Molnár Andrea 

Blau bácsi

Egy ismeretlen ismerős és anyai nagypám emlékére

2021.10.19.

 

"Minden időben szeret a barát, de testvér szorongatás idejére születik."
Példabeszédek könyve 17:17
(IMIT-fordítás)

 

"Tégy jót, és mindig gondolj arra, hogy lehet, hogy az utolsó órádat éled."
Talmud/Niddah 10b:16

 

"Mert éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok,
jövevény voltam és befogadtatok engem… fogoly voltam és eljöttetek hozzám."
Máté Evangéliuma 25:36

 

Sokat hallott, de soha el nem nyűhető két apró szó. Emlékezés és fájdalom elegyét elém görgető kicsiny szavak. Blau bácsi. Így, egyszerűen. Kommersznek hat. Elcsépeltnek. Néhány betű piciny halmaza. Mégis. Hatmilliónyi ember sorsát kiáltja az arcomba. Egy romlott, kegyetlen, elaljasult világ múlhatatlan hírnöke. Szégyenérzettel elegy gyászos mementó. Az Örökkévaló keze munkáját szétzúzó halálrezsim vádlója. Rabszolgalétre kárhoztatott emberi lelkek kiáltása. Blau bácsi. Két apró szó csupán. Számomra mégis több. Sokkal több. Izzó fénnyel villogó felkiáltójel. Egy majd’elfeledett régi fogadalomra figyelmeztető számonkérés. Könnyedén legyintve tettem annak, ki e két szót oly sokszor felemlegette: egyszer írok majd róla. Már nem tudom neki megmutatni a kéziratot.

Majd. Nincs ennél aljasabb-sunyibb szó tán. A felejtés homályába száműzi a figyelmet érdemlő mondandót, embert, történést. E leheletfinom, s balga módon vállrándítós ígéret most teljes erejével tör utat magának emlékezetem útvesztőjében. Megdorgál. Kérdőre von. Szégyenkezem. Küszködve próbálom a szerteágazó, s a megkopottságnak kitett képzetek labirintusából kiverekedni magam. Egészen az 1940-es évek közepéig botorkálok vissza időben, s térben. Váratlanul teljes intenzitással jelenik meg elmém, s lelkem vetítővásznán az egymástól távolinak tűnő, mégis egybefonódó események sorozata. Látom magam előtt a soha nem tapasztaltat. Hallom az oly sokszor elmeséltet. Akkora erővel zúdul egész valómra, mintha magam is szemtanúja lennék. Örökségem része ez a történet. Része vagyok hát magam is.

-----

Látom a kicsinyke boltot, ahol a radír, s a gumilabda illata oly édes, mint sehol másutt széles e világon. Látom a szája zugában alig észlelhető mosolyt rejtegető kereskedőt. A törékeny, fekete copfos kislány fejét lágyan megérintő kezét. Hallom az öblösen zümmögő, mégis összetéveszthetetlenül lágy hangot: "Szervusz, kislány!" Látom a gyermekkel érkező negyvenes férfi szálfaegyenes tartását. Cipszer származásából eredő németes megjelenését aranykeretes szemüveg teszi még hangsúlyosabbá. Látom egyenruhájának kikezdhetetlen eleganciáját, mely mögött mélyen szeretni tudó szív rejtőzik. Látom barátságos arcát, ahogy udvarias tiszteletadással fordul a boltos felé. A helyi gyalogezred számára holmi vételezés ügyében vált vele néhány szót. Titkos ajándékvásárlási küldetését csak ezután teljesíti, lévén öt gyermeke valamelyikének közelgő születésnapja.

A kis copfost a hivatalos diskurzus csak távolról érinti. A színes papírok, a csodálatos Hardtmudt ceruzák, meg az öltöztethető babák világában hozzá nem érhetnek el olyan unalmas, felnőttes szavak, mint hadtáp, meg felszerelés. Ráadásul a várakozás izgalma is megdobogtatja a szívét, mint már oly sokszor. E látogatások ugyanis mindig valamilyen finom, nevenincs édesség kínálásával végződnek. Hasonlót egyedül az öreg Weisz kis krájzlerájában lehet kapni. De azt csak a kirakat előtt állva nézegetheti. Oda sajnos nem teszi be a lábát a családból senki. Oda "másmilyen" nénik, meg bácsik térnek be vásárolni. Olyanok, akik valami furcsa épületbe járnak, hogy találkozzanak Istennel. Ráadásul valamiért nem is vasárnap.

