IRODALOM

Molnár Andrea  

A siratófal

2024.05.27.

A törékeny, szinte átlátszóvá soványodott öregember a néhány hete bombatalálattól sérült, s ablakait vesztett épület egyik fala közelében kucorgott. A Stern névre hallgatott. Már ha szólt hozzá egyáltalán valaki. Finomra szőtt pókhálók, érdes kövek, s a falakból áradó nyirkosság volt nem kívánatos, mégis állandó társasága. Mindennapi látogatói a csontot emésztő hideg, a szomjúság és a lelki gyötrelem felfoghatatlan mértéke. Már elég hosszú ideje. Ki tudja mióta is. Többnyire arccal befelé fordulva feküdt az oldalán, csontos térdeit kissé a mellkasa felé húzva. Néha a másik oldalára gördült óvatosan, s csekély érdeklődéssel pillogott a vele sorsközösségben élők felé. Akkor is csak azért, mert sokat megélt csontjai alaposan elgémberedtek.

A cipőjéből maradt fekete bőrkupac már valaki más lábát melengette. Zokniját csupán az ezernyi felfutott szem tartotta egybe. Jeges hideg kúszott újra és újra a bokái felé, s onnan tovább, egyre feljebb. Egészen a szívéig hatolt. Arcán fakósárga pergamenként feszült a bőr, okos barna szemeivel éppen a penész tarkította falat bámulta meredten. Reszketett. Hol a hideg, hol a sírás rázta meggémberedett testét. Kéklő erekkel átszőtt, karcsú kezei néha gépiesen megérintették a hideg kőkockákat. A siratófalat. Így nevezte el. A másik, az ősrégi helyett, amelyet egyszer ugyanígy simított végig ámulva. A szentély-torzó falát, mely a valaha dicsőségesből megmaradt. Hatalmas kövei között az apró, talajtalan zöld növénykék a túlélésről beszéltek. Talán soha többé nem fogja újra látni. De hát… Siratni és imát mormolni ennél a falnál is tudott. Igaz, hogy a zugokba rekedt dohosság nem éppen a remény hírnöke.

Két dolog adott értelmet a múló időnek. Az Írások, s az emlékek feletti vég nélküli merengés. Az Örökkévalót szólító szája szinte egyfolytában mozgott, vállalva a bolondság ódiumát. De hát ebben a kárhozatra ítélt öreg zsinagógában úgyis mindenki eszét vesztett egy kicsit. Vagy nagyon. Mint a sirályok rikoltását idéző öregasszony, akit tegnap dobtak a közelében lévő, testnedvektől és vértől mocskos fekhelyszerűségre. Előző tulajdonosa hosszas kínlódás után hagyta örökül. Pedig alig múlt harminc éves. A tüdeje feladta az egyenlőtlen küzdelmet az éhséggel és a hideggel. Csendben, méltósággal. Csak a szeme sarkában felbukkanó leheletnyi cseppek árulkodtak rettenetes belső küzdelméről. Az öreg Stern vele sírt. Hangtalanul, befelé, szívfájdítóan. Az új szomszéd vijjogó, tébolyult kacajfélével vegzálta a nyomorultak seregét egész álló éjszaka. Vajon mit látott-hallott, hogy elméje ily káosszal telt meg, hogy azután a száján át ontsa ki annak keserű mérgét?

-----

Az aggastyán a kicsiny gyermekként megismert zsoltárok egyikét kezdte suttogni a szürke, poros légbe, beleadva szíve minden rezdülését. Mint egy szorgos jesiva bóher, aki rabbija elismerésére vágyódik, s csak magol, magol… Nem maradt egyebe. Sem ereje, sem ifjúsága, sem szerettei. Csak a Szó. Nem az emberi. A Teremtő szívéből való. És az emlékei. Szörnyűek és szépek. Mégis. Az övé mind. Azoktól nem tudták megfosztani. Mint, ahogy a fiától. Őt elvették. Az egyetlenegyjét. Önnön maga mását. Valami oktalan dolgon felbőszült keretlegények. Egy elaljasult világban, ahol az éjfekete egyenruha az úr, nem az Örökkévaló.

Az unokája pedig. Maga fosztotta meg őket önmagától. Amikor megtagadta puszta létük fundamentumát. Amikor a keresztségben lemosta magáról a Jákob népéhez való tartozást. Merő hiábavalóság volt, ahogy Salamon mondaná. Vérét, melyben ősei életét hordozza az ember, semminemű praktikával ki nem cserélheti. Az éjszínű szövetbe burkolódzó gyilkosokat sem tudja megtéveszteni. Vagy tán ideig-óráig. A seb azonban, melyet ejtett, sajog. Szüntelen. Jobban, mint a bordái között lévő. Azt csendőrkéz ejtette. Amazt a saját vére. Sem szó, sem patikaszer nem gyógyíthatja.

