Kiss Endre

Italo Svevo és az Osztrák-Magyar Monarchia

 

2020.06.15.

 

 

Ha el kívánjuk helyezni Italo Svevo regényeit az utolsó évtizedét élő, majd már csak a kulturális emlékezetben továbblétező Osztrák-Magyar Monarchia szellemi térképén, előre kell bocsátanunk az elengedhetetlen megszorítást: Svevo „monarchikus” olvasata nem tart igényt kizárólagosságra. Az ugyanis, hogy Svevo regényművészete több fő vetületében rokona, variánsa az Osztrák-Magyar Monarchia irodalmi-művészeti áramlatainak, nem helyettesítheti a regényirodalom összevetését az olasz művelődés folyamataival. E „monarchikus” olvasat hű meghatározásához; arra érzékeny csak, ami ebből a perspektívából látható.

 

 

Elemek, építőkövek

 

Az életmű lehetséges osztrák-magyar olvasatának első sokatígérő területe azoknak a motívumoknak számbavétele, melyek explicite kimutathatók elsősorban a Zenóból. Most a regények anyagára szorítkozunk csak, a tanulmányok, aforizmák és más megnyilatkozások tanulságait említetlenül hagyjuk. Azt, hogy ez a regény feltehetően a világirodalomban is az első, mely az elbeszélő történetét, egy a pszichoanalitikus kezelésről szóló, fiktív naplóban közli, alighanem önmagában is egyértelműen bizonyítja Svevo érdeklődését a freudizmus iránt. De kiderül a regényből, hogy Zeno Grácban járt egyetemre, ott hallgatott államtudományokat. A társaságban valaki (s éppen Guido, Zeno vetélytársa) a „fiatalon öngyilkossá lett lángeszű Weininger elméletét sajátította ki” (1), időnként mintha Ernst Mach az Érzetek elemzéséjének bizonyos elemei is megjelennének (2). De a monarchiához-tartozás ténye más, jóval kevésbé jelentős és tudatos motívumokban is felcsillan: az első (!) cigaretta, amit Zeno elszívott, „A hetvenes években volt forgalomban, Ausztriában, kétfejű sassal jelzett kartondobozokban” (3); s egy társalgásban a következő mondat is helyet kaphat: „A kései lefekvés jogát még az osztrák alkotmány is elismeri…” (4), stb. A kort széles körben foglalkoztató eszmetörténeti irányok (Freud, Weininger, Mach) természetesen a regényben sem kizárólag a monarchia területéről származnak. Cobdentől Nietzschéig, Darwintól a valláskritikusokig számos motívum él egyszerre Zeno tudatában. Dehát ez a monarchiában, akár Bécsben is így volt. Az osztrák és európai eredetű gondolatok és irányok nem váltak el élesen egymástól. Ahogyan Claudio Magis mondja: „Az olvasztótégely Trieszten át nyomult a legújabb európai kultúra Itáliába: Ibsen, Joyce, Weininger, a pszichoanalízis.” (5) Ebben a folyamatban nehéz élesen elkülöníteni egymástól a bécsi és a máshonnan jövő irányokat. Bizonyos, hogy Svevo otthonosan mozgott a századelő osztrák kultúrájában is, ami művében konstituálóvá is vált.

 

Élet-Mephisto, Emilio-Faust és Angiolina-Margit

 

