Schreiter Lászlóné Kövesdi Zsuzsánna

Három kritika Kóbor Tamás 'Aszfalt'-járól

2022.10.04.

 

Aszfalt tárcák 1894

Budapest. Az Athenaeum R. Társulat Kiadása. Budapest, Az Athenaeum r. társ. Könyvnyomdája. Alexander Bernátnak ajánlva.

Budapest. Az Athenaeum R. Társulat Kiadása. Budapest, Az Athenaeum r. társ. Könyvnyomdája. 1894. 280 p. 18. cm Alexander Bernátnak ajánlva

Budapest. Az Athenaeum R. Társulat Kiadása. Budapest, 1904 Az Athenaeum r. társ. Könyvnyomdája. 280 p. 18. cm

Budapest. Az Athenaeum R. Társulat Kiadása. Budapest, 1904 Az Athenaeum r. társ. Könyvnyomdája. 280. 17. cm

---

Benedek Elek: Aszfalt. [1] 

"(Kóbor Tamás könyve. Kiadja az Athenaeum. Ára 1 frt 80 kr.)

Aki Kóbor Tamást az újságokból nem ismeri, látván a könyvesbolt kirakatában könyvének a címlapját, nyilván azt hihetné, hogy az Aszfalt könnyű, ledér, pikáns történetek gyűjteménye. Mert a kép, melyet a piktor e könyv első oldalára vetett, egyáltalán nem fejezi ki a könyv igazi karakterét.

Nem is tudom, mire jó a kép oly könyveknek a tábláján, melyeknek az olvasásához föltétlenül szükséges nemcsak az időbeli, de az elmebeli nagykorúság is. Hangulatot akarnak vele kelteni ? Én legalább magamon alig tapasztaltam, hogy a címtáblára pingált képek hangulatot keltettek volna bennem. A hangulatot mindig az Írótól várom, ha könyvet veszek a kezembe. Belekezdek a könyvébe s e pillanattól kezdve tisztán az író dolga, hogy képes-e az ő hangulatába átringatni lelkemet vagy nem.

Kóbor Tamás

A piktor, a Kóbor Tamás piktora, vagy olvasta a könyvet s nem értette meg, vagy nem olvasta s egyszerűen a címet rajzolta meg. S mit is lehetne az aszfaltra illőbbet rajzolni — gondolá a piktor —- mint egy szép leányt, a ki diszkrét kacérsággal fogja föl szoknyáját, menvén az Andrássy-úton; a ki diszkrétül tekint egy kicsit oldalt, jól tudván, hogy pár lépéssel hátrább diszkrétül követi egy aszfaltbetyár. Hát hiszen van valami efféle is a Kóbor Tamás könyvében, de ez egy csepp a tengerben. A Kóbor Tamás könyve elejétől végig egy töprengő lélek, egy mindent a filozófus szemüvegén át néző elme alkotása. Egy nehéz könyv, melyet — különösen ajánlom mindenkinek — egyvégtében ne próbáljon elolvasni. De valamiként Isten hat nap alatt teremtó a világot s a hetedik napon megpihent, azonképpen tegyen e könyv olvasója is.

Kedves véletlenség-e, vagy erre számító szándékosság-e: a könyv is hat részre vagyon osztva s a ki oly szerencsés, hogy hat napon át olvashatja e hat részt, a hetedik napot bátran szentelheti pihenőnek. Ám énnekem kiadatott a könyv, hogy Írjak róla s mit volt mit tennem : elolvastam egy leültömben. Hajtott a kötelesség és vitt magával az — író. Föl-föllázadott ellene chauvinizmusom, hogy ím ennek az embernek a nyelve egy szépen szóló hegedű, véges végig fülbemászó muzsika, hátért nem lehet ez a hegedű — magyar is?

Nem a nyelv magyarságáról beszélek, emberek ! Kóbor Tamás, ez a minden izében századvégi iró, nem űzi az idegen szavak kultuszát. Meg kell adnom neki, hogy csak ott használ idegen szót, a hol ki nem kerülheti. 0 hát a nyelvében — magyar. De a könyve — ez nem magyar. Az ő könyve egy nemzetközi opera, melynek (hogy a könyv hat fejezetéhez alkalmazkodjam) hat felvonását magyaros tempóban játsza le egy virtuóz. Mert Kóbor Tamás valóban virtuóz.

