Jerome David Salinger (1919-2010)
Ficánka bácsi Connecticutban
Szöllősy Klára fordítása
2022.11.01.
Majdnem három óra lett, mire Mary Jane végre megtalálta Eloise házát. Minden tökéletes rendben ment, magyarázta Eloise-nak, aki kijött eléje a kertkapuhoz, abszolúte pontosan emlékezett az útra, amíg le nem tért a Merrick Parkwayről.
– Merritt Parkway, szívem – helyesbített Eloise, és emlékeztette Mary Jane-t, hogy már kétszer megtalálta a házat; de Mary Jane valami érthetetlent nyafogott a papír zsebkendőiről, és visszaszaladt a kabrioléjához. Eloise feltűrte teveszőr kabátja gallérját, hátat fordított a szélnek, és várt. Mary Jane kisvártatva visszajött, papír zsebkendőbe fújta az orrát, még akkor is izgatottnak látszott, sőt határozottan pocsékul nézett ki. Eloise vidáman közölte, hogy az egész rohadt ebéd odaégett, borjúbrizestül, mindenestül, de Mary Jane azt mondta, mindegy, úgyis evett útközben. A ház felé menet Eloise megkérdezte Mary Jane-től, hogy szabad napja van-e. Nem egészen az, felelte Mary Jane; csak az a helyzet, hogy Mr. Weyinburgnek herniája van, és otthon maradt Larchmontban, és Mary Jane viszi ki neki a postáját minden délután, és egyúttal megír neki egy-két levelet. Megkérdezte Eloise-t:
– Mondd, voltaképpen mi az a hernia?
Eloise a töppedt hóba dobta a cigarettáját, és azt mondta, pontosan ő se tudja, de azt hiszi, Mary Jane-nek nem kell attól tartania, hogy neki is lesz.
– Ahá – mondta Mary Jane, és azzal bementek a házba.
Húsz perccel később az első szódás-jeges whiskyjüket szopogatták a nappaliban, és úgy beszélgettek, ahogy többnyire vagy talán kizárólag csak régi kollégiumbeli szobatársnők szoktak egymással társalogni. Még ennél is szorosabb kötelék fűzte őket össze: egyikük sem végezte el az egyetemet. Eloise a második év közepén, 1942-ben hagyta ott a kollégiumot, egy héttel azután, hogy rajtakapták egy katonával harmadik emeleten a bezárt liftben. Mary Jane ugyanannak az esztendőnek, ugyanannak az évfolyamnak jóformán ugyanabban a hónapjában hagyta abba az egyetemet, és férjhez ment egy Jacksonville-ben, Floridában állomásozó repülőkadéthoz a nyurga fiú – megszállottja volt a repülésnek – a Mississippi állambeli Dillből származott, és háromhavi házaséletük két hónapját börtönben töltötte, mert megszurkált egy tábori csendőrt.
– Nem. Vörös volt a szentem – mondta Eloise. A sezlonon hevert, vékony, de feltűnően szép lábát bokában összefonva.
– Én úgy hallottam, hogy szőke – ismételte Mary Jane, aki az egyenes hátú kék karosszékben ült. – Az a Hogyishíjják égre-földre esküdözött, hogy igazi szőke.
– Haha, igazán? – Eloise ásított. – Mondhatnám a szobában voltam, amikor befestette. Mi az? Elfogyott a cigaretta?
– Semmi baj, van egy bontatlan csomagom – mondta Mary Jane. – Hova a fenébe bújt? – Táskájában kotorászott.
– Az a hülye szobalány – mondta Eloise, de nem mozdult a sezlonról. – Két nagy karton cigit raktam le az orra elé, alig egy órája. Lefogadom, egy perc múlva bejön, és megkérdi, mit csináljon vele. Hol is tartottam?
– Thieringer – súgta Mary Jane, és rágyújtott a sajátjából egyre.
– Ja igen. Pontosan emlékszem. Előző este festette be, mielőtt férjhez ment ahhoz a Frank Henkéhez. Emlékszel még Frank Henkére?
– Úgy-ahogy. Olyan kis nyamvadt közlegény volt, nem? Irtó ronda.
– Ronda, az nem szó! Úgy nézett ki, mint egy mosdatlan Lugosi Béla.
Mary Jane hátravetette a fejét, és röhögött.
– Isteni – mondta, és visszalendült ivóhelyzetébe.
– Add ide a poharadat! – mondta Eloise, harisnyás lábával a földre huppant, és fölállt. – Igazán hülye az a nő. Úgy rábeszéltem, hogy jöjjön ki ma hozzánk, még Lew-t is rávettem, hogy udvaroljon neki. Most már sajnálom, hogy... te, hol szerezted azt a bigyót?
– Ezt? – kérdezte Mary Jane, és megérintette a ruhája nyakába tűzött kámeabrosst. – Hisz ezt már az iskolában is hordtam, az isten megáldjon! Anyámé volt.
