Molnár Andrea
Róza mama
2024.09.29.
A fiatal nő kissé hajlott testtartással ácsorgott a málladozó falú hodály előtt. Törékeny vállát a korhadt, nevenincs színű ajtófélfának döntötte. Ritkán adatott meg számára a szusszanásnyi önidő, a merengés luxusa. Most is csak néhány percre lépett ki a borzalmak házából. A jólelkű lengyel orvos, aki mellett egy szülésnél segédkezett erélyesen ráparancsolt. Jól látta rajta, hogy magába roskadt. Pedig örülnie kellett volna. Egy gyermek jött a világra. Itt. A pokolnak ebben a sötét zugában. Egy törékeny, aprócska fiú. Erőtlen sírását elnyomta anyja borzalmas küzdelme az életért. Mire az orvos végtelen kimerültséggel lefogta a szemeit, a durva rongyokba bugyolált csecsemő elhallgatott. Mintha tudná: ehhez a lélekgyötrő pillanathoz nem illik a hangoskodás. A fiatal nő megborzongott. Milyen jövő várhat erre a gyermekre. A teljes reménytelenség földjén. Ahol már eddig is hajítottak újszülött apróságokat haszontalan rongyként a lángok közé. Mint valami pogány tűzáldozatot a Moloknak. Szorosabbra húzta magán az egykor tán sötétkék, gombot sosem látott, zsákvászonszerű kabátot. Átlátszóan vékony szoknyája több számmal volt nagyobb, s groteszk módon eltorzította sziluettjét. Lábát, mely sápadt pálcikaként meredt elő az ormótlan, repedezett férfibakancsból nem melengette semmilyen harisnyaféle. Az arcába csapódó jeges széltől megingott egy pillanatra, de továbbra is egy pontra meredt. Valami rejtélyes okból azonnal a szívéhez nőtt az éppen csak a világra jött kicsi fiú. Tán, mert árva. Ahogy ő is.
A gyermek felöli aggodalom mellé váratlanul egy másfajta gyötrelem tolakodott. A szögesdrótot nézte. A szörnyszülött építményt. Amely megfosztotta őt a legjobb dologtól, amit húszévnyi földi léte során eddig megtapasztalt. Melybe áramot vezettetett egy gonosz elme. A seszínű dróthalmazt. Amely úgy szippantotta magához a szívének legkedvesebb férfialakot, mint vasreszeléket a mágnes. Aki csupán egyetlen rövidke éven át ölelte körbe a szeretetével. Akit egy hangosan szitkozódó őr lökött a haláldrótnak. A mindennapjait bearanyozó társat. Akitől gyermeket várt. Egészen a múlt hét szombatjáig. Akit tovatűnt polgári életében Rózának becéztek, s akit a gyűlölködő önkény ötjegyű számmá alacsonyított a csontba maró hideg miatt dermedt ujjaival végigsimított rozsdaszínű hajfürtjein. Arcának sápadtsága szinte világított a lassan alászálló szürkületben. Szája dacos vonallá húzódott. Éjkék szemei nem mutatták a befelé elsírt könnyeket. Csak a harag apró szikráit. A pompás hajkorona. Áldás vagy átok. Maga sem tudta.
Minden esetre eddig a túlélés eszköze volt. De, hogy ezt egy sosem látott égi lénynek kellene megköszönnie. Erre nem tudta rávenni magát. Ha hinne benne, azt mondaná, amit öccse gyakorta emlegetett: az Örökkévaló ajándéka ez a vörös lobonc. De nem mondja. Nem mondhatja. Az elmúlt év történései kiöltek belőle minden ilyen jellegű bizalmat. Hiába is próbálta nagyanyja felidézni számára az általa oly nagy becsben tartott Tóra szakaszait. Kissé éneklő hangját rendre elnyomta a durva bakancsok, esetenként egy jókora pofon hangos csattanása. Mint, ahogy az ő szívében gyermekként dédelgetett hitét. A helyén keletkező űrt durva káromlások hangja töltötte be. A gyűlölettől izzó állandó kommandírozás. Az eszeveszett perlekedés. A tovatűnt otthon drága illatának helyére pedig hívatlan vendégként tört be a gyötrelmes elmúlás fojtogató bűze.