Föl-föllázit a gondolat, hogy ez a könyv csak annyiban magyar, a mennyiben korrekt magyarsággal vagyon megírva, de a szelleme idegen, legalább nekünk az — s íme, még sem tudunk szabadulni a hatása alól, van benne valami titkos varázserő, a mely megejt s visz, ragad magával. Járván az utcán, látja az embereket, belenéz a veséjükbe, boncolja orvos módjára, de nem látja a földet, a melyen jár, a földet, a melyen növekedett. Az ö földje az aszfalt, de hát az egyre- mén: ez ép oly édes lehet annak, a kinek aszfaltra esett az első tekintete, mint a búzatermő föld a nép gyermekének. Ha az aszfalt az édes anyaföldje : legyen az.

Látni akarom azt is a magyar Íróban, hogy köti-e ehhez az aszfalthoz egyéb a Gretcheneknél? Sejtjük, hogy az író a magyar fővárosban élte le gyermekkorát, sejtjük, hogy itt küzdött a megélhetés gondjaival mint, gyermekifjú; szemtanúja volt, mint tűntek el a zöld zsalus házikók s emelkedtek helyükön paloták, a szűk zeg-zug utcák helyén széles utak, de mind e változást ő csak az Andrássy-út ködén át látja s nem szállja meg lelkét megkapó melankólia e változásnak láttára. Az első tavaszi nap kicsalja a Sváb-hegy tetejére, a Normafa tövébe s azt hinnéd : na, most megakad a szeme azon a szép leányzón, ki, mint egy tükörben, nézegeti magát a szőke Dunában; hogy gyönyörrel pihen meg rajta tekintete s áradozó szívvel kiáltja bele az alkonyat csöndjébe: óh szép Budapest, te szépséges leányzó !

És csakugyan ott is van már, csak egy pillanat még s megárad szívének szeretete, de — arra vetődik egy piros selyemderekas hölgy, két széptevő társaságában. Az író már látta valahol ezt a hölgyet. Hol is látta? Igen, a Rigi Kulmon. Isten veled Svábhegy, isten veled, szeretett hazám fővárosa! Mennem kell a Rigi Kulmra, a hol ezt a piros selyemderekas hölgyet láttam valaha, régen . . .

Higgye meg nekem Kóbor Tamás, ha ö afféle tucat iró volna, nem törődném vele: köti-e még valami az édes anyaföldhöz a Gretcheneken kívül. De Kóbor Tamás a legerősebb kozmopolita-talentumok közül való, a kivel az újabb időben megismerkedni alkalmam volt. Mondhatnám: a legnagyobb azok közt a magyar »századvégi« Írók közt, kik szerencsétleneknek érzik magukat, hogy kénytelenek ennek az elmaradott, korlátolt látókörű magyar nációnak Írni; kénytelenek, mert végre is Írni csak ennek az elmaradott nációnak a szegényes nyelvén képesek.

Az egész világnak írnak, de fájdalom, végre is csak mi olvassuk, elmaradott magyarok. S mi nem vagyunk háládatlanok. Megcsodáljuk elméjük tündöklését, széles látkörüket, korukhoz képest nagy tudásukat, s fölötte sajnáljuk, hogy más nemzetek is meg nem csodálhatják, lévén minden műveit nemzetnek saját Íróinak alkotásaiban elég megcsodálni valója. Hiába, a magyar írónak legfölebb egy-egy regénye jut idegen asztalra. Aszfaltunkra, filozófiánkra nem kíváncsi az idegen, merthogy valóképpen sem az aszfalt, sem a filozófia nem a mienk.

Mindezt pedig nem Kóbor Tamás kicsinyítésére mondom Előttem világos, hogy ö a franciák közt sem volna tucat-író. Nem félek a kinevettetéstől, állítván, hogy az ö levele ifj. Dumashoz, sokkal okosabb, szellemesebb ("a becsületességről nem is beszélve), mint ifj. Dumas Figaro-beli levele, melyet Dumas ur egy francia leány kérdésére irt, a ki bár művelt, szép, nem tud férjhez menni, mert nincs hozománya.