– Te jó ég! – Eloise megállt, kezében az üres poharak. – Nekem az ég-egyvilágon semmi vackom nincs. Ha Lew anyja egyszer meghal... ha ugyan meghal!... biztos valami ócska monogramos csákányt hagy rám, vagy valami affélét.
– Milyenbe vagytok mostanság?
– Ugyan, ne röhögtesd ki magad – mondta Eloise a konyhába menet.
– Ez igazán az utolsó! – szólt utána Mary Jane.
– Frászt az utolsó. Ki hívott föl kit? És ki késett két órát? Most nem mozdulsz innét, amíg meg nem untalak. Ördög vigye a koszos karrieredet!
Mary Jane megint hátravetette a fejét, és röhögött, de Eloise már eltűnt a konyhában.
Mary Jane-nek nem volt lelkiereje ahhoz, hogy egyedül maradjon egy szobában. Felállt, és az ablakhoz lépett. Félrehúzta a függönyt, csuklóját az ablak üvegtábláit elválasztó lécnek támasztotta de piszkosnak érezte , elvette kezét a lécről, ledörzsölte a másik kezével, aztán kihúzta magát. Kinn a mocskos latyak szemlátomást fagyott. Mary Jane elengedte a függönyt, visszasétált a kék fotelhoz, elhaladt két jól megrakott könyvespolc előtt, de még a címeket se nézte meg. Leült, kinyitotta retiküljét, elővette a kézitükrét, és a fogát nézegette. Becsukta a száját, és a nyelvét erősen végighúzta felső fogsorán, aztán újra megnézte.
– Irtóra fagy odakinn – mondta a belépő Eloise felé fordulva. – Tyű, de gyorsan megjöttél. Szódát nem is tettél bele?
Eloise megállt az ajtóban, mindkét kezében egy-egy tele pohár. Mutatóujját előreszegezte, mint a puskacsövet, és kijelentette:
– Senki se mozduljon! A ház be van kerítve.
Mary Jane nevetett, és eltette a tükröt.
Eloise odahozta az italt. Mary Jane poharát bizonytalan mozdulattal rátette az alátétre, a magáét a kezében tartotta. Újra végigdőlt a sezlonon.
– Mit gondolsz, mit csinál odakinn az a lehetetlen némber? Ül a széles fekete ülepén, és A talár-t olvassa. Leejtettem a jégtartót, mikor kivettem a frizsiderből, mit gondolsz, mit csinált? Éppen csak hogy bosszúsan fölnézett.
– Ez az utolsó pohár, de igazán – jelentette ki Mary Jane, ahogy utánanyúlt. – Te, ide hallgass! Tudod, kivel találkoztam a múlt héten? A Lord & Taylor első emeletén?
– Hm-hm – köhécselt Eloise, díványpárnát gyűrve a feje alá. – Akim Tamiroff-fal?
– Kivel? – kérdezte Mary Jane. – Ki az?
– Akim Tamiroff. Filmsztár. Mindig azt mondja: „Jó vicc, hahh!” Imádom... Az egész házban nincs egyetlen rendes díványpárna... No, kivel találkoztál?
– A Jacksonnal. Azzal, aki...
– Melyikkel?
– Nem tudom. Azzal, amelyik velünk járt pszichológiára, és amelyik mindig...
– Mind a kettő velünk járt pszichológiára.
– Hát szóval az, akinek olyan rémes...
– Ahá, Marcia Louise. Én is összefutottam vele egyszer. Lyukat beszélt a hasadba?
– De még mennyire! De tudod, mit mesélt? Dr. Whiting meghalt. Azt mondja, levelet kapott Barbara Hilltől, és Barbara írta, hogy a Whiting rákot kapott tavaly nyáron, és meghalt, meg minden. Alig harminc kiló volt, mikor meghalt. Hát nem szörnyű?
– Nem.
– Eloise, te cinikus vagy.
– Hm. És még mit mondott?
– Ó, most jött vissza Európából. A férje Németországban vagy hol állomásozott, és ő is vele volt. Egy negyvenhét szobás kastélyban laktak, egy másik házaspárral, és tíz-tizenkét cseléddel. Külön hátaslova volt, és az inasuk azelőtt Hitler magánlovászmestere volt, vagy mi a szösz. Jaj, és aztán mesélni kezdte, hogy egy színes katona majdnem erőszakot követett el rajta. Ott helyben, a Lord & Taylor első emeletén kezdte mesélni... hisz ismered a Jacksont. A férje sofőrje volt, azt mondja, és egyszer a piacra vitte őt, vagy hova, és azt mondja, úgy megijedt, hogy nem is...
– Várj egy percig. – Eloise felkapta a fejét, és nagyot kiáltott: – Ramona, te vagy?
– Én – felelte egy kislányhang.
