Kóbor Tamás  

Jani és Juczi

BUDAPEST, AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA 1895.

2022.09.10.

 

Jani és Juczi együtt játszottak az udvaron.

A lipótvárosi sötétes piszkos utczában áll a mogorva, barna háromemeletes ház, melynek erkélyéről messzire fehérlett a Jani édes mamájának elegáns házi pongyolája, míg lent a kapu aljában a Juczi anyja ült az ő gyümölcsös kosarai mögött. A Juczi anyja azt mondta a Jani édes mamájának: »Kezét csókolom, nagysága« A Jani édes mamája pedig azt mondta: »Jó napot, Firczákné!« És barátságosan biczczentett a fejével.

Jani mély tisztelettel nézett a Juczi anyjára, aki viszont mód nélkül megtisztelve érezte magát, hogy a háziúr kis fia kenyeres pajtása az ő kicsi szegény leányának. Korán vénült arcza nem a gyümölcsöt vigyázta, hanem a gyermekeket, azzal a gondolatlan merev nézéssel, mely mellett a fogalmak szeszélyes álomszerűségben egymásba kapaszkodnak és viszik, viszik az embert a végtelenségbe. A gyerekek pedig hajtogatták a Jani szép nagy fakarikáját, vagy bujósdit játszottak az udvarbeli szállító-iroda ormótlan ládái és kávés bálái között.

De Jani tisztelettel viseltetett Juczika iránt is. Mert Jani roppant csöndes, szelídlelkű fiú volt, míg Juczi szinte rakonczátlan. Kiabálva beszélt, sokat kaczagott és karikakergetés, ugrálás és bujkálás dolgában túltett a kis Janin. Amellett sokkal gazdagabb is volt, mint ő. Rendelkezett az édes anyja összes gyümölcskosarai fölött s juttatott is bőven a piros bogyókból, sárga ringlókból Janinak, akinek a rendes étkezési időkön kivül egyebe sem volt az ő nagy fakarikájánál.

Szerették egymást nagyon. Soha össze nem vesztek, soha eltérő hajlamaik nem voltak. Csak abban nem tudtak megállapodásra jutni, hogy miért jár Juczi mezítláb és Jani finom sárgacsattos gomboló czipőben? Jani sokszor kérte az édes mamáját, hogy engedje mezítláb járni, akkor ő is tud majd olyan gyorsan futni, mint Juczi. De a mama azt mondta, hogy ez nem illik egy jól nevelt gyermekhez. Mikor Jani ezt megmondta Juczinak, ez mérgesen rázta barna fejét és hevesen mondogatta:

- Az nem igaz, mert én nem vagyok neveletlen. Hanem a te mamádnak van pénze, hogy czipőt vegyen neked, az enyémnek nincs. - Mert mi szegény emberek vagyunk! - tette hozzá szinte kérkedve.

A következő napon Jani egy kis csomaggal a kezében jött le Juczikához, aki édes anyja öléből nézett két kutyát, melyek a kapu alatt marakodtak.

- Fogadjunk, hogy a kisebbik veri meg a nagyot - kiáltott Jani felé. - Mindig a kisebbek verik meg a nagyokat.

A fogadást azonban nem köthették meg, mert megérkezett a szállító-iroda nagy kocsija, mely elzavarta a kutyákat.

Juczi belenyult a cseresznyés kosárba, tele szedte a kötényét és leült Janival a lépcsőház garádicsára.

- Uzsonnáljunk - mondta.

Jani belenyúlt a köténybe és kezdte majszolni a cseresznyét.

- Mi van ebben a csomagban? - kérdezte Juczi.

- Neked hoztam, - mondotta Jani. - Megkértem a mamát, hogy engedjen egy pár czipőt neked adni. Itt van.

Juczi felugrott ültéből, hogy a cseresznyék csak úgy gurultak szerte-szét. Aztán fogta a csomagot, melyet Jani feléje nyújtott és a földhöz csapta.