Első tekintetre egy kissé visszatetszik s önkéntelen azt mondod magadban: fiatal barátom, nagy fába vágtad a fejszédet. De amint tovább-tovább haladsz az olvasásban, még a végére sem jutsz, már tisztában vagy azzal, hogy ez a gyerek levágja a nagy fát, hogy csak úgy megrendül belé az erdő. Általában, Kóbor Tamás könyvében a krónikákat tartom a legsikerültebbeknek, melyeket pedig, nagy valószínűség szerint, megrendelésre irt. Míg a tömegek megfigyelésében sok a homály s a köd, amint egy aktuális kérdés előtt áll, csodálatos könnyűséggel tudja megvilágítani ezt az egy kérdést, megtermékenyítvén egyben a gondolkodó elméket egészséges, világos eszejárásának kincseivel. A Szegény Pasgualine, Musette, Margit veszedelme (abból az alkalomból, hogy Goethe Fausját kizárták a német és angol leányiskolákból) a Harang és gőzkürt, ezek mind aktuális tárcák, melyek egyike-másika aktualitását elveszítheti, de értékét soha.

És végig vonul a könyvön valami megkapó borongás, mely megérinti szívünket s rokonszenvessé teszi az Íróban lakozó embert. Oly szép az élet, oly nehéz megszokni a halál gondolatát. Azt hisszük, hogy a világ nem tudna meglenni nélkülünk, de mi meg tudnánk lenni a világ nélkül. Hátha éppen velünk tesz kivételt Charon s nem jön érettünk, hogy elszállítson a másvilágra, melytől félünk, mert akár öröm, akár szenvedés vár reánk ottan, nem tudjuk: örök lesz-e ez az öröm, örök- e a szenvedés. Legyen szenvedés, a mi reánk vár, csak örök legyen ...

. . . De csak most veszem észre, hogy egy csomó szép helyet kijelöltem a Kóbor Tamás könyvében, azzal a szándékkal, hogy kiírjam ízelítőül azoknak, a kik még öt nem olvasták. A szép helyeknek már nincs — hely. Vegyék meg a könyvet. És ne feledjék tanácsomat : hat nap olvassák el a hat fejezetet."

---

Tábori Róbert: Aszfalt  

 

(Kóbor Tamás tárcakötete.)[2]

Kóbor Tamás

Kóbor Tamás kötetében van egy nagy hazugság s ez a címlapja. Tekintve azt, hogy egészen modern íróról van szó, egy hazugság nem is sok. Mert a modern irodalomban ma a poseirozás csaknem olyan nagy szerepet játszik már, mint azelőtt a színészetben. A szerző, a hol csak lehet, a saját kellemes ábrázatát tolja előtérbe s mint a bábszínházbeli előadásoknál, csakis egy hang hallható, az ö egyéni hiúságának hangja. Hogy azonfelül a legtöbb modern szerző még az igazság rovására is érdekesnek és különösnek akar feltűnni, ez olyan emberi gyengeség, mely alól csak kevés kiválasztott egyéniség képez kivételt. Kóbor Tamás ilyen kivétel.

Lássuk először is a címlapbeli nagy hazugságot. Van rajta egy rajz, mely egy fiatal, csinos és ízléssel öltözködő hölgyet ábrázol, amint sikkesen fogja fel ruhája szélét és pikáns mosollyal néz hátrafelé, a hol egy divatosan öltözött úriember bámulja apró lábacskáit. Ilyen ouverture után azt hinné az ember, hogy Offenbach-féle operett következik kankánnal, meztelenségekkel, pezsgő-mámorral és jó adag persziflázzsal; pedig a mi a bevezetés után jön, az inkább elandalító Schubert, föleresztve egy kis Wagnerrel.

