Krúdy Gyula  

Kóbor Tamás[1] az újságíró

2022.07.26.

 

…Az ismeretlen fiatal magánhivatalnoknak, amikor figyelni kezdjük őt egy regénypályázat megnyerése után, nem volt könnyű dolga ezelőtt húsz-harminc esztendővel…

… Mért volt ebben a korszakban a legpontosabb, legkényesebb portéka a vezércikk, amelyet minden újságnál a legkiválóbbnak ítélt tollakkal igyekeztek megíratni, még hétköznapokon is? A hírlapíró életében majdnem oly emlékezetes maradt a nap, amelyen első vezércikke, akár névtelenül is, megjelent, mint akár esküvőjének napja. – A Magyar Hírlap regénypályázatának nyertese, akit ettől az időtől fogva Kóbor Tamásnak ismerünk: alig huszonhárom esztendős korában vezércikkírója volt az ország legterjedelmesebb és legnépszerűbb hírlapjának.

 

Eljutott fiatalon odáig, ahová a konvencionális hírlapíró negyven-ötven esztendős korában tudott elérkezni – vagy talán soha –, mikor már megecetesedett, megvénült, megkopaszodott, kiülte nadrágját, elveszítette fogát, kiszeretett a Fiume vagy a Schön kávéház éjjeli kaszírnőjéből, látott lábai előtt térdepelni politikai nagyságokat, bankigazgatókat, szép színésznőket, hogy kedvező véleményt írjon róluk, cinikusan nézett az élet hiábavalóságaiba, megundorodott a dicsőségtől, …

... Kóbor Tamás fiatal házasember volt, nem hagyhatta el beteg feleségét, ezért otthonában végezte a szerkesztőségi munkát, ami ez idő tájt csak az egyetlen, kivételes Tóth Bélának volt privilégiuma.

 

De a (k. t.) betűs vezércikkeket a házi nagyságok mellett is észrevette az a közönség, amely hűségesen tanult az újság betűitől gondolkozást, világfelfogást. Új hangot hozott talán Kóbor Tamás a vezércikk ritkított sorai közé? Nem mondhatni. Hozott ellenben valamely különös, beretvaéles és szenvedélymentes filozófiát, amely világnézetről azt lehetne mondani, hogy Kolumbusz tojása volt a Kant, Spinoza és Hegel bonyodalmas feltevéseinek. Néha úgy tűnik fel publicisztikája, mintha nem is egy „modern” fiatalember írná őket, hanem valamely középkori tudóst, egy bölcs rabbit vagy egy vitázó jezsuitát szólaltatna meg a tollán keresztül; azonkívül a hétköznapi okos ember bölcsessége, a „szegnek fején találása” is segítette a népszerűségében. Így gondolkozhatott a mindennapi eseményekről egy világtól elvonult aszkéta vagy egy bölcs öreg zsidó a dédunokái körében. Mintha Szent Ágoston és rabbi Akiba, a keserű Heine és a Dreyfus-pörben debatter-vizsgát tett Zola Emil lett volna a mestere – holott a vezércikkírók akkoriban Kölcsey, Kossuth, Grünwald Béla hagyományaiból veszik tudományukat; majd a szenvedélyes Bartha Miklós ostromolja a nép szívét; Rákosi Jenő újkori Kazinczy Ferencként ébresztgeti a nemzeti öntudatot, és új helyesírással lepi meg olvasóit; Kaas Ivor az örökös fenyegetés; Mezei Ernő a régi, nagy alakú Egyetértés egész oldalát is teleírja, ha alaposan meg kell magyarázni Irányi Dániel politikáját. Vészi József és Balogh Pál, mint korinti oszlopok állnak cikkeikkel a mindennapi közvélemény megnyilatkoztatásában...

