Molnár Andrea  

Bar micvó

2025.02.24.

A város a háború sokadik évében szélvihar tépte, sáros papírsárkányként hevert két kisebb folyam találkozásánál. Harcoktól töredezett utcáin makulátlan tisztaságú zubbonyban, fényes csizmában és fölényes-peckesen idegen katonák járőröztek lankadatlan buzgalommal. A település peremén álló, egykor jobb napokat megélt lovarda váratlanul új lakókat kapott. Ezúttal nem négylábúakat. A szennyes-bűzös, helyenként tetőzetét vesztett hodályban mintegy kétszáz ember zsúfolódott össze a megszálló hatalom rideg, minden humánumot nélkülöző parancsa nyomán. Nyomorúságos sorsuknak közös jele is volt: egy gyűlöletes csillag.

Lassan három hónap telt el kényszerű beköltözésük óta és egyikük sem tudta mit hoz számukra a holnap. Ha lesz egyáltalán ilyen. A meghurcoltatás által nem érintett többi polgárt láthatóan mindez hidegen hagyta. A síró gyermekek nyöszörgését, a reszketeg öregek imáját, a fiatalok sóhaját – úgy tűnt – senki nem hallja. Egyedül az Örökkévaló. Az embertársak fülét viszont süketté tette a konok énérdek, szívét pedig gránitkeménnyé a makacs utálkozás. De nem mindenkiét.

-----

A magas hegyek árnyékában megbúvó helység egyetlen szemrevaló tere az építő fantáziának – vagy tán az egyszerű praktikumnak köszönhetően, ki tudja – a városka mértani középpontján feküdt. Onnan futott szanaszét a szélrózsa minden irányába a kopott macskakövekkel burkolt sikátorszerű utcák sokasága, mint egy hatalmas stilizált napkorong megannyi kósza sugara. A színes kövekkel teleszórt terecskét szinte teljes egészében elfoglalta egy templom robosztus épülete, melyet szorgos kezek által gondozott apró kert vett körül óvón. A tér köré az egymáshoz préselődött apró, egyemeletes házacskák sora rajzolt képzeletbeli ívet. Egyikük aljában, éppen a templom bejáratával átellenben, parányi, ósdi suszteráj kucorgott. Egy órásműhely és egy pékség közé ékelődve várta, hogy a lassan alábukó alkonyat elérje kissé repedezett falait. Finomra szőtt pókháló és némi por borította a komorzöldre mázolt bejárati ajtót, s az annak két oldalán megbúvó kicsiny ablakok korhadt keretét. Kinézetre majdnem olyan volt, mint valami koros öregúr, akit már nem igazán érdekel a külleme, s megenged magának néhány kósza hajtincset, s egy-két borotválatlan szőrcsíkot az arcán. A kissé karcos ablaküveget jóindulattal simította végig az utolsó napsugár, majd hirtelen eltűnt a templom cikornyás, sokat látott vaskeresztje mögött.

-----

A cipészműhely belül egészen más hangulatot árasztott, mint ahogy arra portálja alapján következtetni lehetett. Nyoma sem volt a külső megjelenését jellemző mogorvaságnak. A sokévtizedes munkától viseltes munkaasztal a rengeteg sikálás miatt apró szálkákkal borítva ugyan, de patyolattisztán várta a másnap hajnali ébresztőt. A szerszámok, mint valamiféle parányi hadsereg kiválóan képzett katonái, feszes vigyázban álltak egymás mellett az asztallapon, hogy teljesíthessék a következő parancsot: valamely kimustrált lábbeli hordhatóvá tételét. A kinti komor, jeges esti szürkület sem tudott behatolni a kedves helyiség falai közé. Fényt és melegséget árasztott egyszerre. Ami azt illeti, kétfélét is. Először a sarokban terpeszkedő, mindenféle kacattal teletömött dundi vaskályha csalt mosolyt és világosságot a belépők arcára. A másik forrás maga a cipész volt.