René Le Sage "Sánta ördögiére emlékeztet sok tekintetben Kóbor Tamás könyve. De míg Asmodi, a sánta ördög, a spanyol diák mulatságára, a ki börtönéből kiszabadította ki csak a háztetőket emeli fel, hogy a lakosok életébe bepillantást? nyerjen, Kóbor Tamás magát a felső koponyát veszi le az agyról és megmutatja világosan, hogy mi történik ebben a mikrokozmoszban. Néha megkísérli ugyanezt a szív világával is, de már kevesebb szerencsével, mert sokkal otthonosabb az agyakban, mint a szívekben. Nem mintha nem tudna a szívhez szólni és az érzések húrján játszani, de pszichológiája nagyon is rendszeres és nincs berendezve rendkívüli dolgokra. Szívtudománya csak közepes, agyismerete azonban hatalmas; a mi más szóval azt jelenti, hogy inkább bölcselkedő elme, mint költő.

Könyvének legkitűnőbb tulajdonsága az abszolút őszinteség. Őszinte benne az a mély vonzalom, a melyet Kóbor Tamás a fejlődő Budapest iránt érez, őszinte az a szelíd melankólia, mely a szerző filozófiáját és életnézetét olyan kellemesen megkülönbözteti a világgyűlölettel és ember-megvetéssel dobálódzó fiatal Titánok munkáitól és igaz az a szatíra is, melyet néha alkalmaz.

De azért kedvenc mulatsága mégis csak a szelíd búsongás és ott kísért nála a sok fény mögött a borongó árnyék, akár a modern Quasimodot Írja le, az elől-hátul púpos törpét, a ki már most nem csak álmodni mer a világ legszebb asszonyáról, hanem elég vakmerő is, hogy megkérje kezét és nem kap kosarat, mert tudvalevő, hogy a két púpja tele van csengő arannyal, — akár pedig a szegény Pasqualine bájos és megható legendáját mondja el, a ki a maga mindenható tisztaságával szeretné megváltani a világot, de gyöngének bizonyul a növekedő tisztátalansággal szemben.

Vagy mikor leírja az ő eleven zenélő óráit, a zeneakadémia fiatal növendékeit, a kik mindennap bizonyos órában tűnnek fel és ugyanazon utcasarkon s a ragyogó déli időbe beviszik ifjúságukat, szépségüket és kacérságukat. Hogy szeretné poéta létére megörökíteni ezt a hármas bájt, de a bölcsesség, a ki a poétának kísérője, odasúgja fülébe : "Nem érdemes, fiam ! A napsugár eltűnik, a szépség és az ifjúság elenyészik, az egészből csakis a kacérság marad meg. Hiúságok hiúsága!"

Kóbor Tamás stílusáról csakis a legjobbat lehet mondani. Ha valamit két szóban elmondhat, sohasem pazarol rá hármat. Az egész 280 oldalas kötetben nincs egyetlen frázis sem. Olyan magyarosan ír, mintha egész életében sohasem hallott volna más nyelven beszélni, de azért nem esik bele a népiesnek hajhászatába. Ebből az egy könyvből is dedukálható már az a sokaktól tagadott tétel, hogy a magyar nyelv igenis alkalmas a legfinomabb detailok és nuanceok kifejezésére. Kóbor Tamás bebizonyította, hogy az.

Érdekes könyv ez az "Aszfalt" és olyan ember írta, aki sokat tanult és sokat tud. Ne olvassa el senki egyfolytában, mert nem bírja megemészteni, ügy jár vele az olvasó, mint mikor az aranymosó egy ideig mosta a csillogó homokot s egyszerre csak meglepetve veszi észre, hogy ami az edény fenekén maradt, sokkal értékesebb, mint amit a víz elvitt magával. Kóbor Tamás könyvének elolvasása után sok nemes érc ülepedik le az olvasó lelkének mélyére s ott várja a földolgozást. A 33 rajzot, mely a könyvet betölti, 16 napra osztanám be, ha csak szimpla olvasó volnék s még akkor is biztosra venném, hogy az utolsó nap ünnepnap, mivelhogy erre — három rajz jutna."

---

 

Ignotus: Aszfalt  

 

Kóbor Tamás

"Irodalom. Kóbor Tamás . Aszfalt. Budapest, 1894. Athenaeum. Modern ember, úgy hiszem, alig ír többé önnönmagának. Az Íróasztala fiában aligha akadhatni másra, mint egypár cikkre, ami véletlenül nem került újságba s egypár torzóra, ami valami előre nem látott hangulatváltozás következtében maradt félbe. Egyébként minden sora a közönség számára íródik s írásközben mindig szemtől-szembe képzeli magával ezt az életadó anyját, tápláló dajkáját és kacér kedvesét, aki minden erejét és minden percét magának kéri s alig, hogy elkezdett vele kacérkodni, a szeme máris máson jár és szívtelenül űzi el magától a szegény lovagot, mihelyst az ereje megrokkant vagy a különösségeit a megszokás megfosztotta varázsától.