A gyerekes eszmefutamot nem a családi hagyomány táplálja. A szülői ház íratlan törvénye szerint az Isten alkotta embert csak egyetlen ismérv különbözteti meg társától: jó-e, avagy rossz. S, hogy mi is adja ehhez a zsinórmértéket? A bibliai értékrend által táplált erkölcsi tartás, mely szeretni rendeli a Teremtőt és keze munkáját egyaránt.

-----

Látom, amikor a németes kinézetű férfit parancsnoka egy baka útján irodájába rendeli. Nincs egyedül, amikor "a század esze" a helységbe lép. A fővárosból érkezett pénzügyi vizsgálótiszt nem fecsérli a saját idejét. Hallom, ahogy teketória nélkül a fejére olvassa megtorlásért kiáltó tettét: túl sok engedményt tesz a rendeletekhez képest bizonyos kereskedők javára. Soron következő megjegyzése sokkal kevésbé cizellált: ára van annak, ha valaki zabáltatja a zsidókat. A büntetés csak látszólagos. A gonoszság tudta és akarata nélkül az életmentés szolgálatába állítja önmagát. A helybéli munkaszolgálatos zászlóaljhoz vezénylés tucatnyi fiatal számára jelenti a reménységet. Halasztást nyer az elkerülhetetlen.

Az ifjak között akad cukrász és angol szakos bölcsész, vegyészmérnök tanonc, matematika szakos egyetemista és cipész is. Hamarosan a zászlóalj irodán teljesítenek – jórészt látszat – feladatokat. Ott, ahol a németes kinézetű ember éppen büntetése napjait tölti. Ott, ahol – számára is érthetetlen, fura módon – gyakorlatilag övé a teljhatalom. Ott, ahol a Horthy-mundér az irgalom eszközévé lényegül át.

-----

A német bevonulás és a nyilas csürhe színre lépése veszélyt sugalló döntés elé állítja az "eszes Fehért". Látom, ahogy irodája magányában, kezébe temetett arccal töpreng: családja biztos léte áll előtte kérdőn, szemben a választott néphez tartozók sorsának sötét foltjával. A zászlóalj munkaszolgálatosaira hamarosan a halál vár. Tudja. Érzi. Ismeri az utasításokat, hiszen ő a zászlóaljparancsnok jobbkeze. Az "öreg". Látom, ahogy hirtelen felemeli a fejét. Látom, ahogy arcán megjelenik egy óvatos mosoly. Látom, ahogy izzadságtól csuszamlós orrnyergéről lekerül az aranykeretes szemüveg. Az írógéphez telepszik. Látom, ahogy két ujjal, kicsit görnyedt testtartással valamit pötyög egy frissen befűzött papírlapra. Hamar végez a bianco utasítás kitöltésével, majd a gépből óvatosan kihúzott okmányt maga elé teszi az asztalra. Lendületes írásával, gyöngybetűivel aláfirkantja, majd az előtte tornyosuló papírhalom tetejére helyezi. Kissé végig húzza karcsú kezét szépívű homlokán, mintegy a jól végzett munka megerősítéseként. Elégedetten dől hátra. Szívverése lassan visszatér eredeti ritmusába.

-----

Másnap délidőben roggyant cipőbe bujtatott lábak óvakodnak egy kőfallal körülzárt kerítés, s a hatalmas vaskilinccsel záródó kapu felé. A tucatnyi ifjú embert szuronyos puskák veszik körül, de bensejükben hála. Valami jó várása. A vaskos fakapu mögött terebélyes kert, sokszobás ház. Hallom a konyhai zörejeket, a gyereklármát, a cselédlány perlekedését. Holmi veszélyesnek tűnő játéktól igyekszik óvni a felügyeletére bízott két elemista gyerkőcöt. Látom döbbent arcát, s az apróságok méricskélő tekintetét, ahogy a fura ismeretlenek beoldalognak a látóterükbe. Még szerencse, hogy a nagyságos úr itthon van. Hátha magyarázattal szolgál e toprongyos csoport jövetelére. Hallom, ahogy a katonai zubbonyától éppen megváló családfő valamiféle kacsaúsztatót hoz fel ürügyként, melynek építése most vált éppen szükségessé. A gyermeki bizalom hitelt ad e magyarázatnak. A papa mindig tudja, hogy mikor mit kell tenni. Anyuka meg miért néz ilyen szomorkásan? És főleg mitől párás a mindig vidám szeme?

