ebben a helyzetben időnként szerényen jelezték, hogy keveslik az szépirodalmat, ebben a médiumban könnyebb lenne nekik a megértés.

 

A gondolatmenet kialakításában két regénynek volt megalapozó szerepe.

 

 

Az első A nap lovagja volt. Lélektanilag igazolva érzem magam, hogy az élet legkülönbözőbb korszakai nem is olyan nagyon ritkán képesek egymásra épülni: a nagyon távoli korszakok számos eredménye képes egymással korrespondálni. A nap lovagját életem első komolyabb konferenciájára olvastam el, a szegedi, Hankiss Elemér által életre hívott 1969-es Novellaelemző-konferenciára.

 

 

Rögtön nyilvánvalóvá vált az az elválaszthatatlan kapcsolat, ami ezt a különleges regényt Krúdy egyik visszatérő kedves témájával fűzi össze, a hírlapíró és az ezredes több változatban is megörökített, de mindig halállal végződő párbajával. Bródy regényében egy egész társadalmi univerzum van elrejtve, amelyben a monarchiáról alkotott addigi ismereteim alapján már láttam, hogy ez az univerzum a monarchia vagy legalábbis a monarchián belüli Magyarország teljessége. S már akkor is hatott rám annak a jelenetsornak a szuggesztivitása, amelyben Asztalos Aurél fiákerbe vágja magát ("Elé fiaker!"- előlegezi meg a hős a későbbi bohémek taxizási mániáját), hogy körbefussa a bankvilágot, és pénzt gyűjtsön lapjára egy, akkor már amúgy is sok szempontból végzetesen drámai helyzetben.

 

A zsidó fiatalember történetének második számú "első" jelzése ugyancsak egy olyan projektumból származik, ami eredetileg nem volt kapcsolatban a későbbi elképzeléssel. Hatvany nagy regényét, az Urak és embereket a magyar zsidóság történeti sorsának összefüggésében kezdtem vizsgálni, mint azoknak a szám szerint is tekintélyes mennyiségű műveknek az egyikét, amelyek a 18-19-es fordulat után (részben alatta is) immár az összefoglalás igényével tekintenek vissza a magyar zsidóság addigi történetére (ezzel párhuzamosan a másik oldalon a nem-zsidó szerzők ugyanígy pillantottak vissza az egész magyar társadalom történetére a dualizmustól az összeomlásig).

 

Teljesen világos volt, hogy Hatvany, a nagy stratéga, ebben a családregényben az emancipálódó zsidóság egyik alaptörténetét kívánta megírni (természetesen csak az egyiket, miközben bizonyos lehetett abban, hogy más zsidó szerző akkor hasonló nagyságrendű összefoglalásra aktuálisan aligha képes vagy alkalmas, de abban is, hogy az ő családtörténete egy amúgy is nehezen megközelíthető, s az irodalmár-nyilvánosság számára különösen is elérhetetlen szegmenst, a parlamenti politizálással már szorosan összefonódott zsidó bankár- és termelő tőkés világot mutathatja be).

A zsidó fiatalember történetének egyik alapötletét éppen az Urak és emberek monumentális koncepciójában találtam meg. A fiatal Zsigának el kell mennie vadászni azokkal politikusokkal, akikkel - kölcsönösen – jóban kell lennie (lenniük). Hatvany ragyogóan írja le a közös evést, a vadászat hajnali ébredését, a pálinkaívást. A hajnali pálinka drámaian húzza alá az életformák különbségét, s mesterien előlegezi a társadalmi és a privát zsidó sors kettősségét.

A politikai szállal párhuzamosan folynak a fiatal ember szerelmi történetei, a kettő természetes kontrasztot alkot, miközben ugyanolyan természetességgel ki is egészíti egymást. Az Urak és emberek Zsigájának négy szerelmét (viszonyát) mutatja be, e négy szerelem együttese eleve írói telitalálat, majd az, hogy (igen nagy leegyszerűsítéssel fogalmazva a valóban rendkívül differenciált tartalmat) belép a szerelem dialektikája.