Vége van azoknak a szép időknek, amikor a vad genie nem is tudta, milyen szerencsés volt, mikor egyfelől a világ részvétlenségén panaszkodva, másfelől boldog felelőtlenséggel írt össze tücsköt-bogarat avval a megnyugtató hátsó gondolattal, hogy úgyse olvassa senki. A modern embert igenis olvassák és megkövetelik, hogy mindenhez hozzászóljon s a neve könyörtelen pontossággal jelenjék meg hetenkint legalább is egyszer valamelyik újság hasábján.

Lámpafényes éjszakákon, magam is az Íróasztal előtt kedvetlenkedve elképzelem az irodalomnak ezeket az áldozatait, amint keserű kedvvel ülnek neki a kényszerű alkotásnak, szívükben elátkozván azt a rossz embert, aki fölfedezte őket és kizavarta békés hegyeik közül. Nem igen ismerek igazi író-embert, akinek kín ne volna az írás és minden penzuma előtt keményen el ne tökélné, hogy abbahagyja ezt az áldatlan mesterséget, amelyben nemcsak dolgoznia kell, de a munkájához való anyagot is magából kell merítenie. Úgy érzi, hogy nincs miből merítenie, hogy kiapadt az érzéseinek, az emlékezetének, a sympathiáinak s az antipathiáinak a forrása; úgy érzi, hogy neki minden mindegy, hogy ő nem érdeklődik semmi iránt, nem ért semmihez és nincs semmi mondanivalója.

És íme, amint tollat fog, megváltozik minden. Kezdi belátni, hogy igenis vannak dolgok, amik nem közömbösek neki, különösen nem azok az ég és föld között lévők, amiket a Horatiók bölcsessége a maga polgári eszével föl nem ér. Mint a mámor ködképeket, az írás mámora érzéseket és hangulatokat varázsol föl benne; csillogó rakéta módjára sziporkáznak eléje ötletek, gondolatok, gyerekkori emlékek, olvasmánybeli reminiszcenciák és öntudatlan gyűjtött megfigyelések.

A téma, amire ráfanyalodott, kezdi megkapni és mint a villámos szikra a zavaros vizet, kezdi megtisztítani és kristályosítani a lelkében kavargó gondolatokat. Ámulva látja, hogy az élet minden mozzanatai mennyi jelet és emléket hagytak benne; hogy minden dolog meghagyta benne a maga benyomását s ezek a benyomások osztály és tárgy szerint mintegy fiókocskákban rendeződtek el az agyában. Mindenhez ért, mert biztos fantáziával mindennek a helyébe bele tudja magát képzelni. Azt is látja, hogy minden érdekli, még pedig minden egyformán, mert a világ és a tudomány egységességének érzete a vérébe ment át és mindenben ugyanazokat a törvényeket látván, mindent egyképpen megbecsül.

Különösen az ember érdekli; az ember minden alakjában, a civilizáció minden fokán és a történelem minden korszakában. Még ha könyvet olvas is, nem azért teszi, ami benne foglaltatik, hanem annak megismerésére, aki írta s a sorok közt, az előszó szubjektív hangjából a mondatkötés és az ortográfia különösségeiből lesi ki az író egyéniségét. Igaz, hogy viszont az emberekben is voltaképpen önnönmaga iránt érdeklődik, magát méri velük össze vagy őket magával, megdöbbenve látja a közösségeket és furcsállja a különbségeket.

Valami meleg, bizalmas és ismerős érzéssel néz minden korra, körre és eseményre: hiszen ember csinálta ezt is s az ember nekem jó, ismerősöm. Ez az emberek iránt való érdeklődés hidalja át benne ezt a roppant űrt, amely a magányos ember és a többi világ közt tátong — a magányos ember közt, akiben nem él az a tudat, hogy ő is alkotó része a világnak és vonatkozása van minden benne történő dologhoz. De ennek a különösségnek a nyoma azért továbbra is megmarad abban, hogy mivel ideges ember létére nincs önérzete, embertársairól sem tart sokat.