A lehetséges monarchikus olvasat második összetevője már a művek tárgyi-technikai oldalát is jellemzi. Svevo Trieszt írója, s azt, hogy Trieszt a monarchiához, vagy Olaszországhoz tartozik-e, könnyebb eldönteni, mint azt, hogy hőseinek problematikája mutat-e rokonságot a századelő osztrák irodalmával. A nehézséget mindenekelőtt az jelenti, hogy az, amihez most Svevot hasonlítani szeretném, maga is rendkívül amorf áramlat, s feldolgozása sem tekinthető már lezártnak. A bécsi impresszionizmusról van szó. Egyként jelenik meg irodalomban és filozófiában. Alkotás és terméketlenség, erő és gyengeség, egészség és betegség alapvető kérdései, akárcsak Zenónak. Svevo impresszionizmusának tézisére a Zeno talán kevésbé szolgáltat egyértelmű példát, hiszen itt Zeno tudata az ön-ábrázolás kegyetlenségében, történetfilozófiaivá növő dimenziókban áll előttünk. A vénülés évei már inkább bizonyít. Nem véletlen persze, hogy ennek a hőse tulajdonképpen író, akit egy regényéért még emlékezetében tart a város. Svevo írói eszközei, impresszionizmushoz való viszonya további elemzést igénylően mutatkoznak meg abban is, ahogyan ezt a tulajdonképpeni „művész”-problémát, a kor és az impresszionizmus e talán leggyakoribb motívumát kezeli. Említése után, amelyre a regény legelején kerül sor, szinte alig tereli rá a figyelmet. Ugyanígy jár el a Zeno sok alapvető motívumával is. A regényből nem hiányoznak a kritikus, relativizáló mozzanatok. Mégis, ezek nem változtatják meg az alak impresszionista dimenzióit, melyek valódi megfelelői a bécsi impresszionizmus meghatározó tartalmaival. Emilio akarattalansága az élet polgári vagy éppen klasszikus idealista értékei iránti bizalmatlansága, s az így tételezett „élet”-ben, mely mint fogalom a bécsi impresszionizmusnak is kulcsa (6), saját élete színjátékának szereplőivé teszi a többieket, hogy azután a valóság kővendége bosszút álljon rajta: egyrészt úgy, hogy Angiolina miatt nevetségessé lesz, másrészt úgy, hogy Amalia halálában bűnössé válik. De mi ennek a színjátéknak, a nagyon találó német kifejezés magyarra fordításával „élethazugságnak” igazi célja? Az élet, azok a pillanatok, melyekben az impresszionista személyiség valóságként éli meg az önmaga teremtette látszatot. Hiszen, ki nem fejtett előzmények után, minden impresszionista késői és kis Faustként megkötötte a maga szerződését az „élet”-Mephistoval, de persze úgy, hogy megőrizze lelke egy részét a polgári társadalom-Jóisten számára is. S ezeket a pillanatokat az író nagy tudatossággal ki is dolgozza, annak éppen megfelelően, amilyen jelentőségük Emilio életében valóban van. Egy példa, közvetlenül az Angiolinával való megismerkedése utánról: „A hold még nem bújt elő, de kint a tenger a szivárvány színeiben csillogott, mintha a nap nemrég bukott volna alá, és még minden ragyogna a beszívott fénytől. Jobbra és balra viszont a tengerből kiemelkedő távoli hegyfokok égkékjét elnyelte a legkomorabb éjszaka sötétsége. Hatalmas és végtelen volt minden, és egyetlen erő mozgatta, a tenger színe. Emilio érezte, hogy ebben a pillanatban az egész végtelen természetben csak ő él és szeret.” (7) Az igazi élet ezekben a pillanatokban élhető át Emilio