Szenczei László

KARÁCSONY BENŐ

Erdélyi Helikon 1939 január

2021.06.13.

 

Talán nem veszem magamra egy túl merev osztályozás bűnét, ha a regényirodalmat két nagy típus szerint csoportosítom: az egyik a franciás, kerek szerkezetű regény, a másik a krónikaszerű angolos vagy oroszos regény. A francia regénytípusban sok van a »Nagy Század« klasszikus drámájából: általában úgy foghatom fel, mint a klasszikus dráma epikai áttételét. A klasszikus dráma arisztokratikus-monarchikus műfaja a Nagy Forradalom és a romanticizmus kereszttüzében elvesztette szabályai nagy részét s e formaveszteség következtében epikába olvadt át. A klasszikus francia dráma hely-, idő- és cselekményegysége a formaszigor oly foka, ami esztétikai mivoltában szinte a logikával határos.

Mi más a hármas egység, mint az ontológiai természetű tér- és időviszonylatnak az esztétikai lehetőség határáig való kiküszöbölése és a téridő viszonylagosságtól megtisztított esztétikai nyersanyagnak a tiszta észrend szerint való szervezése?

Ily esztétikai felfogás természetesen csak oly irodalomban válhatik uralkodóvá, amelyet egy több évszázados, tartós hierarchia hordoz. A francia műfajok tehát nem ok nélkül jelentkeznek a kristályos logikai szerkezet arisztokratikus igényeivel és a Forradalom után a klasszikus esztétika kódexei nem ok nélkül veszítenek érvényükből: egy nagy hierarchikus kor ízlésében fogantak és vele együtt mentek veszendőbe. Ez a korszak azonban annyira rányomta bélyegét a francia irodalmi ízlésre, hogy százötven évvel a Forradalom után, a francia regény még mindig a klasszikus jegyek viselője.

A klasszikus, logikai rend szerint kialakított regénytípusnak éppen ellentéte az időrendben folyó, krónikaszerű regény, amelynek végletekig fejlesztett formája a lélektani folyóregény. Itt már minden alakító, formai igény háttérbe szorult, ami egyedül lényeges, az az időfolyamat minél szélesebb hömpölygetése. Nem csak a figurák és a jelenetek között megy veszendőbe minden hierarchikus összefüggés, hanem az apróbb elemek között is, hiszen minden elem önmagáért, illetve a lényegét képező időélményért van. A krónikának e szélsőséges formája mellett, amelyben Kronos kilép a szellemét könnyelműen idéző műből és könyörtelenül elemészt minden esztétikai formát és hagyományt, van a krónikának egy józanabb válfaja is, az, amelyben az egész XIX. század folyamán az angol és az orosz regényirodalom nagy alkotásai íródtak. Az angol, az orosz és a fiatal amerikai irodalom regényei gazdag, szélesen folyó krónikák, amelyekben, egy egész sereg figura életsorsa mellett, egy egész társadalom és egy egész kor tükröződik. Hogy az angol, az orosz és az amerikai irodalomtól annyira idegen a klasszikus szerkesztés követelménye, annak alighanem az az oka, hogy az angol, az orosz és az amerikai szellem nem részesült olyan szigorú hierarchikus iskolában, mint a francia.

Amikor Karácsony Benő regényeiről megállapítjuk, hogy nincsen egységes cselekményük és szerkezetük, nem értékítéletet akarunk mondani, csupán a krónika-típusú regényeknek ama nagy kategóriájába akarjuk őket utalni, amelybe a regényirodalom legnagyobb alkotásai sorozhatok.

Karácsony írói modora bensőséges ötvözete az angol és az orosz modornak, sőt morális hangsúlya miatt olykor a modernebb franciákkal is rokonítható. A színtér az erdélyi kisváros, a kor a XX. század első negyede.