Sok kásahegyet kellett átásni a fiatal vezércikkírónak, amíg a magyar glóbusz felett uralkodó hegyormok közelébe juthatott. Az elmúlt, ma már csak emlékeiben élő Magyarországnak liberalizmusa, szabad véleménynyilvánítása és közszabadsága tette lehetővé, hogy kitűnhessen újszerű észjárásával, meglepő gondolkozásával egy göndör hajú magántisztviselő, akinek valódi nevét sem ismerték, és a poggyászában nem hozott egyebet, mint alig elolvasható betűkben rejtőző világos elmét és agyafúrtan kimélyített, liberális meggyőződést. Igaz, hogy száz magyar közül nyolcvanöt liberális gondolkozású volt, mert hiszen nem is lehetett más, ha hivatalt jószágot, barátságot akart. A közrendőr és a főispán, a faluzó kortes és a miniszter napról napra hangoztatta a jelszót. De akkor sem tárták fel nyomban az ajtókat minden tehetséges ember előtt, mert azért voltak csizmadiaszínek, főszolgabírák, megyei várnagyok, Schlauch Lőrincek, Samassák, akiknek már éppen elég volt a Falk Miksák és Dóczy Lajosok hatalmából.

Sok vezércikket kellett írnia a fiatalembernek; négy-öt szerkesztőségen vándorolt végig; járt a Sarkantyús utcától a Ferenciek teréig, ahol a régi liberális lapok székeltek; sok öreg betűszedő vitte a patikába a kéziratát, amikor elolvasni nem tudta; sok miniszter és államférfiú nevét írta le anélkül, hogy valaha is látta volna őket; bölcs férfiú létére a fejlődő főváros mohón kínálkozó örömei is elkerülték, pedig szeretett volna velük megismerkedni, ha az éjszakát nem kellett volna egy archevítő gázlámpa alatt, az íróasztal mellett tölteni. Repült egyik esztendő a másik után, anélkül, hogy a stácvizitben jelentkezett volna; egykedvű szivarszó mellett, szűkszavúan, csendes mosollyal és várakozás nélkül nézte, hogyan haladnak el mellette mások, akik nála sokkal kevesebbet értek; törtető, könyökölő, hazugságból élő politikusok furakodtak el mellette, anélkül, hogy ő útjába állott volna valakinek. Hej, hogy megvethette az embereket, amikor a Vármegyeház utcai öreg szerkesztőségből éjféltáján hazafelé ballagott!

 

Holott ritka emberszeretet, bölcs megértés, lemondásos megbocsátás, a gyengék szeretete és a gonosz hatalmas megértése, lírai bölcsesség és jóságos filozófia lakik ebben az íróban, amint a szépirodalmi munkáiból látjuk. Mint ilyenkor mindig, most is felvetődik a kérdés: mi lett volna, ha Kóbor Tamásnak nem kell vala tollat a hírlapírás robotjába hajtani? Olyan ez a kérdés, mintha álmodó, rövidlátó, gondolat nélküli ember arról álmodozik, hogy mi lenne, ha a Gellérthegy cukorból volna… A zsongó méhesben, a jól fűtött budai házban vagy az uradalmi kastélyban bizonyára bűnös „merény”-nek számít, ha az író olyankor is tintába mártja tollat, amikor nem költői művet alkot, hanem a hétköznapi piacról ír. De itt a sápadt képű, közömbös, élvei és divatjai után futkározó nagyvárosban: vajon miből venné papirosát a munkájából élő író, ha nem gondoskodna polgári kenyérkeresetről?

 

Ebben az időben, a magyar sajtó aranyvonalában, amikor Kóbor Tamás feltűnik, már juttatnak annyi fizetséget a szorgalmas hírlapírónak, hogy éjszaka, amikor munkáját bevégezte: otthonában barátkozhat a kedves múzsával is, mint akár egy vidéki plébános vagy falusi földesuraság, aki a maga mulattatására írogat, amikor az országút járhatatlan. A vezércikkírónak ugyan nemcsak amolyan kanonoki stallum volt a szerkesztőségben betöltött hivatala, mert keményen dolgozni kellett érte, de mégiscsak annak az állomásának köszönheti, hogy az ezernyi névtelenül írott újságcikk mellett nevét a regénykönyvek fedeleiről megismerjék.