– Kérlek, csukd be az előszobaajtót! – kurjantott Eloise.
– Ramona hazajött? Jaj, alig várom, hogy lássam. Tudod, hogy nem láttam, amióta azt a...
– Ramona! – ordította Eloise behunyt szemmel. – Menj ki a konyhába, és kérd meg Grace-t, húzza le a hócipődet.
– Rendben – szólt Ramona. – Gyere, Jimmy!
– Jaj, alig várom, hogy láthassam – ismételte Mary Jane. – Jesszusom, nézd, mit csináltam! Jaj de sajnálom, El!
– Hagyd csak! Hagyd! – szólt rá Eloise. – Úgyis utálom azt a vacak szőnyeget. Mindjárt hozok neked még egy pohárral.
– Ne, ne, nézd, hisz több mint a fele megvan! – És Mary Jane felmutatta a poharát.
– Igazán? – mondta Eloise. – Adj egy cigit!
Mary Jane odanyújtotta cigarettáját, és megismételte:
– Igazán alig várom, hogy lássam. Kihez hasonlít most?
Eloise gyufát gyújtott.
– Akim Tamiroffhoz.
– Nem, de igazán.
– Lew-hoz. Kiköpött Lew. Ha az anyósom is itt van, úgy néznek ki együtt, mint a hármas ikrek. – Eloise nem ült föl, hevertéből átnyúlt a dohányzó asztalka távolabbi sarkán asztagba rakott hamutartókhoz, sikeresen leemelte a legfelsőt, és a hasára tette. – Nekem is kéne valaki, aki hasonlít hozzám. Például egy spánielkölyök, vagy valami efféle.
– És hogy van most a szeme? – kérdezte Mary Jane. – Úgy értem, nem romlott tovább, vagy valami?
– Még csak az kéne! Nem hiszem.
– És mondd, lát egyáltalán szemüveg nélkül? Úgy értem, ha éccaka fölkel, és vécére kell mennie, példának okáért?
– Azt nem hajlandó megmondani. Rémesen titkolózó.
Mary Jane megfordult a székében.
– Szervusz, Ramona! Jaj de édes a ruhád! – Letette a poharát. – Fogadok, nem is tudod, ki vagyok.
– Dehogynem tudja. Mondd meg, Ramona, ki ez a néni?
– Mary Jane – felelte Ramona vakarózva.
– Remek! – lelkendezett Mary Jane. – Gyere ide, Ramona, puszilj meg!
– Ne vakarózz! – szólt rá Eloise.
Ramona abbahagyta a vakarózást.
– No, nem puszilsz meg, Ramona? – unszolta Mary Jane.
– Nem szeretek idegenekkel puszilkózni.
Eloise kuncogott, aztán megkérdezte:
– Hol van Jimmy?
– Itt van.
– Ki az a Jimmy? – kérdezte Mary Jane, Eloise-hoz fordulva.
– Istenem, hát az udvarlója! Egy test, egy lélek, követi, mint az érnyék. Csuda izgalmas.
– Igazán? – lelkendezett Mary Jane, és előrehajolt. – Szóval udvarlód is van, Ramona?
Ramona szeme a rövidlátóknak való vastag szemüveg mögött egyetlen villanással sem viszonozta Mary Jane lelkesedését.
– Mary Jane kérdezett valamit, Ramona – szólt rá Eloise.
Ramona beledugta a mutatóujját széles, pisze orrába.
– Hagyd abba! – szólt rá Eloise. – Mary Jane azt kérdezte, van-e udvarlód.
– Van – felelte Ramona, az orrában vájkálva.
– Ramona, hagyd ezt abba, de azonnal! – rivallt rá Eloise.
Ramona leeresztette a kezét.
– Hát ez igazán nagyszerű – mondta Mary Jane. – Hogy hívják: Megmondanád a nevét, Ramona? Vagy titok?
– Jimmy – mondta Ramona.
– Jimmy? Jaj de szép név! És milyen Jimmy, Ramona? Mi a családi neve?
– Jimmy Jimmereeno – mondta Ramona.
– Állj nyugodtan – szólt rá Eloise.
– Ejha, ez aztán a cifra név! És hol van most Jimmy? Nem mondanád meg, Ramona?
– Itt van – mondta Ramona.
Mary Jane körülnézett, aztán megint Ramonára tekintett, mézesmázos mosollyal:
– Hol, csillagom?
– Itt –ismételte Ramona. – Fogom a kezét.
– Nem értem – fordult Mary Jane Eloise-hoz, aki utolsó korty whiskyjét itta.
– Énrám hiába nézel – mondta Eloise.
Mary Jane megint Ramonára tekintett.
– Ahá, már értem! Jimmy csak egy elképzelt kisfiú. Jaj de cuki! – Mary Jane szívélyesen előrehajolt. – Szerbusz, Jimmy! – mondta.