És a felesége. Igaz társa jóban és rosszban. Nem tudta feldolgozni e kettős veszteséget. Megszakadt a szíve a bánattól. Szó szerint. Csak egy kicsiny csipkés szélű fehér zsebkendő maradt utána. És az illata, melyet e parányi rongydarabkával együtt őrizget. Még most is érezte, nagyon akarta érezni, nem ereszteni a finom aromát. Reszkető kezével századszor simított végig a kis batisztfoszlányon. Vajon meddig maradhat az övé ez a leheletfinom illat? S meddig képes még kopásnak indult, illékony emlékei között őrizni e három szeretett arc lenyomatát? Hirtelen Jeremiás próféta szavai martak a lelkébe, s ajkain át buktak ki a jéghideg levegőbe…

-----

Miként párologhatott el oly észrevétlen sebességgel az élete? Az a sok év, mely többnyire küzdelmes volt, de örömök sokaságát is hozta? Amikor az apja átadta az ősrégi műhely kulcsát, amely már négy generáció óta a család megélhetésének forrása volt. Amikor élete első kicsiny komódját elkészítette és jóleső érzéssel nyugtázta az elvégzett munka díját, melyet a vén Schwarcz a kezébe csúsztatott. Amikor először látta meg az izgalomtól kipirult arccal felé lépkedő ifjú leányt, akit anyai nagynénje mutatott be egy derűs tavaszi délelőttön. S, amikor egy évvel később a rabbi elé álltak, hogy nekivágjanak a szép közös jövőnek. Amikor először vette karjába a fiát, s hálatelt, bepárásodott szemekkel adott érte hálát Adonainak. Amikor az unokájával együtt lépkedtek a zsinagógához vezető utcán, hogy azután a karzatra élétében először már egymaga kaptasson fel. Hová lett mindez? Miért kell csonka emlékek sodrában tengetni a hátralévő időt? Az új barbárok rabjaként.

Olyan élénken látta maga előtt a könnyű szellőtől meglibbenő faforgácsot műhelye padlóján, s a hüpe áttetsző fehérsége alatt ifjú asszonyát, hogy belefájdult a feje. A zsinagóga színes ablakaira tűző nap melegét is érezte az arcán, miként a városka fölé jóbarátként érkező felhők adta permetező záport. Úgy, mint régen. Ahogy kinyitotta egy pillanatra a szemét, rögvest elillant a képzelet festette gyönyörű kép, s helyét tolakodóan foglalta el a gyötrelmes valóság. Halott csecsemők viasszerű tetemeinek halma, akiket nincs, ki eltemessen. Meggyalázott lányok serege, akik fájdalmukban, szégyenükben inkább egyedül szenvednek a sötétség rejtekében, mert nincs, ki vigasztalná őket. Már, ha túlélték a gyötrelmes órákat. A rengeteg agg férfi, s asszony, akik egy jó szót sem kaphatnak, mert már mindenki kifogyott belőle. S lassan elfogynak ők maguk is.

Összeszorított szemhéja mögé menekült, hogy újraélje boldog napjait, de elméje váratlanul egy ősi történet eseményeit kezdte el felidézni. Mint valami avatatlan mozigépész, aki rossz filmet fűz be a vetítő masinába, megzavarva ezzel a nagyérdemű nyugalmát. Idegen harcosok csoportját látta maga előtt. Tollforgós sisakok, aranyló mellvértek és térdet alig érő bíborszín harci ruhák sorát. Éppen azon iparkodtak, hogy lángba borítsák a nagy Király városát, s a Szentélyt, melyet dávidi mintára a valaha élt legbölcsebb uralkodó épített. A pompás város utcáin menekülők, haldoklók, idegen gyilkosok, s önön népük fiait pusztítók kavalkádja töltötte meg, melyet oly elevenen rajzolt elé a képzelet, hogy szinte megrettent tőle. Miért ólálkodik most e régmúlt ily közel, hogy megzavarja az örömteli pillanatokról való merengést? Hírtelen szívébe hatolt a felismerés. Ez a ma rettenete. Csak éppen mintha egy közepes képességű rendező, kicsit átírva az eredeti történetet, igazítva némiképp a szereplők nacionáléján, s a színhelyeken, egy ősrégi színdarab felújításába fogna. Dániel próféta is így birkózhatott egyszer régen a káldeusok földjén a látomások nyomában járó elmét-lelket morzsolgató állapottal…

