Molnár Andrea  

A történet

2024.12.30.

Ma is látom az arcát. Úgy és olyannak, mint azon az utolsó napon. A sokdioptriás pápaszem mögül rám kukucskáló mackóbarna szemeit, melyek még ma is derűt, szeretetet árasztanak felém. Szép kreol bőrét, melyet a fizikai szenvedés sem tudott sápadttá zülleszteni. Lágyívű kezét, melyről az enyémet mintázta, s a tétova mozdulatot, ahogy sűrű, göndör, őszbefordult haján igazít egy kicsit. Amúgy férfiasan. Szája szögletében a jól ismert félmosolyt rejtegeti. Látom, ahogy a könyvektől roskadozó polcrendszer melletti kedvenc foteljában ücsörög. Közel az ablakhoz. Csak, hogy lássa a szemközti iskolából kitóduló apróságokat. Az öreg tarka kandúrt, ahogy a szomszéd kertjéből kiosonva minden délelőtt felfedezőkörútra indul. Az ég felé törő öreg fenyőfát, mellyel majdnem egyidősek. Látom, ahogy szemüveg törölgetés közben mocorog egy kicsit a térdét ölelő puha kockás pléd alatt. Fáj az apró mozdulat. Neki, aki átélte. Nekem, aki emlékezem.

Néha rátéved a pillantása a könyvkupacra, mely a jobbkeze felől ácsorgó kerek asztalon terpeszkedik. Ma délelőtt kivételesen nem olvas. Ritka alkalom. Vár valakit. Engem. Az utálatos inhaláló ketyerét vizslatja, melyet a hónapok múltával egyre gyakrabban vesz kézbe. A gyógyszerekkel teli adagolódobozra pillant, melyben szinte hetente növekszik a pirulák száma. És látom, ahogy az ajtajánál leselkedik az elmúlás réme. Hogy elragadja tőlem. Nem hagyja. Rendre kicselezi az ellent. De tudom, hogy vesztésre áll.

Látom magam, ahogy azon a mindent megváltoztató napon a kissé kórházszagú nappaliba lépek. Az ablakon bekandikáló drága napfény aranyporba vonja az alakját. Miközben szája akadozva próbálja az üdvözlés szavait felém küldeni, karját nehezen emelve ölelésre tárja. Szorítása még a régi. Energikus. Bátorító. Illata óvodáskoromat idézi. Amikor a fürdőkád szélén billegve áhítattal figyeltem a borotválkozási szertartás végkifejletét. És most is érzem a homlokomon a tisztelt gyerek-publikumnak mindenkor kijáró apu-aromájú puszit.

Azon a felfordulást hozó napon minden olyan drágán ismerős volt és mégis ridegen más. Nem igazán értettem, hogy mi történik. Csak azt, hogy a magyarázat nála, benne rejlik. Kérdő tekintetemre zavart hunyorgással válaszolt. Nehezen sóhajtva fogott a mondandójához. Három apró, jelentéktelennek ható szóval indított: meg kell írnod. De, hát én külügyér újságíró vagyok. Nem valami szépíró. Miért nem inkább ő írja meg. Amióta az eszemet tudom ezt tette, tanította, olvasta. Lelkembe mar, fülemet szaggatja a válasz: elfogyott az idő. Erősnek mutatom magam. Most nem szabad zokogni. Nem szabad bevallani, hogy hónapok óta tudom a pajkosság mögé elrejtett kegyes hazugságot. Inkább megadom magam az esdeklő mackószemeknek.

Hallgatom, ma is hallom a hangját, ahogy hol akadozva, hol túl gyorsan formálja a szavakat. Hogy birokra keljen a gyorsan fogyó idővel. S, hogy élővé tegye a történetét, melynek valójában nem is ő a főszereplője.