A hatvanas évei elején járó, őszes hajú, hatalmas termetű ember legendásan szép mosolyával és bölcs beszédével sokaknak jelentett felüdülést az élet viharai között. Aki viseltes cipőjét szorongatva betért hozzá, biztos lehetett abban, hogy ügyes-bajos dolgai feletti aggodalma oly gyorsan párolog el, mint a teáskannából felfelé szálló gőz. A szakadozott topánok eme reformátorának jókedélye egyszerűen kikezdhetetlennek bizonyult, saját szomorkás életútja ellenére is. Még apró gyermekként árvaságra jutott, miután szüleit szinte egyszerre vitte el egy himlőjárvány, s így – jobb híján – anyai nagynénje fogadta magához az alig tízéves porontyot. A „Tanti”, ahogy ő nevezte, egészen az ő színrelépéséig, teadélutánok és nőegyleti gyűlések buzgó résztvevőjeként tengette napjait, aki a gyermeket is vallásos buzgalmában engedte be az életébe. A gyermeknevelést és a humort csak hírből ismerő, hirtelenharagú kisasszony és a szeretetéhes, egyúttal erős akaratú gyermek együttélése kérész életűnek bizonyult, így utóbbi 13 évesen elszerződött a város legjobb cipészmestere mellé inasnak. Annak népes családjában talált azután igazi otthonra, törődésre, s ami beleégett egész személyiségébe: igazi istenfélelemre és élő hitre.

A Nagy Háborúban ugyan majdnem kioltotta az életét egy kóbor srapnel, de a hosszas hátországi ápolásnak köszönhetően csupán jobb térdének merev állapota és a jóllátható bicegés maradt meg az események rossz emlékeként. A harci sérülésért járó állami apanázs azután hozzásegítette ahhoz, hogy megnyithassa saját műhelyét, ahol az elmúlt majd’három évtizedet oly nagy örömmel és megelégedéssel töltötte. Habár soha nem sikerült házasságra lépnie, az agglegényekre sokszor jellemző zordság és befelé fordulás messze elkerülte. Sőt. Valójában egyfajta pótapa figurává vált az évek során egynémely csellengő, elárvult gyermek számára, akiket a sors valami okból kilökött szerető szüleik karjai közül.

-----

A mindig kedélyes ember azon az estén minden volt csak örömteli és elégedett nem. Munkája befejeztével türelmetlen mozdulattal húzta le magáról sokzsebes viseltes, kék kötényét, s oda sem pillantva dobta le az asztal mellett álló kopottas ülőkére. A felső szintre vezető nyikorgó fa lépcsősor felé botorkált elgondolkodva, hogy két apró szobából álló lakásába menjen. Gyors mosakodás után utcai ruhába bújt, s elindult a város túlsó felében, az öreg lovardához meglehetősen közeli utcában lévő vendéglőbe. Péntek este volt. Várta a többi mesteremberrel közösen eltöltendő szokásos – mostanában igen szerény – vacsora, s az azt követő, éjszakába nyúló beszélgetés. Jól ismerték egymást, hiszen együtt nőttek fel, s az utóbbi hónapokban minden eddiginél erősebb bajtársiasság szálai kapcsolták össze őket. Hasonló volt az életvitelük, s egyezett a világgal kapcsolatos felfogásuk is, beleértve a háborúval és annak minden hozadékával, így a megszállókkal szembeni zsigeri viszolygást. És ugyanaz volt a véleményük a barbár gettóról a város peremén.

