IRODALOM

Surányi András

őszi mozaikok

2021.03.04.

 

fáradtan hajoltak egymáshoz a nyirkos ősz kedvetlen, bágyadt napsütésében az ágak. a foghíjas égbe nyúló, girbegurba karok egykedvűen borultak a töredezett, sárga keramitkockák által kijelölt út fölé.

a néma kövek, emlékművek néma rengetegében kicsinek, törékenynek és áttetszően védtelennek tűntek az élők.

miként egymástól néhány lépésnyi távolságra csoszogó öregek is.

az öregasszony elnehezült lábait fáradtan vonszolva iparkodott a zaj irányába. mögötte szuszogva csoszogott az öregember.

mire odaértek, már sokan állták körül a gödröt. az öregasszony megállt a sokaságtól néhány lépésnyire.

az öregember előrefurakodott. a férfiak csoportjához. egy sirkőre könyökölve megállt.

a homokkupac takarásában fekvő gödör körül ünnepélyes, sötétruhákba öltözött férfiak álltak, fejükön kisebb-nagyobb sapkával. néhányuk vállát szétterített imakendő takarta. öregek, öregek, öregek- nyugtázta az öregasszony a látványt.

évtizedek óta nem volt ilyen temetés, ennek fájdalmát valamennyien átérezték. mindenkinek volt élménye a búcsúról, temetésekről, és arról is mit jelent a temetés-hiánya. mit jelent elengedni utolsó útjára valakit, de azt is tudták, hányszor voltak megfosztva szeretteik a végtisztességtől.

rájuk nehezedett a temetetlen holtak bibliai súlya.

ez a délelőtt azonban nem csak feltépte az amúgy sem hegedő sebeket, de újabb, talán még mélyebb fájdalmakat is felszakított a lelkekben.

el-és megégett tóratekercseket helyeztek a gyalulatlan koporsóba. mintha meztelen embereket búcsúztatnának.

egyszerre volt bizarr és megrendítő ez az ismeretlen rituálé.

mintha I.ten , vagy legalább is lelkének egy darabja feküdne a nyers deszkadobozban.

az Írás, a Szó maga. A sírt körülállók kiválasztottságának örök dokumentuma.

az öregasszony kellő tisztelettel figyelte az imádkozó férfiakat.

megrendülten nézték a koporsó halottait.

a meztelen, imakendővel letakart tekercseket. a testté vált Igét, megtépett, felpöndörödött szegélyű mementóit történelmüknek. annak , amit lelkükben, zaklatott álmaikban átélnek üldöztetésről, pogromokról, pusztításról és pusztulásról. a koporsót körül állva, egész valójukban átélték évszázadok üzenetét.

fátyolos tekintetetek, vagy csak a földre szegezett kilátástalanság moccanatlansága. panaszos hangú gajdolás, artikulálatlan jajdulások és a szent szöveg közös mormogása szállt az ég felé.

a tekercsekben felidézett arcok hiányának gyásza. temetetlen halottak örök szemrehányása, ahol nincs megnyugvás, nincs béke, nincs méltóság.

csak a leírhatatlan fájdalom. az örök hiány.

az ég részvétlenül borult föléjük, a szürke felhők már sok szenvedést , panaszt fogadtak magukba. nem voltak könnyeik, nem szitált az eső.

az öregasszony látta a közöttük ácsorgó, térdét megroggyanva himbálódzó testvérét az öregembert. kajánkodva gondolt arra, hogy mi is van most az ősi szövetséggel, amelyet a tűz martalékává vált tóra tekercsek igazoltak.

kicsit közelebb húzódott. egy bedőlt sirbuckára felkapaszkodva, most beleláthatott a deszkakoporsóban fekvő tekercsekre.

beleborzadt a látványba. elszenesedett pergamentekercsek, barna-fekete, felkunkorodott szélű szent tekercsei az Írásnak.

egy-egy furcsa betű, amit már nem ismert fel.

elfelejtette.

réges-rég még felismerte őket. az apja tanította neki, és ő nagy szorgalommal tanulta is, de évtizedek során eltűnt az apja, eltűntek szerettei, eltűntek a betük is az emlékezetéből. felnézett az égre. talán a felhők között kereste az egykor ismert ima szövegét, csak azt látta, hogy a szürke felhők esővel fenyegetnek, de az emlékezéshez nem adnak segítséget. talán csak a hamuszürke gomolygás volt ismerős.