– Veled nem áll szóba – mondta Eloise. – Ramona, mesélj Mary Jane-nek Jimmyről.
– Mit meséljek neki?
– Állj rendesen... Szóval mondd el, hogy milyen.
– Zöld a szeme, a haja fekete.
– És?
– Nincs mamája, se papája.
– És?
– Szeplője sincs.
– És mije van?
– Kardja.
– Hát még?
– Nem tudom – mondta Ramona, és megint vakarózni kezdett.
– Hát ez istenien hangzik! – lelkendezett Mary Jane, és még jobban előrehajolt a székében. – És mondd, Ramona: Jimmy is levetette a hócipőjét amikor bejöttetek?
– Jimmy csizmában jár – felelte Ramona.
– Isteni! – fordult Mary Jane Eloise-hoz.
– Könnyű neked. Én egész nap ezt hallom. Jimmy vele eszik. Vele fürdik. Vele alszik. Ramona az ágy legszélén fekszik, nehogy megnyomja Jimmyt, ha megfordul álmában.
Mary Jane olyan képet vágott, mint aki mérhetetlenül meg van hatva a hallottaktól; beharapta az alsó ajkát, aztán kieresztette és megkérdezte:
– Ugyan honnét szedte ezt a nevet? Talán valami szomszéd gyereket hívnak így?
Eloise ásítva rázta meg a fejét.
– A szomszédban egyáltalán nincs gyerek. Senkinél. Engem Termékeny Terkának csúfolnak a hátam mö...
– Mama – szólalt meg Ramona. – Kimehetek játszani?
Eloise ránézett: – Hiszen csak most jöttél be!
– De Jimmy ki akar menni.
– És miért, ha szabad kérdeznem?
– Kint hagyta a kardját.
– A fene egye meg őt is, meg a kardját is – mondta Eloise. – Nem bánom. Vedd föld a hócipődet, és eredj.
– Elvehetem eztet? – kérdezte Ramona, és a hamutartóból kivett egy elhasznált gyufát.
– Ezt. Viheted. De ne menj le a kocsiútra, kérlek.
– Pápá, Ramona! – zengte Mary Jane dallamosan.
– Szia – mondta Ramona. – Gyere, Jimmy.
Eloise talpra ugrott.
– Add ide a poharad!
– Nem, igazán, El. Már réges-rég Larchmontban kéne lennem. Mr. Weyinburg igazán olyan aranyos, nem szeretném, ha...
– Hívd föl, és mondd, hogy meghaltál. No ereszd már el azt a vacak poharat.
– De igazán. El, és olyan szörnyen jeges az út! És alig van fagyálló folyadék a hűtőben. Szóval ha most nem...
– Fütyülj a jégre! Telefonálj neki! Mondd, hogy meghaltál, és külföldön vagy eltemetve! És add ide a poharadat!
– Na jó... Hol a telefon?
– A-arra látták utoljára! – mondta Eloise. Felkapta az üres poharakat, és megindult az ebédlő felé.
Megállt a nappali és az ebédlő közt az ajtóban, és dobbantva megperdült a tengelye körül. Mary Jane kuncogott.
– Szóval azt mondom, te nem ismerted igazán Waltot – mondta Eloise háromnegyed ötkor; hanyatt feküdt a padlón, két kicsi melle közt egyensúlyozva poharát. – Ő volt az egyetlen fiú, akit valaha ismertem, akin nevetni lehetett. Úgy értem, szívből nevetni. – Felnézett Mary Jane-ra. – Emlékszel arra az estére, az utolsó évünkben, mikor az a dilis Louise Hermanson berontott a szobánkba abban a fekete melltartóban, amit Chicagóban vett?
Mary Jane vihogott. A sezlonon hasalt, szemközt Eloise-zal, álla a karfán, pohara a földön, elérhető távolságban.
– Hát szóval úgy tudtam nevetni Walton is – folytatta Eloise. – Megnevettetett, ha beszéltünk, ha telefonáltunk, de még levélben is meg tudott nevettetni. A legjobb az egészben az volt, hogy nem is próbált viccelni... csak úgy magától vicces. – Fejét Mary Jane felé fordította: – Te, dobj ide egy cigit, jó?
– Nem érem el – felelte Mary Jane.
– Fújd föl magad! – Eloise megint a plafont bámulta. – Egyszer elestem – folytatta. – Mindig a buszmegállónál vártam rá, a főposta előtt, és egyszer késett, akkor jött, mikor a busz már éppen indult. Spuriztunk a busz után, és én elestem, és megrándítottam a bokámat. És Walt azt mondta: „Szegény Ficánka bácsi.” A bokámra értette. Úgy nevezte, hogy szegény öreg Ficánka bácsi... Istenkém, de édes volt!
– Lew-nak nincs humorérzéke? – kérdezte Mary Jane.
– Tessék?
– Lew-nak nincs humorérzéke?