-----

Hetek óta az emlékeim között bolyongok. Néha szürkületben, máskor koromsötétben poroszkálok a megkopott vagy éppen túlságosan is élő emlékek útvesztőjében. Persze fénypászmák is betörnek. Néha. Események, emberek, képek, beszélgetések ötlenek fel sorra. Mintha valaki kínos precizitással hozná elém kivétel és kímélet nélkül életem minden egyes apró darabkáját. Az Örökkévaló vetíteni kezdett a lelkemben. Egy történet folyton a többi elé tolakodik. Nem hagy nyugtot. Beleborzongok. Úgy, mint akkor.

-----

Páratlanul szép gyerekkorom volt. A szüleim minden jót megadtak nekem és az egy évvel fiatalabb öcsémnek, melyhez apám ügyvédi praxisa nyújtott biztos anyagi hátteret. Anyám az akkori szokások szerint rólunk viselt gondot és persze a háztartás ügyeiről. Egy Ilona nevű cselédlányt kommandírozva a maga szelíd modorában.. Hatalmas házunkat, mely majdhogy a város mértani középpontján állt, pompás kert vette körül. Mennyi csínytevés helyszíneként is szolgált az évek során az a drága hely. Gyerekszobánkból nem hiányoztak a drága játékok, az érdekes könyvek, de az igazi élvezetet mégis a családi asztal körüli meghitt beszélgetések jelentették. Azok a feledhetetlen közös étkezések. A hófehér abrosz, a csillogó étkészlet, a pompás ételek. Egytől-egyig „Gyuri úr”, a családunknál évtizedek óta szolgáló gourmais-zseni keze munkáját dicsérték. Most is érzem az ínyemen azokat az ízeket. S látom az asztalfőn helyet foglaló mindig kedélyes, jóhumorú apánkat. Jobbján a kedvességével mindenkit azonnal lenyűgöző gyönyörű anyám ül, s vele szemben a két találékony lurkó: az öcsém, s jómagam. S látok még valakit. Anyai nagyapámat, aki özvegységre jutva elemista korunkban hozzánk költözött, s akit mi a háta mögött viccesen „tyúkapónak” hívtunk. Olyan őszinte törődéssel tudta maga köré gyűjteni az unokák seregét, sőt még azok barátait is, hogy állandóan falkában jártunk a nyomában. Maga volt a két lábon járó szeretet. Szinte születésem percétől szimbiózisban éltünk. Olyan volt számomra és persze mindenki másnak is, aki ismerhette, mint valami emberből gyúrt erődítmény. Azután hirtelen mindennek vége szakadt. Azon a rémes, kegyetlen és gyomorforgató napon. 1944 tavaszán…

-----

A történet, ami akkor kezdett kibontakozni valójában az életem egy rövidke szakaszához köthető. Mégis. Egész létem fundamentumává vált. Hogy miért éppen most hozakodom elő vele? Egy felismerés borzongat. Fojtogat. Nyugtalanít. Egy fullasztó déjá vu.

A világban egyre nagyobb erőt és elfogadást nyerő, nyilvánvaló és pusztító gyűlölet a népem iránt. A történelem, úgy tűnik, hozza a szokott formáját. Önmagát ismétli. Falfirkák. Széttört kirakatüveg. Szennyes közbeszéd. Zsidóverés. Mindez azon a földszakaszon, ahol hatmillió emberi élet vált semmivé a gonosznak teret adó cinkos hallgatás vagy az azzal való együttüvöltés árnyékában. Az én történetem arról tanúskodik, s egyben ez reménységem forrása is, hogy a rossz soha nem tudja teljesen magába olvasztani vagy éppen felszámolni a jót. Ahogy a Tanah is állítja: mindig van maradék. Olyan emberek, akik képesek a lelkiismeretük szavát minden pusztító emberi beszéd mögül kihallani.