 

Látom, ahogy a legidősebb lány kissé összerezzen, amikor megtudja: a fura csapat egyik tagja matematikusnak készül, s szabad idejében őt fogja majd korrepetálni az oly annyira utált tantárgyból. Látom, ahogy a szuronyos-puskás kíséret távozik, s az újonnan érkezettek ásót kapnak a kezükbe, hogy munkához lássanak a kijelölt területen. A magas fenyőkkel elválasztott hátsó udvarban motoszkálnak, ahol aprócska baromfiudvar, két apró malac számára felállított ól, s nagyobbacska veteményes kert terpeszkedik a forró napon. Rövid idő multán a cselédlány váratlanul az ebédlőasztalhoz invitálja a szedett-vedett alkalmi munkásokat.

A fehér damaszt abroszon elhelyezett díszes étkészlet látványa és a családfő barátságos pillantása régóta nem tapasztalt életérzést kelt az ifjakban. A helyükre botorkálnak. Megszeppenten tekintenek körbe. A frissen megmosdatott gyerekhad elfogadóan néz rájuk. Ahogy elegáns édesanyjuk is. Csupán a szépkorú idős hölgy tekintget szét kissé gondterhelten. Sokat látott szemmel az unokákat fürkészi féltőn, nem a jövevényeket. Látom a szokatlan vendégsereg csodálkozó tekintetét, ahogy az idegenszerű és mégis ismerősnek ható ima kibuggyan a családfő szájából. Ahogy szemeik sarkán egy kósza könnycsepp is, miközben hallgatják. Az Örökkévalónak ad hálát az ételért.

-----

Az apró és igencsak cingár lányka fülét szülei hálószobájának ajtajára tapasztja. Hallgatózik a szürkületben. Szokás szerint. Pedig de sokszor rajtakapta Bözsi néni, a mindenes. Aki úgy hívja őt: Czinka Panna. Csak ezért, mert anyuka apjától ezt a rengeteg koromfekete hajat örökölte, s hozzá – egyedüliként a gyerekek közül – a tengert idéző zöld szemet. Hányszor kikapott már e kíváncsiskodásért. Persze csak szóban. A családban nem szokás a gyerekeket verni, pedig kisebbik bátyja, de sokszor rászolgált. A fél életét kukoricán térdepelve tölti. A néni most szerencsére a konyhában szöszmötöl a vacsora körül a cselédlánnyal, testvéreit meg lefoglalja a leckeírás. Háború ide vagy oda, de apuka megköveteli, hogy képezzék magukat. Csak a kis copfos élvezheti a maga alig hat évével a véget nem érő vakációt. Csak azok a légiriadók ne lennének. Nagyon ijesztő, amikor a papa karjába kapja őt és a sziréna visítása közben egészen a püspöki palotáig rohan vele. Most is megremeg, ha a torkát szorongató gyötrelemre gondol: a többiek – kamasz bátyja, két nagylány nővére és az a rosszcsont Putyi – anyukával és a mamával vajon időben elérik-e az ódon falak alatt kialakított menedéket.

Most éppen csend van, csak a szülők szobájából hallatszik a sutyorgás, melyből szokatlan módon egyszer csak fortéban tör ki egy hang. A mindig visszafogott és végtelen türelméről ismert mamáé lenne? Haragszik tán valakire?

És vajon mit tehetett az az ismeretlen, hogy ennyire kihozta a sodrából? "Hitler hozzányúlt a zsidókhoz, most elvesztette a háborút". Ennyi. Gondterhelt csend követi e szavakat. A mondatból csak egyetlen dolgot ért, azt is csak halványan: háború. Vagyis, hogy bombáznak, meg hogy sok német egyenruhás járkál a városban. Egyszer a papa szenteste napján össze is szedett egyet a városi kórház közelében. Néhány napja műtötték. Apuka azt mondta: haslövéssel. Nagyon fiatal férfi volt. Szép arccal, sűrű szőke hajjal, kék szemekkel. A lámpaoszlopnak dőlve ült a nagy hóesésben. Szinte alig élt, de nem volt hely már számára az ispotályban. Együtt vitték haza. A papa szerint az irgalmasság Istennek tetsző cselekedet. Bármely nációhoz tartozzon is, aki. segítségre szorul éppen.