E két-három évtized vezérélménye a világháború. Hangulata az utolsó békeévekre nehezedő viharelőtti csend és a nagy tragédia utáni kábultság. Hősei a polgári társadalom szegélyére szorult emberek, művészek, lumpok, proletárok, akik nehezen, vagy sehogysem tűrik a társadalmi élet gyakorlatias kényszerét. Felnőtt lurkók, akik kézzel-lábbal igyekeznek szabadulni a polgári mérték gúzsaiból. Szamárfület mutatnak a polgári nagyképűségnek és »komoly« gondjai közben szembekacagják. Nem csoda, ha a polgári józanságot és tekintélyt képviselő munkaadók minduntalan »kirúgják« őket és hőseinkre szinte a váltakozó évszakok szabályosságával köszönt rá a munkanélküliség böjttel és ciripeléssel töltött ideje. A szikkadt polgári józansággal és haszonelvüséggel való tréfásbús közdelem, szemérmesen elhallgatott, nemesebb világért, túl minden sivár tapasztalaton és elméleten — olyan nyugatias vonás, mely Karácsonyt Gide és Duhamel moralizáló hangjával hozza meghitt rokonságiba.

Éppen ezért Karácsony hősei nem puszta empirikus lények, kissé megtestesítői, eszményi bajnokai a szemérmesebb, magasabb morálért vívott küzdelemnek. A hősnek többnyire van egy tréfás alteregója, aki ugyanazt a küzdelmet vívja, mint az eredeti hős, csakhogy ezúttal komikus vagy tragikomikus változatban. Néha két-három ilyen tréfás hőst is szerepeltet, akik kissé a komoly hős udvari bolondjai s feladatuk az, hogy a komoly motívumot tréfás párhuzammal kísérjék.

Mi sem testesíti meg jobban a sivár, nagyképű polgár ellentétét, mint az író- vagy művészember. Karácsony hősei többnyire félreismert tehetségek, akik művészhajlamuk és nemesebb ízlésük miatt szenvednek a nyomasztó kisvárosi környezetben. Ilyen Baltazár, a »Pjotruska« hőse, Tunák Ádám hadirokkant mérnök az »Új élet kapujában«, aki nemes konzervativizmusával és humanizmusával szembeszáll a háború utáni fellendülés sivár életfelfogásával, montázzsá züllött művészetével, kereső és élvező géppé vedlett polgárával és azzal a proletárral, mely a legtorzabb polgári vonásokból állította össze eszményképét. Ilyen Felméri Kázmér is, a »Napos oldal« kedélyes hőse, aki minden nagyképűségnek fittyet hányva emelkedik fel a meg sem álmodott sikerig.

A Karácsony regényeiben vázolt kor kruciális élménye a világháború. Ez a nagy történelmi és egyéni dráma már Remarque előtt remarque-i sorokat csal ki Karácsony írói érzékenységéből: »A sötétben felvillant egy-egy rakéta és künn a drótakadályokon túl Baltazár a rakéta sivár fényében néhányszor felemelte a karját, hogy a szakaszának jelt adjon. S ahogy a karját felemelte, az olvadt égből a kabátja ujjába csurgott a víz. Két napja nem aludtak. A folyó két nap előtt megáradt és elöntötte az árkokat iszappal. Le sem ülhettek, a combjuk tövéig álltak a hideg lében. Kuszák voltak és feketén fénylettek, mint a sárból kitápászkodó bivalyok. A lábaik elé a meghígult agyagba sűrű szottyanással freccsentek bele a finn lövészek golyói. «(Pjotruska.)

A háború megsemmisítette mindazt, ami a régi világban jó volt és szabad burjánzást engedett minden gonosz csirának. A nagy pusztulás után egy ideig halálos zsibbadás uralkodott az emberiségen, aztán a bolondul megindult vérkeringés a nézetek, az erkölcsök és a szokások szörnyeinek adott életet. A tisztes, dolgozó polgár helyét elfoglalta a henye spekuláns; a nőiesség helyett divatba jött a lélektelen, »jogaira ébredt« kékharisnya; higgadt, kipróbált társadalmi és politikai nézetek háttérbe szorultak és világnézeti tajtékzók vitték a fórumon a szót; az élet üteme esztelenül meggyorsult. Aki ebben a kábult rémlátásban, az ízlés, az elv és az erkölcs e szörnyű »Sturm und Drang«-jában meg tudta őrizni egyénisége tartózkodását és egy nemesebb kor eszményeit, nem volt közönséges jellem.

