IRODALOM

Molnár Ákos

A vihar elvonul

A Magyar Zsidó Szellemi Közösség Könyvei 2. PERISZKÓP KIADÁS - 1939

2021.06.18.

 

Achmed futott, ahogy a lába bírta. A melle zihált, arca, homloka verejtékben fürdött és ha itt-ott megállt egy kis lélegzetért, visszafordította fejét, hogy a tenger felől szálló hűvöskés szél, mely a hátát érte, megszárítsa izzadt arcát. Az uccákon üldögélő lacikonyhások, szörbetárusok, szőnyegszövők és egyéb kereskedők csodálkozó megvetéssel néztek utána: mifajta ember ez, akinek ily sürgős a dolga? Hisz Allah rendelését akkor se fogja kikerülni, ha hetvenhétszer olyan gyors a lába járása, mint a sivatag vad szeleinek futása...

Achmed nem törődött azzal, miképp vélekednek róla az uccai árusok. Legjobb barátja és ki tudja hány ember élete függ attól, hogy a lába, tüdeje, szíve bírja-e az iramot. Úgy futott a zegzugos, meredek uccákon, mint a zerge, egy-egy élesebb kő beleszúrt a talpába, egyízben bűzös pocsolyába tiport, hogy felfreccsent ruhájára a mocsok és állát is érte egy ragadós csepp. De Achmed le se törölte, talán észre se vette. Dávid, a szabó is az uccán kuporodott és egy kékselyem nadrágon öltögetett, amikor a gyorsan elsuhanó árnyék átvillant fölötte. Achmed meg se állt, egy ugrással bent termett a hűvös boltkamra homályában és lerogyott a földre, mint egy céljához ért postagalamb. Dávid riadtan pattant fel ültéből és térdre ereszkedve, aggodalmasan kérdezte barátjától:

- Mi történt, Achmed?... Ebben az órában el se szabad hagynod a palotát...

Az írnok behunyt szemmel néhányszor orrán át mélyen beszívta a levegőt, hogy kalimpáló szíve megnyugodjon.

- Dávid! - suttogta kisvártatva. - Menekülj! Zárd be az ajtódat és a kulcsot add nekem... Vigyázok majd az üzletedre, amíg nem fordul a kocka... Menj, rohanj...

A szabó gyomrát összeszorította a félelem. Arca elfehéredett.

- Mit követtem el, Achmed? - hebegte. - Én, a porszem, a porszemek közt is a legparányibb...

Achmed a karjánál fogva magához vonta a szabót. Még jobban elhalkítva a hangját súgta, el-elharapva a szókat, amelyek egymás hegyén-hátán torlódva, ugráltak ki sebesen a száján.

- Az a szerencséd, hogy porszem vagy, eltűnhetsz nyomtalanul. Tegnapelőtt este nagy fogadás volt az udvarnál. A velencei követek érkeztek és mindenféle idegen méltóságok. És a gazdag zsidók is ott voltak és Manassé is a feleségével, aki egy csodálatos nyakláncot viselt és teli szájjal hencegett, hogy negyvenezer aranyért vette. És ezt meghallotta a padisah, aki már régen haragszik a zsidókra, fényűző életmódjuk miatt. Éktelen haragra gyulladt. Hisz még az anyaszultánnénak sincs ékszere, amely ily temérdek pénzbe került volna. Ő nem azért fogadta be a kiüldözött zsidókat, kiáltotta a szultán dühtől vöröslő arccal, hogy azok gazdagságban túlszárnyaljanak mindenkit. És elrendelte, hogy a birodalomban élő valamennyi zsidót agyon kell verni. Érted, Dávid? Téged is agyon kell verni! A nagyvezír behívatta az írnokokat, hogy minden tartomány egyszerre kapja meg a rendeletet. Így tudtam meg én is. Figyeltél, Dávid? Akkor tudsz mindent. Szaladj, fuss, rohanj, amíg nem késő...

Dávid nem mozdult. Megkínzott arccal meredt a pergament vékonnyá kopott szőnyegre.

- De a szultán, - felelte - maga bízta meg Manassét, hogy a hadrakelt sereg számára bevásárolja a tulkokat, birkákat és kecskéket. Természetes, hogy ily óriási üzletnél meggazdagszik az ember.

- Óh, bár Allah végre megvilágosítaná az elméteket, - kiáltotta türelmetlenül az írnok. - A szultánnal nem lehet vitatkozni. A szultán a törvény.

