Roppan az ág, fáradt s leejti nehéz gyümölcsét. Koppan a földön

Az alma. De a tudós agyában szörnyű dübörgést vert a csekély nesz

Régi időben. Gátak szakadtak és a gondolat vad rohanással

Keresett törvényt s diadallal akadt azután a titokra.

Nem így mélázunk mi már, nem ily gravitációnak

Kemény szabályát fontolgatjuk eszünknek biztos serpenyőjén.

Okosságunk sötét ágyában szundikál most, szemeit lezárván,

S engedi, hogy szökött gyermekként, bizonytalan utakon csavarogjunk.

Más vonzást érzünk, mely nem e földnek alacsony parancsa,

Más nehézkedésnek útját választja nehezülésünk:

Érzed? Felülről nyúl az erő értünk s rántana már magához,

Ezer fonál hálóz s ezer horognak érezzük kaparászó kapaszkodását.

Jaj! Elszakadunk a földtől, mint ágaikról levetett gyümölcsök,

Megsúlyosodtunk s mégis oly könnyen esünk mint két levél,

Kiket a szél egymás mellett lebegtet, - tisztább levegő súrolását

Érezzük már, - tágult szemünkbe fehérebb fény világít.

Fölfelé suhanunk! Kedves, ölelj, ne szédülj, nem röpülés ez!

Álmodban nem szálltál-e gyakran ily boldog eséssel?

Már nincs megállás, átfúrjuk a kék eget kigyúlt fejünkkel

És azon is túl, zúgó napok közt, zuhanunk örökké!