- Koldusnak nézel, hogy a te ócska czipődet nekem adod? Hát azt hiszed, hogy ha akarnám, nem volna száz pár czipőm is? Az én mamámnak van annyi pénze, mint a tiednek, talán több is!

- De hiszen azt mondtad, hogy ti szegények vagytok és nincs pénzetek czipőre?

Juczi egy darabig habozott, nem tudta, mit feleljen. De aztán eszébe jutott valami.

- Azt csak úgy mondtam. Tudod, hogy honnan vagyunk mi gazdagok? Az én mamám minden héten tesz husz krajczárt a lutriba és akkor ternót csinál.

- Mi az?

- Hát bekarikázzák a táblán az ő számait és akkor kap sok pénzt. Száz forintot! Oh - mondta és ujjaival a levegőben kaparászott - sok, nagyon sok pénzünk van. De én jobb szeretek mezítláb járni.

Jani búsan nézett az ő csomagjára, melynek szétrepedt papirosán egy gombolós czipő oldala kilátszott, Juczi is sováran kacsingatott rá, de erőszakosan megrázta a fejét.

- Add valami szegény embernek, nekem nem kell.

- Szedjük össze a cseresznyét - indítványozta Jani.

A mire Juczi gőgösen felelt:

- Csak nem akarod megenni a piszkos cseresznyét? Hozok mást. Hála Istennek, nekünk annyi cseresznyénk van, mint a királynak.

*

Janit julius elején elvitték nyaralni s ezzel a mindennapos együttjátszásnak egy darabra vége szakadt. Midőn őszi esőzések idején visszaérkezett, Juczit tisztább ruhában és czipősen találta. A leány maga is sokkal komolyabb volt, nem kergetődzött az udvaron, hanem ott ült az édes anyja helyén a gyümölcsöt őrizve.

Jani egy kicsit félve nézett rá, nem tudta hamarjában, hogy ily hosszú idő mulva Juczi barátságban van-e még vele, vagy sem. Juczi pedig nagy komolyan szólt az ő kosarai mögül: »Kezét csókolom, nagysága«, úgy ahogy az édes anyjától hallotta.

Megérkezvén fönt az első emeleti lakásban, Jani kérdezte az édes anyját:

- Úgy-e mama, most már megint játszhatok Juczikával?

- Ma még lemehetsz hozzá, rövid időre, de holnaptól fogva már szépen a szobában kell ülni és tanulni. Holnaptól kezdve a nevelő úrral leszel. Aztán csunya hideg és esős az idő most, úgy sem mehetnél le. Ha azonban jól viseled magad, akkor időnkint meghívhatod Juczit uzsonnára és akkor eljátszhattok idefönt.

Jani leszaladt a kapu alá és odaállt Juczi elé:

- Hát most te vagy a kofa?

- Mi közöd hozzá?

- Én holnaptól kezdve a nevelő úrral leszek.

- Én meg iskolába járok. Tiz óráig mindig iskolában vagyok, az első Á-ban.

- Jé, - csodálkozott Jani és elgondolkodott. - Mi nyaralni voltunk - kezdte azután.

- Itt is elég meleg volt - válaszolt Juczi hetykén.

- Játszunk? - kérdezte Jani.

- Majd ha megjön a mamám, addig nem mehetek el.

- Kivel játszottál eddig?

- Senkivel. Gyümölcsöt árultam. Mert én tudok már!

- Én meg veloczipéden jártam, de eltört.

- Mert ügyetlen vagy.

- Amikor nem kell tanulni, feljöhetsz hozzám, aztán együtt játszunk.

- Jó, ha kedvem lesz.

A kis Juczi határozottan gőgös lett, míg Jani távol volt. Valami koldusgőg töltötte el. Úgy érezte, mintha Jani kérkedni akarna előtte az ő gazdagságával és tudná, hogy ő szegény. Azért torkolta le minden szavánál.