Zsiga letesz a szerelemről, hogy társadalmi-üzleti életének mélyen belsővé tett hangját kövesse, s teljes tudatossággal és ethosszal lépjen be egy olyan kapcsolatba, amelyek tökéletesen megfelel immár sokszorosan érzékivé tett üzletemberi vágyainak.

A négy szerelmet (ami a századforduló és századelő magyar társadalmának igazi keresztmetszete is) nyilvánvalóan lehetséges szociológiailag és társadalomtörténetileg is elemezni. Ez minden kétséget kizáróan ígéretes is lehet, de lehet és kell egzisztenciálisan is értelmezni. A szerelemben hiányzik a zsidó fiatalemberből az az ösztönbizonyosság, ami a gazdasági és társadalmi életben megvan, igaz, a választott hölgyek sem tudják egészben elfogadni őt (ez ismét leegyszerűsítő összefoglalás, de részletesebb és differenciáltabb leírásra e szövegben nincs módunk).

 

Drámai, lélektanilag egyenesen tragikus hangokat keltett életre Hatvany komor és korrekt hangulatú, a legkevésbé sem érzelgős (helyenként egyenesen "neu-sachlich") ábrázolásában. Szinte csikorgó összeütközést jelzett a gazdasági és társadalmi siker (ami természetesen maga is hatalmas munka, kitartás, következetesség és szerencse eredménye) és a magánélet, boldogság és a szerelem között. A zsidó fiatalember mélyen hordozza magában ezt a kettősséget (s ez már akkor sem mondott ellent annak, ami az A nap lovagja évtizedekkel korábbi olvasmányából megmaradt).

 

 

Az igazi áttörést azonban a koncepció kialakításában Molnár Ferenc Andorja jelentette. A regény egyedülálló helyzetet foglal el az író életművében, 1918-as publikációjával egyszerűen kettévágja az életrajzot, az életművet és a magyar történelmet.

A regény fogadtatásának értetlensége önmagában is feltűnő. Annak fényében pedig, hogy Lukács és Karinthy, illetve a másik oldalon Gellért Oszkár egymással tökéletesen ellentétesen, de mindhárman kimondottan a klasszicitás szintjén végérvényesen minősítették a regényt, szinte példátlan a magyar kritikában.

 

Az is meghatározó adalék a zsidó fiatalember történetéhez, hogy Lukács a polgári zsidóság, azaz a Lipótváros akaratgyenge polgári dekadenciájának regényeként értelmezte az Andort. Még e puszta ténynél is sokkal fontosabb, hogy még 1918 novemberében is (Dosztojevszkij, Kierkegaard és Szent Ferenc munkáit is félretéve) képes volt alaposan időt szakítani Molnár elátkozására, hogy azután 1918 decemberében megjelentesse a Taktika és etika című írást, amellyel közvetlenül néz szembe a bolsevizmus közeli vállalásának etikai alternatívájával. Mint ismeretes, ez után az írás után vállalja az etikai bolsevizmust.

Az akaratgyenge lipótvárosi fiatalember e valóságos (történeti) megsemmisítése után néhány héttel (!) Lukács tehát már bolsevik – érdekes mutációja ez a zsidó fiatalember történetének. A következő sorok a történelem bármely szakaszában kegyetlen leszámolást jelentenének a zsidó fiatalemberrel, de mindez a világtörténelem Lukács számára ily kiemelkedő, egyenesen végérvényes döntést igénylő korszakában még drámaiabban hangzik: "Molnár regényének tartalma: az átlagos pesti ember életének, az élet belső tartalmatlanságának és ürességének szentimentális glorifikálása… függenek össze legmélyebb gyökerükben cinizmus és szentimentalizmus: mind a kettő az erkölcs tudomásul nem vételét, a moral insanity sorsként való uralmát jelenti; azt, hogy a közönséges élet pszichológiai tényeit végsőknek és megmásíthatatlanoknak kell elfogadni, csak cinikus pillanatokban vállat vonva, a szentimentalizmus emez egysége ad egységet Molnár Ferenc új regényének."

