Kóbor Tamás (Bermann Adolf)   

Gyufás ember

2023.04.25.

Tizenegy óra tájt váratlanul esni kezdett a hó, éjfélkor óriási förgeteg keletkezett, mely rettentő fehér felhőbe borzolta föl a kristályos havat és végigsöpörve a körutat, maga előtt kergette a hótengert és a gyufás embert. Kicsike, öreg emberke volt, szaladt, a hogy a lába bírta, mert megállani nem tudott volna és belekapaszkodott a kis faládába, mely a nyakára volt akasztva, hogy el ne essék. De végül mégis elesett és én fölsegítettem.

– Gyufám, a drága gyufám, – siránkozott az öreg ember és vastag könnyek folytak aszott arczára. – Mind megázott, nagyságos úr, vegyen egy skatulyát belőle, nem ártott neki a hó.

– Ide, a kapu aljába, öregem, – mondom és betuszkolom egy régi ház kapuja mélyébe. – Van jó dolga? Nem ilyen öreg -49- embernek való az éjszakai kereskedés. Megveszem a készletét, aztán menjen haza, isten hírével.

Az öreg fogvaczogva és reszkető kézzel kotorászott a gyufák között. Vékonyka nyári kabát volt rajta és nyaka köré vastag sál volt tekerve. Feje alig volt, csak rengeteg fehér szakálla és ormótlan sárga kalapja, mely a szeméig süppedt.

– Az egészet – dadogta, – áldja meg az isten, de nem adhatom, a nagyságos úr csak egyszer vásárol, nekem pedig mindennap élnem kell. Az egészet? Mit adjak aztán rendes vevőimnek? A drága, a jóságos kisasszonykák, bizony még gyufa nélkül maradnának az éjjel.

– Ej, – mondom, – drága, jóságos kisasszonykák vásárolják meg a gyufáját? Éjfél után?

Az öreg mérgesen nézett rám.

– Hát aztán? – pattogott, – mi van azon csodálni való? Hát csak a nappali embereknek van szívük? A nappali embereknek nincs szívük. Ó, ismerem a nagyságos urat is, a nagyságos úrnak sincs szíve. Tavaly mindennap elment mellettem, emlékszik? a Király-utcza -50- sarkán. Ott álltam a gyufáimmal és könyörögtem, mint a koldus: vegyen egy skatulyával! Rám sem hederített. És most megvenné az egész készletemet? Nem adom! Miért venné meg az egész készletemet? Mért akadt meg a szeme a szegény öreg emberen? Mert éjszaka van és hideg van és mert éjszaka még az olyan úr is megtalálja a szívét, mint a nagyságos úr!

– No, azért ne haragudjék. Nappal az ember nem ér rá. Aztán nincs is szükségem a gyufájára – nappal.

– Hát akkor miért bántja az én vevőimet? Igenis, jóságos kedves kisasszonykák. Az utczán járnak, mint én és rosszak és ledérek és utána vetik magukat az úrfiaknak és kínálják magukat, mint én a gyufáimat. Rosszak és megvetik őket, de hát hol van az a jól nevelt, szolid úri kisasszony, a ki tőlem gyufát vásárolna? Hol volnék én, ha rá nem találok az éltető igazságra, hogy csak éjjel vannak jó emberek? Garázda lumpok, a kik részegen botorkálnak erre és azt akarják, hogy a ló se búsuljon, mikor ők vigadnak. Hiszen még a nagyságos úr is megszánt, pedig látom, hogy nem részeg! Hát -51- a mikor letelt egy nap, letelt még egy nap és ott a Király-utcza sarkán, a hol annyi ember jár, mind szolid és becsületes és vak a szegény ember baja iránt és nem tudtam eladni egyetlen egy skatulyával sem és már nem bírtam tovább az éhséget, hát akkor azt gondoltam: Jákob, haza úgyis hiába mégy, nem lakol ezzel jól, éhen halni meg az utczán is lehet, a szép csillagos ég alatt, a honnan a jóságos Isten tekint le rád. Hátha mégis eladok két skatulyát s akkor lesz két krajczár kenyérre. És nem mentem haza, hanem mentem a korzóra, a honnan a rendőr elkergetett, bementem az úri vendéglőkbe, a honnan a pinczér kidobott, aztán éjfél lett és leültem ott, arra a sarokra és jöttek a rossz lányok és körülfogtak és azt mondták: Ni, a szegény öreg zsidó. Aztán megrázták a vállamat, mert elaludtam, aztán beszaladtak ebbe a kávéházba és pálinkát öntöttek a szájamba – pálinkát! Ó istenem, tíz év óta nem éltem olyan jól, mint akkor. És azután kikérdeztek és megtámogattak és mindegyik vett annyi gyufát, a mennyi csak a zsebébe fért és akkor az Etel, a legrosszabbik közöttük ezt mondta: öreg -52- ember, mindennap megvesszük a gyufádat és a ki elmulasztja, annak letépem a kontyát és ne merjen többé az utczára jönni. Az isten áldja meg a szegényt haló porában is, mert meghalt már, lúgot ivott és a Dunába ugrott, de az öreg ember imájára hallgat a jó isten és ő most boldog és üdvözült az égben, mert az Ur eszköze volt az én megmentésemre.