A cipész hangos kattanással zárta be műhelye ajtaját, majd kabátja mély zsebébe süllyesztette a kulcsot, miközben baljós gondolatai tovább zaklatták. Felnézett az égre, mely most sűrűre szőtt fekete lepelként borult a város fölé. Mintha gyászba öltözött volna. Volt kikért. Egy ideje őt magát is gyakorta kerülgette a sírhatnék. Sokszor nemvárt módon tört rá, meg is rémítette, de tudta az okát. Jól. Nem azokért facsarodott össze a szíve, akik mellette lehelték ki a lelküket az előző háborúban. Még csak nem is azokért, akiknek elestéről a napokban értesült. Azokért könnyezett, akiket a lovarda ócska, rozsdás vaskerítésén túl látott. A kislányért, aki az holtan feküdt egy öregember lábainál, miközben az rekedtes hangján hiába szólongatta. A fiatalasszonyért, akinek a kezéből kitépték óvodáskorú gyermekét, majd az anyát addig ütötte-vágta egy őr, amíg már nem mozdult többé. Az ifjú emberért, aki éppen átölelt egy vele egykorúnak tűnő lányt, hogy azután egy lövés kitépje őt a karjai közül, s ő maga is megrettenve essen térdre.

Az ezekről való folytonos töprengés volt az, aminek az elmúlt hosszú hetek nyugtalan éjszakáit és sokszor gyötrelmes nappalait köszönhette. Ez volt az, ami kikezdte a rá jellemző örömöt és békességet. Az idegtépő tehetetlenség. A múlhatatlan harag. Az arcpirító szégyen. Szinte tettestársnak érezte magát, holott semmilyen formában nem járult hozzá a dolgok jelenlegi rettenetes állásához. De hallgatott. S ezt elégnek érezte ahhoz, hogy árulóként tekintsen önnön magára. És még valami kínozta. Tépelődései közben lelki szemei előtt ismerős arcok vonultak el sorra. Sok. Akikkel valamikor együtt kergetőzött a folyóparton. s hangosan kacagva igyekeztek apró kavicsokat dobálva felriasztani a sásban szendergő kacsákat. Akikkel szamócát szedegetett a közeli erdőben, hogy azután boldogan majszolják együtt egy tisztáson az üde tavaszi virágok között ücsörögve. Akikkel pajkos-gyermeteg módra megkergették a városi lányiskolából hazafelé tartó csitriket, hogy azután ők meneküljenek kacagva-ijedten a felbőszült anyák fenyegető ökle elől. Nem segített nekik megmenekülni a gonosz tervétől. Nem tudta megóvni őket. Nem tudott velük tartani.

A gyönyörű közös gyermekévek képei mellé – vagy inkább azok helyére – folyton-folyvást odatolakodtak a közelmúlt gyötrelmes jelenetei, kegyetlen valóságként marcangolva az elméjét. Látta a főutca porában heverő egykori iskolatársát, akit az öreges bandukolásán gúnyolódó egyenruhás hatalmas ütése lökött a földre, hogy azután saját tulajdon vérében fuldokoljon, míg egy másik nyomorult nagy nehezen talpra nem segíti. Látta a város valamikor legszebb lányát, amint idősödő asszonyként, kibomlott őszes hajjal, a borzalmaktól megbomlott elmével filmslágereket dúdolgatva kacarászik és kislányként szökdel a menet szélén a rettenetes ismeretlen jövő felé. És látta saját magát, ahogy ott áll a járdán a műhelye előtt a pék és az órás döbbenten kutakodó tekintetétől övezve és nem tesz semmit. Ha csak egyetlen embert valami módon – bármi módon – megmenthetne. Talán bepótolhatná, amit érzése szerint elmulasztott. Imái, már hosszú idő óta, tán egyébről sem szóltak.