Ezért aztán nincs is a számára semmi igazán nagyszerű; megfordított perspektívával mentül közelebb férkőzik a dolgokhoz, annál kisebbeknek látja őket: hiszen ez is csak ember volt, hiszen ezt is csak ember csinálta... Igen, — mint a szerelmes ember nincs az a rossz, amit el ne hinne arról a nőről, akit szeret, úgy a modern író is kicsinyli az érdeklődése legfőbb tárgyát, az embert.

Ez furcsa ellentmondás, de a modern ember világnézete amúgy is csupa furcsa ellentmondás. Új korszak mezsgyéjén, egy eseményekben s eredményekben páratlanul gazdag század végén állva, az értelme előre vonzódik a jövő irányaihoz, de a szíve érzése a jelen túlhaladott eszméi elől sem tud elzárkózni. A modern ember legelébb is szocialista és fájdalmas szívvel beletörődik abba a gondolatba, hogy a világból egy nagy munkakaszárnya váljék.

Ám kit ne hevítene a szabadság gondolata is, a szabad versenyé és a szabad életmódé ? A modern ember kozmopolita és internacionális. De ki ne érezné azt a bizsergést, amit a haza elavult fogalma szít a szívekben és azt a szeretetet, amellyel az ember a maga fajtája, nemzetisége és nemzete iránt viseltetik? A modern ember ismeri az emberi állat fogyatékos voltát, a közösség szuverén jogait s ezért meghajlik az állam omnipotenciája, a jog és törvény uralma előtt. De ki ne érezne az anarchistákkal, ki ne siratná az egyént, akire amint megszületett, ráöltik a törvény természetellenes bilincseit, akinek minden vágya elé korlátot és minden tette elé akadályt vet a közösség érdeke ?

A modern ember demokrata és elismeri, hogy minden embernek egyforma joga van mindenre. De kit ne kapna meg a lángész nagyszerűsége, sőt az intelligencia kiválósága is. ki ne érezné, hogy a kiválóságnak kiváltságai vannak ; megvetéssel ki ne fordulna el a profanum vulgustól és ki ne érezné, hogy még a születési arisztokráciának is létjogot ád a vérbeli örökletesség és a kiválás? A modern ember természettudós, aki csak azt hiszi, amit lát és csak abból következtet, amit tapasztalt. De ki zárkóznék el a lélek titkos sejtelmei elől, misztikus erővel kit ne vonzana az a rejtelmes végtelen, ami a tapasztalat korlátain túl a világot betölti és kire ne hatna a teológia és a metafizika céltalan, gyerekes, de bűbájosán szép poézise ?

A modern ember verista és naturalista, de kit ne kapna meg a romantika méla bája és az ideálizmus heve kit ne ragadna el? A modern ember a szerelemben is reálista, szakit a konvencióval és hirdeti a hús jogát, de ki tagadná, hogy nagy fenség van a nőiességben, nagy építő erő az erényben és tisztító erő a szűziességben ? A modern ember él-hal az igazságért, de ki ne látná, hogy minden igazság relatív, hogy minden irányban és nézetben kell valami igaz magnak lenni, különben nem vallanák; hogy egészen senkinek sincs igaza és egy kevéssé mindenkinek igaza van? Szép a világ és édes a kacaj — de kit ne bágyasztana el a világ nyomorúsága és a taedium vitae kinek az idegeit ne sajgatná meg?

Ebben a káoszban, amely a modern ember lelkét betölti, a hangulat a kormányozó és innen van az, hogy a modern írót hangulatai szerint hol egyik, hol másik pártban látjuk és ma jobb szeretné megtagadni azt, amit tegnap irt. Egy ilyen modern író könyve univerzális káté, amelyben mindenki megtalálja a maga hitét és a maga kétségeit.