-----

14 éves lettem azon az elátkozott tavaszon. Azokon a virágillatú, balzsamos levegőjű napokon egyik percről a másikra a félelem, s a gyűlölet bűzös leheletével telt meg a szeretett város, ahol addigi életemet biztonságban tudhattam. Idegen egyenruhába bújtatott katonák lepték el a településünket. A napsütötte zöld tereket betöltötte fültépő, harsogó karattyolásuk. Lépéseik erőszakról és bántóan otromba magabízásról árulkodtak. Addig a napig a felmenőim által megálmodott boldog univerzumban éltem. Ma már tudom, hogy csupán a féltő szeretet szőtte talmi világ volt. Már hosszú évekkel korábban törvénnyé lett a kirekesztés. A megalázás. Az ellenségesség. Gyerekésszel mégis rendületlenül hittem, nagyon akartam hinni, hogy a szülőhelyemen mindenki barát. Vagy legalább is kedves, jószándékú ismerős. A gonosz addig a napig valahogy nem volt képes áthatolni értelmem falán.

-----

Azon a fénybe burkolódzó napon is csak jóra számítottam. Arra, hogy anyám már kora reggel puhatolózik majd: hány tagú is lesz valójában az osztálytársak hada, mely köszöntésemre egybegyűlik a délután folyamán. Már éppen azon voltam, hogy belefogok titkos küldetésembe, s öcsém hathatós támogatásával gondosan elrejtett születésnapi ajándékom nyomába eredek. Nagyon vágytam egy új órára, mert a régi használhatatlanná vált. Lábujjaim is egy számmal nagyobb cipő után áhítoztak. A kutakodásból és a zsúrból azonban nem lett semmi. Ahogy kipillantottam szobám ablakán váratlanul a hitközség egyik elöljáróját láttam közeledni a házunk felé. A mindig vidám ember azon a napon szemmel láthatóan nagyon feldúlt volt. Meg sem várta a köszönést, melyre a kapu felé siető apám már éppen a száját nyitotta. Ehelyett erőteljes lamentálásba kezdett, melynek tartalma nem jutott el a fülemig. Apám sápadttá váló arcának látványa annál inkább bántotta a szemem. Egy szelíd mozdulattal beinvitálta a házba a jóembert. Éppen a verejtékét törölgette seszínű zsebkendőjével, amikor testvéremmel tétován közéjük léptünk.

Az ebédlő egyik szépen faragott székére roskadva egyetlen mondatot suttogott maga elé újra és újra: „Három napunk van.” S közben önkéntelenül mozgott a felsőteste. Előre-hátra. Mintha valami imát recitálna. Oda nem illő gondolat suhant át az elmémen: már csak a tfilin hiányzik róla. Fülembe hatoló kurta mondata azonban továbbra sem szolgált magyarázattal. Apám arcát látva mégis éreztem: soha nem tapasztalt rossz közeledik felénk.

Születésnapi tortát reméltem, énekszót és köszöntéseket. Rokonok özönét. Barátok vidám kacagását, miközben tréfásan jól hátba veregetnek, s egymást túlharsogva gratulálnak a jeles ünnepen. Ehelyett csomagolnom kellett. Anyám könnyei megállás nélkül folytak, miután apám elismételte neki a hitközségi főember szavait. És nem volt apelláta. Nem volt kibúvó. Nem segített sem pénz, sem rang, sem semmiféle vélt vagy valós összeköttetés. Három napunk volt, hogy egy-egy hátizsákfélébe begyömöszöljük addigi életünket. Akkor még nem sejtettem, hogy a jólét helyére a totális létbizonytalanság tolakodik majd. Az örömöt felváltja a szívet szaggató szomorúság. S az életet félresöpri a kínos elmúlás. A hely, ahol születtem, s ahol közjót szolgáló patrióta őseim ötödik generáció óta folytonos megbecsülésnek örvendtek, hirtelen ellenünk fordult. Kitaszítottak lettünk. Nemkívánatos elemek. Akiket el kell tüntetni a derék városlakók kényes szemei elől.