- A hencegést még a barbár spanyolok se büntetik halállal, - mondta Dávid. - És tegyük fel, hogy Manassé és nyolc-tíz ügyes zsidó vastagra gazdagodott. Ezer és ezer hittestvérem él szűkös nyomorúságban, küszködve a mindennapi falatért. Miért szenvedjenek ezek, a gazdagok fényűző életmódjáért?

Achmed felugrott, mintha skorpió harapott volna belé.

- Légy szíves, mondd ezt a szultánnak, ne nekem, te birka. Mész, vagy nem mész, ez a kérdésem. Mert soká nem maradhatok itt, hogy időmet a te oktalanságaiddal vesztegessem, amelyek oly kellemesen érintik a fülemet, mintha szögeket vernének bele.

Dávid gyöngéd szeretettel nézett fel barátjára. Nyilván nem tette helyesen, hogy idáig bizalmatlan volt iránta. Majd lassan ingatta fejét, a törökök fura módján, fel s le, mintha igent intene.

- Nem, barátom, nem... - szólt csöndesen. - Én többé nem menekülök... Én torkig vagyok a meneküléssel... Tudod, eleget beszéltem róla... Az Örökkévaló, akinek legyen áldott a neve és aki kivezetett bennünket az egyiptomi rabságból...

Az írnok ingerülten toppantott.

- Lehet, hogy a ti úgynevezett Örökkévalótok valaha kedves volt hozzátok, de már rég levette rólatok a kezét... Nekem mennem kell, Dávid. Háromnapi földalatti tömlöcöt kapok, ha észreveszik, hogy eltávoztam a palotából... Térj észre, Dávid és válassz magadnak egy irgalmasabb Istent... Még egyszer intlek: vidd az irhádat, amíg lehet...

Dávid tétovázva felállt. Két esztendeje, hogy kiűzték őt és hittestvéreit Spanyolországból. A hajó kapitánya, akinek kifizették előre a négyhetes út és élelmezés árát, összejátszott a francia kalózokkal. Egynapi hajózás után a kalózok színleges támadást intéztek a hajójuk ellen. A kapitány első támadásra "megadta" magát, a kalózok felsétáltak a hajóra és az öregeket és csecsemőket legyilkolták. Dávidban örökké él ez a jelenet, mintha izzó bélyeget sütöttek volna a lelkébe.

Egy dagadozó izmú, öles óriás másféléves kisfia, Joab után nyúlt, felemelte és két lábánál kétfelé szakította, aztán átdobta a korláton a tengerbe. Mint mikor valaki felemel egy almát, kettétöri és látva, hogy férges, elhajítja. Két kézzel nekiugrott a kalóznak. Irtózatos ütést kapott a homlokára, mire magához tért, a hajó fenekén hevert, társaihoz láncolva. Feleségéről, Eszterről sohse hallott többé.

Állati szenvedések után egy éve sikerült megszöknie a rabszolgaságból és azóta itt, a türelmes Murad szultán országában tengeti életét. És a menekülése! És a spanyolországi út a kikötőig! Az izzó napsütésben, a lakosság gúnyrikoltozása közepette! Látva, hogy azok is leköpik őket, akikről azt hitték idáig, hogy jó barátaik! Egyetlen ház, egyetlen vendégfogadó nem nyitotta meg kapuját előttük! A szomjúságtól elpusztult gyermekek! A sebzett lábak, a batyuk alatt meggörnyedt hátak, a sóhajok, nyögések, imádkozások és káromlások! Soha többé! Ha el kell pusztulnia, itt pusztuljon el, nyomorúságos műhelyében. Ám, ha így is gondolkodik, hittestvérei életével nem rendelkezhet.

- Nem lesz bajod, - kérdezte - ha figyelmeztetem társaimat?

Achmed vállat vont. E kérdéssel leszámolt, mielőtt idejött volna.

- Talán már a janicsárok tisztjei és altisztjei is tudják... Tégy belátásod szerint...

Dávid megölelte barátját. Sohse nyitotta meg előtte igazán a szívét, mert egy nemzsidóval szemben örökké óvatosnak kell lenni. De most úgy érezte, igazságtalanul bánt Achmeddel. Keserves sors, hogy egy zsidó csak a halála órájában ismerheti meg a barátját.

- Ég áldjon... - mondta rekedten és a torkát köszörülte. - A te barátságod, Achmed... a te barátságod, az tisztább, mint a színarany... és ha... és ha talán...

Nyelvét megbénította az erőlködés, hogy elnyomja feltörő sírását. Achmed se tudott beszélni. Magához szorította barátját, majd szótlanul kifutott a bolthelyiségből.