(Persze, ez mind, amit elmondtam, a múlt időkre vonatkozik. A tollakat többé nem aranyozza meg sem a hírlapírás, sem a regényköltés. Az író elérkezett végre oda, hogy jogosan viseli a könnyelmű, pazarló és lump titulust, amellyel hajdanában megvetették. A közvélemény akkori bölcsessége ma jóleső igazság, mert valóban a leghitványabban elpazarolt idő, amit az író manapság az íróasztala mellett tölt. Kár, hogy a közvélemény azóta megváltozott: szentnek és érdemesnek is szívesen mondanák már az írót, ha az botorul folytatná régi mesterségét, és mártírként feláldozná magát az éhenhalásnak.)

 

Kóbor Tamást ma sem abban az udvari szobácskában, Az Újság szerkesztőségének földszintjén kell szemügyre vennünk, hol bölcs férfiúként elvonulva a világ mindennapias zajgása, a telefon oktalan berregése, a hétköznapok kajdácslármája elől esténkint Rovását vagy vezércikkét papirosra veti a politikai élet tarkabarkaságairól – hiszen harminc esztendő alatt csak a politikusok nevei változnak, mesterségüket legfeljebb ők maguk nevezik királyi művészetnek, ellenben a politikai hírlapíró a szája szögletében tartott szivarcsutka mellől jobban látja őket, mint a bábjátékos a maga kócból, gyertyamaradékból, ócska zsindelyből készült figuráit... (Majdnem az a hasonlat csúszna a tollamra, hogy a régi politikai hírlapíró olyan struppirtan, bágyadtán, kedveszegetten ül ebben a pulykalármában, mint a cifra nők pergőtánca alá klavírozó karmester, aki akkor volt igazán szerelmes és féltékeny utoljára, amikor Rudolf trónörökös táncoltatta az imádottját.)

 

Kóbor Tamást mélyebb elvonultságában kell megfigyelnünk... amikor már letette a tollat a szerkesztőségben, amelyen át a pesti és vidéki előfizetők tízezreinek, ez örökké tanulni vágyó tanulóknak a mindennapi leckét a szájukba adta, a reggeli gondolatot felébresztette a gondolattalan koponyákban, forrást mutatott a meggyőződésre és beszélgetésre szomjas szájaknak... amikor előveszi azt a tollat, amelyet nagy megkülönböztetéssel és szívbeli szerénységgel az íróasztal rejtekfiókjában őriz... amikor a savanykás, gunyoros, megvető és fölényes elme leereszkedik a bölcsesség léghajójából, és olyan gyengéd és búbánatos lesz, mint mindazok a szenvedők, akik a szívüket, a boldogságukat vagy boldogtalanságukat keresik végig az emberi életen át. Mikor a könnyes szemű költő már eldobta a szivarcsutkát, és a vásártéri ringlispíl napidíjas műlovarjainak kiadta útjukat a mutatványos; a cinikus, életet és halált megvető emberismerő sláfrokjába búvik, és meghatottan hallgatja a város éji hangjait, a párnába fojtott siralmat, az elnyomott jajokat, nők bolondos álmait, kínszenvedését... amikor költővé válik az író a mindennapi robot után.

 

Talán egy magyar író sem látott bele oly mélyen Budapest lelkébe, mint Kóbor Tamás. Igaz, hogy ez a város nevelte fel, amelynek még nem voltak körútjai, hanem szűk, boldogtalan sikátorai, azért az emberek közelebb voltak egymáshoz, az udvari lakásokból kihallatszott a leckéjét tanulgató diák magolása, a kalaposleány az ablaknál foltozta reggelenként egyetlen harisnyáját, itt koplalt a szeplős orvosnövendék, és itt „evett napokat” a zsidó jogász.

 

Azt a Budapestet írta meg Kóbor Tamás korábbi regényeiben, amely Budapestből való emberek jóformán csak maguknak magyarázzák már a régi életet, a szép, érzelmes embereket, a hárfaszívű, mindent felejtető tekintetű nőket. Senki sem hallgat rájuk, mert az emberek nagy része ott felejtette régi ideáljait, szívgyöngédségeit, a szegénység boldog álmait, mint elviselt sarukat a régi kapuk aljában.