-----

Fájdalmas szívtépésén, s lelkiismerete vádjain a kortynyi vörösbor, s a vele egyívású, azonosan érző barátokkal való csevegés sem segített. Kiábrándítóan hatott rá társainak egy-egy árulkodó reakciója. Úgy érezte: egyedül maradt. Szemben a hatalmas, pökhendi és mocskos szájú Góliáttal. Számíthatna egyáltalán bárkire is, ha valami csoda folytán sikerülne megmenteni egy üldözöttet a borzalmak helyéről… Lenne köztük vajon gyáva áruló… Vagy egy emberként mellé állnának, ha ő elrejtené a szökevényt… Mert elrejtené. Ezt már megfogadta. Semmilyen emberi hatalom erre vonatkozó parancs szava nem állíthatta meg többé. Csak egyetlen rendeletnek való engedelmességre hajlott, mely ott zakatolt a szívében: „mert éheztem és ennem adtatok, … jövevény voltam és befogadtatok engem, … fogoly voltam és eljöttetek hozzám.” Egyfolytában ezen tépelődött, miközben alig látta hova lép a lámpáktól éppen hogy csak megvilágított keskeny járdán. Miközben ráfordult a gettóval párhuzamosan futó utcára úgy érezte, ha lehet, még nagyobb sötétség veszi körül, mint eddig bármikor. És nem csak kívülről. Hirtelen megbotlott egy nagyobbacska rongyhalomban, melyet valami haszontalan járókelő vagy gondatlan háztulajdonos hagyhatott a fal tövében. Ő legalább is így hitte.

Legnagyobb megdöbbenésére a szurtos kupac hirtelen megmozdult és a sötét ruhadarabok tengeréből egy zöldesszürke szempár bámult rá egy holtsápadt, meggyötört arcból. A cipészmester a mellkasához kapott a nem várt látványtól, majd remegő kezével lehajolt, hogy kihámozza a szedett-vedett ócska rongyok között rejtőző alakot. Egy tízéves forma, ijesztően sovány és szinte a felismerhetetlenségig koszos kisfiú állt előtte remegve. Szőke borzas haja rég nem láthatott fésűt. Igaz, szappant se. Térdén lyukas nadrágban, mezítláb, gombjavesztett kabátja baloldalán egy túlméretezett sárga csillaggal, a jeges széltől meg-meginogva nézett fel az impozáns termetű idegenre. Miközben meredten bámulták egymást a hideg éjszakában, orruk szinte egyszerre fújta ki a megkönnyebbülés páráját. Az idősebbik imaválaszként szemlélte az apró gyermeket, míg utóbbi megérzett valamit a másikból áradó emberségből, s ettől rettegése egyszerre alábbhagyott. A hegyként fölé tornyosuló férfi suttogó szavai békességgel és a megmaradás reménységével töltötték el a fiúcskát, s amikor az hatalmas kezével letépte a melléről a megbélyegzés jelét, szemét könnycseppek lepték el.

A suszter a mocskos ruhaféléket hóna alá csapva felnyalábolta a szinte súlytalan gyermeket, s szorosan magához szorítva úttalan utakon araszolt otthona felé, gondosan kikerülve az egymást gyakorta követő őrjáratok ismert útvonalát. Ajka egyfolytában mozgott, s halkan hívta segítségül Annak Nevét, akiről azt állítják az Írások, hogy „elrejt az ő hajlékába a veszedelem napján.” Márpedig ez a halálos veszedelem estéje volt mindkettőjük számára. Az öreg mégsem bánta. Sőt. Befelé mosolygott és eddig soha nem tapasztalt megelégedettség lett úrrá egész valóján. A szurtos kicsi emberpalánta saját árva gyerekkori énjére emlékeztette, s szinte érezte a különös találkozásban a természetfeletti akaratot. A fiúcska ösztönös bizalommal adta át magát ismeretlen megmentőjének. Az elmúlt három hónap történéseinél – bármi is legyen az – minden csak jobb lehet. S mintha az Örökkévaló jóindulata tényleg meglegyintette volna a menekülők útját, vaskos sötét felleg vonult a hold elé, hogy annak rejtekébe fogadja be a szokatlan párost.

