Rohanás felett a lépés araszol.
Teherkocsi nyehereg, húzásra cövekelődnek
                                  a lovak köteges izmai.

A mozdony (mint szép, buzdult izmú gyerekek játékában,
szélnek feszülő melle előtt két karját forgatja és öklöződik előre)

Jön!!!
(Nekem: félelmes... ravasz... sziszeg.)

Aztán egyszerre egy a gőz és füst.
Elborítja a hidat,
alája, fölébe, benne felcsap a sinek, kerekek,
  kapcsok egymást győzködő lármája.
A lárma,
egymást szorító, kavargó érctömegek lármája
                és a híd visszadobta visszhang
életnél életebbre hatványozódik bennem
  És egy vagyok vele akaratos acélos tudattal.

Roham!!!
megújhodottan, szénnel hosszú utakra biztosan
és a távozó kerekek után szikrákat sóhajtanak az acélsínek.
A sínek: ottmaradt egységei a végtelent megkívánt erőnek.
Az erőnek, az indulónak, az indulatosnak,
  megtorpanónak, meg nem pihenőnek.

Hajrá! Jó utat! Hajrá!
A sínek (rajtuk a lámpák bágyadozása)
beleékesednek a város feketepoklú ezüstjébe.

A hídról (hegyesszög szelője) végtelen sugársor fut össze
a pályaudvar fekete, komoly íve alá
És tovább...
  ...egy emberig...
A sugarak sora a két szeme ívénél már majdhogy összeér!!!
(Az ember! Kezében másodperceket ver az óra
és szíve még gyorsabban és vörösen dobog.)

A két szeme ívénél már összeér! de fut tovább...
tartója ott van a végtelen időben!
Végtelenbe repülnek onnan ki a sínek
S acélakaratú erő a végtelent tapintja rajtuk.

A pályaudvar és a fekete ködös acélok körül
Tompán forr, őrjöng, örvénylik a város
és hatalmas hullámait átzubogatja a kormos acélhídon.