számára. Nem tudja, de nem is akarja később sem megváltoztatni e meggyőződését. Az indoklást, mint a bécsi impresszionizmus esetében is, a következő alapfeltevés tartalmazza: „Szerinte (Emilio szerint – K.E.) elvben az élet híjával van bárminémű komoly tartalomnak, és ő valójában soha nem hitt az élet által felkínált boldogságok egyikében sem; nem hitt a boldogságban, és soha nem is kereste. De mennyivel nehezebb megszabadulni a fájdalomtól! A bárminémű komoly tartalom híján levő életben még Angiolina is komoly és fontos (8)”. Ezekből következik, s kevés dolog dícsérheti jobban Svevo kvalitásait, mint ennek klasszikus bonyolítása, Emilio stratégiája Angiolinával, de egész környezetével szemben is. Megváltoztatja a lány nevét, meggyőzi magát arról, hogy az ő feladata a lány mellett nem más, mint hogy megtanítsa arra, hogyan ügyeljen az „saját érdekeire”. De e stratégia, melynek célja a valóság átköltése, nemcsak Angiolinára vonatkozik, aki egyébként az első pillanattól kezdve már ki is vonja magát Emilio játékszabályainak érvénye alól. De meghatározó Emiliónak Ballihoz fűződő viszonyában is („Így aztán Brentani kétféle nyelvet beszélt – az egyiket Ballival, a másikat Angiolinával – lassanként két ember alakult ki benne, akik nyugodtan éltek egymás mellett, Brentani nem is igyekezett összebékíteni őket. Végeredményben nem hazudott sem Ballinak, sem Angiolinának.”)(9). Sőt, ugyanez a stratégia leplezi le még Amalia szemében is őt, s ezzel indul meg a megállíthatatlan tragédia gépezete. Ha ebből a szemszögből tekintjük, a regény cselekménye tulajdonképpen nem is más, mint Emilio egyre kilátástalanabbá váló küzdelme saját stratégia- és értelmezésváltozatának fenntartásáért. Ebben a harcban valódi viszonyok lépten-nyomon rámutatnak az Emilio képzelte Élet fiktív jellegére anélkül azonban, hogy ő akárcsak a legapróbb kísérletet is megtenné kiindulópontjai megváltoztatására. Mindezek a motívumok, melyeknek egyikét-másikát csupán szinte futva érintettük, párhuzamosak a bécsi impresszionista regényirodalom legfontosabb elemeivel, egy példára összpontosítva Schnitzler Der Weg ins Freie c. regényével. Ebben a regényben is kimondják, szinte szószerint Zeno gondolatát: „Ha nékem igazi hitem volna… nem is törődnék mással ezen a világon!” Amiben eltér, az a reflexió mértéke. Schnitzler belülről ábrázolja az impresszionista embert, minden kritikája ellenére is megérti, szereti hőseit, életfelfogásukat végsősoron ő maga is alapvető, sorsszerű „Condition humaine” –nek tekinti (amelyben egyébként nem kis része volt az akkori Bécs társasági-társadalmi szintű közmegegyezésének is. Svevo pedánsan következetes az élethazugságok megmutatásában, s ez egyáltalán nem csak Emilio környezetének mozgatásában nyilvánul meg, de egyre növekvő mértékű belső tisztánlátásában, helyzetének egyszerre öntudatlan és tudatos átélésében. A hazugság teremtésének világos tudata, hogy azt akarta látni a lányban, aki nem volt, valamint erről való egyidejű mély elfeledkezése nemcsak megsokszorozza az alak művészi feszültségét, de – markáns kontrasztja is a szinte minden másban ezzel egyező bécsi impresszionista regényirodalomnak, de gondolkodásnak is.