ahogy a szénné égett tekercsek között látható egy-egy betűt felismerte, látta a törékeny csontú rabbit is aki a tekercs fölé görnyedve évszázadokkal korábban a szentszövegeket írta. ki tudja, hol élt lembergben, belsecben, nagykállón, berlinben, vagy velencében.

velence sóhajtott egy nagyot.

imádta a várost. az embereket, a falakon megtörő hullámok kesernyés, andalító illatát. hallotta rég halott férje hangját- hídlakók… szárazföldi- tengerrablók.- és hallotta a saját humorán göcögve nevetgélő harákolást is.

egy rövid pillanatra látta az utcácskákat, a piazetták kanyarulatait, a lépcsőkön le-fel kapaszkodó tenger hullámait. látta a gettó megható, összebújó házait, a házak szűk, befele forduló ablakait. és látta a szelíd fényű szobát, ahol nászúton voltak, látta férje kreol bőrét, a testét, amire vágyott.

férje ölelésére gondolt, az érintésére, az egymásba kapaszkodó boldogságra. és a gyermekteleség fájdalmára.

a semmibe hullott magokon nem volt áldás, testében nem született új élet. hosszú évek múltán, lehajtott fejjel döbbent rá, bennünk nem volt elég bátorság magukhoz venni egy kisgyermeket.

így maradt magára. így zárul rá éjszakánként a sötétség burka. már rég óta nem bánkódik ezen. talán könnyebb is így, magába fordulva élnie a hétköznapok örömtelen monotóniáját. nem keres erre választ, nem is találna.

a testében csak a szél borzongását érezte. ahogy végig szalad a gerincén, lábán, combján a hűvös fuvallat.

elmúlt, minden elmúlt gondolta, keserűen. talán mérgesen is. haragudott az időre, és az időtlenségre melynek foglya lett. öregen magányosan, kiszolgáltatottan. csak ez a szerencsétlen öregember maradt neki. a sír körül toporgók közül. a testvére. háklis, ronda agglegény.

mindig ilyen volt, ilyen is maradt.

-       te is rég elmentél, itt hagytál- mondta, kicsúszott hajtincsét visszaigazítva a kendő alá.- mondta a jelen-nem lévőnek, a párás őszi ködszitálásba.-

a rabbik lassan végére értek a szertarásnak. a gyászhuszárok szakszerű mozdulatokkal engedték a kötéllel araszolva a koporsó a kiásott gödörbe.

az égre vigasztalan szemrehányással kapaszkodott fel a gyászima fájdalmas jajongása.

tompán koppantak a homokrögök. tompán vesztek bele a délutánba a sóhajok is.

kézfogásokkal, ölelésekkel bomlott fel a sir körül állók csoportja.

az öregember a rögök között botladozva indult nővére felé.

-       na , mehetünk.. de én még bemegyek a klozettra- lépett az öregasszony mellé. nem okozott meglepetést. az öregasszony tudta, hogy mostanában ez a menetrend. azt is, hogy a hosszú villamos utat , majd meg kell szakítaniuk.

mire kitotyognak a villamos megállóba már szinte mindenki elment. az öregasszony nagy erőfeszítéssel tolja fel az ülepét megtámasztva, öccsét a villamos lépcsőin.

zötykölődve megy a szerelvény.

nem szólnak egymáshoz, nincs mit mondani.

néhány megállóval később aztán, görcsös kapaszkodással lekászálódni kényszerülnek a szerelvényről.

a földszintes házak közötti fa takarásában vizel az öregember. nyögdécselve., átkozódva öreg teste kiszolgáltatottságáért.