És ezentul is folyton zsarnokoskodott fölötte. Ő az iskolában sokkal hamarább tanult meg írni és olvasni, mint Jani az ő nevelőjétől, ami arra a kijelentésre csábította, hogy az iskola sokkal drágább is, mint az otthonvaló tanulás. Janinak pedig iszonyúan imponált az iskola, melyről Juczi csodadolgokat tudott mesélni.

Uzsonnát semmi áron sem akart elfogadni. Azt mondta, hogy ő nem éhes, ha enni akar, van neki otthon is uzsonnája. Ellenben fölényesen kijavította a Jani olvasási hibáit s az irásáról egyszerüen kinyilatkoztatta, hogy ilyen csunya irást egész életében nem látott.

Semmin sem csodálkozott, semmisem lepte meg. A szőnyeges padló, a bársony székek, az üvegsallangos nagy aranycsillár mind elhóditotta az eszét, de nem mutatta. Úgy tett, mintha hozzá volna szokva az ilyen szobákhoz. Ha Jani valami új holmiját mutatta neki, egyszerűen azt mondta, hogy neki is van ilyen otthon, vagy volt, de elajándékozta. Jani pedig mindent elhitt.

Így ment ez sok-sok ideig. Juczi Janinak mintegy második tanítója volt, de amellett jókedvű játszótársa. Jani a nyáron mindig elment nyaralni, de mikor visszakerült, újra együtt éltek. Tartott pedig ez a barátság mindaddig, a míg Jani gimnázistává nem lett.

Ekkor minden megváltozott. Már előzőleg is Juczi gőgje és fölénye mindinkább ellanyhult, mikor pedig Jani először jött haza a gimnáziumból, teljesen elveszett és Jani került felül. Nagyon megnyúlt a fiú, vagy egy fejjel volt nagyobb Juczinál. Aztán az ő feszes fekete harisnyáiban, elegáns kék, ezüstgombú öltözetében és hetykén a feje búbjára vágott széles szalmakalapjával olyan úri jelenség volt, hogy szegény Juczi egyszerre csak érezte, hogy lógnak le róla az ő szegényes rongyai. És járván Jani iskolába, új fiúpajtásokat szerzett, a kik el-eljöttek hozzá. Kezdetben Juczi csak tartott velük, de alig egy-két összejövetel után érezte, hogy az ő helyzete a jómódú fiúk között roppant lealázó. Volt olyan is ezek között, aki megvetőleg bigyesztette föl az ajkát s nem állt vele szóba. A többi is idegenkedett tőle, sőt Jani is úgy tett, mintha röstellené az ő eddigi hűséges játszótársát. Aztán ezek a fiúk mind erősebbek voltak nálánál és olyan tudós dolgokról beszéltek, amikhez ő nem értett. Mértan... természetrajz... azt sem tudta, mi fán teremnek.

S mivel Janinak most már sok barátja volt, röstelt a kapu alatt a Firczákné gyümölcsös kosarai mögött is állani. Az utczán pedig elpirult, ha a mezítlábú Juczi per »hallod-e Jani« szólította és hozzácsatlakozott. A közvetlen gyermekbarátságot bizonyos feszültség, a kényelmetlenség érzete váltotta föl s midőn Jani első gimnáziumi vakácziójáról visszatért, vége volt már egészen. Még csak nem is köszöntötték egymást.

Míg Janiból amolyan isten-igazából rakonczátlan iskolás gyerek lett, addig Juczi egészen megkomolyodott. Iskolába nem járt már, s ha a szegény ember gyermeke nem jár iskolába, akkor felnőtt ember lesz belőle. Vége volt a játéknak, mind sűrűbben ült az anyja helyett a kapu alatt és árulta a gyümölcsöt. Szép gyermekarczára kiült a szegénység vénhedt kifejezése és a sok árulgatás mellett a gyermek gondatlan közvetlensége a jómód előtt való megalázkodássá, szegény sorsának tudatává változott. Minden forradalmi indulat nélkül ismerte el a Jani fölebbvalóságát és nem is merte többé megszólítani.