Háború. Micsoda ronda szó. Biztos ez az oka, hogy az utóbbi időben olyan sokan eltűntek az ismerősök közül. Sok bolt bezárt a Fő utcán. Ki tudja hova lettek belőle az emberek. A Weisz bácsi. Rácsok őrzik a kicsi krázlerájt. És a Dux néni. Már nem árul libát a piacon. És a Blau bácsi. Súlyos vasredőny rejti el a boltja bejáratát. Most hol vesz apuka bekötőpapírt, ha kezdődik az iskola? A Karolinában nagyon ügyelnek arra, hogy minden holmi rendezett legyen. És az a finom süti. Ha újra kinyitja az üzletét, a papával biztos meglátogatják. Talán megkínál megint…

----

A németes kinézetű férfi háza sötétbe burkolózik. Csupán az aranyló csillagpontokkal teleszórt égen terpeszkedő hold néz le cinkos egyetértéssel az éppen a padlásfeljáró közelében settenkedő tucatnyi árnyékra. A legmagasabb elöl araszol a tücsökcirpelős, jóillatú éjszaka langyos csendjében, a többiek nyakukat kissé behúzva, aprókat lépve óvakodnak utána. A hatalmas, szellős padláson szénából rakott, s ki tudja milyen ruhadarabokkal letakart alkalmai fekhelyek, némi pótélelem és az ókori amforák körvonalát idéző vizes korsók várakoznak az egyik sarokban. A kitárt ablakon bekacsintó hold kíváncsiskodva igyekszik meghallani az intő szót, melyet a németes kinézetű férfi védenceihez intéz, de a suttogásnál alig hangosabb párbeszéd nem jut el az égig. Csak az imák. Mert arra még soha nem volt ekkora szükség, mint éppen most. Az égiek által inspirált tán az ötlet, a megmenekedés e lehetséges módja, melyet a halk hang a számkivetett ifjú emberek fülébe lehel. Az éca egyszerre biztató és hátborzongató. "De mi lesz ha…?" Csak nem gondolkodni most ezen. Hiszen ez az ember az életet ajánlja fel. Egymás után aprókat bólogatnak hát. Magukra maradva a várakozás izgalmával kucorodnak a kissé szúrós, de nyárillatú fekhelyre.

A madár koncert közepette andalogva az égre ballagó napsugarak hajnal felé már hiába fürkészik a szép tavaszi zöldre festett ablakon át a padlás belsejét: csupán a kiürült korsók, a piciny morzsákat őrző asztalkendők, s a kissé zilált szalmakupacok néznek vissza, hűségesen őrizve édes titkukat.

------

1944 júniusa volt. Friss fuvallatú kora reggeli óra. A ködpamacsba burkolva ébredező Nap gyéren világította meg a csekély számú járókelő lassú lépteit. A váci Fő utcán baktatók lehajtott fejjel próbáltak megbirkózni az arcukba hatoló széllel. A helyenként girbe-gurba járdán talán, ha négyen-öten araszolgattak. A nyári reggel üde lehelete átjárta nyugtalan éjszakájuk során elgémberedett tagjaikat. Néhányan a település számtalan templomának egyike felé tartottak. Az ódon falak között csupán talmi vigasz várt rájuk. Mások a kiszámíthatatlanul érkező-induló vonatok valamelyikét igyekeztek elérni. A pályaudvar kőcsipkés épülete reményt keltően hívogatott az utca végén.

