IRODALOM

Molnár Andrea  

Ők ketten

2024.04.11.

 

A nyári napsugaraktól szúrósra égett mező felől közeledtek. Együtt az alkony hűvösödő leheletével. Lágy szél ölelte körül őket óvón. Huncut bárányfelhők kergetőztek a mélykék égen, miközben a vén Hold és csillag-társai elindultak, hogy elfoglalják kijelölt posztjukat a felséges magasságban. Az erejében lanyhuló Nap jóindulattal, vigyázón tekintett le a magasból a fűszálak között bukdácsoló pici alakokra. Ketten voltak. Lábuk szinte már alig mozdult. A félelem tolta őket tovább. Vagy tán a reménység. Sajgó tagjaik az elveszett otthon puha-meleg ölelése után jajdultak. Ki kell bírniuk a kibírhatatlant. El nem sírt könnyektől égő szemük alig-alig vette észre az apró falut. Amúgy sem vágytak találkozni senki emberfiával. Az erdő felé tartottak, mely kicsiny fehér házak sora mellett állt őrt feszes vigyázban. Sűrű lombú fáival édes menedékként kínálta magát. A világossághoz szokott szemek most a félhomályt kutatták. A természettől várták azt a védelmet, melyet az emberek világa megtagadott tőlük. Az egykor úrias házak között, színes kövekkel kirakott utcákon ugrándozó lábak, most szikkadt, repedezett földúton tántorogtak. Az ismeretlen újabb félelmetes valósága felé…


Mennyi gonoszságra is képes az Örökkévaló némely keze alkotása! De vajon miért? Az elmúlt hetekben egy egész életre elegendő kérdéssel tusakodtak magukban. Még most is révetegen, s rettenettel a szívükben kutatták a megfejthetetlent. Hogyan vált az egykori ismerősből szinte néhány óra leforgása alatt felbőszült fúria? Ősellenség. Aki a Krisztus-gyilkosok vérét követeli. Ő, aki oly jól ismerte az egész családot. Ő, akivel oly sok jót tettek. Ételt adtak, ha kellett. Törődést. Együttérzést. Ő, akit nagyapó ingyen gyógyított, amikor minden goj doktor lemondott róla. Ő, akit apuka beajánlott a gyárba, amikor senki más nem adott munkát. És most… Az ő házukból szerzett drága bútorok ékesítik addig kevéssé szemrevaló otthonát. És… Anyuka egyik bundájában illegeti magát.

Miként lett az egykori iskolatársból egyik pillanatról a másikra a nyilas bagázs része, hogy a gettó lakóira keselyűként csapjon le újra és újra, s minden módon kínozza az amúgy is nyomorultakat? Egy alkalommal nagyanyót is megütötte. Nem kicsi legyintés volt. Dühösen acsarkodó hatalmas ökölcsapás. Pörölyként terítette földre a törékeny testet. S, csak állt felette kajánul vigyorogva. Éjfekete ruhában, mint amilyen a lelke is. Nyikorgó bilgeriben, a sarkán kissé előre-hátra billegve. Kérges tenyeret rejtő öklét nyitogatva. Mint, akinek maga a Tájfel adott hatalmat, s erőt.

Ő, akit nagyanyó sírva ölelt magához, mikor az apja odaveszett a fronton. Ő, akit mindig jó szóval, mesék sokaságával, finom süteménnyel fogadott, s türelemmel tanítgatott, ha a leckeírásban segítségre szorult. Még jó, hogy a város egy másik pontjára rendelték azt a ficsúrt. Ki tudja mit tett volna érthetetlen-esztelen haragjában?

És a gyávaságnak az a kínzó mardosása. Az, hogy senki nem szállt vele szembe. Az, hogy nem ugrott a durva kéz és az idős asszony közé. Nem kiáltott fel… Nem ütött vissza… Pedig a kegyetlen ifjonc egyedül volt, ők pedig sokan. Mint valami ostoba birkasereg úgy bámulták azt a sihedert. Nagyapó biztos nem állt volna meghunyászkodva. Ahogy apuka sem. De előbbit éppen egy beteg gyermekhez hívták, anyukáék meg az öreg Rosnert látogatták meg. Teljesen egyedül maradt szegény a felesége halálakor. Ők ketten voltak csupán szemtanúi az esetnek a családból. A lelküket most is szaggatta az önvád, hogy nem léptek közbe. Amikor a vérző arcú nagyanyó magához tért, s betámogatták a lepusztultságában is valahogy otthonossá formált házikóba, csak annyit suttogott: „Elestem. Mondjátok, hogy elestem.” Minden ellenérzésükkel együtt megígérték. Persze értelmetlen volt a titkolózás. A hír gyorsabban terjedt, mint ahogy a lavina elönti az alpesi falut. S már amúgy is okafogyottá vált a megtorlás.