Tizenkét éves volt, mikor varróműhelybe küldték. Jani már a harmadik gimnáziális osztály padját nyomta - roppant középszerű eredménynyel, midőn szegény Juczi reggeltől estig ült és varrogatott, vagy csikorgó téli hidegben, vékonyka kendőjét a fejére húzva, ormótlan skatulyákat vitt a kisasszony után. Délben pedig ott a kapu alatt bögréből ette az ő szegényes ebédjét az édesanyjával együtt, s vénhedt komolysággal beszélgetett vele a szegény emberek thémáiról. Ebben az időben igen ritkán látták egymást ő és Jani. Ha Jani délben hazajött is az iskolából, félrefordította a fejét és Firczákné alázatos »jó napot ifiúr«-jára sunyin tolta kalapját a szemére és mormogott valamit.

Egy szép tavaszi napon Juczival nagy változás történt. Kisasszony lett belőle. Megkapta az első heti bérét és azon vett magának fekete szalmakalapot. Úgy érezte, hogy ő most fiakkerbe is ülhetne, olyan elegáns. Pedig füzőtlen dereka ferde volt, kopott vörhenyes-barna ruhája, melyre egy avult tunique-et rakott, féloldalt állott rajta s minden lépésnél a rosszul begombolt tunique-en keresztül látszott a takarékosság czéljából szürke klott-ból készült szoknyabetét. Nagy vörös kezein nem volt keztyű és formátlan czipői félre voltak taposva. A ruhájára tapadó czérna-sallangok száz lépésről elárulták a varróleányt, de ő büszkén ment végig az utczán s a Firczákné kapujába röstelkedve fordult be. Nem ült az édes anyja mellé, mint azelőtt, hanem megállt a kosarak előtt és beszélgetés közben majd ebbe, majd abba nyúlt, hogy az arra elmenők vevőnek nézzék, aki válogat. Ebédközben pedig letette a kalapját. Ha kalap nem volt rajta, nem röstelte az édes anyját.

Jani pedig ugyanakkortájt kapta meg az első pantalon-nadrágját. Jól megtermett kamaszfiú volt, az állán gazoskodott egynéhány szál szőr; az orra alatt valami piszokféle kezdett sötétleni. Abban a korban volt, amelyben ismeretlen pezsgésnek indul a vér és a fiú elpirul, ha leány szemébe néz. De annál vadabbul folyik a henczegő szóbeszéd a leányokról az iskolában. A fiúk sorra eldicsekednek vele, hogy mennyi leányismerősük van és boldogok, ha a pajtások az utczán látják egy-egy muzikos leány oldalán.

Ebben az éretlen, epekedő és álmodozó állapotban ismét megakadt Jani szeme az ő volt játszótársán. Semmi más nem vonzotta őt hozzá, csak az, hogy Juczi leány. Sőt szép leány. Nagyon tetszett neki az ő hosszú barna haja, meg hogy a szeme olyan határozatlan szinben ragyogott. Néha azt hitte, hogy kék, máskor hogy fekete. Aztán olyan komolyan járt, olyan méltóságosan. - Jani most sűrűn került déltájban haza, éppen akkor, mikor Juczi ott volt az anyjánál. De csak lopva nézett rá és úgy került a kapun belül, mintha rá sem hederítene. Pedig dobogott a szive s mindennap fölfogadta, hogy megszólítja őt, mint régi jó barátot. De Juczi olyan komoly volt s rá se nézett, bizonyosan letorkolná.