-----

Az öregember szempillája egy pillanatra megrebbent az újabb sirály-hangra, mely megfosztotta őt e bús-borongós képek mozaik darabkáitól. Gondolatai azonban hamarosan újra a múltba rebbentek, miközben mocorgott egy kicsit, hogy meggémberedett tagjai számára enyhet találjon. Széles karimájú fekete kalapja szolgált lapos párna gyanánt. Jótékony kezek által leterített ócska ruhaneműk kicsiny halmán hevert, mely alig-alig tompította a kövekből csontjaiba hatoló fagy leheletét. Sötét ruhája több helyen is elszakadt, valaha fehér ingét törött gombok tartották össze. Nadrágján, a térde tájékán, vörös foltok éktelenkedtek, húséges bizonyítékát adva az őt puskatussal mozgásra bírók kegyetlenségének. Nyakkendőjét valahol menetközben elvesztette, hogy miként, arra maga sem emlékezett.

Talán akkor történt, amikor arra a rettenetes teherautóra kellett felkapaszkodnia, hogy azután itt a régi zsinagóga előtt az utca porába lökjék. Nem csak őt. Több hasonló korú férfit, s asszonyt. Apró gyermekeket és ifjakat. Várandós anyukát. Bottal járó nyomorultat.

Éveinek súlyát soha nem érezte oly megterhelőnek, mint éppen most. Ezen a rút, fény és belátható jövő nélküli téli napon. Minden egyes ízülete külön-külön fájdalomtól izzott. De mi volt ez a szívét szorongató gyötrelemhez képest. A falra meredt csendes beletörődéssel, mint aki eleget élt már a földi létben. Inkább vágyódott Ábrahám kebelébe, mint az őt körülvevő monoton borzalmak világába. Amióta durva kezek belökdösték e kriptává változtatott hodályba, nem nagyon érdekelte a környezete. Nem ismert a körülötte egymással csendben diskuráló, de leginkább elhaló hangon agonizáló többszáz emberi lényből egyetlen egyet sem. Rá sem vetett senki egy kósza pillantásnál egyebet, azóta, hogy e humán massza részévé vált ő maga is. Amikor leroskadt a jeges fal mellé. A nevenincsek egyikeként. Itt mindannyian egyik percről a másikra éltek. Kevés idő, tér, lehetőség jutott a másikkal való törődésre. Néha egy-egy közéjük lökött, naiv lélek, a közönytől még meg nem fertőzött újonc próbálta magára ölteni az evangéliumi szamaritánus köntösét. A bizalmatlanság, ez az össznépi métely azonban hamar gátat vetett az igyekezet elé. Így hevertek egymás mellett idegenként. A saját népük fiai között.

------

Azt a nevet mormolta magában, mely mögött egész addigi világa rejtőzött. „Örökkévaló! Ha rátekintenél a te népedre, akinek mindig kész voltál megbocsátani! Te soha nem hagytad el a te örökségedet!” Kissé meggörbedt ujjait lassan végighúzta a nyirkos falon. Körülötte hirtelen megélénkült a reményvesztettek tömege. Apátiájuk ismeretlen izgatottsággal telt meg. Idegenszerű hangok foszlányai hatoltak a fülébe. Egyik-másik döbbenetes módon kacagásra emlékeztette, míg némely leginkább a visszafojtott zokogáshoz volt hasonlatos. Sirály asszonyság siránkozással elegy kiáltásai már-már emberfeletti méretet öltöttek. Hirtelen valami tompa tárgy érintette meg az öregember csontos, reszketeg vállait. Egy halk férfihang ismeretlen nyelven noszogatta a felé fordulásra. Végtelennek tűnő lassúsággal engedett a beszélő akaratának.

Egy idegen uniformisba burkolódzott, géppuskás alak rajzolódott ki a félhomályban. Meggyötört küllemű, fura fejfedőjének elején ötágú csillag. Biztosan nem Dávidé. Szája szegletében félszeg mosoly. Egyenruhája mosoda után, feketéllő körmei mosdószappan után kiáltottak. Mégis volt benne valami emberi. A borostás, fáradtságtól gyűrött arcból csillogó égkék szemek bámultak megilletődötten a rongykupacon heverő, múmiaszerű alakra. A katona mögött egy újabb személy bukkant fel, magára vonva a csodálkozó öregember tekintetét.

Egy leány. Egy barnahajú, szép leány. Ruhája gyűrött, sok számmal nagyobb csizmájára sár tapad. Hosszú göndörkés vörös fürtök kandikálnak ki egyszerű gyapjúsapkája rejtekéből. Szeméből könny pereg. Törékeny testét zokogás rázza. Vagy tán kacagás. Ez is, az is. A közeledő szép idegen most valami egészen megfoghatatlan dolgot suttog. „Nagyapa!” Ez a hang. Milyen csalóka káprázat ez? Vagy talán… Az Örökkévaló letekintett az öreg Stern siratófalára…

 

 

 

 

FEL