Úgy tűnt, hogy azért az Örökkévaló sem tétlenkedik. Sok éve annak, hogy apuka útjába sodort egy mindig komolynak ható lelkészt. Valamiféle városházi összejövetelen. De sokszor is járt a házukban. Még kottákat is hozott, hogy zongorán kísérje anyukát, ha annak éppen Schubert-dalokat volt kedve énekelni. Nagyapóval leginkább a bölcs rabbik írásai felett ücsörögve vitatkoztak. Persze nem haraggal. Inkább olyan kamaszokra jellemző buzgalommal. Érveltek. Hümmögtek. Fejüket csóválták olykor. Majd halvány, cinkos mosollyal a szájuk szegletében szinte egyszerre bólintottak. Mióta csak az eszüket tudták betegek és ismerősök sokasága adta egymásnak a kilincset, hogy testük-lelkük enyhet találjon nagyapó rendelőjében. Ez a végnélküli emberfolyam március közepe táján egyszerre elapadt. Csak ez az egyházfi jött hűségesen, továbbra is ugyanazzal a barátságos – bár egyre inkább gondterhelt – orcával, mint addig. És nem csak a nagyszülői hajlékba.

Hogy miként sikerült neki, megfejhetetlen rejtély, de szinte minden este bejutott valahogy a gettóba, hogy nagyapóval beszélgessen. Mintha legalábbis a régi házuk szalonjában mulatnák az időt. Most persze aligha a Talmudról csevegtek. Az utóbbi hetekben ez a mindig annyira várt vendég a szokottnál is komorabban pislogott, s volt a szavainak valamiféle sürgető éle. Mintha valamiről nagyon meg akarná győzni a hallgatóságát. Egy este azután, alig tíz napja, a korábbi életük visszafordíthatatlanul összeomlott.

Amikor a szomszédok a vakolat vesztett, s törött ablaküvegű házaikban, többnyire foszlott, elnyűtt takaró borította szalmazsákjaikon nyugovóra tértek, nagyapó maga köré gyűjtötte a családot. Szívet dobogtató, egyszersmind rémületes szavakat suttogott: ők ketten elhagyhatják a borzalmak helyét. A lelkész az egyik viskó megett, a zsákutca felöli oldalon elmozdította a durva deszkapalánk egy darabkáját. Azon kibújhatnak. Az egyik csendőr földije, éppen ő lesz őrségben és segít mindenben. Szerzett számukra egy biztos búvóhelyet is. Ott kihúzhatják a háború végéig. Nincs már messze. Hitlernek meg vannak számlálva a napjai. A nyilas barbároknak is. De a gettót reggel kiürítik. Hogy a lakókkal mi történik, pontosan nem tudni. Csak azt, hogy jó aligha. A csendőr értesüléseit a városházán is megerősítette egy jóbarát. Fogytán az idő. Dönteni kell.

Azt a kapkodó, fogat vacogtató búcsút soha nem felejtik el. Még álmukban is megremeg a lelkük, ahogy felsejlenek elméjük vetítővásznán a nagyapó mindig mosolygó arcát barázdáló könnyek. Nagyanyó, ahogy két pici hátizsákba gyömöszöl néhány apró holmit, két töpörödött, ráncoshéjú almát, s Fülest, a már kopott bundájú barátságos csacsit, aki majd’egy évtizede őrzi a gyerekszobában az álmukat. Apuka kissé remegő keze, melyet fejükre tesz óvón, hogy áldással bocsássa őket útra, melyet csak az Úr ismer, s mely a kaland ígérete mellett veszélyek sokaságát sejdíti. S anyuka, aki holtsápadt, de rezzenéstelen arccal ígéri meg a lassan helyére csúszó palánkdarab mögül: hamarosan találkoznak. Még egy csalóka érvvel is iparkodik erősebbé tenni szavai hitelességét: hazudtam én nektek valaha is…?


