Németh András 

Sor(s)leltár

2025.10.25.

Nagybátyánk hegedűvel szállt fel a messzire indult
szénkocsiforma vagonba, remélve, a hangszere tud majd
némi vigaszt cincogni fülekbe, a macskaegér kor
vérkandúrjaitól menekülni vagy elbujkálni se képes
tisztes öreg rokonoknak. Mást minek is vigyen el. Hol
köt ki a többi utassal, mit követelnek a germán
tisztek a Deutsch névben szentül megbízva keresztelt
nyelvzseni művésztől, tőle, magyartól, azt a mosolygó,
túl hamisan fuvolázó őreik elhazudozták,
elsunnyogták. Később, hallva az áriafüzért
visszaadó játékát egy Mozart operából,
elvették a nyirettyűjét, meghagyva a száját,
bár azt a mozdonyuk éles füttyei rendre lenyomták
megfulladni a csend tengermélyére. Az ének
ritka ajándék lett, dúdolni azért valahogy még
csak megpróbált. Azt gondolta, az angyali Schubert
nagybőgőseregének húrjai sem simogatnak
már úgy ujjakat, mint régen, szétnyűve enyésznek
némán. Fémszálak szimfóniaforte magányát
döbbenetig fokozó sikolyából az marad emlék,
mit réz, vas fonadékon túl majd szív tesz örökké
zengő, szférazenévé. Ezzel a lelkivilággal
fut be szerelvényük poklok szörnypoklainál még
szörnyűbb helyre, a rámpák mellett Birkenaut hall
harsányan kiabáló ördögtől, aki most jött
szent szavakat megvédeni testében, ha halált kell
minden pillanatában megzaboláznia, és vár,
vár a kegyetlenség hónapjaiban letepertként,
mígnem tiszta tanúemberré léphet elő, föld,
ég bíráira bízva magát. Túlélve a vészt, több,
mint létglória, ércidegeknél már maradandóbb.
Mert hazajött, bizonyítja a múltat. Vesz, de egy új hegedűt,
meg nekem elmondhat mindent, nyolcvan körül, oly büszkén.

 

(Most, háromnegyed évszázad múltán köszönöm, hogy
tudhatok erről, boldog elődöm. Véred a vérem.)