 

Zeno tudata és – lelkiismerete

 

Végül a regények irányzatba sorolásánál kikerülhetetlen viszonyításuk a két világháború között a kor világméretű osztrák regényirodalmához. Termékeny lehet, ha Svevo regényeit (mindenekelőtt már a Zeno tudatá-t) elsősorban azokkal az osztrák regényekkel helyezzük egy csoportba, melyek a húszas-harmincas években már sajátos történelemfilozófiai aspektusból idézik fel a századelő világát. Persze, ezek az osztrák regények is részei egy európai áramlatnak, a modern regény talán igazi fénykorának. A Tulajdonságok nélküli ember, Hermann Broch Alvajárókja, Krleza monarchikus regényei, Joseph Roth művei, Canetti Káprázata, Stefan Zweig esszéi itt a társak. Miközben felrajzolják a boldog békeidők színes, de már ellentmondásoktól végképp szétszabdalt világát, akaratlanul is csodálkozásukról adnak tanúbizonyságot. „Ezek mind mi voltunk egykor?” – mondja e gesztus. Kritikus, kegyetlen analízisei ezek a századelő világának. Nem véletlen, hogy Svevo fő művének kerete éppen egy pszichoanalitikus napló. A rácsodálkozás és az elemzés ugyanannak az éremnek két oldala ebben is. De miért az elemzés? Óhatatlan, hogy az említett regények, így a Zeno is, analíziseikben ne teremtsenek kapcsolatot a kor és a háború között. Senki, Svevo sem vádolja Zeno Cosinit felelősséggel a világháborúért. Zeno Cosini azonban már nem tekinthet életére vissza úgy, mintha ez nem történt volna meg. (10) Svevo egyike a legtitokzatosabb, írói és gondolati hátterét talán legmaradéktalanabbul láthatatlanná tevő regényíróknak, s e tulajdonsága fakad élet- és korproblémáinak az adott előfeltételek közötti vitás megoldhatatlanságából is. Így van ez az érintett, konkrét kérdés esetében is, a Zeno irodalomtörténeti helyének kijelölésekor az említett impresszionizmusutáni későmonarchikus regényirodalom áramlataiban. Mindaz ugyanis, ami az említett, jórészt a monarchia továbbélő szellemi tematikáját, s ha tetszik, óhatatlanul, s akaratlanul is a háború szellemi okait megfogalmazó regényekkel való kapcsolat döntő bizonyítéka, elsősorban a Zeno utolsó, nyolcadik, s a „Pszichoanalízis” címet viselő fejezetében olvasható, melyet szerzője jó lelkiismerettel láthatott volna el a „Háború” címmel is. Itt jelennek meg a (fiktív) naplórészletek fölött először konkrét időbeli utalások, itt látjuk tehát először pontosan egymásra vonatkoztatva a regényidőt és a regényen kívüli, más szóval a történelmi időt. S egyben itt szakad vége a pszichoanalitikus kezelésnek is, mégpedig sajátos módon: értelmét veszíti az „egészség” békebeli fogalma, Zeno belépett a háborúba, s a háború Zeno életébe, „erőszakos, vad találkozásom esett a háborúval”, mondja, s az előbbiek felől nézve nyer teljes értelmet a mondat második része; „most mégis kissé nevetségesnek hat, ahogy visszagondolok reá.” A regény befejeződik, de a fikció szerint ekkor születik meg az elhatározás is: „Őszintén megírom kúrám történetét”. (11)

Zeno Cosini élete tehát visszapillantásban ábrázolt élet, még pedig egy olyan korból, amikor relatívvá vált sok érték, lényegtelenné sok minden, ami a háború előtti korszakban talán élet-halál kérdése volt. Svevo nem az értékrelativizálódást írja le, nem a folyamatot. Következetesen és hőse tudatán túlmenő reflexiók nélkül állítja elénk a háború előtti önmagát, s ezzel azt a világot, de már mindazokkal a felismerésekkel együtt, amelyek csak az ábrázolt idő után érlelődhettek meg. Vajon folytatható-e egy pszichoanalitikus kezelés, amikor: „Utolért a háború! Csak hallgattam eddig a róla szóló híreket, akárha régmúlt idők háborújáról volna szó, amelyről elcsevegni szórakoztató, de ami miatt ostobaság volna aggodalmaskodni – s most, íme, benne vagyok nyakig, döbbenten, s ámulva azon is, hogy nem jöttem rá magamtól: előbb vagy utóbb bele kellett keverednem. Teljes nyugalomban éltem egy házban, melynek alapzata már égett, s nem láttam előre, hogy hamarosan a lángok martaléka lesz az egész épület velem együtt. Torkonragadott hát a háború, megcibált, mint valami ócska rongyot…” (12) Az, hogy a háborún végsősoron meggazdagodik, s a polgári életben megkövetelt érvényesülés eme örök mostohagyerekétől éppen a háború, azaz a polgári világ régi kereteinek szétesése csinál sikeres embert, sajátos, de igaz dialektikája az ábrázolt valóságnak.