-----

Az ócska fakerítéssel sebtében körbekerített terület, ahova százakat kényszerített be a durva önkény, maga volt a földi pokol, mely már a küllemével is jelezte: szemétre valók vagyunk mi mindannyian. A penészes, mállottfalú házacska, melyet kijelöltek ötünk számára egyetlen – bútor és remény nélküli – sivár helységből és egy apró kamrából állt. Utóbbiból svábbogarak araszoltak felénk szakadatlanul. Az ajtóréseken a szél behordta az utca mocskát. Beköltözésünk napjától még a törött és légypiszkos ablaküvegen át ránk bámuló tavaszi ég is szürkébe borult. Mintha csak szégyenkezne. Hosszú heteken át szinte minden percben jajszó, kegyetlen ordibálás és lövések zöreje hatolt át az omladozó falakon. Napszaktól teljesen függetlenül.

Apám szokott életigenlésével igyekezett ebből a rémálomból is kihozni a jót. Már ha egyáltalán ez a kifejezés említhető a rettenet helyéről szólva. Fogalmam sincs miként, de minden nap volt valamiféle étel a korhadt fadarabokból összetákolt asztalon. Néhány – egykor talán gabonászsákként használt – szakadozott textíliát is szerzett, melyet rongyokkal tömött tele, s a földre terítette alvóhelyként. A tisztálkodáshoz egy abroncsát vesztett vén hordófélét kerített valahonnan. A meleg vizet egy minden oldalán horpadt, ócska kerek vaskályha segítségével nyertük. A tüzelőanyag rejtélyes fatörmelék volt. Egynémely darabka láthatóan valamilyen antik bútor része lehetett egykor.

Anyánk, a mi sugárzóan szép és kedves anyánk érkezésünktől fogva teljes apátiába süllyedt, melyből többé egyikünk sem tudta kimozdítani. Nem beszélt, csak halkan morgott. Nem reagált a kérdésekre, de éjszakánként gyakorta fület szaggató kiáltásokat hallatott. Felváltva etettük, fésültük, de apánk mosdatta, öltöztette és sokszor ölben vitte ki a pislákoló napfényre, hogy valami levegőhöz jusson. Rettenetes látvány volt a kóros közönye. S ijesztő az elméjét ellepő nihil. Frusztrált minket a tehetetlenség. Hogy nem tudunk segíteni rajta. Hogy nem tudunk változtatni semmin. Hogy minden csak a túlélésről szól. A szomorú napi rutinnak, melynek terhét főként apánk viselte hamarosan híre ment, ami rettenetes események láncolatát indította el.

Egy nap a szüleim fura sétájukból visszatérőben éppen kicsiny házikónk felé tartottak. Apám pár lépésre az ajtótól lábra állította édes terhét. A hátuk mögül egyszer csak megszólalt egy durva, rekedtes hang és rikácsolva megálljt parancsolt. Mi hárman, akik otthon maradtunk, ijedten léptünk ki a félig nyitott ajtón. Az utca közepén hadonászó ripacsos képű, feketébe bújtatott ördögi figurával korábban egyikünk sem találkozott, habár tudtuk, hogy ő és társai gyakorta ütöttek rajta a meghurcoltak seregén. Hogy elvegyék azt a keveset, ami még a birtokukban maradt. Kellő préda híján törtek-zúztak és nem csupán tárgyakat. Minket egészen addig a napig elkerült az inzultus, vélhetően azért, mert a mi kis svábbogaras házikónk távol állt a központi tér jövés-menésétől. Ez a kivételezett helyzet egyszerre tragikus módon semmivé lett.

A baljós kinézetű idegen két hasonszőrű cimborájával az oldalán azt kezdte követelni, hogy anyám azonnal kövesse őket a kórházépületben való elhelyezés végett. Anyám csak állt ott a semmibe meredve szótlanul, közönyösen. Apám halkan, de a tőle megszokott szelíd határozottsággal mondott ellent a felszólításnak. Talán két perc telhetett el néma csöndben, amikor egy dörrenéshez hasonló hangot hallottunk. Láttuk anyánk porba hulló alakját, melyet apánk kiáltása kísért. Azután, mint egy lassított filmben, ő is a földre zuhant. A szurokfekete pribék még spórolt is. Kettejüket egyszerre terítette le a lövés. Érthetetlen, de ránk ügyet sem vetettek. Mint aki jól végezte dolgát, a piszkos különítmény kihúzott derékkal elmasírozott.

