Kóbor Tamás
Az angyal
2021.03.01.
Volt egyszer egy feketehajú, kékszemű kis leány és egy fekete szilajlelkű kis fiú. A kis leány és a kis fiú mindig együtt játszottak és módnélkül szerették egymást.
- Ha nagy leszek, akkor te leszel a feleségem - mondotta a kis fiú büszkén.
- Én pedig a feleséged leszek - nevetett vigan a kis leány, aztán szaladtak együtt az utczára, a hol éppen a tüzoltók robogtak tova a gyakorlótérre.
A kis leány tiz éves volt, mikor meghalt.
A fiú pedig már akkor fiatal ember volt, vagy tizennégy esztendős és a negyedik gimnáziumot járta. Engedélyt kért a professzorától, hogy ma délután elmaradhasson az órákról, mert el kell mennie egy kis leány temetésére. És a könyek némán peregtek végig az ő üde piros gyermekarczán, végig az orczáján és áztatták azt a kis pelyhes bajuszát, mely éppen most serkedt az ajka fölött.
Nagyon szerették egymást.
*
A kis leány fehér lelke pedig felszállt az égbe és ott angyal lett belőle. Valóságos szárnyas angyal, olyan mint a többi, a kik őrködnek még a földön járó egy-egy kedves rokonlelkükre. Az új fehér angyal lenézett az égből az ő kedves játszótársa szobájába és látta a szegény fiút az ő szomorúságában és hiábavaló epedésében elköltözött, elrepült kis játszótársa után. És akkor a kis angyalnak nagyon fájt az ő kis szive barátja szomorúsága miatt, de jól esett neki ez a szomorúság.
- Leszek a te őrangyalod - susogta magában és mintha az a fiú odalenn meghallotta volna ezt a susogást, fölemelte a fejét, bizalommal tekintett föl a magas égre és gondolta:
- Gizike most fönn van az égben, az angyalok között. Ő lesz az én őrangyalom!
*
A kis fiúból rövid hat esztendő alatt másodéves jogász lett. Belemerült a pandekták és pénzügytan miszteriumaiba és ezek a komoly, nehéz tudományok kitörülték emlékéből az ő kis őrangyala képét. Aztán meg nem is hitt többé abban, hogy az aczélos kékségében a látóhatárt befogó égbolt angyalok tanyája volna. Járta, járta az ő tudományos pályáját, és ha elfogta őt néha a könnyelmű játékhajlam, akkor egy csomag kártya után nyúlt, és ha szivében mozgott néha az a névtelen vágy, akkor megcsipkedte egy szép szobaleány orczáját, vagy udvarolt kis nièce-jei gouvernante-jának. Csinos fiú volt, jókedvű és ügyes, és az asszonyok is szivesen tűrték az ő neveletlenkedéseit. Semmiben sem különbözött a húsz esztendős fiatal emberektől.
Mikor pedig letette az ügyvédi szigorlatokat, akkor miben sem különbözött a huszonnégy éves fiatal emberektől.
Az ő őrangyala pedig egyre vigyázta őt az égből és nagyon fájt a szive, hogy kedves játszótársa ily hamar megfeledkezett róla. És ez a fájdalom olyan szomorú volt, hogy könyek perdültek ki a szemeiből és a menyország üdve nem tudta őt fölvidítani.
A fiatal ember odalent pedig mind mohóbban kergette az örömöket. Belevetette magát a nagyvárosi élet áradatába és az áttivornyázott éjszakák alatt sok sár tapadt a lelkére. Az ő angyala hiába szállt le éjszakánként hozzá és hiába könyörgött neki, hogy térjen meg, a tivornyák zajában, a csókos szerelem mámorában az angyal hangtalan szava nem tudott a lelkéhez hatni.
Ekkor a fehér angyal odaborult a Mindenható zsámolyához és könyörgött neki: Mindenható jóságos istenem, fiatalon szólítottál el a földről, mielőtt hivatásomat teljesíthettem volna. Ha lent élnék még halandó emberként, akkor társa volnék annak a szegény fiatal embernek, aki tönkremegy azért, mert én nem vagyok oldalánál. És az én ártatlan lelkem nem talál üdvöt az üdv birodalmában, amíg ő boldogtalan és az én mennyben lakó szivem is epedve eped a föld gyönyörűsége, a szerelem virágos kertje után. Oh engedd, hogy visszatérjek a földre, akár csak kevés időre, hadd gyógyuljak én is meg és hadd gyógyítsam ki azt a szegény embert, akinek én vagyok szerelmes őrzőangyala.
S a Mindenható jóságosan mosolygott a könyörgő kis angyalra.
- Legyen meg, visszamehetsz a földre; maradj ott, amíg neked tetszik. De ne felejtsd el, hogy angyal vagy!
*
Dr. Földi Béla egy este, úgy nyolcz óratájt végigmenvén a Dorottya-utczán, egy ennivaló kis varró- vagy masamód-leányt látott maga előtt tovasurranni. Tüneményes karcsú termete nyomban lekötötte a figyelmét, nem kevésbbé az a lányosan síma haj, mely hosszú, fekete tekercsben omlott le a pajkos kis gigerli-kalap alól.