A falusi tájba aligha illeszkedő páros elérte az erdőt. Óvatosan araszolva, kissé görnyedten haladtak a jóillatú lombok alatt. Lábuk alatt itt is, ott is apró virágok kapták fel fejüket, hogy üdvözöljék jöttüket, kikandikálva a bársonyos fűszálak rejtekéből. Fejet hajtva, bólogatva bíztatták a két vendéget: gyertek csak bátran, köztünk jó helyetek lesz. Azok óvatos mosollyal nézegették a pazarszép látványt. Ők ketten. Egy ifjú lány, amolyan tizenötéves forma, s egy nála tán hét-nyolc évvel fiatalabb legényke, látszatra elemistának tűnő. Egyformán dús sötét hajuk, kissé olajosbarna bőrük, s megtörtségében is okos éjszínű szemük láttán egyértelműnek látszott: testvérek ők. Valaha gondos kéz által szabott ruházatuk elnyűttségében is őrzött valamit egykori finomságából. A lány fejét egyszerű tarka kendő borította, néhány kósza tincsnek megengedve, hogy értelemről tanúskodó szép homlokára hulljon. A kisfiú, aki egy pillanatra sem engedte el nővére kezét, apró sapkáját hetykén a feje búbjára tolva viselte, melyet rakoncátlan fürtjei bármely pillanatban ledobhattak magukról.

Ennél persze sokkal nagyobb baj is volt. Az, hogy megsérült a jobb lába. Amikor ugraniuk kellett szinte a semmibe. Mert az a kalauz felfedezte őket, ahogy a csomagkocsi oldalához tapadva rejtőztek.


Muszáj volt otthagyni azt a helyet, amit a barátságos csendőr ajánlott. Nem ő tehet róla. Nem tudhatta, hogy mi lakik valójában azokban az emberekben, akikhez kimenekítették őket. Amikor szorongva-szívdobogva, s a szökés okozta idegbénító fáradtságtól reszkető tagokkal szinte beestek a gyérül kivilágított tanyasi házba, a termetes gazda és felesége jóindulatú mosollyal, meleg étellel fogadta őket. Még a kemencét is alaposabban befűtötték, hogy a hűvössé vált terebélyes konyhában ne fagyoskodjon a két jövevény. Azután… Nagyon hamar lemállott róluk a mézesmázos álarc. Rögvest, ahogy a barátságos csendőr a lelkésszel elhagyta a fehérre meszelt falú udvarházat. A kisfiút kemény cselédmunkára fogták. Szinte étlen robotolt, hol a pajtában, hol a szérűn, s cseppnyi vízzel hűthette csak száraz ajkait, s némíthatta gyomra korgását egészen az est beálltáig. A nagylány ólomsúlyú vizesvedret cipelt törékeny vállain, sikált, takarított, halomban álló koszos edényt mosogatott egész álló nap.

Talán kibírták volna, még ha súlyos és szokatlan is volt a teher. Csakhogy a család elsőszülöttje szemet vetett a nővérére. Szinte már üldözte. Mindezt alattomban. Hogy mások ne vegyék észre. Ha nem kell bemennie éppen az istállóba, ki tudja mit tett volna gyönyörű testvérével. Amikor a kisfiú közeledtére elrohant, a szégyentől összegörnyedt nagylány sápadtan és kócosan dörzsölgette megszorongatott karjait, s igyekezett eligazgatni megtépázott ruháját. Addig soha nem látott daccal a szemeiben azt mondta: most elég. Amikor aznap este a háziak s a néhány megmaradt cseléd elcsendesedett, több mint egy órát kucorogtak egymás mellett szótlanul, nyitott szemekkel a pállott levegőjű esti csöndben. Az egész napi robottól szinte aléltan heverő asszonynép egy-egy köhintése, sóhajtása nyomán visszafojtották a lélegzetüket, s már-már mozduló lábuknak újra megálljt parancsoltak. Végül apró léptekkel kisettenkedtek a koszos, rossz szagú helységből, mely egy héten át alvóhelyként szolgált számukra. Minden újabb neszre rettenő szívvel, bicsakló lábbal torpantak meg, de egymás kezét nem eresztették. Úgy tűnt, azóta tán egy percre sem. Kibotorkáltak a tanyáról. Két sötétszőrű, félelmetes kinézetű, hozzájuk mégis hűséggel ragaszkodó házőrző eb szolgált kíséretként. Búsan vágyakozó szemekkel lesték őket, ahogy kívülről nagy óvatosan behúzták a kaput maguk után.

Mire a nap táncolva feljött az égre, hogy végre melegséggel árassza el a sok órás gyaloglástól fáradt tagjaikat, az állomás épülete derengett fel előttük alig harminc méternyire. Csoda, hogy a kellő irányba indultak el. A sínen kissé rozzant szerelvény várakozott.