Az öcsém olyan erővel markolta a kezemet, hogy úgy éreztem szilánkosra törik. A lelkemmel minden bizonnyal ez történt. Üvölteni szerettem volna. Nekiesni a gyilkosnak. A két kezemmel fojtani meg. Ehelyett hangtalanul álltam szabad kezemet ökölbe szorítva. Véresre karmolva a tenyeremet. Ma is érzem, amit akkor. Ma is látom, amit akkor. Ma is szégyellem, mint aznap, hogy mindhárman álltunk csak ott. Mint bágyadt birkák a mészárszék előtt. Megsemmisülve. Kiszáradt szemmel és szívvel.

Miközben a szeretteink vére különös ábrákat rajzolt a poros utcakőre. Lassan két kicsiny vörös patak indult el egymás felé, hogy örökre egybefolyjon.

Nagyapa kezének tétova érintésére eszméltem fel, aki a vállunkra téve kezét maga felé fordított. Arcán barázdákat szántottak a könnyek, de szeméből a jól ismert elszántság áradt ránk. Nem szitkozódott. Nem kiabált. Nem sajnálkozott. Egyszerűen magához szorított minket erős karjával, miközben a fülünkbe súgta a lehetetlent: élni fogtok. Talán életében először, de féligazságot mondott. A düh és a gyász úgy telepedett egész valómra, mint szénpor az ősöreg mozdonyra a pályaudvaron. Bosszút akartam, nem megbékélést. Kardot és nem imát. Ütéseket és nem elengedést. Már addig a napig is éppen eleget hallottam a bezártság körülményei között, hogy tudjam: az életünk immár egy lyukas kétfillérest sem ér. Hiába akartak továbbra is az óvó szeretet leple alatt elrejteni a felnőttek. Idealista képzeteim az emberi jóról úgy koptak nap nap után, mint krikszkrakszokat rajzoló gyermek kezében a radír. Akarva-akaratlanul, durva hirtelenséggel jómagam is felnőttem. És most ez.

Mi gyerekek a házba botorkálva, öklünket harapdálva roskadtunk le egymás mellé. Szüleink ócska szalmazsákjára. Hangtalanul zokogva. Egymást ölelve. A megsemmisülés határán. Nem tudtuk, hogy közben mi zajlik odakint. Hogy a szomszédból előmerészkedő három ifjú haszid segít elvinni őket… Hogy egy rabbi áll a jeltelen sírhalom előtt… Hogy egy tucat könnyező férfi mormolja vele együtt a kaddist…

-----

Izzasztó nyár köszöntött ránk. A higiénia szinte teljes hiánya és az alultápláltság a forró napok jöttével szörnyű betegségek terjedését hozta az emberekkel túlzsúfolt helyen. Egész családok pusztultak el néhány nap alatt. A megmaradtak élőhalottként kószáltak a házak közötti keskeny utcákon, remélve, hogy valamilyen továbbélést segítő dolgot találnak. Váratlanul érkezett, s futótűzként terjedt a hír: a gettót másnap reggel kiürítik, lakóit vonattal ismeretlen helyre szállítják.

Ezúttal nem kezdtem el magamban hőzöngeni. Nem voltak többé bosszúszomjas vagy világjobbító gondolataim. Az elemi erővel szívemet megragadó harag a napok-hetek múltával elpárolgott belőlem. A fizikai erővel együtt. Nem maradt egyebem, csak a szívfájdalom. Teljes beletörődéssel fogtam hát újból a csomagoláshoz. A néhány szakadozott, elhasznált ruhadarabot, s lapjait vesztett kedvenc könyvemet, a szikkadásnak indult kenyérdarabbal, melyet nagyapa nyomott a kezembe mintegy útravalóként, nem volt nehéz gyorsan begyömöszölni a felismerhetetlenségig koszos hátizsákba. Vizünk, ételünk, reményünk információnk nem volt. Csak az emlékeink.