Zsibongó gondolataik örvényét egyszer csak fura zajok kavarták fel. Az egyre erősödő, idegenszerű hangok ellenállhatatlanul vonzották magukra álmos tekintetüket. Bizarr, egyszersmind sokkoló látványt nyújtó menet közeledett komótosan. Alig vánszorgó, csoszogó, tipegő lábak remegő kavalkádja. Sírdogáló, szipogó, levegő után kapkodó szájak reszketeg sokasága. Kicsiny csomagot, megkopott játékbabát, kicsorbult vizes csuprot szorongató nagyobb, s apró kezek riadt tömege. Kicsivel több, mint kétszázan lehettek. Hajlott hátú, fekete kalapos-kaftános, tudós külsejű agg. Alakját néhány hasonlóan öltözött férfi pillantása öleli körbe óvón. Riadt orcájú, egymás karját szorongató ifjú lánykák. Virágkorukat múlt, sokat megélt asszonyok. Barázdált arcú, beletörődött-megilletődött öregek. És gyermekek. Sok. Nagyon sok. Áldott állapotban lévő, babakocsit toló fiatalasszony. Körülötte kilenc, egymáshoz nagyon hasonlító gyermek. A legifjabb alig három éves, a nagyobbacskák is csak elemisták.

Szálfa egyenesen, kissé lehajtott fejjel ballagó magas növésű férfi. Sűrű, göndörkés hajában a halántékánál ősz hajszálak sora árulkodik hatvanegynéhány évéről. Aranykeretes, meggyötört állapotú szemüvege mögött jóságos melegbarna pillantás. Egykor bizonyára ápolt szakálla borbély keze után kiált. Eleganciáját vesztett, méretre szabott öltönye gyűrött, foltos. Ingének színe meghatározhatatlan. Egykor fehér lehetett. A fura csoportot fürkésző tekintetek egyike most megállapodik rajta. Nem tud szabadulni a látványtól. Lázasan kutat az emlékei között. A révetegen lépdelő magas alak ismerősnek hat, de valahogy mégis annyira idegen. Távoli. Már-már éteri. A délcegségének maradványát őrző férfialak meginog. A flaszteron át magának utat törő kicsiny fűcsomó lehet tán az oka. A fáradtság. A szégyen.

Esetleg az út szélén ácsorgó egyik darutollas sürgető szuronya. Az emlékezetet segítségül hívó nyurga alak belsejében hangosan jajdul a felismerés. "Hiszen ez a Blau. Az meg a Duxné. A libás kofa. A kilenc gyerekével. És a Weisz. A krájzlerájos. De hát merre…? Hova…?"

-----

A kora délelőtti óra a kis copfost a pályaudvar várótermében találja. Anyukának muszáj ma felutaznia valahogyan Pestre, mert a nagymama nemrég üzenetet küldött, hogy mindenképpen beszélnie kell vele valamilyen fontos családi ügyben. Márpedig neki nem szokás ellentmondani. Kellemes változatosságnak ígérkezik az utazás, ezért is vállalta önként a kísérő szerepét. Ráadásul az annyira szeretett mamát sem kell nélkülöznie több napon át. A nehezen megszerzett vonatjeggyel a kezében közeledő, feldúltnak tűnő anyjára pillant. "Mi lehet a baj?" Engedelmesen megfogja a kezét, amikor az indulásra ösztökéli, s a peron felé terelgeti a törékeny gyermeket.

A vattapamacs-szerű gőzfelhőt eregető mozdony a szokott helyén áll az első vágányon. Mögötte kopottas, hajdani fényét rég elvesztett, szakadozott bársonyülésű kocsik sora. És akármerre néz, rengeteg csendőr. Még soha nem látott ennyit. A városban sem, nemhogy az állomáson. És a sorban harmadik vasúti sínpáron mozdony nélküli furcsa vagonok állnak csendes magányban. A nevetséges szerelvény groteszk módon szutykos. Színevesztett. Félelmetes. A sín felett átívelő vashálós, pókhálóval átszőtt rozoga felüljárón embertömeg araszol. Mint apró pici hangyák hosszú fekete sora. A harmadik vágány felé. A mocskos vagonok felé. A tömegben ismerős arcok bukkannak fel. Dux néni. A kilenc gyerek. Akikkel mindig fogócskázott egy kicsit, míg a mama megvette azt a finom libamájat. És a Weisz bácsi, akinek most is a fején van az a helyes picike fekete sapka-féle. És… És… A Blau bácsi… Akinek a boltjában a radír, s a gumilabda illata oly édes volt, mint sehol másutt széles e világon…

Budapest, 2023. július