Budapest romantikus volt Kóbor Tamás régebbi regényeiben. Apród vagy dalos fiú, aki bejárta az ódon udvarokat, amelyeknek firhangjai mögött szegény és szép leányok álmodoztak, hajukat fésülgették, tündöklő arcukat az ablaküvegben nézegették, tavaszi szeplőiket az arcukon vaksi tükörből összeszámlálták, de nem mehettek ki az utcára, mert rongyos volt a szoknyácskájuk.

 

A szívükbe nézett az ódon házaknak és a boldogtalan leányoknak, a küzdelmes életű, nagy álmú ifjaknak és bölcselkedő, árvizet is látott öregeknek. Benézett az omnibusztól döcögő Király utcába és álmodozó Holló utcába, verklihangú Dob utcába, ahol azoknak az apjai, nagyapjai laktak, akik későbben az Andrássy úti palotákat, a körút bérkaszárnyáit építették; ahol a veres hajú, fehér arcú, piros szájú dámák születtek, akiknek hintói és ékszerei után bámészkodva nézett a Stefánia út; ahol a vízvezeték álmatlan öregemberként mormogott a falban, levélhordó helyett piros szemű koldusok és áldást mormogó, perselyes emberek állítanak be az ajtón; ahol mindenkinek van valamely álma, ábrándja, fogcsikorgatva őrzött terve, felhőkig érő ambíciója vagy a szívének valamely titka, amely talán sohasem kerül napvilágra!... Az ódon utcákban jár-kel szívesen Kóbor Tamás, együtt a hamupipőke léptű, csúnya leányokkal, akik a legszebb kalapokat varrják a város gazdag hölgyeinek, a mellbeteg varrónőkkel, akiknek ujjhegyében ritka művészet rejtőzik, az aranymíves legénnyel, aki csudálatos ékszereket komponál, a kis órásokkal, a bánatos cipészekkel, az ábrándos fűzővarrónőkkel, az emberi fájdalommal, a szerelmi mámorral és a csoszogó lelki betegséggel.

Kóbor Tamás eddigi regényeiben azt a tehetséges Budapestet írta meg, amely szinte egyetlen ölelésből származott, amidőn a régi városi polgárság és a száz esztendeje itt lakó zsidóság Ferenc József megkoronázása után ölelkezni kezd az ország különböző vidékeiről idevándorló magyar fajtával.

Milyen tehetséges emberek származtak ebből az ölelésből, azt minden lapon látjuk a 19. század vége felé. Pest újszerű, vállalkozó, építő, hangos és testileg is szépen fejlett lakossága, amely a világkiállítást rendezi, amely az operát látogatja, amely szomjasán, hevülten, kicserepesedett ajakkal áhítja a kultúrát, a haladást, amely olyan tündérivé neveli ezt a várost, hogy beleszerelmesedik az idegen utazó és a bennszülött egyformán: az a tehetséges Budapest a múlté és Kóbor Tamás regényeié; új regényében az író szinte a szabadba megy a város falai közül, mintha nem találná többé helyén sem azokat a házakat, sem azokat az embereket, akikről oly nagy kedvvel írt.

Az új Budapestnek kalandosságai még nem is igen valók regénybe – legfeljebb a városligeti nyári bohózatíró mulattathatná véle publikumát. Majd egyszer, valamikor jön egy nagyon tehetséges író, aki nem mindennapi küldetése folytán e napoknak is meglátja a napsugarát, a mosolygását, szerelmét, megillatosítja a napjainkban nyíló virágokat, és tündökölővé változtatja a nők szívét és arcát. Ha majd nagyon öregek leszünk, és úgy emlékszünk vissza a kardot forgató házmesternékre is, mint amazonokra... a festett arcú leányokra, mint jó illatú szüzekre... ha majd egy karosszék egyedülvalóságából emlékezünk vissza a hétköznapias város kalandjaira. Addig azonban nincs még új regénye Budapestnek.