 

Ennyit Svevo monarchikus „olvasatának” harmadik lehetséges irányáról: a svevoi regényművészet, s elsősorban a Zeno beillesztéséről a modern regénynek abba a nagy vonulatába, mely egyszerre újította meg azt technikai felfogásbeli szempontból, de erre meghatározott történelemfilozófiai okból vállalkozott, a századelemi ember helyét kereste a megváltozott világban. Ehhez pedig két dolgot tett: csodálkozott és elemzett, akárcsak Zeno Cosini.

 

Meg kell még állnunk egy pillanatra Claudio Magris interpretációjánál. Ő lényegében az egész svevói életművet a németnyelvű irodalomtudománynak az említett osztrák regényekre kidolgozott terminológiájával közelíti meg. Eszerint Svevo „analitikus szenvedélye” felold minden „totalitást”, s ő maga az „élet egy univerzális szótárának” megírását célozta. Kafkát, Brochot, Musilt és Canettit (13) említi e helyen. Ezen a címen sorolja őt a modern irodalom alapvető átalakításának részvevői közé is. Ez megerősíti az imént mondottakat. A kétségtelenül meglévő közös törekvések mellett azonban éppen Svevo sajátosságát oldja fel ez a terminológia. A döntő eltérés, mely azonban nem lehet akadálya annak, hogy ha egyáltalán el akarjuk helyezni a Zenot a kor európai regényirodalmában, lényegében e sorba helyezzük, az, hogy a műben rejlő, s célját figyelembevéve meghatározóan fontos ideologikumot Svevo szigorúan szereplője tudatára korlátozza, így mintegy megvalósítja azt, amit Mannheim Károly a konkrét gondolkodás sajátosságának nevez. (14) E vonásában leginkább Musilra emlékeztet, aki azonban előbb önálló esszéisztikus betétekkel formálja ki azt a szellemi teret, amelyben személyei eszméikkel azután mozogni kezdenek. Az eltérés egyszerre regénytechnikai, szerkezeti, de tartalmi és szemléleti is. A svevoi regénynek ez a tulajdonsága okozta, hogy egyaránt nehezen volt beilleszthető mind a hagyományos, mind az új formát konstruáló nagy regények közé. Svevo ugyanis, elsősorban a Zenoban, a felszínen szinte érintetlenül hagyományos regénykeretek között oldotta meg mindazt, aminek megvalósításáért felsorolt kortársai a legkülönbözőbb módokon kényszerültek megújítani a nagyregény formáját.

 

Összegzés

 

A svevoi életmű „monarchikus” olvasatának e három lehetséges közelítése szüli a kérdést: vajon rendezhetőek-e ezek valamiféle egységbe. Svevo ugyanis, a ezt Magris írja le igen pontosan, „csalókán egyszerű szerző, mert elkerüli a kifejtett kulturális tartalmak bonyolítását és az intellektuális manierizmust, hogy a dolgok nyers jelenvalóságához forduljon; valójában azonban rendkívül nehéz szerző, szkeptikus és diszkrét bája miatt, amellyel saját mélységét különíti el magától, és, Hofmannstahl nagyszerű szava szerint, a felszínen rejti el azt.” (15)

A konkrét monarchiabeli hatások további, teljesebb filológiai kimutatása jelenti viszonylag a legegyszerűbb feladatot. A másik két irány, azaz a Zeno előtti Svevo impresszionista jegyeinek elemzése s a Zeno összevetése e történetfilozófiai indíttatású, ún. polihisztorikus (16) regények közé, már problematikusabb. Egyrészt időben. Emilio és Zeno, mindketten impresszionista személyiségek, a szó egy maghatározott értelmében. Itt mégis különválasztottuk e két regényt. Emilio és Zeno impresszionizmusa között ugyanis legalább akkora a különbség, mint a bécsi impresszionizmus regényirodalma, illetve a háború után, az egykori impresszionista hősökre visszapillantó regény között. Tárgyuk azonos, csak az ábrázolás látószöge változik óriásit. Svevo e két hőse így pontosan követi a monarchikus regényirodalom legátfogóbb fordulatát.