Ki képes egy ilyen elátkozott helyen az úgynevezett Írásokon elmélkedni? Mikor a rettegés hányingerré növekszik az ember éhségtől összezsugorodott gyomrában? Hogy ábrándozhat valaki a pusztulás gödrében a Szentély édes aromájáról? És hogy merenghet Adonai múltbeli tettein, aki állítólag az ő választott népének élte felett szüntelen őrködik? Na, persze. „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből…” Hányszor hallotta ezt a mondatot az anyjától. Mire ment vele. S, mire mentek a többiek. A testvérei. A barátai. És nagyanyó. Ők mind Arra néztek, Aki „a markaiba metszette fel őket…” Semmivé lettek. Mind. Ő maradt. Egyedül. Mint valami összetört mag egy üres hombárban.
Tekintetét a távolban az ég felé törő, folyvást hamut és pernyét okádó bűzös torony felé fordította. Ez lett a jutalmuk. A húgát és az apját kivéve. Ők már a vonatig sem jutottak el. Egy őrjöngő különítményes fegyvere intézte így. Vérük összekeveredett a gettó szomorú-szürke porával. Még olyan sem akadt, aki a kaddist elmondhatta volna felettük. A halottak nem imádkoznak. Pedig azok százával hevertek körülöttük. Szanaszét. Kitekeredett, merev tagokkal. Üres tekintettel bámulva a kékesszürke eget. A nem létező Vagyokot. Utolsó pillantásukkal is kutatva Őt. Az üres ábrándképet.
Szeme, mely széphez, jóhoz, kedveshez szokott születése óta, oly dolgokat látott az utóbbi hónapokban, melyhez foghatót csak rémálmok festhetnek az ember elméjére. A gettóváros. A verekedések egy csupornyi levesért. A gúnyrajzok a falon. A sokarcú erőszak. A kegyetlenség. A szemét. A pusztulás. Minden sarkon. Minden lépésnél. Minden házban. Bárhol. Bármikor. Bárhogyan. Most is emlékei között bolyong az idős férfi arca, akit egy feketeruhás szörnyeteg egyszerűen kihajított a gettókórház ablakán. Éppen akkor lépett a terembe, hogy lázat mérjen. Nővérként ez volt az egyik dolga. A csontsovány beteg semmi kirívót nem tett. Mozdulatlanul feküdt az ágyán, csendben. Csak éppen nem reagált elég gyorsan az egyre erőszakosabb szólongatásra, amikor váratlan létszámellenőrzésre berontott az a néhány pribék. Ki tudja a könnyű szunnyadás mily szépet kínált számára, hogy nem akaródzott feleszmélni a körülötte lévő aljas valóságra. De lélegzett. Érzett. Élt. S az a fegyveres egyszerűen felnyalábolta. És a nyitott ablakhoz vitte. Oly borzalmas érzés vájt akkor a lelkébe, hogy még sikoltani is elfelejtett. A többi beteg is hallgatott. Torkukban rekedhetett a döbbenet ordítása. Az az alattomos szörnyszülött meg eközben pökhendin vigyorogva kimasírozott, társai cinkos vigyorától övezve. A hét év körüli kislány alakja is kísértette. Még az ébrenlét óráiban is. Mint kopott rongybabát dobták a ponyvás teherautó platójára. A többi nyomorodott közé. Mint valami értéktelen lomot. Csak, mert sántikálva, lassan poroszkált a gettóiskola felé. Kicsiny markában valami mankófélével. Csak ne látná folyton maga előtt. A rézvörös fürtöket. A halálos rémülettől még pislogni sem tudó zöldes szemeket. S a hugára emlékeztető, kicsit szeplős hófehér arcot.
És az a fojtogatóan ködös reggel, amikor váratlanul kiürítették a gettót. A vasútállomás felé botorkáló riadt tömeg szélén egy rabbi küllemű aggkorú férfi haladt. Két oldalról pajeszos fiatal férfiak fogták körbe. Szinte cipelték magukkal, mert nehezére esett minden lépés. A járdán ácsorgó snájdig baka méla undorral vizslatta a gyászos menetet. A közeledő kicsiny csoportot látva eldobta a szája sarkában billegő cigarettát. Egy fület szaggató dörrenés, s egy fekete rongykupac az úttesten. Alóla messzire világított az összegyűrt fehér imarojt. És a végtelennek tűnő utazás, melyre jobb nem is gondolni. A levegőtlen vagon, ahol naponta tucatjával hullottak kicsinyek és nagyok. Az éhséget is feledtető rettenetes szomjúság napokon át. A holtfáradt érkezés a halál és a gonosz uralta ismeretlenbe. A rámpán való botorkálás, s a szelektálás brutalitása. A rettegés és a remény ádáz küzdelme. Hol volt mindebben Ő. Aki oly hatalmas, ahogy állítják.