 

Kóbor Tamás is hűtlen lett Pók Ádám történetében a csábító, ifjú nőhöz, mintha kiszeretett volna a romlott kis kígyóból. Egy csúnya arcú, szürke, semmitmondó teremtést tesz regénye hősnőjének. A vörös hajú démonok, a kábító feketék, az észvesztő szenvedélyesek, a bokapördülésükkel is életet vagy halált osztogató, híres budapesti nők helyett egy iskolaporos, kopott, tintás kis tanítónő budai szoknyáján és lelkén át mutogatja a mindenható életet.

 

Elhagyja a szenvedélyes utcákat, hátat fordít régi női modelljeinek, akik aranyhajukat sodorgatják egy szomorú udvari lakásban, vagy tűzfeketén, Rembrandt-kalapban, villámló szemmel ülnek a nagyopera páholyában, nem veszi többé észre a küzdelmes, de életerőből, nagyvárosi bánatból és a szegénység örömeiből alkotott pesti férfitípust, elhagyja Pestet és Sevillát, és a művészet mindenütt jelen való, szabadságos, gondtalan és gyötrelmes életébe helyezkedik; szimbolizálja egy kis tanítónő alakjával a rútat és a halált, amelyet a gyötrődő emberi lélek lépten-nyomon lát, akár a Stefánia úton, akár Afrikában és „hetvenhét” életen át vezetve Pók Ádámot, ezt a modern buddhistát, elviszi őt az új világba, a művészeti hétrétű úton oda, ahová a gyötrelmes korszaknak minden igaz hívője végcélként igyekezik: a szépséghez és az élethez. (Kóbor Tamás csodálatos művészete, hogy a Halált és az Életet ugyanazzal az egy alakkal, a Toldy Ferenc utcai kis tanítónővel szimbolizálja.)

 

Tudomásom szerint magyar író mostanában nem vállalkozott ilyen hallatlan erőfeszítésre, ilyen beláthatatlan útra, Blondin sodronyán, amely sodrony alatt a mindennapi élet közönségessége ásít, és egykedvűen zuhog a tudatlan életűek Niagarája. Szinte egy egész írói generáció alatt vágom el a fát, amikor megemelem kalapomat Kóbor Tamás előtt, aki ezzel a regényével megbuktatta a mostanság divatos, bonyodalmas mesetestű regényírást. Oly váratlan, magyar ős nélküli Kóbor Tamás új regénye, mint valamely új irodalmi valuta, amely mellett hirtelen észrevesszük középszerűségét az eddig forgalomban levő írói fizetőeszközöknek: aranytallér papírbankók között. A mindnyájunkban élő, de csak ritkán látható szimbólumoknak majd egyszerre sok látója és hívője akad e regény olvasása után, ami egyértelmű azzal, hogy a kalandból, kócból, vérmességből és férfi és női szeszélyből épített regények, szeretkező élmények, a göndörülő hajszálakhoz intézett vadgalambbúgások a kellő értékükre szállíttatnak le, amikor egy ilyen új patikamérleget is felállítanak az irodalom magyar piacán, ahol a legkeresettebb kofák még mindig a tenyerükön mérik a csirkemájat vagy a kakashúst.

 

Sokáig tűnődtem e sorok közrebocsátásán, mert bizonyára többen lesznek, akik korholva ellentmondanak, akik a mai élet sanyarúságában éltető elemet a fájdalomcsillapító mesemondásban, az önmagunkat csalogató szerelmi élményben vagy a groteszk bukfencvetésben keresnek, ha már néhanapján könyvet is vesznek a kezükbe. Éppen ezeknek a kedvéért mutattam meg a régi mesemondó Kóbor Tamást, aki ötvenedik évén túllépve, mint valamely buddhista zarándok elérkezett a hétrétű út ama stációjához, ahonnan az élet, a halál, a szerelem és barátság olyan megtisztult, megvilágosodott képekben mutatkozik, hogy többé nem látszik sejtelemnek semmi az életben – még a holtak feltámasztása sem.