Éppen 1918 novemberében és decemberében, a magyar és a magyar-zsidó történelem e leglázasabb és legtragikusabb korszakában nyílván keveseknek tűnt fel az amúgy is az értelmiségi ezotéria világába sorolt Lukács György e két írásának belső összefüggése. S ha ez a szembenállás nem is képez le két minden szempontból valóságos szociológiai csoportot a zsidóságon belül, mégis világos, hogy a baloldali/kommunista és a lipótvárosi zsidóság egyik, s korántsem a legelső nagy összeütközéséről van szó.

Nem kevésbé bonyolult az utólagos értelmezése Karinthy Frigyes ugyancsak nem kevésbé megsemmisítő bírálatának az Így írtok Tiben.

A paródia akciózó és kombattáns műfaj. A parodistának ott kell támadnia, ahol a mű gyenge pontjai feltárulnak, ezért nehéz közvetlenül megnevezni egy-egy kiemelkedő paródia saját belső álláspontját.

Karinthyt bizonyosan foglalkoztatta már az addigi Molnár népszerűsége és nyilvános csillogása is, miközben kevéssé valószínű, hogy őt is az hozta volna indulatba, ami Lukácsot, azaz a lipótvárosi zsidó fiatalság egyenesen dekadensen akaratgyenge életvitele. Erre látszik utalni a Molnár-pariódia irodalmi-stíluskritikai alaphangütése is. Karinthy az egyes hölgyek fölötti lelkizés nyomtatott lapokban kifejezett terjedelmének növekedését állítja a középpontba, ami lehet, hogy megfelel a regény nem túlságosan meghatározó felszíni cselekményvonalának, de nem felel meg a regény valóságos lélektani alapproblémájának, a zsidó fiatalember sajátos impresszionizmusának vagy alvajárásának (ez értelmezés kérdése, amit teljes terjedelemben csak szaktanulmányban lehet elvégezni).

Az egymást követő kapcsolatok okozta lelki problematika (amelyből természetesen csak az első a valóban meghatározó) valójában csak látszólag adja ki a regény igazi szüzséjét, hiszen az az első szerelemtől való megszabadulás képtelenségének tragédiája óriási és az addigi irodalomban ugyancsak elhanyagolt alapötlet. Ha kicsit poénszerű is, de a lényegét igaznak találjuk: a későbbi Molnár-vígjátékok lélektani bravúrjainak többszörösét vonultatja fel ez a regény.

Gellért Oszkár egy személyben ellensúlyozza Lukács és Karinthy megsemmisítő kritikáját. Láthatóan a kezdetekkor már ő is meg van kissé félemlítve, ezért viszonylag alapos érvekkel sorolja a regény hibáit, hogy azután egy váratlan fordulattal igazi magaslatokra emelje.

Érzékelteti, hogy Molnár ebben a regényben a legfontosabb titkokat volt képes feltárni és kimondani. Valamennyire ismertem eddig is Gellért kritikai tevékenységét, de ilyen éléslátást még egyszer sem fedeztem fel nála.

Az Andor sok további rejtélyt is jelent az értelmezés számára. Az egyik, hogy a hosszas harctéri tudósítói lét után tért vissza Molnár a pszichológiai regény legszubtilisebb finomságaiig, mindezt továbbá nem egy már bejáratott irodalmi hagyományvilág újrafogalmazásával érte el, de felfedezte benne Pestet, a budai polgárságot, a Lipótvárost. Ilyen rejtély lehet még, hogy Lukács és Karinthy feltehetően elvehették Molnár kedvét a további nagyregényektől, de talán az is, hogy Molnár érzékenyebb lehetett annál, hogy saját egzisztenciális világát (a zsidó fiatalember történetének igazi folytatását) még egyszer a világ elé akarja tárni.