Csavart egyet rendetlen fürtjein. Bizarr módon csak azért tehette, mert a Halál Angyala kedvét lelte a látványban. Paranccsal tiltotta, hogy bárki hozzányúljon e különleges színárnyalatú hajtömeghez. Biztos csak azért legeltette rajta tébolyult szemeit, mert kísérletezni szottyant kedve. Csak a miként nem derengett még fel a gonosz elméjében. Csak idő kérdése. Ő is úgy végzi, mint bárki más. A halál oly sokféle arccal van jelen ebben a táborban. De itt van. Hatalmas erővel. Amin senki sem lehet úrrá. Talán, ha a szövetségesek rájuk bukkannának.
Na, az tényleg csoda lenne. Akkor talán hajlandó lenne elhinni, hogy Ő az, akinek mondják. De ő nem hisz a csodákban. A Csodatevőben meg még kevésbé.
Szomorkás grimasszal fordult a jól ismert piszkosfehér ajtó felé, melynek túloldaláról nyöszörgés, elfojtott sírás és durva parancsszavak elegye hatolt a fülébe. Most már vissza kell, hogy menjen. Várják a betegei. Akikért semmit nem tehet. Csak a szenvedéseiket tartósíthatja.
Amíg el nem viszik őket egy még ennél is rosszabb helyre. Hallott róla suttogni épp eleget. S kénytelen volt hitelt adni a rémülten-zokogva elmormolt szavaknak. Az emberhez méltó vég irgalmát is megvonják tőlük. Élő égőáldozatok a Moloknak.
Hivatalosan kórházbarakk névre hallgatott a bűzös épületszerűség, ahova belépni kényszerült. A kórteremnek gúnyolt két apró helységből, a rozzant, penész és vérszagú műtőből, valamint a csekély számú orvos és ápoló aprócska hálófülkéiből álló épület mégis viszonylag élhető körülményeket jelentett. Legalábbis a kórházszemélyzet számára. Kicsivel több élelmet. Persze penészeset. Kicsivel kevesebb ütleget. Főként szóbelit. Kicsivel több szabadságot. Viszonylagost. Mindezt persze a pokoli Doktor sátáni aurája közvetlen környezetében.
Hirtelen kitárult az idő rágta, szutykos ajtó és az egyik egyenruhás démon lépett ki rajta. Az illendően borotvált és jól fésült, szőke hajtól keretezett arcon sem jószándék, sem semmi egyéb, az egykori embert idéző vonás nem látszott. Tébolyult parancstól kusza pillantással vizslatta a környezetét. Futólag rápillantott a szinte kővé dermedten a falhoz lapuló Rózára, majd energikus léptekkel megindult a füstölgő kéményhez vezető úton. A kezében lévő kicsiny csomagból bátortalan, macskanyivákolást idéző hang hatolt az egyre döbbentebben várakozó nővér fülébe. Csak nem. Máris. De hát miért ilyen hirtelen. Erőt véve magán a félig nyitva hagyott ajtón át szinte berontott az orvosok hálóhelye felé nyíló folyosóra.
A jólelkű lengyel doktor éppen befelé igyekezett. Testtartásából a legrosszabbra lehetett következtetni. Az ötvenes évei elején járó férfi lassan a közeledő léptek irányába fordult, miközben finom vonalú sebészkezével az arcát elborító könnyeket igyekezett törölgetni. Segédjének zaklatott állapotát látva tudta, hogy nincs mit magyaráznia. Csendesen, igaz barátok között megengedett öleléssel vígasztalták egymást néhány pillanatig. Majd elhangzott egy mondat, amire Róza nem számított: ”Imádkozzon velem!” Hát ő is. A jó doktor is közéjük tartozik. Akiknek a hitét nem tudta kikezdeni e lidércnyomásos hely egyetlen történése sem. Pont ő, aki szinte óránként birkózott a kegyetlen elmúlás rémével. Miközben ez a szörny egyfolytában fenyegette őt magát is.