Tunák Ádám építészmérnök a háborúban elvesztette egyik lábát és éveket töltött orosz fogságban. Hosszú, nyomorúságos odisszea után hazavergődik. A fogságban a boldog otthon álma tartotta benne a lelket. Felesége, Teréz, a békeévek bájos kis »Tintapetty«-e, ez a nő, akit oly romlatlannak, kedvesnek, gyermekinek ismert, akinek élete legszebb éveit köszönheti - »emáncipálódott«,  kitanult, korszerű, szeretetlen lény lett. Mintegy megtestesíti azt a szívbemarkoló változást, ami a békeévek meghitt, gyermeki humánumát a XX. század sivár szörnyeivé varázsolta. Tunák csalódása, mély átérzettségével, tökéletes lélektani rajzával, a hősök és az elvek kristályos szembesítésével, Karácsony íróművészetének talán legmagasabb csúcsa.

Amíg az »Új élet kapujában« a békeévek konzervatív-humanista életeszménye száll szembe a mindinkább haszonlesésre, életiramra és feslettségre berendezkedő társadalommal, addig a »Napos oldal«-ban az ellentét egészen új alakot ölt: itt már a falu az egyik pólus, sőt túl a falun a nagy, romlatlan természet. A természet és a természethez közelálló ember ősi magátólértetődöttségét és problémátlanságát állítja szembe a »nyeszlett«, gépies és mesterkélt urbanitással.

A föld és a természet anyai keblére való visszatérés Karácsony tollát is gyönyörű jelenetékre ihleti: »Kaszafenés közben megpillantottam Ferencet, amint jött fel a dűlőm, hátán az apjával. Az öreg béna paraszt úgy ült a fia hátán, mint hun vezérek szikár pocegereiken. Kihozatta magát ide a fiával, mert látni akarta a vetések hullámát, a határt, a földet, legfőképpen pedig a maga kis tagját. Hűdéses volt a lába, de azért lekérezkedett fia hátáról, hogy a rögöket elmorzsolgassa egy kicsit ujjai között. Nyögve hajolt meg, tenyerére rakta a göröngyöt és boldog vigyorral nézte. A szeme mohón ette és itta a keskeny kukoricatáblát. Sárga és göröngyös volt ő maga is, mint a földje és pórusai, ahogy az égre nézett, ugyanúgy szomjazták az esőt, mint a repedezett földkéreg. Szegény és szomorkás kis földecske volt, trágyáért epekedett. Az öreg, azt hiszem, legszívesebben maga bújt volna a földje alá trágyának.«

A »Napos oldal« Karácsonynak az a könyve, ahol a téma és a hang, noha sajátos jellegét mindvégig megtartja, elég közel férkőzik a nagy, erdélyi falusiakhoz, Nyírőhöz és Tamásihoz. A »Napos oldal« állatkultuszának bizonyára van némi köze ahhoz a nyírői állatkultuszhoz, mely »Uz Bencé«-ben nyilatkozott meg. A természet és a falu milieu-je hamvas hátteret szolgáltat azoknak a bájos női alakoknak, akiknek elmélyülő rajzában Karácsony annyira kimagaslik. A kor emancipált, lélektelen, női művirágjaival szemben, akiknek egyetlen gondja a kozmetika és a flört, akik a garconne cinizmusával vihogják át az életet, ott van Ágnes, a vízimolnár lánya, de mindenekelőtt ott van Veronka, a kis cseléd, ez a fakadó, női bimbó, fiatal gazdája iránt érzett zavaros, gyermeki szerelmével.

Az ébredő nőiesség rajzába Karácsony annyi finomságot és lélektani erőt varázsol, a zsenge vonzalomba oly mesteri árnyékolással vegyíti a féltékenység sötétebb színeit, hogy Veronka epizódja erdélyi irodalmunk legszebb fejezetei közé tartozik. Szinte fájlaljuk, hogy kibogozatlanul hagyta.

Noha annyi érték van írói palettáján, Karácsony regényei a maguk egészében mégsem zavartalan alkotások. Sok bennük az érzelem és a kedély keresettsége és bizonyára az a kritikus és esztétikus Karácsony íróművészetének legigazabb barátja, aki ezekre az esendő vonásokra kertelés nélkül rámutat. Művei közül a »Pjotruská«-t érheti legtöbb kifogás, ami nem is csoda, hiszen ez a mű első regénye. Baltazár, a főhős, kényelmetlenül eszményi figura. Mindig fölényes, derűs, udvarias, könnyedén mély, az író elhalmozza szeretete külső-belső jeleivel. A nők szerelmükkel tüntetik ki, a férfiak bámulják és félnek tőle.