-       rohadt áruló…bájdorong, nem először járatsz le…leváglak. szarnak se kellesz…- motyogja gunyorosan hím tagjának.

az öregasszony unja ezeket a humorosnak gondolt mondatokat hallotta már elégszer.

visszaindul a megállóhoz.

aztán lassan, zörögve zakatol velük tovább a villamos.

a végállomásról már nagyobb biztonsággal mennek hazafelé.

közel laknak egymáshoz, de kellő távolságban ahhoz, hogy ne kelljen mindig egymást kerülgetniük.

hideg rutinnal megölelik egymást, majd ki-ki elindul az otthona felé.

az öregasszony már a liftben gombolkozik. nagyon szeretne már belépni az otthonába, az ismerős, biztonságot adó falak, bútorok közé.

fújtatva, kimerülten huppan le a párnákkal körül bélelt fotelba. félálomban még nézi a kisasztal másik oldalán álló , üres fotelt.

a pali… dereng előtte a félhomályban a rég látott arc.

lassan lehunyja a szempilláját, feje lecsuklik. alszik.

látja maga elött a hatalmas hullámokat görgető tengert. kéken, szikrázóan és félelmetesen. áll a parton, szinte bénult alázattal és félelemmel.

elnyeli a rettentő víz, majd nagy robajjal kiveti magából, a kavicsos, lávakő partra. mint egy kócbabát.

visszatérő álma ez, melyet vágyakozva előhív, de el is tolna magától, ha lenne ereje hozzá.

xxx

az öregember szerencséjére a földszinti, lakás gond nélkül megközelíthető.

három lépcső az udvarról, külön bejáróval. a hátsó ajtó a cselédlépcső felől nyílik. egyre nehezebb felkapaszkodnia az öregembernek a lépcsőkön, de szereti ezt a külön kis birodalmat. a korlát is hozzáidomult a kezéhez az idők során. ahányszor hazaér, a kopott fa érintése már a biztonságot jelenti számára.

kétségtelenül igaz, hogy a napsugarak csak félszegen néznek be az ablakon, de nyugalmas, kényelmes nagy lakást sikerült szereznie többszöri cserék során. nem volt egyszerű több lépésben elcserélni a tanácsi időkben a szűkös szoba-konyhát nagyobbra.

kellett hozzá a nehezen elviselhető zelma néni lakása is. kemény árat fizetett évekig ő gondoskodott a brüszk asszonyról, aki az utolsó pillanati várta, hogy kivándorolhasson tengerentúlra, az állítólagos orvos lányához. addig nap, mint nap szekálta, kiszolgáltatta magát, és az allűrjeit gátlás nélkül kiélte az akkor mé nem is olyan öreg férfin.

a helyzet később sem lett könnyebb, élvezte a szabadságot, amit a nagynéni halála után végre ízlelgethetett. rájött lassan, örülnie otthonának könnyebb, de fenntartania csekélyke nyugdíjából már jóval nehezebb.

valójában mindig egyedül élt. a kényszert tudomásul vette, de nem fogadta el. valahányszor megpróbálta az együttélést valakivel, rá kellett döbbennie, ez nem megy neki.. a néhány nő, akivel sorsa összehozta sohasem oldotta fel tartózkodását.

ezt az érzést nem tudja másként megfogalmazni- lelki klausztrofóbia.

talán nem is igaz ez a mese-meskete, amivel vigasztalta magát.

volt egy nő, egyszer volt egy nő, aki mellett azt élte meg, hogy lepattanhat szívéről a magány szorító kitinpáncélja.

egy nő. kék, vagy barna, esetleg szürke szemű. már nem is tudta felidézni az arcát, csak az érzést , a szenvedélyt, az arcába csapódó fékezhetetlen hajzuhatagot. a széttárt lábak között megtalált zuhanás szenvedélyét, mindent felzabáló örvénylő csodáját, azt amit a suta szavak boldogságnak írnak le. mintha keretbe szorítható lenne a fékezhetetlen feloldódás a végtelenben. igen egyszer volt egy nő- a nevét azóta sem mondta ki, mert a ritkán rátörő emlékezés, álom nem tűrte a szavak bilincsét., a megnevezés vulgaritását – aki mellett hitte, hogy az élet megosztható. férjes asszony volt, anyai vágyakkal. a férj mindent tudott, és elfogadott.

a hónapok során az is előfordult, hogy a kaputól néhány lépésnyire várta asszonyát. nem került szóba a válás, egy új élet lehetősége, de az öregember tudta, ha sikerül az asszonyban elültetnie egy új életet, akkor övé lesz a nő.

nem sikerült.

szinte önkéntelenül imádkozott már szeretkezéseik közben.

