IRODALOM

Mohai V. Lajos

Esszé az írói helytállásról

(Száz éve született az Iskola a határon írója)

2020.07.03.

 

1.

Ottlik Géza

Mi számít az irodalomban? Erre a kérdésre Mándy Iván, a százéves Ottlik Géza egyik legnagyobb (és tegyem hozzá: hozzá foghatóan szerény) prózaíró kortársa azt felelné, az számít, hogy mindenki "a saját tehetsége törvénye szerint" írjon. A tőle telhető legjobbat tegye az olvasó (és ezeken a lapokon talán megengedhető pátosszal), az irodalom asztalára. Mit tehet az író, mi számít az irodalomban? Erre a kérdésre Ottlik egész életműve, az alapmű keresése, a prózaírói tartás, vagyis az Ottlik-féle helytállás a felelet. Az író a tehetsége szerint helyt áll azért, amit ír, amit a tehetsége követel meg tőle. "Jó, ha egy regényíró ismeri azt, amiről ír." – idézhetném tőle. Nem fér hozzá kétség: az írói helytállás egyik magaslati pontját Ottlik foglalja el a huszadik századi magyar irodalomban.

Néhány mondatot arról szólnék, hogy a centenáriumi évben mire alapozom ezt az állításomat.

2.

Ottlik írói mentalitásával, irodalmi személyiségével és elsősorban is a művel, az Iskola a határon című regény megírásával megváltoztatta maga körül a világot. (Hogy a kishitűségünkön se essék csorba, a mi életünkben a világ azt a bizonyos "másik Magyarországot" jelenti) Az irodalmi tapasztalás szerint a főműveknek az  is a természete és a következménye, hogy  átalakítanak és kibővítenek valamely hagyományvilágot, módosítanak a kulturális emlékezeten, és új vonásokkal ruházzák föl az emberi létezést: kik vagyunk, miért vagyunk? Mi történik velünk az életben? Milyen a világ? És még valami nagyon lényeges, kiváltképp, ha a kulturális folytonosság valamilyen okból – mint a mi irodalmunkban –  megszakad: szépírói alapzatot teremtenek új műveknek, új íróknak. Hatásuk van. (Sokszor ez a hatás csak később mérhető föl a valódi mélységében és valóságos vonzataival. Mint Ottlik esetében is történt.)

Az Iskola a határon írója mindezt teljesítette.

Éppen ezért történhetett, hogy irodalmi/úriemberi alakjában – az Iskola lassú érlelődése után és közben -- a független és megtörhetetlen szellemet, a folt nélküli erkölcsi tisztaságot és a politikai intranzigenciát fedezik föl a Kádár-éra hanyatló periódusának írói, kritikusai, és esztétái közül többen: ezt a magatartást, melyet Ottlik kevesekkel együtt képviselt, nevezte az író és életműve nyolcvanas évekbeli legjobb értelmezője és kitartó népszerűsítője Balassa Péter az önkényuralmi rendszerrel szembeni egyik  érvényes nézőpontnak és etikai magaslatnak (ne feledjük: akkor még a rendszerváltozás előtti évtizedben éltünk), a telt jelentésű civil kurázsinak, józanságra törekvő polgárerénynek.

A főmű, Iskola a határon immáron több értelmező-, és olvasó-nemzedék egyöntetű állítása szerint a mesteri komponálás alappéldája az 1945 utáni magyar prózairodalomban. Nemcsak a befogadása, hanem helykeresése is viszonylag hosszú időt vett igénybe. Végül maga Ottlik is csak nehezen adta ki a kezéből a regényt, 1959-ben. Kiderült, hogy volt első változat; ezt a szöveget 12 évvel korábban jó érzékkel a nyomdából visszavette, pedig nem kisebb tekintély lektorálta és ajánlotta kiadásra, mint Schöpflin Aladár. Azonban nem Ottlik fogott mellé, hanem a Nyugat nagy kritikusa tévedett. (Vagyis Ottlik már igen korán, és igen precízen beállította azt a bizonyos szemétjelző készüléket, amelyet ő fedezett föl Ernest Hemingwaynél, és adott tovább nekünk a magyar irodalomban.) A Továbbélők, ez a kézirat címe, még esetlen mű, nem áll arányban a főművel. Az át- vagy újra írt, de inkább újrakezdett, újraindított és költői szigorral, nagy belső meggyőződéssel elkészített másik kézirat hiába jelent meg az ötvenes év végén, csak a nyolcvanas évek elejétől, 1982-től, a szerző hetvenedik születésnapjának esztendejétől nyerte el valódi helyét az irodalom világában. Azóta az Iskola a határon azoknak a regényeknek a sorába tartozik, amelyek túlnőttek a szerzőjükön, és valamilyen módon sarokponttá, és zsinórmértékké váltak.