Monarchikus író-e Italo Svevo? Ha tekintetbe vesszük, hogy mind az itt impresszionizmusként jelölt szellemiség, mind pedig a nagy regény megújításának történelemfilozófiai és antropológiai aspektusai európai folyamatok is egyben, s mint ilyenek, a monarchián kívüli közvetítéseken is eljuthattak Svevohoz, s – magától értetődően önálló fejlődés eredményei is voltak, mindenképpen óvatosan kell fogalmaznunk. Svevo e két kiválasztott műve mégis sokkal közelebb áll e nagy irányzatok ausztriai-monarchikus megvalósulásaihoz, mint bármelyik más változathoz. A Zeno esetében ez talán azért látható be nehezebben, mert szerkezeti, technikai szempontból nem vetekedhet társaival. Mert ő regényírása antropológiai, történelemfilozófiai dimenzióit maradéktalanabbul oldotta fel a cselekményben, mélységeit inkább el tudta rejteni a felszínen, mint mondjuk az esszéizmusra hajló Broch vagy Musil. Ennek legfőbb eszköze az írói reflexióról való lemondás volt.

Svevo regényalakjai, regényei és kora szinte kizárólag kettősségekkel határozhatók meg. Alakjai ragyogó megtestesülései az európai impresszionizmusnak, értéküket még emeli, hogy ezt nem művészproblémában, hanem a polgár tudatában volt képes kimutatni. Vagy: periférián él, de a kor Európájában ezek a perifériák sokszor gazdagabbak, mint a centrumok. Berlinben, Párizsban vagy Londonban, Bécsben a központ dimenziói, gazdagsága bizonyos mértékig el is zárja a tekintet elől a többit, először át kell alakítani, meg kell honosítani, azaz mindenképpen át kell funkcionálni a hatásokat, hogy gyökeret verjenek. E szempontból a perifériának megvan az előnye. Fókusz is, ahol talán eredetibb formában a nagyobb mennyiségben érkeznek az impulzusok, fogadtatásuk is esetenként elfogulatlanabb, divatoknak kevésbé alávetett lehet. Ugyancsak ezt a ritka, kiegyensúlyozott kettősséget mutatják a regények is. Pontosan azon a határon állnak, mely a hagyományos (naturalista, impresszionista) regényt az új, polihisztorikus regénytől elválasztják. Ha a hagyományos regények felől nézzük őket, hagyományosak, ha az új felől, újak. Meglehetősen egységes ennek az elválasztásnak a megítélése, s igen kevés Svevo-jelenség van. De a kor maga is kettős volt. Válság-korszak, mely a századeleji prosperitásban a válság-problémákat jóléti problémákká változtatta, illetve egymással elvegyítette őket. E kettősségek, melyek a monarchiára nézve is meghatározóak voltak, talán segítségére lesznek a további svevo-kutatásnak, nem úgy, mint évtizedekig, amikor Svevo besorolhatatlansága a fenti elválasztások egyikébe vagy másikába gyakorta értetlenséget szült irányában.

 

Jegyzetek

 

1. Italo Svevo, Zeno tudata. Európa, 1967. Ford.: Telegdi Polgár István. 167.
2. Uo. 174.
3. Uo. 9.
4. Uo. 119.
5. Claudio Magris, „Das Schreiben und das wilde Leben des alten Mannes. Zu Italo Svevos 50. Todestag”, Akzente, 1978. Dezember, 523. – Ugyanennek a tanulmánynak rövidített változatát magyarul Ld. Nagyvilág, 1979/6. 906-911.