Mindenki álmélkodik novellái, cikkei, színdarabjai előtt: »A munkások némán néztek rá, a raktárnok óriásinaik találta a dolgot és zajosan lelkesedett.« - »A vendéglősné, aki nem sokat értett a darabból, megbűvölten nézett a sápadtarcú, melegszemű katonára, akinek bársonyosan zengő hangja sohasem álmodott félálomba ringatta, «Baltazár húga» néma csodálkozással nézte bátyja derűs, férfias homlokát, amely mögött most ezrek számára születtek a gondolatok.« - Egy más alkalommal Baltazár» befejezte a felolvasását és szomorkás derűvel nézett végig hallgatóin. Azok önfeledten, felizzó lélekkel bámultak reá.« - A jelenet annál kényelmetlenebb, mivel a felolvasott elmefuttatásnak—írónk egész oldalakat áldoz közlésére - sok a szentimentális gyengéje. A Pjotruskával párhuzamos, humoros főhős, Csermely, az elcsapott városi fogalmazó viszont olyan, mint egy orosz irodalmi reminiszcenciákat őrlő kintorna, legjobb esetben tragikusra mázolt bohóc, hijjával minden önkénytelen életszerűségnek.

Még nagyobb baj, hogy a mellékalakok legtöbbje csak torzkép, akikkel szemben írónk már eleve elfogult s csökönyösen hangsúlyoz róluk egykét megbélyegző vonást. Moravecz tanár, Csiszlik Olivér, a költő, Zizewszky lovag, Rodárics ügyvéd, egytől-egyig pártos karikatúrák s csupán az a szerepük, hogy mellettük körülrajongott Baltazárunk alakja annál fényesebben domborodjék ki. Pedig egy dédelgetett figura esztétikailag mindig elvetélt. Koraszülöttsége miatt képtelen minden önállóságra, köldökzsinóron keresztül táplálkozik abból az írói szubjektivitásból, ahonnan vétetett.

Az olvasó nem tudja leküzdeni azt a kényelmetlen érzését, hogy az ilyen figura mögött maga az író rejtőzik. Nem mintha az írónak nem volna jogában a legmeztelenebb szubjektivitásban jelentkezni művében. Igen ám, de ilyen esetben legyen kíméletlenül őszinte, rajzoljon legalább annyi árnyékot önarcképébe, amennyi fényt.

A humoros alakok nemcsak a Pjotrusfcában, hanem az Új élet kapujában és a Napos oldalban is többnyire gépies vidámságtól terhesek.

Keresett bohócneveik - Szeplősháj, Lólábú, Fapofa, Tömzsi - már eleve feltálalják a farce hangulatát, írónk helyes érzékkel nem akar komolykodónak, nagyképűnek látszani, de még nem tud bánni a mértékkel és holmi gépies bohózat karjába veti magát. Hiába, az élet önkénytelensége és a művészi mérték magas teljesítménye kell ahhoz, hogy a komikus jelenetekben ne legyen túlcsigázott hang. Karácsonynál mindkettő megvan s ha éberebb benne a művész, tud zavartalant alkotni; ilyen tőrőlpattant komikus figura pl. Struhala az Új élet kapujában.

Karácsonynak határozott érzéke van a kedélyhez, a szemlélet magas derűjéhez, egyszóval a humorhoz, de olykor-olykor túl könnyedén fogja fel feladatát. A szójátékból, a mondat vagy a szólás értelmének játékos kifordításából nem születik meggyőző kedély. A humornak végül is mélyebben kell gyökereznie, mint a puszta stílus, talán a jelenet vagy a figura alkatában, vagy legalább is a minden stílusesetlegességtől mentes szellemben.

Regényeinek másik tehertétele - s ez főkép az oly mélyen átérzett és komoly lélektani eszközökkel megírt Új élet kapujában csapja meg az olvasót, talán éppen azért, mert itt annyi A kidomborodó érték - hogy olykor erőt vesz rajtuk a túlcsorduló érzelmesség. Érzelmes tartalom művészileg csak úgy élvezhető, ha kellő kifejezésben hűvösséggel párosul. Karácsony erről nem gondoskodik, sőt olykor mondatai között túlontúl is sok az érzelmes elmélkedésre szólító három pont (...).