A hír, Dávid közlése nyomán házról-házra ugrált, mint a tűzcsóva, melyet a vad északi szél hajt az uccákon keresztül. Tehetetlen kétségbeesés, riadt iszonyat kélt a nyomában. Sokan, a rég megtelepedettek közül, akik annakidején szánakozva hallgatták a messzi nyugatról menekültek elbeszéléseit, anélkül, hogy lelkük mélyén igazán elhitték volna a temérdek rémséget, - mert ily gyarló az ember, csak ama teher alatt hajol meg, melyet a tulajdon hátára raknak - most mintha álomból ébredtek volna. Ezek közt akadtak mégis, akik azt hangoztatták, hogy a szelíd, álmos törökök nem hasonlíthatók a vakbuzgó, heves keresztényekhez és a kapocs, ami őket a zsidókhoz fűzi, eltéphetetlen. De a józanabbak tudták, hogy ember és ember közt nincsen kapocs, amelyet el ne lehetne tépni. Másokban felébredt a dac.

- Micsoda pipogya nép vagyunk mi, - kiáltozták - hogy bárki büntetlenül megölhet bennünket?... Ha meg kell halnunk, haljunk meg karddal a kezünkben...

- Ne vonjuk magunkra még jobban a hatalmasok haragját, - csillapították a megfontoltak a vérmeseket. - Ha fegyverkezünk, az csak olaj a tűzre. Imádkozzunk, hogy az Ur elvonja fejünk felől a vihart.

És imádkoztak. Zsúfolásig telt a zsinagóga.

Némelyek készülődni kezdtek, hogy elhagyják szívükhöz nőtt otthonukat.

Az anyák batyukba szedték össze a család cókmókját és a férfiak mellükre kötözték adósleveleiket.

A keménykötésű legények megvizsgálták fegyvereiket.

És mindenki a gazdag zsidókat szidta, akik felől csak átok és romlás száll a hitközségek fejére. Legtöbbjük irgalmas szívű, akiknek házától nem mehet el koldus alamizsna nélkül. Nélkülük a zsinagóga se épült volna fel soha. De a pénzzel együtt a dölyf is osztályrészükül jutott és mérhetetlen gőgjükben elfelejtik, hogy vendégek és a vendég ne hívja ki maga ellen a gazda haragját. Átok a gazdagokra, akik ostobaságaikkal szenvedést és halált zúdítanak a szegényekre.

A törökök hallgatagon bámulták e futkosást, e fejveszett kavargást. Itt, a bazártól északra, szegények voltak a zsidók, akárcsak maguk. Szerették őket, mert félénk, jólelkű emberek voltak. Ha akadtak köztük csalók, izgágák és tolvajok, ezeket megvetették. Ezeket megvetették a zsidók is. Nagy igazságtalanság, hogy a szultán meg akarja öletni őket. De mi nem másíthatjuk meg az akaratát. Örvendezzünk, hogy nem bennünket akar megöletni, hiszen ezt is megtehetné. De akadtak sokan a törökök közül, akik titokban vigasztalták azokat a zsidókat, akikkel az idők folyamán jól összebarátkoztak. És megsúgták nekik, veszély esetén a házukban menedéket találnak, de ami az étkezési szabályokat illeti, ezekhez semmi közük, ezt már a zsidóknak kell elintézni, úgy, ahogy tudják.

A sztambuli zsidók közül nem aludt ezen az éjszakán senki.

A vének összegyűltek éjszaka a rabbi házánál, hogy tanácskozzanak.

A holdvilágos éjszakában lila árnyékokat vetettek a házak és a minaretek tornyai feketén szúrtak bele a világoskék égboltba. A kutyák marakodva turkálták fel a házak elé rakott szemetet és a tenger ütemes csobbanással ostromolta az Arany-szarv partjait. Ha valaki a holdról lenéz, azt látja, hogy nyugalom és béke terül el a városon, mint egy óriás, ezüstfehér fátyol. S nem tudja, hogy olyan ez a fátyol, mintha egy bélpoklos asszony terítette volna magára. Aki fellebbenti, annak felmart húsba és gennyes kelevényekbe ütközik a szeme.

Mert már járőrök cirkáltak a városban és néhány menekülő zsidó családot a katonák évődő szavakkal kísértek vissza a város széléről. El se lehetett hinni, hogy ezek a tréfás kedvű katonák kardjukat hidegvérrel tudják beledöfni ugyanazok testébe, akiket most enyelegve kísérnek vissza házukba. Csak akik Spanyolországból és Portugáliából jöttek, azok tudták, hogy ez igenis lehetséges. Mint ahogy lehetséges és lehetetlen, e szavak rég elvesztették igazi jelentőségüket a zsidók előtt.

