Molnár Andrea

Impressziók egy "angyali" románcról

2021.03.24.

A spanyol-zsidó irodalom ezen aprócska gyöngyszeméről, az eredetiben "Durme, durme mi angelico" címet viselő költeményről szólva előljáróban szükséges néhány szót ejteni a közel fél évezrede dinamikusan fejlődő ladino literaturáról, melynek alapvető jellegzetessége Smuél Rafael meglátása szerint a "kettős gyökérzet." Olvasatában ennek egyik "nyúlványa" a tradicionális spanyol irodalom kereteinek megőrzése, s az újlatin irodalomba való beágyazódás, míg másik "szála" a sajátos zsidó irodalmi modell megformálása a diaszpórában beszélt spanyol-zsidó nyelv sokszínűségének érvényesítésével.[2] A kiűzetést követően létrejött két fő letelepedési körzetben – a török fennhatóság alatti keleti régióban (pl. Szaloniki, Izmir, Isztambul, Szarajevó), illetve az észak-afrikai térségben (Tanger, Tetuan, Larache stb.) – e specifikus keretek között formálódott és élt tovább a spanyol hagyományból átörökített domináns irodalmi formáció, a románc.

A zeneművészetből is ismert, s a népi-és műköltészetben egyaránt megjelenő tipikusan középkori spanyol narratív műfaj első leírt darabja 15. századi datálású, s eredetileg magában foglalta az elégikus, sokszor humoros balladák és a lovagi témájú alkotások (pl. geszta, lovagregény) egész sorát. A vonatkozó teóriák különböző társadalmi közegekbe helyezik a műfaj első megjelenését, hol az egyszerű néprétegből kibontakozó, hol pedig a klérus tagjainak soraiból kiindult, s onnan a folklórba átkerült alkotásként határozva meg azt.

Egy másik megközelítés különbséget tesz a régi és az új románc között, erőteljes időbeli határvonalat húzva a 16. század előtt keletkezett művek, illetve az azokat lényegében imitáló, később íródott alkotások közé (pl. Cervantes és Unamuno művei). Tematikai szempontból a történeti és szerelmi témájú, illetve a novella jellegű románcok túlsúlya érvényesült, habár a 18. századtól kezdődően alkalmanként már megjelenik egyfajta vulgáris jelleg, egyebek mellett a kor híres banditáinak személyét, tetteit állítva az elbeszélés fókuszába. A műfaj fő jellegzetessége, hogy az elbeszélt drámai szituáció mindig két egymásnak feszülő erő küzdelme okán bontakozik ki, melynek végkifejlete esetenként tragikus, máskor viszont inkább pozitív jellegű. A 19. század már a széles körben való ismertség korszaka a spanyol románc számára, hiszen megkezdődik francia, angol és német nyelvre való átültetésük, s így a befogadó nemzetek irodalmi életébe történő meghonosodásuk, újabb ihletet-inspirációt adva egyebek mellett a francia írófejedelem, Victor Hugo számára. (ld. Hernani-t).[3]

A spanyol irodalmi mintából táplálkozó, mégis a maga nemében abszolút egyedi szefárd románc a 14. században indult hódító útjára, a spanyol rokonműfajjal ellentétben jellemzően és kizárólagosan folklorisztikus jelleggel. Jellemző témaként vallási, de a zsinagógai liturgián kívül eső kérdéseket dolgozott fel, egyebek mellett a családi élet, az otthon, a különböző életszituációk (születés, esküvő, gyász stb.), illetve a zsidó főünnepek lényeges elemeihez kapcsolódva, tipikusan "női műfajként".[4] Eredendően meghatározó eleme a szóbeliség, később írásos formájában – megőrződve egészen a soá idejéig – részint egy-egy spanyol románc átvétele-átköltése révén, másfelől konkrét zsidó témaválasztás eredményeként, önálló ihletettségű alkotásként jelent meg. A szefárd irodalomban több olyan – eredetileg spanyol forrású – románc kapott helyet a kiűzetést követően, melyeket a spanyol irodalomtörténeti kutatás elveszettnek gondolt (pl. Celestina), vagy csak fragmentumként, esetleg csupán egy utalás erejéig ismert (pl. Arboléda), s melyben változást a szefárd irodalom kutatása hozott, folyamatosan fenntartva az érdeklődést a ladino románcok irányában.[5]