Molnár regényében a közelség az, ami a saját nemzedékemmel való rokonságot kiadta, amikor pedig a távolságok lennének nyilvánvalóak. A hasonlóság a létállapotban volt. A korok közötti eltérések enciklopedikus feldolgozást írnának elő.

A fiatalember körül megáll az idő. A fiatal ember nem is minden értelemben érett, inkább a kamaszkort éppen kinövő átmeneti személyiség. A megálló idő létállapotában az első szerelem dinamikája eljut az esküvőig, amelyhez sok okból mégsem nem tud eljutni (a lélektani ábrázolásnak ez a leírás brutális leegyszerűsítése, de a társadalmi állapotnak nem). Megnősülhetne már, de mégsem szükségszerű. A fiatalember folytatja tanulmányait, nem elégedetlen a kapcsolattal, de hogy a dolog még bonyolultabb legyen, ezt hol így érzi, hol úgy, az alternatívák váltogatása már túl is megy a lány személyén. Néha elemi erővel kapja el a vágy, hogy megszabaduljon az előre kiszámítható és kisszerű jövőtől, de nemcsak a nagy hangulatai változnak, de még önmagát sem ismeri. Az egy ilyen megszabadulási vágyában ír végérvényes szakító levelet a lánynak, amit az utolsó percben már vissza is szeretne vonni, de a körülmények balszerencsés összjátéka miatt már nem tud.

A fiatalember fixálódik a csinos, de különösebb személyiség nélkül ábrázolt budai polgárlányra (aki nem zsidó, de ennek nincs jelentősége), ennek a fixálódásnak azonban valójában nincsen tudatában, s abban, ahogyan ezután sodródik, összekeverednek a tudati reflexiók és az érzelemnek nevezhető vonzalmak és hangulatok.

Amorf alvajárásban folytatódik Andor élete, hosszan, látszólag fontos események nélkül, de éppen ezt látom az írói remeklésnek. Andornak a szakítás után három újabb kapcsolata van, a legígéretesebbel szembesülve jön rá arra, hogy ezt a lányt nem képes szeretni, az egyik kedves egyszerű lányból pedig (Kóbor szelleme!) vengerka lesz.

A regény valódi zsenialitása ennek az alvajárásnak a remek ábrázolása, az abból származó kényszercselekvések egzaktan leírt rendszere (leutazik az Adriára, hogy együtt nyaraljon az elhagyott lány új udvarlójával). Alvajárását újabb keretbe foglalja, hogy környezete még ezt is elfogadja, külső kényszerek nélkül sodródik a betegség és a periféria felé, apja meghal egy rövid közeledés után, haraggal és szomorúan.

Ez a remekül ábrázolt alvajárás nemcsak meglepett, de a szó szoros értelmében meg is döbbentett. Kegyetlen leírása volt ez az élet egyik lehetséges legnagyobb tragédiájának, az első szerelemben való belehalásnak, az első szerelem túlélése képtelenségének.

Látszólag még a "pozitív" eszmei mondanivaló kiemelésére is szolgáló befejezés, hogy a folyamat egyik pontján észrevesszük, hogy Molnár nemcsak a felbomlást ábrázolja. Andor fel is ismeri sorsát. Rájön, hogy veszített, rendezi erőit és elkezdi rendezni ügyeit és adósságait mindenkivel szemben, akivel szemben adósnak érzi magát. Megérti saját sorsát, és megérti, hogy nem lesz ereje kiverekednie magát ebből a helyzetből. Ha az olvasó eljut a regény e pontjáig, nem érezheti másként, hogy Andort saját tragédiája teszi férfivá. Emelkedett és katartikus magaslatokra ér a cselekmény.