Dávid bezárkózott szobájába, ahová falépcső vezetett üzletéből.

Őt nem szerette és nem vigasztalta senki, komor tekintete és zárkózottsága elriasztotta tőle az embereket. Harmincöt éves volt, de több bánat rakódott a lelkére, semmint az egy kereszténynek, vagy muzulmánnak aggastyán korában osztályrészéül juthat.

Összeírta a törökök közül adósait és hitelezőit és adósainak fizetési meghagyásokat írt, hogy azok hitelezőinek egyenlítsék ki tartozásukat. Aztán felöltötte halotti köpenyét és imádkozott. Készült a halálra.

Nem gyűlölte a gazdagokat és nem szánta a szegényeket. Nem érdekelte, mit határoznak a vének és nem törődött azzal, mire készülnek a szomszédai. Akinek gyermekét a szemeláttára kettészakítják, akitől örökre elrabolják hitvesét, az igazat ád Achmednek, hogy az Úr rég levette kezét kiválasztott népéről. Mint ahogy régen igazat is adott Achmednek és csak a tisztesség kedvéért védte az Örökkévalót egy pogánnyal szemben.

Dávid imádkozott, mert ez a szabály. És mert hátha csak idáig tartott az Úr haragja, épp ma fordult volna meg büntető kedve, de látván, hogy ő még ily súlyos percben se imádkozik, újra megkeményíti a szívét? A háta sajgott már a hajlongástól, a torka kiszáradt a félhangon énekelt imáktól. Mi örömet tartogat még számára az élet, amely nem más, mint szakadatlan rettegés és az öröm felvillanásai pusztán merő látszatok, melyek azt mutatják, hogy olyan ő, mint azok, akik nem a zsidó hitben születtek. Holott ez nem igaz és a csalfa látszatokból a valóságra ébredni keserves kiábrándulás.

Egyik pillanatban úgy érezte Dávid, hogy a halál röpke szenvedés, melyet örök nyugalom követ és epedve áhította ezt a nyugalmat, mielőbb és gyorsan, a másik pillanatban végigborzongott benne a lábujja hegyéig, ha arra gondolt, hogy a halál tompa, süket birodalmával kell felcserélnie azt a keserves, de színes mozgalmasságot, ami az életet jelenti. És ekkor tiszta áhítattal és istenfélelemmel telt meg a lelke és nem értette, hogyan hitte akár egy szemrebbenésig, hogy az Ur elfordult Izraeltől?

De a következő percben úgy érezte magát, mint a becsapott vevő, akit a ravasz kereskedő orránál fogva vezet, hisz a legistenfélőbb zsidók szenvedtek tűzhalált, a legjámborabb rabbikat vonták kínpadra. Mi mást mutatnak a jelek, mint hogy az Örökkévaló megelégelte kiválasztott népe életét és vajjon nem lenne-e tanácsosabb más Istent keresni? Imádkozz, intette magát Dávid, mert hátha éppen a te imád fordítja felétek az Ur kegyelmét?

És így körben és újra elölről, kétségek és remények, káromlás és ima közt telt el az éjszaka és a reggel és Dávid nem nyitotta meg üzletét, mint ahogy zárva maradt minden zsidó üzlet. Kihaltság és süket csend nehezedett a környékre, mert igen sok zsidó lakott errefelé, mígnem az uccákon fenyegető tömegek jelentek meg.

Soraikban ott hadonásztak és kiabáltak oly barátságos törökök is, akik tegnap még felajánlották segítségüket a halálraítélteknek. Most öklüket és botokat rázogatva kiáltozták a zsidók házai előtt: halál a zsidókra és: a zsidók az okai a háborúnak! Egy zsidó férfinek, aki lejött az uccára, hogy egy vízárustól vizet vásároljon beteg feleségének, karját törték, amikor rárontottak a megdühödtek és Menáchemet, a híres orvost, aki ingyen gyógyította a szegényeket, zsidót, törököt egyaránt, kővel homlokon dobták, hogy véres fejjel támolygott haza.