A a szefárd hagyományba átemelt románcokkal való "bánásmód" alapvető vonása, hogy a "jövevény szöveget" igyekeztek alárendelni a zsidó vallási olvasatnak, az életmód sajátosságainak, a szokásrendnek, esetenként történelmi, biblikus eseményekre utaló szövegrészek, szavak beillesztésével mintegy "judaizálva" még a szerelmes tematikájú verseket is.

Ennek a törekvésnek egyik érzékelhető bizonyítéka jelen írás voltaképpeni tárgya, a magyarul "Aludj, aludj angyalom" címet viselő poéma. Sajátos tartalmú kettős felszólítás szolgál keretként a mű egésze számára, amely párbeszédes formát mutat egy első látásra nehezen beazonosítható szereplő és egy – esetleg két – beszélgetőpartnere között. A kommunikációban részes egyik oldal lélekszáma azért nem tűnik egyértelműnek, mert az alvásra-pihenésre ösztökélés alanyai látszólag különböznek egymástól a vers bevezető és záró szakaszában. Az első sor becéző szavai gyermeknek, kedvesnek egyaránt szólhatnak, de mindenképpen intimitást, lelki-érzelmi közelséget, szoros személyes kötődést, kölcsönösséget fejeznek ki, ily módon egy szűkebb kapcsolati szférát feltételezve, míg a befejező strófa végén a megszólított alany inkább egy elvont fogalomnak tűnik, mint konkrét személynek, s "Cion szülötteként" jelenítve meg, okkal-joggal azonosítható Izrael nemzetének egészével. A két megszólítás alanyainak különbözősége persze egyértelműen látszólagos, hiszen a gyermek, illetve a szeretett nő képe a bibliai kontextusban rendszeresen visszatérő motívum, mint a zsidóságnak az Örökkévalóval fennálló kapcsolatát jellemző minden korra érvényes státus.

Az alvás motívuma, amely a bevezető sorban a viszontlátás biztos reményét keltően játékosnak, könnyednek hat, addig a zárósor komolyabb, ünnepélyesebb jellegéből eredően az újbóli találkozást vagylagosként, a távoli jövőben bekövetkezőként láttatja. Az első sorok egy jeremiási gondolatot idéznek fel[6], míg az utolsó szavak Hóseás végidőkre vonatkozó szavaira emlékeztetnek.[7] A "Sion teremtménye" szóösszetétel megerősíti azt a képzetet, hogy a költemény "főhőse" ténylegesen a zsidó nemzet, melynek asszonyairól egy helyen, mint "Cion lányairól" emlékezik a próféta,[8] s mely etnikum létrejötte, szellemi-vallási entitásként való létezése történelmileg valóban elválaszthatatlan a Jeruzsálemben magasodó szent hegytől, melyen egykor spirituális életük centruma, a Szentély állt.

A fájdalom nélküli létezés a zsidóság hosszú történelme során eddig nélkülözött minden realitást, hiszen a testi-lelki szenvedés permanens velejárója volt mind a diaszpóra-létnek, mind az erecen maradt kevesek mindennapjainak, a versben mégis erőteljes reményként, súlyos vízióként fogalmazódik meg ennek létjogosultsága, realitása, hiszen az Örökévaló már a prófétákon keresztül jelezte, hogy népe szenvedésének egy meghatározott időben véget fog vetni. A versbéli beszélgetés kezdeményezője így a békés szunnyadásra – allegórikusan szemlélve a megnyugvásra – ösztönző Teremtő személyével is azonosítható, Aki annak biztos tudatában küldi "szenderegni" népét, hogy egyszer az őt érintő traumák teljes megszűnésére ébredhet fel/rá. Ézsaiás erre az "eszmélés utáni állapotra" utalhat, amikor azt állítja: "...és letörli az Úr Isten a könyhullatást minden orcáról és népe gyalázatát eltávolítja az egész földről, mert az Úr szólott."[9]