Az Andorban a lány személyisége meg van rajzolva, de kontúrjai elmosódottak. Nem dönthető el, hogy ez mennyiben az írói ábrázolás következménye (írói erősség vagy éppen írói gyengeség) és mennyiben igazi realizmus, ennek szellemében a lány elmosódott, mégis érzékien vonzó keveréke egy budai polgárlánynak és a weiningeri nőtípusnak, aki többé-kevésbé változatlanul folytatja weinigeri létezését Andor százszor megbánt végleges szakító levele után is.

Ha leegyszerűsítő is, Andor külső szemlélő számára meghatározó fő jellemvonása az akaratgyengeség. Az már Molnár remeklése, hogy ezt nem tette teljesen explicitté, s még arra is képes volt, hogy azt a lány kisugárzásának aurájába helyezze, azaz elválaszthatatlan és sorsszerű kapcsolatba hozza a lány kisugárzását a fiú tétova gyengeségével. A lány aurája és Andor alvajárása egymásba fonódnak.

 

 

Az Andor 1918-ban jelent meg, Szép Ernő Lila ákáca 1919-ben. E két mű összehasonlítása ugyancsak köteteket mondhat. Szép Ernőben már markánsan megjelenik a visszapillantó korszakzárás, talán ez a boldog békeidők legkorábbi megfogalmazása is egyáltalán. Ettől a különbségtől eltekintve Szép akkori és későbbi sikere nyílván ráborult az Andor recepciójára is –egyszerűen azért, mert leegyszerűsítve, népszerűsítve és megédesítve mutatta fel azt a világot, ami az Andorban még jelen idő és az egzisztenciális tragédia színtere.

 

 

Hatvanyhoz hasonlóan felelevenedett közben az A befejezetlen mondat is. Ez olyan volt, mint egy alvó ügynök felébredése, egyértelmű és hatékony. A Déry-n való hosszú munka alatt (ami egyben a rendszerváltás korszakának is kitüntetett korszaka volt, ahonnan már vissza tudtam kapcsolni az 1989 előtti vitákhoz és általában a baloldal történetéhez). Azért volt "alvó ügynök" az A befejezetlen mondat (megjelenés 1947, megírás kezdete 1934), mert az értelmezés alvó állapotban már készen volt, csak fel kellett ébreszteni. Hogy ne legyen ennyire idilli ennek története, az az összefüggés, hogy Parcen-Nagy Lőrinc története is a zsidó fiatalember története (voltaképpen), a Botka Ferihez fűződő barátság idején minden lehetséges információval ellátott munkának is csak legvégső stádiumában vált világossá.

A Déry-regény problematikája látszólag sokban különbözik a zsidó fiatalember történetének három eddigi megfogalmazásától, elsősorban a megváltozott politikai helyzet és a harmincas évek baloldali világának megjelenése miatt. Lőrinc nem is annyira impresszionista, mint elődei, azzá elsősorban a történelmi és a szerelmi alternatíva elveszítésével válik.

Azt az összefüggést, hogy Parcen-Nagy Lőrinc története is a zsidó fiatalember története, késleltethette, hogy a regény filmváltozata nem jut el Lőrinc utolsó éveinek történetéig. A regény ívének végig vitele azonban már nyomban felmutatta a zsidó fiatal történetének egy új, tragikus változatát.

 