egyre több félelem, szorongás költözött az egymásba kapaszkodó vágyba. reménytelenül.

aztán hónapok múltán a nő mégis áldott állapotba került a férjének köszönhetően.

elköszöntek egymástól. csendben, halkan, visszafojtott lélegzettel, visszafogott szenvedéllyel.

csak hónapokkal később ötlött eszébe, sohasem mondta a nőnek, hogy szereti. nem tudta sohasem kimondani ezt a szót. irtózott tőle. nyálkásnak érezte, tartott tőle, ha kimondja még gyengébbnek, sebezhetőnek tűnik.

lassan ráborult az évek felejtést hozó monotóniája.

 

a véletlen úgy hozta, sikerült az egyik szobát tartósan kiadnia egy fiatal nőnek. ezt, már korábban bővítette zuhanyozóval.

a nagy barna szemek, a puha léptek, a meleg bársonyos hang bizalmat ébresztettek az öregemberben.

azt nem gondolta, hogy szüksége lenne valakire, inkább a maga nagyvonalúságával magyarázta , hogy befogadta a nőt. a rezsi, igy is komoly megterhelést jelentett.

hamar megállapodtak az árról, néhány szabályról. aztán gondos zsinórírással felírta a nő adatait egy noteszba. biztos, ami biztos. többre nem is volt kíváncsi.

az öregember nem akarja megfogalmazni miből él a nő.

sőt. nem akarja tudni kik, mik járkálnak folyamatosan a szomszéd, nagy barna szekrénnyel elzárt lakrészbe.

a gyakran csukódó ajtó, a gyakran zubogó zuhany-víz sem zavarja. az idők során, már jóval a nő ide költözése elött megtanulta szelektív nagyothallás művészetét.

különben sem szerette hallani a szomszédból átszűrődő zajok, hangok, és különösen a szavak torokból feltörő brutalitását.

obszcének voltak, vagy gusztustalanul nyálasak, mint általában.

sokat olvasott emberként egyre jobban gyanakodott a szavakra, mondatokra. mint megérinthetetlen rüfkék, kacér mozdulatokkal siklottak ki a gondolataink görcsös útjából.

ribancos riszálással, tettetik, hogy uraljuk őket, hazug fintorral azt hitetik el velünk, hogy közvetítik , amit gondolunk, és kifejezni remélünk.

ezek a külön betűkből álló szóformák csak léha, csélcsap szeretők egy tehetetlen gavallérral, esetleg kétségbeesett kuncsafttal.

még abban is örömüket lelik, hogy, amit most körmölgetek is csak rajtuk keresztül elmondható.

úgy, ahogy. a műfajt búcsúlevélnek szokták mondani, fennkölt iróniával szellemi végrendeletnek, de mindenki tudja, hogy ezek csak töredékei a búcsúzkodásnak, a magyarázhatatlan történések értelmezésének kísérleté.

xxx

nap, mint nap hallom az öregember harákolását, köhécselő nyöszörgő éjszakai koncertjét, napközben a csoszogását, csörömpölését a mosatlanul széthagyott edényeivel.

át-átmegyek hozzá, kéretlenül is rendet rakni, egy pár mondatot váltani az ezerszer hallott panaszairól, hogy nem így képzelte az öregséget.

 

huszonhat éves vagyok. esetleg- szokták mondani – jó nő.

ez persze nem meghatározható kategória, ahogy tudjuk, gyakorta az alkohol mennyiségének kérdése.

erről majd később esetleg még mesélek.

most ebben a nyomorúságos bér-garzonban ülve azt mérlegelem, - viszonylag normálisan- ki és mi vagyok. mivé lettem.

ez ennél valamivel nagyobb lakásban, talán barátságosabb bérházban nőttem fel. az biztos, kevesebb bogár rohangált a folyósókon, és nem kellett egész éjjel égve hagynom a kislámpát. bár igaz, egy idő után ez sem tarja távol a halk surranással rohangáló bogarakat a szobámtól.

nem volt saját ágyam. nagyon sokáig nem volt, és nem is tudtam elképzelni, lehet-e.

fel-felriadtam arra, hogy anyám mellé fészkelődik az apám, hol piszkos-büdös-sörszagot árasztva magából, hol furcsa gyömöszkéléssel magához kényszerítve anyámat.