6. A századeleji impresszionizmusról ld. Richard Hamann-Jost Hermand, Impressionismus c. monográfiáját (Akademie-Verlag, Berlin, 1996. Második kiadás). A kitűnő munka elsősorban összegyűjti és rendszerezi az impresszionista gondolkodás és művészet motívumait, mintsem az egyes kultúrák és művelődések fejlődéséhez viszonyítaná ezeket. A közöset keresi, nem különböztetve meg az impresszionizmus eltérő funkcióit az egyes művelődésekben, mint esetünkben például Ausztria-Magyarországon. – A monarchiabeli impresszionizmus néhány alakját rövid portrékban elemzi Kiss Endre, A „k.u.k. általános világrend halála” Bécsben, Magvető. 1978.

7. Italo Svevo, A vénülés évei. Európa, 1965. Ford.: Lontay László, az Utószót írta: Szabó György. 15.

8. Uo. 94.
9. Uo. 31.
10. A felelősség e sajátos problematikájának meglétét erősítheti a cím „coscienza”-szavának kétértelműsége, mely a „tudat”-om kívül „lelkiismeret”-et is jelent. A francia „conscience” – alakban a fogalom Rousseau-nál a lelkiismeret szerepének döntő megnövekedését szignalizálta a felvilágosodás szentimentalizmussal elegy változatában. – Ugyancsak ide tartozik a Zeno utolsó, kozmikus világégést idéző képe is („Óriási dörej, melyet nem hall már senki sem – s a föld, visszanyerve régi, ködszerű alakzatát, élősdiek és betegek nélkül bolyong tovább az egekben.” Id. kiad. 501., de az Emberi dokumentumok egy személyes természetű, s az előbbi idézettel feltűnően egybehangzó reflexiója is: „És ha arra gondolok, hogy ha meghalok: kétségeim, önmagammal és másokkal vívott harcaim, egész kíváncsiságom és egész szenvedélyem is velem halnak, valóban úgy érzem, hogy halálommal a világ nagyon leegyszerűsödik.” (Ld. Akzente, id. szám 490.)

11. Zeno tudata, id. kiad. 46.
12. Uo. 484-5.
13. E regényirodalomról ld. Kiss Endre „Gondolatok a modern nagyregény elméletéhez”, Literatura, 1977/1. A „polihisztorikus” jelzőt Svevo esetében azért nem használom, mert kifejtése, s egyben Svevo ettől való eltéréseinek részletes elemzésekkel alátámasztott kimutatása nem férhetett bele egy, a monarchiával foglalkozó tanulmányba. Az eltérések közé a hagyományoshoz közelebbálló regényszerkezetet, s az írónak valóban „Zeno-tudatá”-ra való korlátozódását sorolhatjuk. – E polihisztorikus regényírók egyébként (igen jelentős arányban ausztriai-monarchikus eredetűek) ismerték és tanulmányozták egymás munkáját. Idézett írásában Magris említi, hogy Musil és Canetti ismerték Svevot a Joyce-szal való kapcsolatot most teljesen figyelmen kívül hagyva). De olvasta őt Broch is, mint 1930. okt. 5-i levele tanúsítja (ld. Hermann Broch, Briefe. Von 1929 bis 1951. Rhein Verlag, Zürich, 1957. 33.) Broch itt éppen a polihisztorikus regény egyik alapmeghatározottságát hiányolja Svevoban, az „architektónikus sokszólamúság” –ot. Érdekes a levélnek még két másik részlete is. Broch is az osztrák hagyományba tartozónak ítéli Svevot, de tiltakozik az ellen, hogy ezen az alapon közösen propagálják vele: „Svevonak megvan az az előnye, hogy ennek ellenére olasznak számítson, amíg én kikerülhetetlenül Schönherr- vagy legjobb esetben Hoffmansthal-közelségbe kerülnék”. Ebből is látható, hogy nem volt mindig megtisztelő egy íróra, ha az osztrák hagyományba sorolták…

14. Karl Mannheim, Ideologie und Utopie. Vierte Auflage, 1965- Verlag G. Schulte-Blumcke. Bevezetés.