Ha únod zordon verseimet,
Köpj a papírra, kend el a rímet,
S ha prüszkölsz fény és árny arányán,
Szavaim pörköld meg gyertya lángján -
A szavak meghalnak vagy megélnek,
De irgalmat senkitől se kérnek.

Valamikor, készülő-félben,
Egy rózsaszín kagylóban éltem,
Hallgattam a tenger zúgását,
Másvilági szelek fúvását, -
Amíg egy nagy talp meg nem gázolt,
Az életem csupa zsongás volt.

Aztán, hogy kagylómból kihulltam,
Sötét hullámokon gurultam,
Fellegeknek ütődve szálltam
Fekete téli éjszakában,
Míg magam is megfeketedtem,
Feketenyelvű ördög lettem.

Nem gondolok már ölelésre,
Fejemen szarv nőtt öklelésre,
Nem gondolok már dudolásra,
Patám emelgetem rúgásra:
Jó csillagom megfúlt a mélyben,
Rőt szemem csillog most az éjben.

Szeretsz vagy nem szeretsz? Mit bánom?
Füst és büdösség csap ki számon.
Nem kellek? Hints meg szenteltvízzel,
Vagy pusztítsál el máglyatűzzel:
Szavaim majd ropogva égnek,
De irgalmat akkor se kérnek.