 

Ilyen modern könyv az Aszfalt és ilyen modern író Kóbor Tamás. Itt értem volna ahhoz a ponthoz, ahonnan a dicséretek vagy a vádak özönét zúdíthatnám a mi chroniqueurünk fejére, de ez alól a kötelesség alól felold az a baráti viszony, amelyben vele állok s az a kötelék, amely őt A Héthez fűzi. Novellista dolgainak kizárásával az Aszfalt a Kóbor Tamás reflektáló dolgait foglalja magában, javarészt azokból a czikkekből válogatva, amik most ötödik éve jelennek meg hétről-hétre e lap hasábjain.

Ez alatt az idő alatt hozzá szoktunk ahhoz, hogy egyik héten visszaküldi a lapot a kispesti kaszinó, a másikon pedig az üdvözlő és elismerő levelek garmadát hozza a posta. Ezek a felháborodások és üdvözlések legnagyobb részt a Kóbor Tamás mindenféle álnéven megjelenő és a világ minden dolgába beleavatkozó czikkeinek szólanak s a közönségnek ezek a megnyilatkozásai eléggé mutatják, hogy az iró kontaktusban áll azokkal, akiknek ír s az írásaival a közönség egy nagy rétegének lelki szükségleteit elégíti ki.

Amiket fentebb a modern íróról elmondtam, könnyen kitalálhatják, Kóbor Tamásra értettem, amennyire a képét a mindennapos érintkezésből s az írásaiból megalkottam magamnak. Igazam van-e és ha igazán olyan is, amilyennek én őt látom, ő maga ebben a képben magára ismer-e ? Nem tudom; ki látna bele a legmélyébe egy különös léleknek, amelynek nyilatkozásait különös értelem kormányozza?

Talán túloztam is azokat az ellentéteket, amelyeket én az ő írói egyéniségében látok, de én csak abból tudom megmagyarázni azt az ő sajátszerű erejét és pillantását, amellyel bele tud látni minden dologba, minden emberbe, minden korba és minden eseménybe és mindegyiknek meglátja a magvát, azt a punctum salienset, amely körül az egész megfordul. Ebből tudom megmagyarázni az ő nagy ellentálló képességét, amely a legtetszetősebb áramlatoknak is ellene tud szegülni és meglátja a kicsiben a nagyszerűt, a nagyban a kicsinyességet.

Az írói kvalitásairól már inkább tudok számot adni ; látom, hogy a lelke, mint egy fogékony akkumulátor öntudatlanul is magába gyűjt és felhalmoz minden benyomást, amit egy megfigyelésben eltelő élet és széleskörű olvasottság fölös számban juttat neki. Ezt az akkumulátort aztán tetszése szerint mindenre tudja alkalmazni: krónikára, novellára, regényre, színházi czikkre, entrefilet-kre. Minden dolga írás közben, a keze alatt szinte önmagától formálódik harmonikus egésszé. a formája minden különösebb gond és fáradság nélkül simul odaadóan a tartalomhoz és úgy tudom, hogy első percztől fogva ugyanezzel a biztossággal és könnyűséggel dolgozott.

Ez a vele született routin s az ítéleteinek hideg józansága mind egy tapasztalatokban gazdag és korra hajlott emberre vallanának. A vidéki kisleányok, akiknek édes levélbeli könyörgésére le-le szokott rándulni vidékre egy kis jótékony fölolvasásra, tánczra, udvarlásra, éjjeli zenére s a neve emlékkönyvi betáblázására, csudálkozva szokták összecsapni befőtt-hámozástól megviselt kezecskéiket: hogyan, ilyen fiatal ember az az öreg úr?

Aki ezt az első könyvét olvassa, a szerelmes áradozásokon, a mélázó refleksziókon, a keserű kaczajon keresztül egész addig a teremtő munkáig, amellyel ez az álmatag filozóf föléleszti a Spinoza glóriás alakját, megérteti velünk és igazolja a középkor szellemét, eszményképet ír a kivesző nőiességről és torzképet a púpos Quasimódóról, aki frakkot ölt a púpjára és szabott áron vásárolja az Esmeraldákat: egy kiforrott és előkelő egyéniséggel fog találkozni, akivel az érintkezés nyereséges és megtermékenyítő. Az elismerésnek ezt a minimumát még ezeken a hasábokon sem fojthatom el; tartozom vele annak a közönségnek, amely a maga véleményével mosolyogva fogja megtoldani az enyémet."