Egy korábbi élet homályba vesző képei, melybe úgy kapaszkodtunk, mintha ezzel vissza tudnánk csalogatni valahogy a valóságba múltunk szépségeit.

Hátunk mögött hagyva penésztől bűzlő lakhelyünket, a gyengeségtől botladozva soroltunk be a düledező házak övezte utcácskán előttünk kavargó tömegbe. Vigyázva, hogy legalább egymástól el ne szakadjunk. Mi hárman. Akik megmaradtunk. Az egykor erős férfikéz, kissé remegve, de továbbra is óvón fogta felváltva a könyökünket. Most is bátorítást jelentett az érintése.

A pályaudvar felé araszoló szedett-vedett csoport szélén, úgy tízméterenként fegyveresek két-három fős csoportja haladt, megvető és gyűlöletet sugárzó vigyorral kísérve a megalázottak vonulását. Utunk a város közepén húzódó hosszú fasoron át vezetett. A gyönyörű tölgyfák sűrű lombjai legalább jóindulattal borultak fölénk, hogy enyhet adjanak a perzselő nap tüze ellen. A pályaudvar előtti téren hármas sorokba tereltek bennünket. Volt, aki elesett a puskatussal rámért ütés alatt, mellyel a kellő irányba igyekezték terelni. Kivonszolták a sorból, s többet nem láttuk. Volt olyan asszony, akit a férje és gyermekei mellől ragadtak el durva kezek. Minden indoklás nélkül. A tiltakozó családfőt, s kamaszkorú fiát súlyos sebeket okozó ütlegekkel parancsolták vissza. S egyszer csak előttünk állt a vagonok hosszú sora.

Az ajtók szélesre tárva várakoztak. Ránk. Mint valami falánk, mindent elnyelő szörnyeteg. Egy rövidke rámpán kellett felmászni a magasba. Aki nem volt elég ügyes és gyors, azt újabb ütésekkel, rúgásokkal noszogatták. A vagonsor teljes hosszában feketeruhás alakok sorakoztak. Miközben lassan vánszorogtunk egymásba kapaszkodva, egyikük váratlanul megragadta a kezemet. A földre rángatva ütni kezdett, de éreztem: csak mímeli a verést. A nyakamnál ragadott meg és szakadozó ruhámat tépve vonszolni kezdett a földön. A párhuzamosan ácsorgó szerelvény felé. Belökött alá. Hatalmas lendülettel további erőteljes csapásokat mért a fejemre, a hátamra, de fegyvert tartó keze valójában nem is ért a testemhez. Ha megteszi, aligha mozdulok többet. Oly gyorsan történt mindez, hogy fel sem kiálthattam, amikor a keskenyarcú siheder az arcomba tolva a magáét rámförmedt: ”Meg ne mozdulj, míg el nem megyünk!” Majd azzal a lendülettel lenyomott a vasúti talpfák közé, s visszaállt a sorba a többi pribék mellé. Hallottam, ahogy cinkos félmosollyal odasúgja a többieknek: „Na, ez sem eszik többet tréflit.” Szavait hatalmas röhögés kísérte. Ő hahotázott a legjobban.

Ekkor döbbentem rá, hogy ismerem őt. Annak a hírhedt német-barát gyógyszerésznek volt a velem egykorú fia, akivel jó néhányszor összeszólalkoztam a városi sportpályán, holmi félreértelmezett játékszabályok miatt. Ahogy hason fekve igyekeztem félig összeszorított szemhéjam vékony résén át a szomszédos szerelvény felé tekinteni a gyomrom görcsbe rándult.