A bezárt zsinagóga kapuját beszennyezték. Janicsár csapatok is járták a várost, harci dalokat énekelve. Most már azok a zsidók is lecsillapodtak, látván a túlerőt, akik tegnap még ellenállást hirdettek. A rémület sárga felhői betódultak a zsidók lakásába és leülepedtek ott, mint a dögvész miazmái, hogy már lélegzeni se mert senki. Halotti imák foszlányai szálltak az uccára és a török gyerekek bámészan kukucskáltak be a zsidók ablakain és egymásnak mutogatták a hajlongó, gajdoló szakállas embereket.

Valahonnét éles női sikoly hangzott és Jiczhok, a foltozóvarga, felesége és gyermekei szemeláttára szíven szúrta magát. Egy török lepényárust lefogtak a katonák és püfölve kísérték a tömlöcbe, mert a zsidók egy ablakból leeresztett kosarába néhány darab süteményt tett. A gyerekek sírva kapaszkodtak anyjuk szoknyájába, mert éhség gyötörte őket és senki se mert az uccára menni élelmiszerért. A törökök is bezárkóztak lakásukba, nehogy bárki zsidónak nézze és megverje őket. A város belső részében, a gazdag zsidók palotái előtt még fenyegetőbb volt a helyzet, itt kövekkel zúzták be az ablakokat és máris ostromra akart menni a nép.

Két álló napig tartott e kibírhatatlan várakozás, e vihart megelőző fulladt csend és rémület, anélkül, hogy a villám lecsapott volna. Harmadnap reggel a gazdag zsidók végre észre tértek: az anyaszultánnénak, a nagyvezírnek és a janicsárok kapitányának nagy értékű ajándékokat adtak, mire ezek bebizonyították a szultánnak, mily kárt jelent a birodalomra a zsidók kipusztítása. De Dávid ekkor már nem bírta a várakozást. Az írnokok javában másolták az új rendeletet, mely az előző visszavonása mellett megparancsolja a fényűzés mindennemű korlátozását - rövidesen ezt is visszavonták, annyira elszegényítette a török iparosokat, - amikor Dávid, zavaros, égő szemmel, lobogó hajjal, vad üvöltözés közepette kirohant az uccára és egy főzőkanállal rávetette magát egy arra haladó janicsár-csapatra.

- Gyilkosok, kutyák, dögök, pusztuljatok rakásra, - ordítozta, öklével és a főzőkanállal jobbra-balra osztogatva az ütéseket és rúgkapálódzva, tajtékzó szájjal harapdálta a katonákat, akik le akarták fogni. A marcona janicsárok teli szájjal röhögtek rajta, mert mit árthat egy főzőkanállal csapkodó, gyenge zsidó az állig felfegyverzett harcosoknak!

Természetesen néhány perc múlva a bolond zsidó holtteste ott hevert a porban, üveges szemmel, megmeredve, torkán akkora hasítással, hogy csak a bőr fűzte koponyáját a testéhez. A janicsárok félrerúgták tetemét a házfalhoz, a zsidók pedig nem mertek kimenni érte.

Amikor a kürtös fullajtárok kihirdették, hogy halállal bűnhődik, aki a zsidókat bántalmazza, vagy egy ujjal is hozzányúl a javaikhoz, olyan örömrivalgás, tolongás, eszelős ugrándozás támadt, hogy némelyek véletlenül rá is tiportak Dávid holttestére. A törökök összeölelkeztek régi barátaikkal és a próféta szakállára esküdözve bizonygatták, hogy szívükben mákszemnyi haragot se tápláltak irántuk, csak éppen nem mertek szembehelyezkedni a népakarattal. A zsidók ezt okosan be is látták és megtiszteltetésnek vették, hogy ezek az éhenkórászok, akik épp oly nyomorultak voltak, mint jómaguk, ismét szóba álltak velük, sőt, hogy fényesebbé tegyék az ünnepi ebédet és meghittebbé az újbóli barátkozást, meghívták a törököket asztalukhoz.

Jiczhok, a foltozóvarga és Dávid minderről már nem tudott semmit. Jiczhokot, aki nem várta be, amíg az Úr ítélkezik felette, hanem elébe sietett az ítéletnek és Dávidot, aki nem bízott a zsidók Istenében, hanem beleszédült a tagadás ködébe, nem támasztotta fel senki. Achmed keserű szemrehányásai sem, amikkel önmagát illette, elhamarkodott figyelmeztetése miatt. Az írnok el is határozta, többé nem avatkozik a hatalmasok ügyeibe, mert hiába él közöttük, a szultán palotájában, a hatalmasok céljai és szándékai majdnem oly kifürkészhetetlenek számára, mint Allah útjai.

 

 

 

 

FEL