IRODALOM

Révész Béla  

A völgyben

Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám

2024.06.07.

 

Esteledik. Az Avenue széles testén nyugtalankodik az élet. Fáradt omnibuszok erőlködve cipelik magukat. Vágtató automobilok össze-vissza iramodnak. Angol trapperek luxuskocsikat röpítenek. Autóbusz-bárkák nyekkenve ugrándoznak. Óvatos emberkék táncosan szökkennek kocsisikátorokból kocsisikátorokba. Nyargal, bomlik most minden.

Fátyolokat bontogatnak az utca fölött, finom, barnuló fátyolokat, párkányok szaggatják, vagdossák őket és foszlányosan, álmos terpeszkedéssel megülnek a meredek falakon. A lámpák még nem égnek, a homály ringatja kövér testét a palotaglédák között és összemossa a kavargó, különködő életet.

Állok az Avenue torkolatában, a tekintetem lomha, mint a nyári este, mely reám hajol, gondolat-útjaimon döcögve, akadozva mozdulnak a terhes sejtelmek. És hull alá a fátyoleső, a tornyokat meglapítja, a szögleteket kigömbölyíti, mélyedéseket beágyaz, cirádákat elnyel; fekete ormok tartják az eget, hogy le ne szakadjon. Olyan az Avenue most, mint egy titokzatos óriási völgy... Körülöttem talán más világok nyugtalankodnak, de ez itt az élet útja; a nagy országúton emberkék jajgatva, kacagva karikáznak elém, bujdosók kúsznak fölfelé a komor hegyeken. Állok a völgyben, két lázas szem kigyullad a homályban és közelednek felém, sugarai beléfogóznak a szemembe, verik a tekintetemet és én megkábulva várom a szörnyeteg rámtörtetését. Kongatnak a hegyek fölött, ezer titkos hang trillázva őrjöng a völgyben. A két beteg szem pillanatról-pillanatra nagyobbodik, sugárkévék hunynak el, lobbannak föl bennük, az eszméletem mozdulatlan, mint más boldogabb emberek fölött a végzet és amint a szörnyeteg rám ordít és iromba testét ugráltatja felém, már csak az egy érzés mossa elszoruló szívemet, hogy ez a rém, akivel egyszer csak találkozunk. És zsákmányos ujjongással rám rohan...

Én már nem vagyok, sötét vizek dajkálnak és úsztatnak. A nagy bánatok már nem az enyémek, a sóhaj, amely őrjítő forróssággal forralta az agyamat, elszállt belőlem és nem dobog a szívem, a gondolatvívódásra hajszoló mementó. Nincs velem többé senki, semmi, a sirámokat, amik tovább is nyögnek körülöttem, nem hallom, megnyíló lelkek hiába mutogatják a szomorúbb ábrázatukat, nem látom, remegő gondolatok hiába keresik az én koponyámat, gondolathullákat ölelnek. Beleroskadt testembe az élet. Csillagtalan éjszakákon átvándorolgat egy halott. Beh jó meghalni...

Valami husángolja az agyvelőmet, kegyetlen ököl ütögeti a szívemet és az halkan visszadobban. A szemem lehunyva, mégis kiszakad a sötétség és világosság dereng az arcom fölött, ólomtömbök görögnek le a szemhéjamról, ifjú apácák mosolyognak a szemembe. Fehér párták libbennek fölöttem, krizantémábrázatok fölsuhannak és rátáncol képzeletemre a fehérség orgiája. Méla, sugaras fehérségek úsznak előttem, liliomos fátyolok egyszínű szivárványokat ringatnak, de ez a fehérség skálája, melyben lüktet - mint az álmodó Boticelli-képeken - az egy érzés misztikus variálódása, melyből kiénekel - mint a Chopin-noktürnökből - az egyetlen dalmotívumnak zokogó és csapongó csendülése. Szárnyas főkötők, havas ábrázatok sokasodnak és a szemhéjamra rászáll az összeszüremlett fehérség. Lecsukja a szememet és nem látok, de fehér káprázatok ringanak előttem. Kifehéredik az opálköd, titkos gondolatok kihajolnak belőle és a szeplőtlen színek örvényéből egy fehér ábrázatot küldenek felém. Elém száll, megáll és rám hajol. Elfordítom a fejemet...

Nehéz karom végigvonszolódik a takarón, gyönge ujjaim fáradtan siklanak le a mellemen, lereszketnek a derekamon, csöndesen gyáván súrolom a testemet és öt szegény ujjam lebukdácsol a semmibe. A lábamat elvágták. Valamit elvesztettem, amitől könnybe süllyed az eszméletem. Beh jó meghalni... érezni a pillanatot, amikor vágyva és szállva átszédülünk a megágyazott ismeretlenségbe. A halál kegyes és nyájas, jó kezével megsimogatja a megbomló koponyákat, kicsúfolt csontváztestét pedig puhán betakarja leplével és ránk borul, egyszerűen, szerelmesen, mint az asszony, akitől mindent várunk. Milyen öblös ez a lepel, mennyi ember érzi suhanását, elkaroló bűvösségét, baktató nyomorultak hányan csoszognak, kocognak a nyomában? Mennyi ténfergő áldozza fel magát hajnalról hajnalra, kívánja meg zökkenőtől lelki zökkenőig a kívánatosságot és döcög, egyre döcög élve, de holtan a hosszú évutakon? Szánjuk és szeressük az emberárnyékokat és higgyünk a szomorúságukban, mely meggyávul, ha a pillanat integet. Aki meg akar halni, akkor hal meg, amikor két karjába először beléfonódik a megálmodott démon - innentől vele marad, az örömös gondolatot elkapja, amikor ébred, a kacajt megfojtja, amikor csendülne és szatírfejével átfúrja a misztériumokat, amikor fehéren terjengenek a megvert képzelet fölött...