Műveinket főkép az teszi érzelmessé, ha nem az élet apró, szürke eseményei között keressük a jellemző vonásokat, hanem az olyan események között, amelyek az életben nagy robajt csapnak. Gyakran adódnak elő körülöttünk szenzációk, drámák, katasztrófák, amelyek megrázó erővel hatnak, de a művészet síkján nincs önmaguktól adódó hitelük.

Az élet valósága az, ami egyedi, ami üdvözít, vagy kárhozatba taszít; a művészeté az, ami tipikus, ami túlemel a létviszontagságokon az esztétikai hatás kristályos világába. A művészet síkján az élet legmegrázóbb eseményei is elvizenyősödnek, mert a művészet nem azzal fog meg, amivel az élet. A művész általában óvakodik attól, hogy műve szövetébe az élet hatásos, zajos, rikító eseményeit beleszője. Az igazi művész nem várhatja a hatást az élet nyersen felkínálkozó effektusaitól. Az életben bizonyára előfordulhat olyan eset, hogy amíg Tücsök a börtönben ül, a kedvese, Ezüstszív meghal gyerekszülésben a klinikán, s amire Tücsök kiszabadul, Ezüstszív és gyermeke már anatómiai porcikákra boncolva fekszik a hűtőszekrényben, ahová a hozzátartozó nélkül elhalálozott szegény betegek kerülnek.

Mindez egy napilap híranyagában megrázóan hat, de ami megkapó benne, annak semmi köze a művészetihez s méltán nevezhetni olcsó hatásnak. Az élet valósága és a művészet igazsága körülbelül olyan viszonyban vannak egymással, mint az egyenlet két oldala: egyik oldalról a másikra csak ellenkező előjellel lehet átkerülni.

Aztán itt vannak például a »Napos oldal«-ban ezek az állatok, amelyek oly hatásosan viselkednek. Kati, a kecske, sohasem mulasztja el, hogy neki ne szaladjon a Veronka, vagy bármely más nőszemély fenekének.

Flórián, a kakas, Maszat, a kutya, Kati, a kecske, a kicsi nyest, a fürj minduntalan Felméri kíséretébe szegődnek s tudja Isten, az efféle paradicsomi idill némi rökönyt ébreszt az olvasóban. Kati, a kecske és Maszat, a kutya odáig mennek érzelmes indiszkréciójukban, hogy kilesik hősünk légyottjait. Felméri csökönyösen »kisöcsém«-nek becézi magát, ami az önös gyöngédség elég kényelmetlen neme.

A »Napos oldal«-ban amellett túl igényesen viselkedik a zoológia, helyesebben az entomológia. írónk talán így akart közelebb férni a természethez, vagy talán a forrástanulmány, ahelyett, hogy az ihlet mellé szegődne, elszegődtette az ihletet - elég az hozzá, hogy Felméri, groteszk csökönyösséggel, hol rózsabogárnak, hol lótetűnek, hol hangyának, hol egyéb bogárnak érzi magát. Kicsiny hibák ezek, de ha makacsul űzik őket, hátrányosan befolyásolják az olvasót.

Lényegesebb kifogás, hogy a regények a második kötetben vesztenek eredeti lendületükből, a siker felé törtető író- vagy művészpálya kissé sivár mesgyéire tévednek, vagy a bohóckodó mellékalakok sorsát bonyolítják és elejtik a művészileg sokkal hasznosabban gyümölcsöztethető motívumokat.

Záradékul legyen szabad egy személyesebb kifogást megkockáztatnom, mely minden személyessége mellett sem egészen idegen esztétikai aggályaimtól. Gyulafehérvár számomra az a hely, ahol ifjúságomat töltöttem. A Karácsony regényeiben szereplő Fehérvár nem az a város, amelyikre annyi szorongással gondolok vissza, mert túszként tartja ifjúságomat.

Ez a Fehérvár nem eléggé erdélyi város, inkább egy konvencionális kisváros. Érzéki körvonalaiban talán eléggé megrögzítette, de társadalmi és lelki tartalmát mintha elhanyagolta volna. Pedig egy város köveit csak a város lelke teszi beszédessé. Fehérvár lelke nemzetiségek, osztályok és felekezetek lelkéből szerkesztett, izgató talány, amely fölött egy klerikális és aulikus történelem Sphynxe őrködik. Mintha ezt az érdekes talányt Karácsony elmulasztotta volna kibetűzni.