Ottlik a magyar irodalmat egy megkerülhetetlen könyvvel ajándékozta meg. Valószínűleg szerénysége innen számítható; Ottlik szerény volt, legalábbis ez derül ki számomra az írásaiból, ki nem ismertem személyesen őt. Ez a tulajdonság hiánycikk az irodalomban és az íróknál általában. Szinte szakmai ártalom a hiúságnak valamely mértéke, az, hogy az írók megpróbálják kicsit maguk fölé emelik saját magunkat. Ottlik ellenben – engemet legalábbis lefegyverző módon – azt írja, hogy "Ha egy novella igazán jó, akkor mindegy, hogy ki írta. Fő az, hogy megvan."

3.

A Nyugat (és ezt most jó értelemben használom)ideálvilágára emlékeztet az olvasás minden pillanatában a kifejezés, a megírás eleganciája, a pontos fogalmazás és – régies szóval – a szépírás, vagy a szép írás. Alkotótehetsége ebben összpontosult maradéktalanul, miközben az emberi létezés mélységeit bolygatta, és a világ kiismerhetetlen szerkezetét kutatta, mint csillagász a végtelen Égi Messzeséget. Később, amikor késznek jelentkezett a főmű befogadására az irodalmi köz, tekintélye is ebben összpontosult. Ne feledjük, hogy az 1948 utáni megváltozott világban helyzete az utolsó mohikánéval vált azonossá: még Babits szerkesztése mellett publikált a Nyugatban. Tudjuk, mekkora elragadtatással írta később le, hogy amikor Babits Mihály elolvasta A Drugeth-legenda című elbeszélését, azt üzente neki: "Tetszett". Aztán jött – annyi más kortársával együtt osztozott ebben – a hallgatás tornya neki is. De Babits és a Nyugat rendkívüli védjegye mindvégig tisztán leolvasható maradt a homlokáról.

És teszem hozzá: mindenki előtt Kosztolányi Dezsőé. Őnélküle nincs Ottlik-próza, nincs Ottlik-tartás(hiába lett volna kőszegi katonai alreál), nincs Ottlik-helytállás, talán nincs Ottlik-szerep sem a magyar irodalomban. A róla szóló esszében – bizonyosan részeiben önportrét is mutatóan -- írta le: (...) engedjük meg az írónak, hogy az legyen, aki." Ottlik a helytállásával, vagyis azzal  vívott ki magának rangot, hogy ideáinak egy percig sem fordított hátat. Az lett, aki. Weöres Sándor híres Hála-áldozatának sorait idézve Kosztolányiról, az Esti Kornél és a Hajnali részegség írója azt tanította neki"(...) hogy meg ne hajoljak/ezt-azt kívánó kordivat előtt." Hiába szuggerálta az ötvenes évekkel kezdődött kor a Nyugat eszményeinek porba hanyatlását, ő kitartott mellette. Vagyis a Nyugat-nemzedékek legjobbjait minden időben jellemző művészi akaratot, és erkölcsi integritást a szívén viselte. Hírhozó a másik Magyarországról. Ez magas magasrendű erkölcsi jogosítvány bizonyítványt állított ki róla. Azt mondja valahol – vagyis az életművével mindenhol mondja, sulykolja –, hogy az írás végső fokon a tehetségen múlik, és az alkotást nem szabad erőltetni. A saját belső szükségleteit jelezte ezzel, és azt, hogy az önkényuralmi korszakban az ő időszámítása különbözik kor órajárásától. Ottlik életének nagyobbik része nem a szabad és nyitott társadalom közegében zajlott. A másik Magyarország képzete tehát korántsem a megkövült idő emlékezete nála, hanem belső szükséglet, követelmény; föltehetőleg azok a későbbi pályatársai, akik a nyomába szegődve mintegy párbeszédet folytattak az időben egyre mélyülő jelentésű Iskolával, ezt az Ottlik-féle helytállást gondolhatták el maguk előtt példaként, sőt a magasba emelkedés előfeltételéül.

4.

Vajon hányszor juthatott Ottlik eszébe a kőszegi regény lassú emésztődése idején, hogy "Az író elölről kezdi a világot. Visszaállítva a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemények eredtek."

Ottlik Géza írói/emberi helytállása végső soron számomra ennek a szemléletes állapotnak a visszaállításában van, hogy az olvasó ne vétse el a jelent, és ne vétse el a saját múltját sem. Valahogy úgy, mint a Hamletben áll: "maga az idő, a kor testének tulajdon alakját és lenyomatát" mutatja.

 

 

 

 

 

FEL