– Mit tudom én! Azt hiszem, van. Szokott nevetni vicceken meg olyasmiken. – Eloise fölemelte a fejét, fölvette melléről a poharat, és kortyolt belőle.
– Hát az még nem minden, ugye – jegyezte meg Mary Jane. – Úgy értem, hogy az... nem minden.
– Micsoda nem minden?
– Hát tudod... a röhögés meg minden.
– Ki mondja, hogy az nem minden? – méltatlankodott Eloise. – Te, ha az ember nem akar apáca lenni vagy valami efféle, akkor muszáj röhögni.
Mary Jane vihogott.
– Rémes vagy, Eloise.
– Istenkém, de édes volt az a Walt – merengett Eloise. – Vagy vicces volt, vagy édes. Nem olyan sziruposan, kisfiúsan édes, tudod. Hanem valahogy különlegesen... Tudod, mit csinált egyszer?
– Mit?
– Vonaton mentünk föl Trentonból New Yorkba, pont azután történt, hogy behívták. Hideg volt a kocsiban, és a kabátomat valahogy magunkra terítettem. Emlékszem, Joyce Morrow kardigánja volt rajtam a kabát alatt... Emlékszel arra a cuki kék kardigánjára?
Mary Jane bólintott, de Eloise nem nézett oda, hogy tudomásul vegye a bólintást.
– Szóval Walt a hasamat simogatta, tudod. ... És egyszer csak azt mondta, hogy a hasam olyan gyönyörű, hogy azt kívánná, bárcsak jönne egy tiszt, és parancsolna rá, hogy a másik kezét dugja ki az ablakon. Mert hát azt mondta, tisztességesen akar viselkedni. Aztán elvette a kezét a hasamról, és rárivallt a kalauzra, hogy húzza ki magát. Azt mondta, semmit se utál jobban, mint hogyha valaki nem feszít elég büszkén az egyenruhájában. A kalauz meg azt mondta neki, aludjon tovább.
– Eloise elmerengett egy pillanatig, majd hozzáfűzte: – Tudod, nem is az számított, amit mondott, hanem ahogy mondta. Szóval, érted.
– Beszéltél valaha Lew-nak róla... úgy értem, elmondtad neki?
– Egyszer elkezdtem. De tudod, Lew mit kérdezett elsőnek? Hogy mi volt a rangja.
– És mi volt a rangja?
– Na tessék! – mondta Eloise.
– Nem, hát szóval úgy értem...
Eloise hirtelen felkacagott, hogy a rekeszizma rázkódott.
– Tudod, mit mondott egyszer? Azt mondta, érzi, hogy ő is előlép a hadseregben, csak másféleképpen, minta többiek. Azt mondta, mikor első ízben léptetik elő, rangjelzés helyett letépik a zubbonya ujját, és így tovább. Mire tábornok lesz, azt mondta, anyaszült meztelenül fog ott állni, csak egy gyalogsági gomb lesz a köldökén. – Eloise ránézett Mary Jane-re, aki nem nevetett. – Nem találod, hogy ez rém vicces?
– De igen. De mégis, mért nem mondod el Lew-nak, valamikor?
– Miért? Mert Lew nem elég intelligens, azért – válaszolta Eloise. – Meg aztán hallgass rám, te karrierista nőszemély; ha még egyszer az életben férjhez mész, semmit se mondj el a férjednek. Megértetted?
– De miért? – kérdezte Mary Jane.
– Azért, mert én mondom – felelte Eloise. – A férfiak azt akarják hinni, hogy amíg velük nem találkozott az ember, rókázott, valahányszor hímnemű lény a közelébe került. Nem viccelek. Persze meg lehet nekik mondani egyet-mást. De sose őszintén. Szóval, őszintén soha. Ha azt mondod nekik, hogy egyszer ismertél egy szép fiút, akkor rögtön utána meg kell magyaráznod, hogy túl szép volt. És ha azt mondod, hogy ismertél egy okos fiút, akkor hozzá kell tenned, hogy nagyképű volt, vagy unalmas, vagy valami. Mert ha nem mondod, akkor az orrod alá dörgölik azt a szerencsétlen pókot, valahányszor csak alkalom adódik rá. – Eloise elhallgatott, egyet húzott a poharából, eltűnődött. – Szóval – folytatta azután –, meghallgatnak, és nagyon felnőttesen viselkednek, meg minden. Még intelligens képet is vágnak a dologhoz. De ne ülj föl nekik. Hidd el, amit mondok. Megbánod, mint a macska, aki kilencet kölykezett, ha valaha is elhiszed nekik, hogy intelligensek. Becsszavamra.
Mary Jane csüggedten fölemelte állát a sezlon karfájáról. A változatosság kedvéért most a kezébe támasztotta. Meghányta-vetette magában Eloise jó tanácsát.
– Azt azért nem mondhatja senki, hogy Lew nem intelligens – mondta végül fennhangon.