Szomory életrajzának lényegét jól ismertem, Antal Gábor nagyon korán beszélt erről a szinte hihetetlen és romantikus történetről, amelyik stilromantikusabb volt, mint a Szomory-írások jó része, jóllehet azok dikciója és retorikája is kiemelkedő. Hamar bekapcsoltam ezért növekvő gyűjteményembe az A párizsi regényt, ahol csak azt kellett megmagyaráznom, hogy Szomory időben szinte az első volt, aki megélte a zsidó fiatalember történetét (ami miatt – az emigráció miatt - nem is tudta közvetlenül megírni), és utólag helyezkedett el a Bródy és Molnár munkáinak közötti korszakba. A cselekmény időrendjében tehát A párizsi regény a magyar zsidó fiatalember első nagy története, ami időben jóval később jelent meg. Egészen különleges az egzisztenciális szál is. Elhanyagolható részleteken kívül szinte egyáltalán nem jelenik meg benne szerelem, miközben a regény maga egy nagy. valóságos szerelmi szálnak a terméke. A nagy szerelem boldogtalansága és tragédiája úgy járja át a regényt, hogy meg sincs említve. Szomory ugyanis Jászai Mari szerelme, aki azért emigrál Párizsba, hogy elkerülje a katonai behívást, katonaszökevény tehát, akinek emigrációja valóságos száműzetés. A száműzetés különleges szerelmi tragédia is.

 

 

Szomory után következett Heltai, Family Hoteljét (természetesen az időben ahhoz igen közel megszülető VII. Emánuellel és a Jaguárral együtt) ugyancsak beépítettem a zsidó fiatalember történetébe. Az időrend itt is csalóka: Heltai már megírja a maga emigráns fiatalember-történeteit, amikor még Szomory javában kinn él és nem írja meg a magáét. Heltai a zsidó fiatalember történetének sajátos történelmi médiumot teremt, ebben megelőlegezi Joseph Roth-nak a monarchiára visszapillantó írásait, sajátos történelmi-filozófiai médiumba, az akkori Európa háború előtt álló víziójába helyezi át az alapproblémát, ami miatt az egzisztenciális dimenzió kissé felolvad a zseniális és ironikus történeti médiumban.

 

A zsidó fiatalember teljes történetének kirajzolódásakor már nyilvánvaló volt, hogy Füst Milán Feleségem története című regénye természetes folytatása ennek a sorozatnak. Legfeljebb ironikus mosollyal lehetett nyugtázni, hogy a még a "feleség története" is a "zsidó fiatal ember története", vagy másképpen, hogy a címben szereplő feleség ebben a regényben a maga valójában elő sem jön – korántsem túlzás, ha még ezt is a fiatal ember története erejének és átütő fontosságának tulajdonítjuk. A regény természetesen nem a feleségről szól, nem is a titokzatos Störr kapitányról, de az is a zsidó fiatalember egyik térben és időben erőteljesen eltávolított és felismerhetetlenné tett története.

 

 

Mindvégig küszködtem azzal, hogy elhelyezzem Kóbor Tamást a zsidó fiatalember történetének keretei között. Kóbor az egész budapesti zsidóság történetének alapja, időben is, tematikában is, az irodalmi életben betöltött helyzete alapján is, munkáinak extenzivitásában is. Néhány erre a funkcióra felhasználható elbeszélés vagy regényhős kivételével nem találtam meg benne a zsidó fiatalember történetét. A végső közvetítés lehetőségét nyitva hagyja az a tény, hogy Kóbor rajzolja meg annak a teljes Budapestnek az alapjait, amelyben a zsidó fiatalember történetének egyre újabb alakváltozatai megszületnek. Ő rajzolja meg magát a várost, egy olyan korábbi korszakban, amikor még az individuális, egzisztenciális, azaz kvalitatív élettörténetek szimpla lehetőségét is komor hangon nyomja el a nyomor és a társadalmi megkapaszkodás feladata, amelynek legalábbis részben, azaz szelektíven sikerülnie kell, mert lenn a nyomor, a kiszolgáltatottság, a prostitúció világa tátong.

Kóbor Budapestje a nyomor és a prostitúció világa, félő és nehezen is elhárítható, hogy ez volt a valóságos kép.

Érdekes és tanulságos (és újabb korrespondencia a zsidó fiatalember történetével foglalkozó regények között), hogy Kóbor Budapestje szinte kivétel nélkül megjelenik a fiatalemberek egzisztenciális problematikájának hátterében és színhelyeként.

 

 

FEL