A rövidke románcot szinte a "mértani közepén" vágja ketté egy valójában később nem, illetve csak részben megválaszolt kérdés-pár, mégpedig a "név" és a "dal" kulcsszavakra összpontosítva. A név fontossága jól ismert a közel-keleti, illetve konkrétan a zsidó kultúrában, hiszen már a bibliai időkben viselője "minőségével", karakterjegyeivel hozták összefüggésbe. Különösen igaz ez az Alkotóra vonatkozóan, Akinek nevét ma is olyan tisztelet övezi, hogy legfeljebb a "haSém" kifejezés használatos személyének említésekor. Ebben a vonatkozásban – amennyiben továbbra is feltételezzük, hogy a kérdező személye az Örökélővel azonosítható – szinte érthetetlennek tűnik az első felvetés. Milyen néven is szólíthatnánk Azt, Aki valójában nem megszólítható? A válasz megadásában segítséget jelenthet a bibliai szöveghagyomány, mely nem csupán a Jahve, illetve az Elohim néven hivatkozik az isteni személyre, de e megjelelölésekhez számos "funkciót" is társít bizonyos szavak csatolásával.[10] A konkrét név kimondásának problematikájánál azonban sokkal lényegesebbnek tűnik magának a megszólításnak az aktusa, melyre az első kérdésben megbúvó, alig észrevehető nógatószóból lehet következtetni, s amely érezhetően elsősorban a Teremtővel való kommunikáció kezdeményezésre, azaz a gyötrelmekből való szabadítást kérő imára, könyörgésre buzdít.

A dal hiánya, az éneklésben való meglankadás miatti kvázi szemrehányás mögött az Örökkévalót illető dicséretek elmaradása húzódhat meg, mely a kérdésre vonatkozó reflexióval együtt a 137. zsoltár képét rajzolja újra. A babiloni fogság idejéről szóló bibliai sorok az ősi földtől való távollét hangtalan kiáltását fogalmazzák meg: "hogyan énekelnénk az Úr énekét idegen földön?" Erre a saját történelmi közegében is érzékelhető életérzésre, a diaszpóra-sors elvetettségére reagálhat a románc szerzője is, amikor a víg énekszó hiányára próbál magyarázattal szolgálni: a zsidó nép szárnyaitól megfosztott madárként, azaz a befogadó társadalom állította korlátok között, sokszor létében fenyegetve kénytelen élni a nemzetek között, amitől életkedve ellankadt, s hangját a némaság uralja le, egészen hasonlóan a zsoltároséhoz.

A szárnyakat a bibliai szimbolika a szabadsággal azonosítja,[11] de az isteni jelenléttel, az Örökkévaló által történő szabadítással is összefüggésbe hozza, különösen a zsoltárok és a próféták intepretációiban,[12] így a szárnyaktól való megfosztás egyszerre utalhat a szabadság elvesztésére, de az isteni jelenléttől való elszakítottságra is, mely Izrael, mint nemzet történelmében egy időben következett be a római impérium "jóvoltából". A verset lezáró sorok a bevezető altatódal-jellegétől eltérően a "Cion" kifejezés használatával emelkedetté, ünnepivé válnak, s az erecre való majdani visszatérés, az "ősújország" azóta végbement megvalósulásának képzetét sugallják, s ezzel együtt a zsoltáros által megálmodott, s alig több, mint hetven éve immár valós állapotot: "mikor az Úr visszahozza az ő népének foglyait, örül majd Jákob és vigad Izrael!"[13]

Felhasznált irodalom

Peremiczky Szilvia: A románctól a Traviátáig – A szefárd zsdó zene. http://www.or-zse.hu/hacofe/.

Peremiczky Szilvia: Világi kultúra és szefárd hagyomány. in: Remény. 2019./2.

Rafael, Smuél: A spanyol-zsidó irodalom kulturális kapcsolatai. in. Múlt és jövő. 1992./3.

Szentírás (Károli Gáspár fordításában)