később más férfit is láttam éjszakai homályban anyámhoz bújni. amikor kicsit nagyobbacska lettem már saját matracom volt letéve a szoba sarkába. csak az volt a dolgom, hogy minél előbb aludjak.

akkor találtam ki, számolok százig, vagy többször százig, hogy mély álomba zuhanva uszhassam meg az éjszaka hörgéseit, nyöszörgéseit, káromkodásait.

nem nagyon zavart kinek kell köszönnem esténként, láttam-e már, vagy ismeretlen. egyik, mint a másik. sörszagú, nagykezű, barátságtalan.

apám, sokféle , érdektelen kiadásban, ez bérházi zúg -numera sokszorozódásában.

valahogy, mint egy film távol tőlem, amelyben nincs szerepem. sőt könyörögtem ne is legyen. soha.

anyámmal semmiről, soha nem beszéltünk. talán szándékosan, vagy csak mindent pótolt az asztalon hagyott bevásárló cédula, a gyűrött pénz üzenete.

igyekeztünk megúszni egymást, magunkat, az életünket, vagyis azt, ami sodort bennünket egymáshoz, egymás mellett, és el egymástól.

nem bírtam elviselni, ahogy beszéltek egymással, azzal aki megcsinált engem, a szerencsétlen apámmal. sziszegő, néha rikácsoló gyűlölethullámokban vetették egymás szemére nyomorúságukat. a nincstelenséget, a reménytelen hétköznapokat. már nem lehetett felidézni, mit is reméltek egymástól. azt sem mi sodorta őket össze.

talán valami lakáskiutalás, vagy a közös rezsi könnyebbsége. néhány rossz kefélés. az egymásrautaltság reszelős rutinja.

szeretet az nem volt bennük. sem egymás iránt, sem mások kapcsán. a világ, amely adatott nekik ellenségük volt, miként ők is a környezetüknek és érzékelhetően kivetette őket magából.

periféria mondhatnám, ha ezzel leírható lenne, ahogy kapaszkodtak a semmibe, a semmi határán.

én csak úgy becsúsztam, ahogy apám találóan idézte fel ezt a szokásos, öröm nélküli aktust, és hányta anyám szemére, hogy nem figyelt rendesen a menzeszeire.

valami sztori is volt, emlékszem, hogy nagyanyám magához akart venni, de a hatóság nem engedte korábbi tbc-je miatt.

nem emlékszem arra, hogy apám valaha is a nevemen szólított volna. esetleg ,”alánynak”, vagy a „gyereknek”. de leinkább sehogy. vakkantott felém, rám ripakodott, vagy sörfátyolos szemével bambán meredt rám.

anyámban soha nem hívta elő, hogy esetleg megvédjen, ne adj, isten bevonjon bármibe is- hogy hárman legyünk.

nem éreztem igazi szükségét, még kevésbé vágytam erre, de lehet, ha megtörténik örültem volna.

az idő hamar elsodorta mellölünk az öregemet. sittre vágták valami betörésért, aztán végképp eltűnt az életünkből.

na akkor megélénkült a forgalom anyám ágyában. tranzit út a pillanatnyi kielégüléshez.

nem tudom kapott-e pénzt valaha is a pasijaitól, vagy csak önkéntes adakozója volt a sok balfék vágyainak.

nekem mindegy volt, akárhogy is történtek az estéi, a konyhában aludta, és reggelre szinte mindig eltűntek mosdatlan magány-pótlói.

állt a falikútnál és zörögve- fröcsögve engedte a lavórba a vizet.

kapkodva mosdott, szemérmetlenül kitárulkozva, méltatlankodva, átkozódva partnere bunkóságán. mintha ott sem lettem volna. mintha sehol sem lettem volna az életében. ez dühtett, talán fájt is.

nem azért ezt nem hiszem.

megint ezek a nyomorult kacifántos szavak.

nem volt mi fájjon, nem volt mihez mérjem sem magam, sem a kettőnk helyzetét.

talán csak kellemetlen volt néznem egy felnőtt nő pucérságát, csapzott szőrű ölét.

gyerek voltam még, ártatlan, pihétlen gyerek. felnött-gyerek.

 

 

 

FEL