– Ki nem mondhatja?
– Szóval Lew azért mégiscsak intelligens, nem? – ismételte Mary Jane ártatlanul.
– Ugyan, minek erről annyit beszélni? – sóhajtott Eloise. – Hagyjuk az egészet. Csak elveszem a kedvedet. Mondd, hogy fogjam be a pofám.
– De hát akkor mért mentél hozzá? – makacskodott Mary Jane.
– Jaj, istenem! Magam se tudom. Azt mondta, szereti Jane Austent. Azt mondta, hogy imádja a regényeit. Volt pofája ezt állítani. Mikor összeházasodtunk, akkor jöttem rá, hogy egyetlen könyvét sem olvasta. Tudod, ki a kedvenc írója?
Mary Jane a fejét rázta.
– L. Manning Vines. Hallottad valaha a nevét?
– M-m.
– Én se. És más se. Egyszer írt egy könyvet négy emberről, aki éhen halt Alaszkában. Lew nem emlékszik a könyv címére, de azt mondja, sose olvasott semmit, ami ennél szebben lett volna megírva. Az istenit neki! Ha legalább volna mersze színt vallani, ha azt mondaná, azért tetszett neki, mert négy pókról szól, aki éhen halt egy eszkimó kunyhóban vagy micsodában. Nem, muszáj neki azt mondani, hogy szépen van megírva!
– Nagyon szőrszálhasogató vagy – mondta Mary Jane. – Úgy értem, szőrszálhasogató vagy, de nagyon. Hátha tényleg szépen volt...
– A fejemet teszem rá, hogy nem – mondta Eloise. Egy pillanatig gondolkozott, aztán hozzáfűzte: – Neked legalább van állásod. Úgy értem, hogy te legalább...
– De mondd – kezdte újra Mary Jane. – Mit gondolsz, megmondod neki valaha, hogy Walt meghalt a háborúban? Úgy értem, akkor nem lehet féltékeny, ha tudja, hogy Walt... szóval érted. Hogy meghalt, meg minden.
– Ó, te angyal! Te szegény naiv dolgozó nő! Hisz ez csak antul rosszabb. Akkor hazajáró lélek. Ide hallgass: Lew csak annyit tud, hogy valamikor régen egy Walt nevű jópofa közlegénnyel jártam, akinek jó bemondásai voltak. Azt a világért se mondanám meg neki, hogy meghalt. A világért se! De ha megmondanám, amit nem tennék... ha mégis megmondanám, akkor is azt mondanám, hogy ütközetben esett el.
Mary Jane előretolta az állát a karja fölött.
– El... – kezdte.
– Mi az?
– Mért nem mondod el nekem, hogy hogy halt meg? Esküszöm az életemre, nem mondom el senkinek. De igazán. Mondd el, kérlek!
– Nem mondom meg.
– De igazán, kérlek! Becsszavamra, nem mondom el senkinek.
Eloise megitta maradék whiskyjét, és az üres poharat visszaállította a két melle közé.
– Akim Tamiroffnak se? – kérdezte.
– Nem én, soha! Becsszavamra, soha, senkinek...
– Szóval az ezrede éppen pihent valahol. Két ütközet közt voltak, vagy mi, a barátja szerint, aki megírta. Walt meg egy másik srác egy kis japán kályhát csomagoltak, amit valami ezredes haza akart küldeni. Vagy kivették a pakkból, hogy átcsomagolják... szóval nem tudom. Elég az hozzá, a kályha tele volt benzinnel vagy mivel, és fölrobbant a kezük közt. A másik srácnak csak a fél szeme ment rá. – Eloise sírni kezdett, megfogta az üres poharat a mellén, hogy föl ne dűljön.
Mary Jane lesiklott a sezlonról, a térdén odakúszott Eloise-hoz, és simogatni kezdte a homlokát.
– Ne sírj, El. Ne sírj.
– Ugyan már, ki sír?
– Jó, jó, én tudom, de ne sírj. Úgy értem, nem érdemes. Egyáltalában nem.
Az előszobaajtó kinyílt.
– Ramona visszajött – mondta Eloise orrhangon. – Tégy nekem egy nagy szívességet, Mary Jane! Menj ki a konyhába, és mondd meg annak az izének, hogy korán vacsoráztassa meg Ramonát. Megteszed?
– Meg, ha megígéred, hogy nem fogsz sírni.
– Megígérem. Menj! Nincs kedvem most kimenni abba az átkozott konyhába.
Mary Jane felállt, megtántorodott, visszanyerte egyensúlyát, és kiment.
Két perc se telt bele, és visszatért a szobába. Ramona előtte szaladt, tőle telhetően csámpásan, hogy minél nagyobb zajt csapjon a nyitott hócipőjével.
– Nem engedte, hogy levegyem a hócipőjét – magyarázta Mary Jane.