- Megcsipem - gondolta magában és utána sietett.
Midőn melléje került, merész, frivol tekintetével a kis leány arczát kereste. Ez az arcz hamvas és kerek volt, s midőn a férfi tekintete érte, elborította a vér.
- Süldő még, elpirul, - gondolta dr. Földi Béla, nehezen megy majd, de annál érdekesebb lesz.
Állhatatosan az oldala mellett maradt, hogy a többi járókelő azt hihette, hogy együvé tartoznak.
A kis leány egy darabig állotta, pirultan, reszketve, aztán félénken rávetette szemeit a férfira. Két nagy, babonás kék szemből egy megriadt gyermeklélek tekintett reá, és ez a tekintet, mintha megrázta volna az embert. Nem tudta mi az? de úgy érezte, - mintha ő ismerné ezeket a szemeket, mintha ismerné ezt a félő gyermeklelket. S valami érthetetlen fájdalom járta át a lelkét, olyas valamit érzett, amit már régen nem érzett. Eszébe jutott az édes anyja és az ő eltünt gyermekélete és végtelen szánalom és undor fogta őt el saját maga irányában. Aztán eszébe jutott, hogy mit akart ő tulajdonképpen, midőn e gyermek mellé furakodott és mélységesen elszégyelte magát. Szeretett volna elmenekülni előle, de nem volt ereje hozzá. Szükségét érezte, hogy bocsánatot kérjen előbb tőle, s azután odább fog állani, mint a megvert kutya, szégyenkezve, megalázkodva.
- Kisasszony - szólt reszkető hangon. - Amit önnek mondani akarok, azt meghallgathatja. Távol tőlem minden sértő szándék. El is hagyom önt rögtön. De nem távozhatom anélkül, hogy meg ne mondjam önnek, hogy önt egészen másnak, jobbnak, nemesebbnek tartom, mint a többi nőket mind. Bocsássa meg nekem, hogy azt mondtam önnek és bocsássa meg különösen azt, hogy aljas, alávaló módon merészkedtem önhöz közelíteni.
Midőn beszélni kezdett, a leány megijedt és félénken húzódott tőle félre. De azután, mintegy hipnotizálva a fiatal ember remegő hangjától és attól, amit az neki mondott, rászögezte az ő csodálatos nagy szemeit. Majd köny futotta be azokat és a földre szegződtek.
A férfi feleletet, legalább elutasítást várt tőle; de ő néma maradt.
- Nincs számomra bocsánandó szava? Haragszik? - kérdezte végre szinte félénken.
- Oh nem, - suttogta a leány - most már nem, bár kezdetben féltem öntől.
- Köszönöm, köszönöm, nem is tudja, mily végtelenül jól esik nekem, hogy nem haragszik reám.
Majd egy kis szünet mulva hozzátette:
- És most, ha kívánja, távozom - örökre.
- Oh, ne, - mondotta a leány - hiszen ön olyan jó ember, aztán nincs abban semmi rossz, ha ön mellettem marad.
Dr. Földi Béla úr erre kicsöppent az ő extatikus, bőjti hangulatából. Hogyan, hiszen ez a kis leány egészen olyan, mint a többi, akik szintén nem látnak semmi rosszat benne, ha egy fiatal ember melléjök szegődik az utczán és elkiséri őket. Dicséretére legyen mondva, ez a gondolat kellemetlenül érintette őt. Jobban szerette volna, ha ezeknek a kék szemeknek földöntúli ragyogása nem hazudott volna és lángsugarai elkergették volna innen. De hát - a kicsi igen szép, legyen tehát úgy, a hogy első pillanatra gondolta. És mézédes szavakkal, óvatos kerülőkkel kezdte szőni a hálót a mellette haladó szép leány körül. Gizinek hívják - oly szép ez a név! Szegény virágkészítő leány! Oly szomorú, ha az ilyen szép fiatal leánynak dolgoznia kell. És el fog hervadni szegénységében és esetleg ki lesz szolgáltatva egy durva férjnek, akinek nincs érzéke az ő illatos szépsége, gyöngéd, himporos lelke iránt. Mire a kerepesi-út közepére értek, megkötötték már az ideális barátságot s megbeszélték, hogy a doktor úr holnap ugyanilyen tájban, ugyanazon a helyen fogja őt várni, ahol ma találkoztak. De a kerepesi-útnál tovább nem szabad őt kisérnie, ezt az egyet kiköti magának. A viszontlátásra. Jó éjszakát!
Dr. Földi Béla várt egy kis ideig, aztán utána sietett a leánynak, hogy megtudja: hol lakik? De nem bírta többé elérni, eltűnt.
- Majd holnap - gondolta, s elment vacsorálni.
Másnap pontban nyolcz órakor csakugyan ott voltak mind a ketten. Gizike nyájasan, szeretően nézett reá és mintegy hálásan szorította meg a kezét.
- Önről álmodtam, - szólt a doktor úr halkan, olvadozva. - Oly szép álom volt!