Nagyapámat és az öcsémet éppen akkor húzták fel segítő kezek, hogy a sötét vagon belsejében örökre eltűnjenek a szemeim elől. Ordítás marcangolta a torkomat. Mégis mozdulatlanul lapultam, utálkozva önnön gyávaságomon, miközben nagy csattanással bezáródtak a vagonajtók. Éles füttyszó hallatszott, s a halálvonat lassan kigördült az állomásról.

Hangos vezényszavak hatoltak a fülembe, s az éjfekete kommandó tagjai dübörgő léptekkel eltűntek a távolban.

-----

Mozdulni sem mertem. Nem is tudtam. A félelem és a fizikai gyötrelem együttesen lett úrrá a tagjaim felett. Még mocorgáshoz kellő erő sem volt a testemben. Egészen szürkületig hevertem ott, s csak a gondviselésnek tudható be, hogy senki nem vett észre. Akkor sem, amikor végre nagy nehezen kimásztam és az állomás főbejáratát gondosan elkerülve egy félig leomlott kőfalon átmászva kijutottam az utcára. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, de ezzel kezdetét vette valamivel több, mint egy évnyi bujkálásom. Hosszú lenne elmesélni a küzdelmes időszak minden eseményét, a segítő kezek nyújtotta támaszt, s a halálközeli veszedelmek sorát. Történetem lényegét tekintve sokkal fontosabb az, ami jó harminc évvel később történt.

-----

Egy szép augusztusi napon éppen egyik tanítványom szakdolgozatát olvasgattam, amikor hírt kaptam egy kedves barátomról, aki életmentő műtéten esett át és elég rosszul viseli a kórházi létet haldoklóktól körülvéve. Félbehagyva az értekezés böngészését, elindultam hát, hogy egy kis vidámságot csempésszek az életébe. A kórterembe lépve kicsit somolyogva közeledtem felé, hiszen az osztályos nővér már felvilágosított: egyáltalán nem olyan komoly a helyzet, mint ahogy azt a nekem szóló üzenet sugallta. Ahogy az ablak közelében álló ágyhoz tartottam egy férfira esett a pillantásom. Első ránézésre az ötvenes évei felé járhatott. Akaratlanul is elkezdtem figyelni, mert láttam rajta, hogy komolyan szenved. Egyértelmű volt, hogy nincs már sok hátra számára a földi létből. Hamuszürke arc, lecsukott szemei alatt fekete karikák, karjain kidudorodó mélykék erek, csontsovány test. Az egész embert szinte csak a bőre tartotta egybe. Megrendülve néztem.

Ahogy szemlélődtem egyszer csak megjelent egy másik arc az övé mellett. Egy kamaszé, aki egy régi-régi elfeledett sportpályán perlekedik velem. S mellé tolakodott egy másik kép is. Egy feketeruhás fiúé, aki rekedten suttogva szorít le a vasúti talpfákra. Megroggyant térdekkel közeledtem a beteg férfi felé, s lehuppantam az apró székre, mely a gyógyszerekkel telezsúfolt szekrényke előtt ácsorgott. A szívem majdnem kiugrott a torkomon. Lehetséges ez? Lassan kinyitotta a szemét, s ahogy egybekapcsolódott az enyémmel tudtam, hogy ő az. S tudtam, hogy megismert. Hiába változtunk mindketten az évtizedek során.

Az a drága titok összekötött minket. Fájt, hogy nem tudom őt kirángatni a mostani helyzetéből, mint ahogy akkor ő engem. Fájt, hogy nem tudom visszaadni az evilági létezés örömét, mint akkor ő nekem. Egyet tehettem. Maradtam. A legvégsőkig. Elfeledve, hogy miért, kiért is jöttem valójában. Fogtam a vékonyka kezét szótlanul. Néha nyöszörgött egy kicsit, ilyenkor végigsimítottam a homlokát. S magamban hálát adtam érte az Örökkévalónak. Hogy azon a napon hozzám küldte. Hogy engem ebben az órában hozzá küldött. S, ahogy lassacskán elfolyt belőle az élet, megelevenedett bennem a Jesaja által tolmácsolt mennyei szó: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!”