Eloise változatlanul hanyatt feküdt a padlón, szemét törölgette. A zsebkendőjébe beszélt, Ramonához intézve szavait:
– Menj ki a konyhába, és kérd meg Grace-t, vegye le a hócipődet! Tudod, hogy nem szabad így bejönnöd a...
– Grace a vécén van – mondta Ramona.
Eloise eltette a zsebkendőjét, és nagy erőlködve felült.
– Add ide a lábad – mondta. – De előbb ülj le, légy szíves... Nem oda... oda. Úristen!
Mary Jane térden csúszkálva kereste az asztal alatt a cigarettáját, közben odaszólt Eloise-nak: – Te. El, tudod-e, mi történt Jimmyvel?
– Fogalmam sincs. Másik lábat. A másikat.
– Elgázolták – mondta Mary Jane. – Hát nem tragikus?
– Láttam Skippert egy nagy csonttal – közölte Ramona.
– Mi történt Jimmyvel? – kérdezte tőle Eloise.
– Elgázolta egy autó, és meghalt. Láttam Skippert egy nagy csonttal, és nem volt hajlandó...
– Mutasd a homlokodat – mondta Eloise. Odanyúlt, és megtapogatta Ramona homlokát. – Elég tüzes, azt hiszem, lázad van. Menj, mondd meg Grace-nak, hogy ma fönn vacsorázol a szobádban. Utána rögtön lefekszel. Később majd én is fölnézek. Most menj szépen. És ezt is vidd magaddal.
Ramona hétmérföldes léptekkel, de nagyon lassan kioldalgott a szobából.
– Dobj ide egy cigit – kérte Eloise Mary Jane-t. – És igyunk még egy pohárral.
Mary Jane odavitt neki egy cigarettát.
– No, mit szólsz ehhez a Jimmy-ügyhöz! Micsoda fantázia!
– Ühüm. Te, töltsd meg a poharainkat, jó? És hozd be a whiskysüveget... Nincs kedvem kimenni a konyhába. Minden bűzlik a narancslétől...
Öt perccel hét után megszólalt a telefon. Eloise felállt az ablakmélyedésből, és a sötétben tapogatózva kereste a cipőjét. Nem találta. Harisnyás lábával eléggé szilárd, lassú léptekkel a telefon felé indult. A csengetés nem ébresztette föl Mary Jane-t, aki hason fekve, mélyen aludt a sezlonon.
– Halló – szólt bele Eloise a kagylóba; a nagy villanyt nem kattantotta fel. – Nem, sajnos nem mehetek érted, szívem. Itt van Mary Jane, és a kocsiját pont a kapu elé állította. A kulcsát meg nem találja. Nem tudok kiállni. De igen, legalább húsz percig kerestük az izében... a hóban meg a latyakban. Kérd meg Dicket és Mildredet, hozzanak haza. – Elhallgatott, fülelt. – Úgy? Hét ez igazán szomorú, angyalom. Mért nem álltok össze, mint a katonák, és masíroztok szépen haza? Te mondhatod a vezényszavakat, bal-jobb, bal-jobb, meg minden. Te lehetsz a parancsnok. – Megint hallgatott. Nem, nem viccelek – mondta aztán. – Igazán nem vagyok vicces. Csal a pofám. – Azzal letette a kagylót.
Kevésbé szilárd léptekkel visszament a nappaliba. Az ablakmélyedéshez érve, kitöltötte a poharába, ami még maradt a whiskysüvegben. Volt vagy egy ujjnyi. Felhajtotta, megborzongott, visszaült.
Összerezzent, mikor Grace felkattintotta a villanyt az ebédlőben. Nem állt fel, csak úgy szólt be a lánynak:
– Ne tálaljon nyolc óra előtt, Grace! Mr. Wengler késni fog egy kicsit.
Grace megjelent az ebédlő világos ajtajában, de nem jött beljebb.
– Elment a hölgy? – kérdezte.
– Nem, pihen.
– Ahán – mondta Grace. – Mrs. Wengler kérem szépen. Szerettem volna megkérdezni, itt alhat-e az uram. Van hely a szobámban, és neki csak holnap reggel kell visszamenni New Yorkba, és olyan randa idő van.
– A férje? Hol van most?
– Most éppen a konyhában.
– Hát nem, Grace, ezt sajnos nem engedhetem meg.
– Tessék?
– Azt mondom, nem engedhetem meg, hogy itt aludjék az ura. A házam nem szálloda.
Grace egy pillanatig még álldogált, aztán csak ennyit mondott:
– Igenis, kérem –, és kiment a konyhába.
Eloise kilépett a nappaliból, és fölment a lépcsőn, amelyet csak derengve világított meg az ebédlő fénye. Ramona egyik hócipője a lépcső tetején hevert. Eloise felkapta, és amilyen erősen csak bírta, áthajította a korláton nagyot puffant az előszoba padlóján.
