Szép Ernő 

Mit tettetek velem
A VILÁG [1921]

2021.12.28.

Mit tettetek velem emberek. Emberek mit tettetek énvelem.
Mi történt az én életemben. Mit tettetek velem mostoha fivéreim férfiak.
Csupa vér a képetek, egy vér a szemetek, vér cseppen az ujjatok hegyéről.
Bűn lángol nyelveteken, homlokotokban férgek hemzsegnek. A szívetek, mutassátok a szívetek!

Felhők hogy tűrhettétek! Virágok hogy szenvedhettétek! Csillagok hogy nézhettétek!
Hegyek, hogy maradhattatok veszteg. Hogy nem fulladtál meg levegő, levegő!
Hogy nem jajdúltatok fák, hogy nem rohantatok közéjök, országok felnőtt fái!
Tenger hogy nem csaptál a földre, föld hogy nem futottál a tengerre!

November alatt fekszem arcommal a sárban. A szél vonít felettem,
Felém dűlnek fejetlen fűzek, az egen sárga tenger megy, az alkony megőrült.
Egyesegyedül vagyok én, el engedtem a drága bolond beteg világot pusztúlni.
Valaha jó gyermek voltam, szívből nevettem, játszottam. Egyszer csak fekete járvány lett belőlem.

Fáradt vagyok, kihalt, fáradt. Nem is érzem mi történt, nem értem, nem emlékszem.
Úgy elmúltam mint a fülcsengés. Mint a délignyitó, úgy leestem.
Mint a sírás úgy felszáradtam. Mint az ablak úgy befagytam.
Elsüllyedtem úgy mint Pompéji. Mint a nap, mint a nap lementem.

Én vagyok az oka mindennek, én magam, csak én vagyok itt az oka mindennek.
Ha nem élek nincsen szomorúság, nincsen halál ha én nem születek meg.
A mély világ, mind az élet első kakasszó óta az én boldogtalanságom iskolája.
Ha volnék sátorok fa, ráznátok, esve esne rólam a könny, olyan nehéz sírás van énrajtam.

Fel próbálom emelni homlokom a csillagok iránt. Nem látom mi van ott, megvakultam.
Arany opera zúgott, tűz mese esett, augusztus gyönyörűség.
Epres kert volt az ott odafenn, abban eprészett a süldő szerelem, szerelem szerelme.
Nevetett ott ábránd gyémánt vidéke, csodálkozott csurom csodálatosság.

Úgy langallt a vágy hogy egész éjszaka hajnal volt és alkony volt egész nap.
A királynők hermelinje piros színt játszott az én tűzvészem lángjai előtt.
Szüretre farsangra bálra jöttem, azt hittem azért küldtek, zeneszót hallottam.
Azt vártam megfürdünk holdfény tavában, szebbek leszünk sárga viola liliomnál.

Nem szabad élni már, nem szabad, tudom én azt. A fal mellé csúszok, úgy tűnök mint a vétek.
Szemembe süt majd egyszer itt egy fehér férfi: mit szóltál? hol jártál? szíved hogy hogy nem hasadt meg?
Halottas íze van ínyemen a baracknak, elíjedek ha hangom hallom, húzódok kéjes kedvesemtől.
Gyanú búvik az ákác lombajiban, úgy hallgat az a csend, én utánam hallgatózik.

A zöld reggel nyitotta szemét. Azok a született bokrok a pázsiton a világosságban!
Fenn volt a Nap. Szakadt a mosoly a kék égből. A dombon gurultak bárányok. Meleg lett.
Lángolt a kupolás város. Azt hittem a bazárban örömöt árusítanak.
Azt hittem szerelmet harangoznak. Azt hittem trombitaszóval barátságra gyűlünk.

Nem akarnék magamba boldog lenni, nem tudnék halottak közt állani danolva,
Csak együtt esne jól vidúlni mint egy táblában a mákvirágok.
Csak mint a selyemhernyók a papíroson, mikor gubóznak és egyszerre kelnek pillangóknak.
Csak mint a csillagok akik egyszerre jönnek ünnepre este s együtt álmosodnak hajnalra.

Meghalt az élet, meghalt a halál. Mi támadhat még itt? hallod vak idő mit hozol még?
Ember majd ocsúdó merre fordúlsz mondd! talán magas óht kiáltasz
S arany arccal a tiszta napot megcsókolod? Talán felhőt festel szívedre?
Tüdődből dal lesz tán? gyomrodból lélek? eszedből kéklő álom?

Jaj látok én, látom vak arany folyam hízik puffadva hideg böfejjel,
Jaj hallok én, hallom, hogy rí abban elnyelve ifjúság, tréfa, báj, jó szó, szemérem.
A kísértet szegénység futkos a két parton hadonászva kóró karokkal
Leesnek a dűlledt hasú csontváz nők, ejtenek fehér hajú csecsemőket.

Nem tudom mért szenvednek mások is, nem tudom! Hisz itt vagyok, elég vagyok én szenvedni,
Én majd hírt adnék a szenvedés felől mint kengyelfutó. Én szállanék, úgy énekelném el.
Sérti a szemem ez a szenvedő verseny. Féltékeny vagyok én. Haragszom.
Ha mind akik élnek tulipánt vinnének kézben, és mosolyoghatnék titkommal mint a halott gyermek.

Gyertek zászlóm alá ti édes rokonok, panaszosok, óh csodálatosak kik ide jöttetek élni,
A hold mossa fejér lobogómat, pszt csendbe gyülekezzünk, éjjel fogunk tengerre kelni,
Ezüst vízszínen menetelünk, de olyan üdén mint akiket majálisra várnak,
Gyertek a könnyek zápora alatt, szívünk énekel majd, a mosoly lesz itt italunk az úton.

Gyertek gyertek lakodalom lengeti szallagjait a tengeren túlról.
Gyertek, oly elíziumot ígérek néktek ahol nincs ott a jó isten.
Ne féljetek többet meg nem csal senki. Nem kell igazság üdv a mi végzett szívünknek.
Majd csak alszunk kutyatejes gyep alatt tisztán álomtalan mint elásott gyöngyök.