A mozdony mókás füstpamacsokat eregetett türelmetlenül az ég felé, hangos pöffenésekkel kísérve e műveletet. Alig néhány utas téblábolt a peronon, hogy csekélyke poggyásszal a kezükben felvonszolják magukat a foszlott ülésű kupékba. A szerelvény utolsó kocsijába nem szállhatott fel senki. Azt különböző csomagok, ládák, kisebb bútordarabok, miegyebek foglalták el. Ők ketten ezt a vagont bámulták messziről. Egymásra néztek. A nagylány bólintása inkább érezhető volt, hogysem látható. Egyszerre mozdultak. Újabb csoda kell most. Oh, Örökkévaló! Ha láthatatlanok lehetnénk! Nem áll a nyitott vagon széles szája környékén senki. Óvatos léptek. Két pár, alig rezzenő, apró láb. A vagon belseje magasan van egy kicsit. De milyen hívogató is az a néhány batyu, láda, mifene ott fent a félhomályban. Karok és lábak kavalkádja, majd a jól megérdemelt szuszogás a csomaghalmok fedezékében. A széles, nehéz tolóajtó egy láthatatlan kéz rántásának engedve szaporán a helyére siklott, s a csepp világosság is elillant. A vénséges mozdony nagyot rándított súlyos terhén, s öregapósan döcögve elindult. Mindegy, hogy hova. Csak innen el…


Miért kellett annak a vasutasnak éppen most ellenőrizni az ütött-kopott, jól-rosszul összekötözgetett holmikat? Attól tartott tán, hogy bajuk esik a sok fékezéstől? Ki tudja? Tán a harmadik megállóhelyről készült éppen eliramodni a rozoga szerelvény, amikor egy egyenruhás férfiú a kezében lévő lámpával bevilágított a rejtekhelyként szolgáló csomagkocsiba. Azonnal észrevette a homályban meglapuló két ifjú potyautast. Szerencsére nem kezdett el hangosan kiabálni, csupán kackiásra pödört bajusza alatt morgolódott. Szidta a jöttment népeket, akik még e nehéz időkben sem átallanak bliccelni, s ki tudja milyen rossz szándék indította őket e szabályszegésre. A magasröptű eszmefutam zárósorait már csupán pianóban hallották. Minden tanult illemszabályt félresöpörve löktek egyet a derék emberen. A félrebillenő test melletti rés éppen elég volt, hogy a rögtönzött odút hátra hagyják. Hála legyen az Örökkévalónak, hogy az aprócska állomáson csendőrnek se híre, se hamva nem volt, s a behorpadt tetejű, ablaka vesztett épületet a németek is messze elkerülték. Ugrás közben a nővérébe kapaszkodó gyermek lába megbillent a peron szélén, s éles fájdalom hasított a bokájába. Kicsiny batyuját magához szorítva igyekezett a nagylánnyal lépést tartani, aki ölelve-vonszolva húzta magával a remélt biztonság felé. A pánikszerű meneküléstől meghökkent vasutas megkövült arccal bámult utánuk. De nem mozdult. Nem kiáltott segítségért sem. Túl sokat látott már ő az utóbbi hónapok során. Hagyta, hogy a vakszerencse tegye a dolgát.


A fák lombkoronái egyre jobban összezáródtak a fejük felett, megszűrve a már csak bágyadtan világító nap utolsó sugarait. Lassan teljesen besötétedik és akkor csak a hold gyér fénye fogja kísérni ismeretlen utukat. Sürgősen éjjeli alvóhelyet kell találniuk, ahol viszonylagos nyugalomban meghúzhatják magukat. S, mintha csak az Örökkévaló kívánna bizonyságot tenni önnön ima meghallgató mivoltáról, a szürkületben kevesebb, mint öt méterre előttük felderengett egy valaha jobb napokat látott magasles. Kicsit megszaporázták lépteiket, hogy közelről is megszemlélhessék a gondviselésnek ezt a kézelfogható bizonyítékát. A mintegy három méter magasságba épített tákolmányra hét létrafok megmászásával tudtak csak felkapaszkodni, ami rándulástól sajgó lábbal nem volt egyszerű. Fokról-fokra összeszorított fogakkal, némi sziszegés kíséretében mégiscsak sikerült. Megkönnyebbülten zuhantak egymás mellé a szúette, s kissé roskatag fapadra, mely elfoglalta a magasles egyharmadát. Bizonytalan kezekkel húzkodták ki a cókmókjuk között megbúvó váltásnyi ruhaneműt, hogy rögtönzött fekhelyet készítsenek maguknak a kemény deszkapriccsen. Korgó gyomrukat némi alvással igyekeztek becsapni, az élelem beszerzéséről ugyanis a meneküléskor teljesen megfeledkeztek. Hamar meglepte őket az álom. A fülesbagoly egy közelben lévő fáról elégedetten bólogatva szemlélte a szokatlan vendégeket: megpihennek végre.