Ramona szobájában felkattantotta a villanyt, keze a kapcsolón maradt, mintha támaszt keresne. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, Ramonát nézte. Aztán elengedte a kapcsolót, és odasietett az ágyhoz.
– Ébredj föl, Ramona! Ébredj föl!
Ramona az ágy legszélére húzódva aludt, popsija félig már a levegőben. Szemüvege szép rendesen összehajtva, szárral lefelé feküdt kis éjjeliszekrényén.
– Ramona!
A kislány ijedt, nagy szusszanással ébredt. Szeme tágra nyílt, de nyomban összehúzta.
– Anyu?!
– Azt mondtad, hogy Jimmy Jimmereenót halálra gázolta egy autó!
– Tessék?
– Hallottad, amit mondtam. Miért alszol most is az ágy szélén?
– Azért – felelte Ramona.
– Azért, miért? Ramona, igazán semmi kedvem most...
– Mert nem akarom megnyomni Mickeyt.
– Kicsodát?
– Mickeyt – ismételte Ramona, és az orrát dörzsölte. – Mickey Mickerannót.
Eloise élesen rárivallt Ramonára:
– Azonnal feküdj az ágy közepére! Gyerünk!
Ramona rémülten pislogott, de nem mozdult.
– No gyerünk! – mondta Eloise, megragadta Ramonát a bokájánál fogva, és félig húzta, félig emelte, amíg az ágy közepére nem ráncigálta. Ramona nem sírt, nem huzakodott, de nem is engedelmeskedett: hagyta, hogy vonszolják.
– Most pedig aludj – mondta Eloise lihegve.
– Hunyd be a szemed... hallod? Hunyd be!
Ramona behunyta a szemét.
Eloise odament a villanykapcsolóhoz, és lekattintotta lámpát. De még sokáig állt az ajtóban. Aztán a sötétben egyszer csak odarohant az éjjeliszekrényhez, térdét az ágy lábába verte, de gondolatai annyira lefoglalták, hogy nem érzett fájdalmat. Felkapta Ramona szemüvegét, és két kezébe fogva arcához szorította. Könnyek peregtek végig orcáján, megnedvesítették a szemüveg lencséit.
– Szegény jó Ficánka bácsi – hajtogatta, újra meg újra. Aztán visszatette a szemüveget az éjjeliszekrényre, üvegével lefelé.
Lehajolt, kis híján egyensúlyát vesztve, és bedugdosta a takarót Ramona ágyán. Ramona nem aludt. Sírt, és már jó ideje sírhatott. Eloise nedves csókot nyomott a szájára, kisimította a haját a szeméből, aztán kiosont a szobából.
Lement a lépcsőn, most már csúnyán tántorgott. Felköltötte Mary Jane-t.
– Mi az? Ki az? Tessék? – hebegte Mary Jane, és gyorsan felült a sezlonon.
– Hallgass meg, Mary Jane, kérlek – mondta Eloise zokogva. – Emlékszel még gólya korunkra? Volt egy barna-sárga mintás ruhám, amit Boise-ban vettem, és Miriam Ball azt mondta, New Yorkban senki se hord ilyen ruhát, és én egész éjszaka bőgtem. Emlékszel? – És Eloise megrázta Mary Jane karját. – Ugye, rendes lány voltam? – kérdezte könyörögve. – Mondd, ugye én rendes lány voltam?
J(erome) D(avid) Salinger Amerikai regényíró és elbeszélő. 1919. január 1-én született New York-ban. Apja jómódú zsidó sajtkereskedő volt, anyja skót és ír eredetű családból származott. A család Manhattan egyik elegáns negyedében élt. Nyughatatlan gyerek volt, ezért szülei 1934-ben a Valley Forge katonai akadémiára küldték. Salinger két év múlva otthagyta az iskolát. Tizennyolc éves korában egy évet Európában töltött, majd az Ursinus College-be és a New York-i egyetemre járt. 1939-ben novellaírást tanult a Columbia Egyetemen, ahol a Story Magazin alapítója, Whit Burnett tanította. A második világháborúban részt vett a normandiai partraszállásban.
Utolsó novellája 1965-ben jelent meg a New Yorker-ben. Azóta gyakran felröppent a hír, hogy Salinger új regénnyel jelentkezik, de mindig hamisnak bizonyult. Salinger teljesen visszavonultan él cornishi házában, melyet magas kerítés vesz körül. Interjúkat nem ad, csak közvetlen ismerőseivel találkozik, ha ritkán elhagyja otthonát lefüggönyözött autóval jár. Közeli ismerősei azt állítják, hogy annyira utálja, ha zavarják írás közben, hogy egy cementbunkert építtetett kertjében, és ott ír. Háromszor nősült, második feleségétől egy lánya és egy fia született. Lánya, Margaret Salinger könyvet írt apjáról (Dream Catcher: A Memoir), de ez magyarul nem jelent meg.