Mintha megállt volna az idő. Róza hátrálni kezdett. Egyre gyorsuló iramban távolodott az egyetlen lénytől, aki a rémségek házában még embernek volt nevezhető. Szinte eszelős igyekezettel tépte fel a nővérszállás ajtaját, s leroskadt a matracra, melyen nyugtalan éjszakáinak sora telt. S, ekkor váratlanul egy olyan mondat bukkant fel a szívében, melyre nem volt felkészülve. Tán sosem hallott, mégis ismerős néhány szó: „Próbáljatok meg engem…!” Mintha valaki a fülébe sustorogná. Újra és újra. Mi ez a káprázat. Lehetséges volna. A fiatal nő szinte akaratlanul kezdte formálni a szavakat. Megszólítva Azt, Aki számára már oly hosszú ideje nem volt mondandója. Akiben oly régóta elveszítette minden bizalmát. Akiről azt gondolta: elfeledte őket. Őt. Akiről elhitte, hogy valójában nincs is. Nem is volt. Nem is a Vagyok. Ahogy tétován buktak ki a száján szívének gondolatai, szinte kívülről szemlélte magát. Megrökönyödve a hirtelen jött változáson. Könyörgött. Ő. Akinek a hite oly régen megbicsaklott. Az ismeretlen kicsi gyermekért. Akinek alig több mint egy órányi életet engedett a gonoszság. Hátha Ő mégis az, akinek mondták. Az Írások. Nagyanyó. A lehetetlen közepette, a gonosz felett is Úr…
Az idős asszony frissen vasalt ünneplőruhájában izgatott várakozással ült kedvenc foteljában az ablak közelében. Ősz haját könnyed kontyba fogta a tarkóján, éjkék szemei újra és újra várakozással tekintgettek a szép antik faliórára. Lassan csoszogott az idő. A sok munkától kissé eres, de még mindig szép formájú kezei az ölében pihentek. Szelíd, kicsit tétova mosoly suhant át az arcán. Néha beleszippantott a levegőbe. A konyhapulton szép rendben várakozó sokféle étel illata finoman hatolt az orrába. Az ebédlő megterítve. Sehol egy porszem. Italok behűtve. Mindenhol zöldellő virágok. Most már jöhetnének.
Várakozással vegyes nyugtalansággal pillantott ki az ablakon. Népes családjára várakozott. Nem mintha szerette volna az ünneplést, melynek ő áll a középpontjában. De hát nyolcvan év, azért mégis megér egy kis felhajtást. Még néhány perc talán és magához ölelheti azokat, akiket e világon legjobban szeret. A fiát, akinek mackós külseje lágy szívet takart. A menyét, aki közelebb állt hozzá, mint bármely leánygyermek állhatott volna. S az unokák seregét, szám szerint öt fiút. Élete legnagyobb örömforrását. És várt még valamit. Erőt Adonaitól. Erőt, hogy megvalljon egy titkot, melyet több mint fél évszázada rejteget.
Szerette ezt a helyet, ahol éppen ücsörgött. A puha karfájú hatalmas fotelt. A széles ablakot, melyen keresztül kilátott az utca forgatagára. Hamar észrevette innen a hozzá betérni szándékozót. Márpedig látogató mindig akadt bőven. Túlélők. Segítők. Kutatók. Zsurnaliszták. Jeruzsálem Talpiot negyedének egyik bájos házában élt már vagy negyven éve. Szomszédságában sok jóbaráttal. Egészsége, ereje, elméjének tisztasága idős korára is megmaradt, de most mégis úgy érezte: fogytán az ideje. Nem hordozhatja tovább a titkát. Az édes terhet, melyet az Örökkévaló helyezett rá. Tekintete elkalandozott. A jól ismert szobát szemlélte, miközben szíve valahol a régmúltban időzött. Látta maga előtt annak a napnak minden pillanatát. Az ismeretlen katonák sokaságát. A füstöt és a tántorgó csontvázakat. A gyűlölt vaskaput a cikornyáival. A teherautót, melyre remegő térdekkel kapaszkodott fel. S látta saját kezében a kopott, koszos rongyban rejtőzködő csodát.
A váratlanul megszólaló csengő talpra ugrasztotta. Szívdobogva ment az ajtóig. Az épp hogy csak résnyi helyen virágerdővel és apróbb-nagyobb csomagocskákkal a kezében öt ifjú ember tódult be. Nagy hangzavar közepette ölelgette őket sorra. A lárma miatt kissé zsörtölődve követték őket a szüleik is. A nappaliban nagy énekszóval és kacagással köszöntötték az ünnepeltet, majd a mindig éhes gyereksereg kisebb civakodás közepette elfoglalta a helyét az ebédlőasztalt ölelő, smaragdzöld bársonnyal bevont székeken. A lakomának beillő ebéd nyomán bágyadt felnőttek kezükben a filigrán, aranyos színű kávéscsészékkel bevonultak a nappaliba, míg a gyerekhad rávetette magát a vendégszobában tárolt játékokra. Az idős asszony tudta: itt az idő. Belefogott hát a történetébe. Ő. Róza. Aki egy párnapos kisfiúval a karjaiban hagyta el a poklok poklát 60 évvel korábban. S, az a kisfiú most ott ült vele szemben…