Addig soha nem hallott zajokra riadtak fel. Még alig pirkadt. A szokatlanul kemény alvóalkalmatosság meggyötörte amúgy is fáradt tagjaikat. A rémületes képekkel átitatott éjszaka nyomát, a szemük alatt húzódó árokmély fekete karikákat semmilyen szépítőszer nem tudta volna elfedni. Bágyadtan tekintgettek körbe a félhomályban, mintegy keresgélve ottlétük okát. Egyszerre szétáradt bennük a kiábrándító valóság: nem egy kedves családi kirándulás tolta őket e pazar-szép erdő ölelő karjai közé. Ahogy lassan eszmélni kezdtek, arcukat óvatosan a durva, szálkás fatákolmány egyik kis réséhez szorították, ahonnan némi kilátás nyílt a kivágott fák helyén keletkezett kisebb füves területre. Innen származott a furcsa motoszkálás zaja. Két fiatal férfi egy gödröt ásott éppen.

Ruhájukat valami ismeretlen erő alaposan megszaggatta, mert cafatokban lógott a hátukon. A széttépett ingmell alól kivillant erőlködéstől ziháló, sovány mellkasuk, melyet különös sebek borítottak. Mezítláb voltak. Ásót szorító kezük olykor megremegett, s holtsápadt arcuk szinte világított a hajnal tompa fényében. Időnként lopva egymásra pillantottak, melynek jutalmaként a harmadik férfi – a kezében szorongatott pisztolyt szinte eszelős buzgalommal lóbálva – szégyenletes dolgokat ordított feléjük. Kegyetlen szavai nem jutottak el a magaslesen kuporgókig, de tetőtől-talpig fekete egyenruhába bujtatott alakja torokszorító rémülettel töltötte el őket. Ösztönösen kaptak egymás keze felé.

A két ifjú az újabb parancsot követve eldobta az ásót, majd lassan, csendes méltósággal egymás mellé állt. A gödör szélére. Kiáltottak valamit egyszerre, de hangjukat megtörte az a néhány pisztolylövés, mely önnön kezükkel ásott sírjuk mélyére lökte őket. A búvóhelyen lévők hangtalan sikolyát csak a könnyű, simogató szél hallotta. S miközben az iszonyattól kővé dermedve bámulták az előttük lezajlódó tragédiát, a feketébe burkolt szörnyeteg komótos mozdulatokkal földet húzott a gödör fölé. Félprofilját látva a nagylány hirtelen a szája elé kapta a kezét. Nem tudta megakadályozni, hogy a megdöbbenés egy artikulálatlan hangot ne préseljen ki ajkai között. A ficsúr. A vadonatúj bilgerijében. Oj, gevald! Hogy kerül ez ide? A suhanc szembefordult a magaslessel és elmélyülten nézegette. Pihenőhelyet keresett a maga számára vagy csak a kíváncsiság hajtotta? Mindenesetre peckesen elindult, s lábát a korhadófélben lévő létra alsó fokára tette…


Az új reggelt viháncoló jókedvvel köszöntő Nap végig hordozta tekintetét a lombkoronás erdőn, majd bekukkantott a magaslest körülvevő kicsiny tisztásra. Töprengve, s kissé értetlenül nézegette a frissen ásott sírhantot, s a ki tudja mi okból ottfeledett két ásót, majd a magaslesre rebbent a pillantása. Egyszerre elszállt minden öröme. Két apró alak feküdt a gyalulatlan lócafélén bíborba öltözötten, kitárt szemekkel nézve a kék égboltot, s az aprócska bárányfelhők kergetőzését. Görcsösen fogták egymás kezét, s már nem bántotta őket az éhség, sem az ismeretlentől való félsz. A megrándult boka sem fájt többé. A kicsiny sapka, s a bájos selyemkendő egymás mellett kuporgott a szálkás padozaton és együttérzéssel hallgatta az elárvult Füles jajszavát…

 

 

 

 

FEL