Gizike elpirult, de nem tudott válaszolni (Ma már czélt érhetek, gondolta a doktor és kikomponálta a haditervet.)
De tudja isten, a kipróbált roué nem mert az ő szokott brutalitásával fellépni. Még kerülő úton sem. Volt annak a leánynak a mivoltában valami, ami félő tisztelettel töltötte el. Boszankodott magára. Hiszen az a leány épp olyan, mint a többi, hát mért vagy olyan gyáva? Talán szamárnak is tart, hogy így olvadozol, talán itt fog hagyni a faképnél, mert olyan tuskó vagy! - Hiába. A kisértő szó ajkára tolúlt, de nem volt bátorsága a kiejtéséhez. És egész valóját valami szentimentális, epedő hangulat töltötte el. Elborongva lépett a leány mellett és méla, ideális szavakat mondott.
Midőn ahhoz a kerepesi-úti mellékutczához értek, ahol válniok kell, akkor dr. Földi Béla - maga sem tudja hogyan - elpuffogtatta az ideális szerelem minden frázisát és maga is hitt benne - az ő ideális szerelmében. El is felejtette, hogy meglesse a leány útját, elborongva, magába merűlve járt, járt, maga sem tudta: hová.
Az este nem is vacsorált.
*
Így ment ez vagy két héten keresztül.
Gizike boldog volt, hogy ennek a szép férfiúnak szerelme az övé, hogy örökre az övé. És ő is megmondta neki, hogy szereti, hogy nagyon szereti s hogy szeretni fogja örökké. A doktor úr pedig, ha egyedül volt, egyre fogadkozott, hogy legközelebb véget vett a platonikus viszonynak és fölveti a kabinetkérdést: vagy-vagy! De nem jutott sohasem annyira.
Volt valami rejtelmes a leány egész viselkedésében. Olyan szivrehatóan szép volt és hangja olyan lágy, oly tiszta. Aztán se azt meg nem tudhatta, hol dolgozik, sem azt, hogy hol lakik. Ha befordult abba a mellékutczába, mintha a föld nyelte volna el, eltűnt.
Egy este azonban a sarkon a férfi oly lágyan és szépen könyörgött, hogy ne távozzék még, hogy a leány nem tudott ellentállani. Lassan, kéz a kézben, mentek együtt, önfeledten, egymás közelsége által boldogítva, míg a városligetbe nem értek. Enyhe májusi este volt. A fiatal lomb szerelmesen susogott fejük fölött, amint egy padon egymás mellett ültek, szótalanul. És a lelkük felolvadt az enyhe tavaszi levegőben, és édes, boldogító érzés fogta el őket. Földi Béla mintegy önfeledten fűzte karját a leány dereka körül és feje lehanyatlott a szép fiatal vállra.
- Édes, édes, egyetlen angyalom! - susogta megrészegítve a tömött fekete haj illatától, mely arczát legyintette. Oh, mondd, hogy az égből szálltál le egyenesen az én üdvösségemre, és én elhiszem. Hiszen úgy van, oly földöntúli szép vagy és oly boldoggá tettél engem!
A leány összerezzent. Kéjes öröm zsibongott végig az ő szivén és átölelte a férfi nyakát és boldogan szorította kedves arczát most arczához.
- Igen, igen - rebegte - az égből szálltam le a te megmentésedre. Igen, eltaláltad. Angyal vagyok, a te őrangyalod, a ki nagyon, nagyon szeretlek, jobban mint a mennyország fényességét.
És leejtette válláról az ő fekete köpenykéjét és a hátán két ragyogó fehér angyalszárny bomlott széjjel és fölemelkedett a levegőbe és mosolyogva lebegett a kővé vált férfi fölött.
Majd gyöngéden, szeretettel leereszkedett melléje és szerelmesen sugta:
- Szeretsz, úgy-e szeretsz? Régóta ismerlek, mikor még kis fiú voltál és én kis gyerek voltam. De aztán meghaltam. És most angyal vagyok. A te angyalod, a ki örökké melletted lesz hűséges társadként a földi életen keresztül. Jó lesz?
- Jó lesz - válaszolta a férfi gépiesen.
És midőn az angyal megcsókolta, hideg maradt és az ő csókja is fagyos volt, midőn az angyalajkakhoz tapadt.
- Késő van, gyerünk haza - mondotta végre.
- Tehát holnap? - kérdezte szerelmesen Gizike.
- Holnap - ismételte a doktor és sietve távozott.
Másnap pontban nyolcz órakor Gizike a szokott helyen volt, de a doktor nem jött. Várta, várta, hiába várta.
A következő napon sem jött, harmadnap sem, egyáltalán nem jött.
És a fehér angyal sírva szállt vissza az égbe és onnan nézett le szerelmes férfiára.
Ott látta őt egy éjjeli kávéház sarkában, mellette egy festettajkú szép leány, akivel vigan koczintott és kiáltotta:
- Éljenek a szép leányok, kiknek csókja tüzes, ölelése forró. Mondhatom neked galambom, hogy az ilyen tüzes szép leány mint te vagy, többet ér az ég összes angyalainál!
FEL