RESTANCIA
független zsidó tudományos folyóirat
Lengyel József
Ferdinánd híd
2022.10.23.
Rohanás felett a lépés araszol.
Teherkocsi nyehereg, húzásra cövekelődnek
a
lovak köteges izmai.
A mozdony (mint szép, buzdult izmú gyerekek játékában,
szélnek feszülő melle előtt két karját forgatja és öklöződik előre)
Jön!!!
(Nekem: félelmes... ravasz... sziszeg.)
Aztán egyszerre egy a gőz és füst.
Elborítja a hidat,
alája, fölébe, benne felcsap a sinek, kerekek,
kapcsok egymást győzködő lármája.
A lárma,
egymást szorító, kavargó érctömegek lármája
és a híd visszadobta visszhang
életnél életebbre hatványozódik bennem
És egy vagyok vele akaratos acélos tudattal.
Roham!!!
megújhodottan, szénnel hosszú utakra biztosan
és a távozó kerekek után szikrákat sóhajtanak az acélsínek.
A sínek: ottmaradt egységei a végtelent megkívánt erőnek.
Az erőnek, az indulónak, az indulatosnak,
megtorpanónak, meg nem pihenőnek.
Hajrá! Jó utat! Hajrá!
A sínek (rajtuk a lámpák bágyadozása)
beleékesednek a város feketepoklú ezüstjébe.
A hídról (hegyesszög szelője) végtelen sugársor fut össze
a pályaudvar fekete, komoly íve alá
És tovább...
...egy emberig...
A sugarak sora a két szeme ívénél már majdhogy összeér!!!
(Az ember! Kezében másodperceket ver az óra
és szíve még gyorsabban és vörösen dobog.)
A két szeme ívénél már összeér! de fut tovább...
tartója ott van a végtelen időben!
Végtelenbe repülnek onnan ki a sínek
S acélakaratú erő a végtelent tapintja rajtuk.
A pályaudvar és a fekete ködös acélok körül
Tompán forr, őrjöng, örvénylik a város
és hatalmas hullámait átzubogatja a kormos acélhídon.
FEL