Juczi pedig minden éjszaka arról álmodott, hogy Janival együtt van úgy, mint régen s mindennap azt várta, hogy Jani megszólítsa. Őt sem érdekelte a gyermekkori játszótárs, csak a fiú, a kit ő már fiatal embernek nézett, mivel önmagát nagy leánynak tartotta - és különösen a jól öltözött gazdag fiatal ember, a ki más légkörben él, mint ő, a kinek egész mivoltából árad az a bódító fluidum, melyet ő a gazdagságnak tulajdonított. De hát hiába várta, ez a Jani sokkal előkelőbb és sokkal gőgösebb, hogy vele, a kofa leányával szóba álljon, ha kalapot visel is és tunique-et.

*

Midőn Jani először jött haza a kaszárnyából, újdonatúj huszárönkéntesi uniformisában, sarkantyus csizmájában, csörtető kardjával és foghegyre fogott virginia-csutakjával, mintaképe volt az egyéves önkéntes ficsúrnak. Az egyenruha minden hepcziája töltötte el, minden lányra az utczán szemtelenül kacsingatott s midőn befordult a kapun, jókedvűen integetett fehérkeztyűs kezével az ott kuporgó leánynak:

- Adj isten, Juczika!

Juczika elpirult, hogy szinte szétpattant arczán a bőr. A kanál, melyet kezében tartott, oda csörömpölt az agyagtányérhoz, vaczogva, reszketve. Először, végre megszólította! És milyen szép volt!

- Ejnye be szép leány ez a Juczi - gondolta magában Jani. - Egész helyes szerető lesz. Pompás!

És másnap megállt a kapu alatt, szétterpesztett lábakkal, két kezét a háta mögött a kardjára támasztva s virginiája füstjét Juczi arczába fújva, úgy beszélgetett hozzá, mintha mindennap együtt lettek volna. Juczi pedig zavarosan, hebegve és pirulva válaszolgatott neki. Mikor egy óra tájt Juczi föltette a kalapját, hogy munkába menjen, Jani egyszerűen hozzácsatlakozott és elkisérte. Az úton aztán katonásan szerelmet vallott neki. Denikve, az önkéntesi esztendő alatt Jani és Juczi a legjobb barátok voltak megint, úgy mint régente.

*

Az esztendő letelte után Jani külföldi útra ment, aztán Bécsbe a keleti akadémiára. Diplomácziai pályára készült, be is osztották valamely nagykövetséghez és ott maradt vagy tiz esztendeig. Juczira természetesen nem is gondolt. Juczi pedig járt tovább a varróműhelybe, fölvitte már hat forint heti bérre és a legöregebb leány lett a műhelyben. Az arcza lesoványodott, a háta meggörbült, a lelke egészen elsorvadt, álmai szétfoszlottak, közömbösen, fásultan gondolt csak néha arra a szép huszárönkéntesre, akinek játékszere volt. S midőn az anyja férjhez adta egy csizmadiához, hát hozzáment és elmaradt a varróműhelyből.

És száradt, száradt egyre. A férje részegeskedett és nem dolgozott. Gyerek sírt a bölcsőben és édes anyja megkapta a rheumát és az aszthmát. Otthon hagyta tehát az anyját a gyerek mellett és kiült a kapu alá gyümölcsöt árulni és harisnyát kötni. Szemei gondolattalanul függtek az elhagyott utcza egyhangú képén, ahol csak a szállító-iroda nagy stráfkocsijai zörögtek, apró szegény gyerekek jöttek egy-egy krajczárral egy-egy almáért. Még nem volt harmincz esztendős, de olyan volt már, mintha ötven esztendős volna.

Az első emeleti lakásban egyszer nagy takarítás volt, új butorokat hoztak, munkások dolgoztak benne vagy két héten keresztül, aztán jött az uraság. Büszke tartású, fekete szakállú, majdnem egészen kopasz férfi és egy csöpp kékszemű, csipkékbe öltöztetett babaasszony. A férfi nagyon komoly volt, az asszony nagyon vidám. S ha déli séta után betértek a kapu alá, Juczi alázatosan köszöntötte: »Kezét csókolom nagysága!« És a baba barátságosan biczczentett fejecskéjével:

- Jó napot, Jutka néni!