-----

A tér, melyen a műhely most édes menedékként kínálta magát, teljesen kihalt volt a késői órán. Egy arra ténfergő, kopott bundájú kóbor kutya éles vakkantása egy röpke pillanatra a félelem érzését lopta be a halkan bandukolók szívébe, a cipész dühödtnek ható toppantása azonban gyors menekülésre késztette a morgolódva aprehendáló négylábút. A házak oltalmában – szinte rátapadva a jóbarátként őrt álló falakra – óvatos-lassú léptekkel baj nélkül elérték a homályba burkolódzva rájuk várakozó ház ajtaját. Még a kulcs is visszafogta árulkodó zörgését, mikor a munkától kérges ujjak végre a zárba illesztették. A cipészmester belépve nem gyújtott villanyt. Csupán tapintás révén tájékozódva kettőt fordított a kulcson, majd gyakorlott mozdulattal helyére rántotta a zár fölé szerelt súlyos vasreteszt. Óvatos mozdulattal a földre engedte addig cipelt kedves terhét. A zsebében lévő skatulyából kiemelt egy gyufaszálat, s biztos kezekkel tapogatódzva a munkaasztala szélén álló gyertyatartó irányába, az apró lángot a kanóchoz érintette. A gyenge fényben megkönnyebbüléssel nézett körbe. Pillantása megállapodott a vidám kinézetű kályhán, melyben már csak kevéske parázs pislákolt. Az addig kezében szorongatott ócska rongyokat, a kialvófélben lévő zsarátnok darabkái közé gyömöszölte, hogy ne lehessenek árulói a rettegés helyéről való szerencsés megmenekülésnek.

A gyermek eközben nagy bámuló szemekkel vizslatta a környezetét, s tekintete megakadt a falon lévő fakereszten. Homlokát ráncolva igyekezett megfejteni a talányt: vajon mitől más ez az ember, mint azok, akik e jel nevében izzó gyűlölettől fűtve vették el tőle az övéit. Nem értette. Az öreg követte szokatlan látogatója pillantását, s mint aki jól érti gondolatainak hatalmas súlyát, szomorkásan elmosolyodott. A fiúcskát szemlélve hirtelen egy teljesen oda nem illő gondolat tört rá az elméjére: mibe burkolja törékeny testét, hiszen a rajta lévő holmik teljességgel használhatatlanok… Na, és hol szerezzen számára valami hordható lábbelit… Miközben e felett merengett, felterelte ifjú vendégét a lakásába, s leültette a konyha mindig jó meleget árasztó sparheltje közelében. Melegvizet öntött egy óriási lavórba, majd beleállította a kellemesen elbágyadt kisfiút, hogy jó alaposan lecsutakolja róla a hányattatás minden szennyét. Más megoldás nem lévén, saját hatalmas fürdőköpenyében ültette le a konyhaasztal mellé, mely mulatságos látvány mindkettőjüket halk kuncogásra ösztönözte.

Ahogy somolyogva, s cinkos pillantással néztek egymásra az időközben megmelegített szerény étel felett, mindkettőjük szeme bepárásodott a pillanat nagyszerű, s egyben tragikus voltától. S ahogy a forró leves, s a hozzá harapdált, kissé már szikkadt fekete kenyér fogyott, úgy terebélyesedett a gyermek szájából bugyogó mondanivaló. Mint valami gátat áttörő hatalmas, szennyes és hordaléktól zavaros víztömeg, úgy zúdult az öreg cipészre a rémségekről szóló beszámoló. Az erőszak áldozatává lett tinédzser lánytestvérek, a puskatussal leterített nagybácsi, az éhezés halálos fájdalma, a hideg csontot átjáró orvtámadása és végül az utolsó felvonás: az anya addig ölelő karjától való megfosztottság, akit egy részegen garázdálkodó különítmény vonszolt el mellőle a borzalmaknak azon az estéjén. Amikor teljesen magára hagyatottan, minden cél és ok nélkül, az éhségtől szinte eszméletét vesztve ténfergett a tábor szélén, még nem tudta, hogy miként fog végződni számára addigi életének legfertelmesebb órája. Minden körülmény azt erősítette, hogy a következő napfelkeltét már nem fogja látni.