Elámultam. Aggódva néztem széjjel: csak meg ne lepjenek azok a jóságos angyalkák. De rettentő szél fujt, ember nem járt az utcán, ők sem merészkedtek ki.

– És azóta ide jár éjszakánként?

– Hála istennek, azóta jó sorom van. Van nap, hogy harminc krajcárt is keresek. És nappal kipihenem magamat, óh, sokkal kényelmesebb dolgom van és nem szeretem többé a jó embereket és imádkozom az istennek, hogy legyen mindig éjszaka és Sodoma és Gomorrha módjára pusztítsa el mind a jó embereket, a kik a nyomorba döntik a világot.

– Jámbor kívánság – mondom – de mondja csak, honnan van az, hogy ilyen öreg ember egymagában álljon a világon? -53- Nincs gyermeke, unokája, rokona, vagy mi?

Az öreg elérzékenyedett.

– Túléltem valamennyit – mondotta – nyolcvanhat esztendős voltam utoljára, mikor még tudtam, hogy mikor telik le az esztendő. Az is régen volt. Szépséges lányom, gyönyörű fiam, unokáim, mind meghaltak. Mind, uram, érti? Mind! Mert az az egy, a ki még él, az is meghalt. Megtéptem érte a ruhámat és elmondtam fölötte a halotti imádságot.

– Tán kikeresztelkedett?

– Miért kérdi a nagyságos úr? Menjen Isten hírével a dolgára, úgy sem törődött velem, mikor a Király-utczánál könyörögtem: gyufát vegyenek! Hála istennek, ennyire nem vetemedett. De elhagyta őt az Isten. Elhagytam én is őt.

– Öregem, – mondom, – azt hiszem, ma hiába vár a jólelkű lánykákra, megveszem a gyufáját és menjen haza. Hiszen megfagy ebben az istentelen szélben!

Rám pislogott könnyes szemével és habozott.

– Gondolja? – mondotta és összegubbaszkodott, alig látszott többnek egy kis batyunál, -54- melyet a gyermek is félkézzel fölemelhetne. – Szégyent hozott a fejemre az istentelen. Ujjal mutattak rám és azt mondták: ez a Trézsinek az öregapja és megtűri a házánál. Hát nem tűrtem meg a házamnál, azért se. Hozta nekem az édességeket, pénzzel akart tömni, de én azt mondtam neki, a magam becsületét és az Isten tilalmát én nem váltom föl édességekre, pénzre, a mi családunkban sohasem fordult elő cédaság, kitagadlak, megátkozlak, igen, azt mondtam neki: megátkozlak. És ő sírt és kilöktem az ajtón.

– De hát mit követett el? Csak nem lett olyanná, mint…

Fölkelt és reszkető kezével az arczom alatt hadonászott.

– Rossz lány lett, aljas lány lett, pedig olyan szép volt. Elment a színházhoz, ott kifestette az arczát és sok száz ember jelenlétében csókolódzott és ölelkezett. És még ki is írták az újságba, hadd tudja meg az egész világ, hogy az én unokám a színházban kifesti magát és csókolódzik azzal, a kinek tetszik.

– De ember! – kiáltottam – hiszen az -55- még nem rosszaság, csak színleg, játékból történt az!

– Ő is mondta, de a tulajdon szememmel láttam. És ezer ember látta velem együtt és nevetett rajta és összeverte a tenyerét. Nem, az ilyen pénzből én nem eszem. Isten átka van rajta.

– Jákob bácsi! – kiáltotta akkor egy rekedt, durva női hang. Erre menekültem. Az utcza szűk torkolatából fekete rongyokként négy-öt lányalak került a sziporkázó hóförgetegbe, kaczagva és sikoltva fogták a szoknyájukat, kalapjukat és rácsaptak a didergő öregre.

– Menjen haza, bácsi, siessen haza, hiszen megfagy. Adja ide hamar a gyufáját, itt a pénz, jaj, a szegény ember.

S az öreg ember reszkető kézzel nyúlt a rossz teremtések keze, ruhája után, hogy csókolgassa s még hallottam, a mint a jó Isten áldását kívánja mindnyájuk fejére.