Messzi tájékokról sápadt hullámhegyek hintáznak felém. Elbuknak, magasra hágnak, sugaras örvények kitárják a méhüket és fehér asszonyfantomok szállnak föl a mélységekből. Egymásra suhannak, egymáshoz lengenek és megring előttem a fantomsokaság, mint a vihartól megingatott májusi akácerdő. Én láttam már ilyen fehér ábrázatokat. Régen volt. Akkoron. A fehér azáleák, a fehér orgonák akkor ingatták hímporos fejüket és én részegen bandukoltam a tavaszi utcákon. A harmatos aszfalton, a csillogó kávéházi ablakok mögül, napsütötte balkonokon, robogó kocsikról fehér arcok kandikáltak felém és a szívem nagyokat dobbant, a mellem hengeresre dülledt s boldogan, betegen karolgattam az ostromos levegőt. Teli vont hintve a város egy asszony ábrázatával, a legfehérebb arc halovány titkaival... Valaki megszületett bennem, akit magammal hoztam, aki megbújt a gondolataim mögött és nem sodort, a rugaszkodó évek során, a szerelmes utakra. De aztán megrázott. A vérem ömlésével nyújtózott el egyszerre a testemben, belefeküdt a koponyámba, belefonódott a karomba, kiült a szemembe, két vállamat páncélosan kifeszítette és szűz férfiszívemet, hosszú idők sóvárgásával, buján-mámorosan, megcsókolta. Beleépült a lelkembe egy ábrázat, melynek bánatossága, öröme, vad grimasza, minden játékossága lendítette, bontogatta fantáziámat. És meggyűlöltem a dalt, ha elérzékenyedett tőle, áldoztam meghitt gerjedelmekkel, az alkony előtt, ha árnyékaival szorosabbra fogott bennünket és virágot küldtem, terhes éjszakán, a leánynak, ha az arca hasonlított az ő arcához...

Megnyomorodtam. Bénán, leterítve, még vonaglik az eszem és agyvelőcsápjaim, irgalmatlan karmokkal, lehántják képzeletemről a mesélő, fehér fátyolokat. Koponyámba újra befut a rejtelmes forróság és tekintetem elé ringatja a mélyszemű, karoló démont. Szfinx-testével végighurcolódik a testemen, szikkadtajkú csókjaitól reszket az ajkam, meghömpölyög és tétován, lomhán úszik a vérem. Elfáradtam. Várom a roskadást, a diadalmas kriptakezet, mely tenyerével lefogja és eloltja az agyamat. Már csak ketten vagyunk, én és a halál, de nem hajol már fölém, már nem gyújtogatja a pici, részeg sejtelmeket, csak kereng fölöttem, csak kívántatja magát, mint a bűvös asszony, akinek minden titkát egyszer megismertük...

Meg fogok halni. Eltűnök, mielőtt vidám és dühös ujjak felém emelkedhetnének; ép és erős maradok, ha mások megbámulnák csonkaságomat. A szomorúságom izenjen nekik? mankós próbálkozásomról meglássák vergődésemet? álljam a tekintetüket, mely a könnyekért veri a szememet? lássam ábrázatukon meglibbenni a szánalomlárvát, mely mögül a gúny, a csúfolódás vigyorog? És akiket szeretek, csúnyán, betegen eléjük menjek? A nagy idegenség, mely övez, most eltakar, nem fog elereszteni; méhében egy titokvilágnak jól beágyaztak engem. Ha az isten lakna a szemükben és idelátnának? Ha a jó szívük összenőne és együtt dobognának, hogy meghalljam, hogy higgyek nekik, hogy akarnak engem? És én elindulnék... egy este.

Egy este... amikor a bágyadt délután belekarol az alkonyatba, amikor az esti hajnal, buja nyújtózással beledől az estébe. És meghatódik minden, méla lesz az ég, fáradtak a fák, szomorkodó fantomok remegnek az utcákon, görnyedten lapulnak a paloták, összezsugorodnak a kicsiny szobák és a méhükben kiválasztott emberkék egymás szívét nézik. Nehézfejű ciprusok bólongatnak felém... az én estéim. Csöndben - a csillagok most gyúlnak ki - csókolnak engem, könnyek között - most tűnik el az alkony - karolnak engem és barna fejemre lepihen a legfehérebb arc s egymásba omlunk. Két forró fej körül széthajolnak a falak, halkan, szelíden megnyílnak a szobák, paloták, emberek nesztelenül elbujdosnak, regés énekek húznak a levegőben, borzong az égbolt, holdas palástját felölti és ránk száll, csak miránk, ezerszemű, szikrázó, ékes sátorával.

Este van... Bénán, hazafelé kocogok. A hold rám süt és sugárruhát sző a falábamra; sorvadt, vékony árnyék ugrándozik mellettem. Cipelem, küldöm haza magamat. Vár engem az anyám, idelüktet a szíve. Besántikálok a kapun és bekukucskálok az ablakon. Nincs senki a szobában. Bicegve, surranva belököm nyomorék magamat. Leülök az asztal mellé, mosolyosra játszatom vonagló arcomat és illegetem magam. Az anyám két karja ráröpül a nyakamra, megfürdet a csókjaival és nógat, rángat, hagy lásson egészen. Az asztal alatt az eleven lábam kétségbeesetten kulcsolja a holt lábamat. Az anyám két karját érzem, a birkózó, az acélos, a győzelmes karokat. És fölemel, fölállít és megnéz. A nyakamba borul szegény:

- Én szép, erős fiam...

 

 

 

FEL