Miközben tehetetlenségében a gyűlölt sodronykerítésnek támaszkodott, egyszer csak észrevette, hogy az, egy méternyi helyen, elvált a földbe döngölt cölöpöktől. Minden józan megfontolás nélkül, ösztönösen átpréselte teljesen lesoványodott testét a résen. Nem törődött azzal, hogy esetleg megláthatják. Egyetlen dolog foglalkoztatta csupán: menekülni. Ki tudja honnan származó ócska rongyait maga köré tekerve, centimétereket araszolva, hason csúszva jutott el az átláthatatlan sötétben addig a helyig, ahol azután megmentője rátalált. Már nem maradt ereje, hogy folytassa az útját. Már nem voltak egymással összefüggő gondolatai sem. Csak egyetlen szó adott életjelet a szívében: Adonai.

S a gyermek, akinek szinte emberi formája sem volt, karjait váratlanul az ég felé emelte és ősei nyelvén kezdett el hálát adni Annak, aki szabadulást szerzett számára. Imáját halk énekszóval toldotta meg, s az édes gyerekhang olyan bizalommal áradt, hogy a suszter nem tudott megálljt parancsolni érzelmeinek. Miközben megindultan kérges tenyerébe hajtotta a fejét, emlékei közül elébe léptek azok a fiúk, akiktől egy emberöltővel korábban e szavakat, s e dalt hallotta. Mintha azért jöttek volna, hogy biztosítsák róla: megbocsátottak. A sorsuk felöli aggodalom kínja és a tehetetlenség szégyene, mely oly annyira gyötörte addig, egyszerre átadta a helyét egy belső bizonyosságnak, mely egyúttal reményt is adott egy különleges feladat mellé.

-----

A hatalmas szárnyas ajtó, mely a cikornyás falakkal övezett épületbe vezette a hívek közösségét, s az oda látogató vendégeket azon a napfényes, derűs napon kivételesen tárva-nyitva állott. Ünneplőket várt. Tanúkat. Örömmel az arcukon belépő vidám sokaságot. Egy ifjú ember ünnepe volt ez, de nem csupán az övé. Egy egész népé. Egy olyan ősi nemzeté, melyet születése óta „sokat szorongattak, de nem bírtak vele”, ahogy azt a grádicsok egyik éneke is megerősíti. Az élet diadala volt e nap a pusztulás felett. A zsinagóga első sorának jobb szélén ücsörgő öregember jól tudta ezt. Arcán, melyre barázdákat szántott az idő most is ott volt a legendásan szép mosoly. Őszes haja rendezetten övezte okos homlokát, s termete sem lett kisebb. Hatalmas, a sokéves munkától kékeres kezei még mindig erőt, szemei most is derűt, szeretetet sugároztak mindenkire, aki a közelébe került. Csupán a székének támasztott bot árulkodott éveinek megszaporodott számáról, mely súlyosbította háborús sérülés okozta bicegését. Szemei szeretettel nézték a szépen megfésült, kesehajú fiút, aki jarmulke fedte feje két oldalán hosszúra hagyott, hullámos hajtincset viselt. Kissé meghajtotta magát, miközben a hagyománynak megfelelő szertartás főszereplőjeként éppen elhagyni készült a gyermekkort, hogy magára vegye a cselekedeteiért való felelősség terhét az Örökkévaló előtt. Szürkészöld pillantását egy másodperc töredékére az idős férfi tekintetébe fúrta. Kettejük titka ott ült a szemükben. Egy találkozásé, mely lehetővé tette ezt az ünnepet. A csodáé, amikor az összetört gyermek és az önmarcangoló öregember hangtalan imája egyszerre nyert választ egy jeges és repedezett, mégis áldott járdán.