Szepes Erika 

Baseball sapka, bőrdzseki, sör – meg a múlt

2024.11.18.

Kilépve kapunkon, vonszolom a banyataxit és magamat. Cudar hidegre fordult az idő, még jól is esik az izzasztó erőlködés. Az utcán, a szomszéd lépcsőház előtt váratlan látvány: egy férfi, basaball sapkában, bőrdzsekiben, kezében a szinte testi tartozékává vált sörösdoboz, felfelé bámul valahová, a ház kivilágított avagy éppen sötét ablakoktól tagolt homlokzatára. Áll, húz a sörből, és tovább nyújtogatja a nyakát, de nem összevissza, tétován, hanem célirányosan, egy vagy több ablak – feltehetően azonos lakás ablakai – felé. Igyekszem úgy elvonszolódni mellette, hogy ne zavarjam elmélyült foglalatosságában. De hirtelen megfordul, rám néz és a nyakamba borul:

- Kezicsókolom, ugye meg tetszik ismerni?

Nem mertem nemet mondani, hátha olyan koldus, akibe már többször belebotlottam, az ismeretségtől nagyobb reményei támadnak, de ha nem ismerem meg, megsértődik.

- Hát persze, persze… - motyogom, kevéssé meggyőzően, de nem telik többre.

- De hát én vagyok a Mitrovics Milán! – Döbbentem nézem. A név ismerős, de az arc nem: takarja a sild mega bajusz és a borosta az arcán. Meg az évek. De a névre mégiscsak felkapom a fejem:

- Ne hülyéskedj, Milán! Tényleg te vagy? Lehet vagy negyven éve, hogy nem láttalak!

- Van az annyi, bőven…De maga mindig ilyen helyes, meg szép volt, és most is az!

Gyanakodni kezdek. Mégiscsak akar valamit? Miért hízeleg?

- De tényleg olyan helyes volt, meg kedves…jól emlékszem, mennyit találkoztunk lenn a parkban!

Erre felpattan az én emlékezetemet lezáró fedél is: Milán valóban egy óvodába és iskolába járt a gyerekeimmel, együtt őrjöngtek a játszótéren, de  Milán nem volt igazi barátja a fiamnak, mert néhány évvel idősebb volt, de kedvelték egymást a fiammal. Szép vonású, jó arcú, tiszta tekintetű gyerek volt, mindenkihez rendkívül kedves, gyerekhez, felnőtthöz egyaránt. De kiváltképpen kedves volt a saját kishúgához, a néhány évvel fiatalabb Dorkához: a kislány feltűnően alacsony növésű volt, akkor még csak ez látszott rajta, meg az, hogy az arca koraérett, töpörödött, gyűrött volt, mintha már elhasználták volna. Nagy kontraszt volt a két gyerek között: a nők a hátuk mögött sopánkodva összesúgtak:

- Bárcsak Dorka volna olyan szép, mint a kékszemű, szőke Milán!

De hát nem volt olyan szép, és valami rejtett betegség hervasztotta, mert az évek során sem nőtt nagyobbra. Nem volt buta, sőt egy ideig mintha hiú is lett volna, szerette a szép ruhákat, meg nyilván tükör is akadt az otthonában – tisztában volt minden testi hibájával, ezért senki nem csodálta, hogy előnytelen külsejéhez  állandó rossz hangulat társult, ami később az arcáról letörölhetetlen depresszióvá jegecesedett.

Nálunk akkoriban, amikor a gyerekeink még gyerekek voltak, nagy szülinapi zsúrokat rendeztünk, még otthon, a néhány négyzetméternyi panelban: nem béreltük ki sem a MacDonaldsot, sem más közösségi tereket, pénz se volt rá, meg talán igény sem. Így is megoldottuk, szendvicsekkel, kis sós és édes aprósüteménnyel – a csokigombócnak volt a legnagyobb keletje - , az egyik srác hozott otthon készített bodzaszörpöt, ami fenséges volt. Zene a Terta magnóról és a spontán gajdolásból. Az események csúcsa mindig a tombola volt, a lányom írta a számokat, nagy igyekezetében a nyelvhegyét kidugva, majd a kis cédulák egy használatlan férfikalapba kerültek. A nyereségeket maguk a meghívott gyerekek dobták bele egy nagy merítésű  szatyorba, otthonról hozott, megunt játékokból, kötött sapkákból, sálakból, kesztyűkből. A nyereményeket aztán a játék végén csereberélni lehetett. A tombola fénypontját  a háziasszonynak, azaz nekem kellett szolgáltatni, ez – manapság meglepő lehet – egy könyv volt: újonnan megjelent ifjúsági regény, Mándy Iván Csutak-történeteiből, Szabó Magda lányregényeiből, Török Sándor Kököjszi és Bobojsza vagy a Gilikoti, vagy verseskötetek: Weöres Sándortól és Nemes nagy Ágnestől.

Ezekre a zsúrokra a kisfiam mindig meghívta Dorkát és egy másik kislányt, Tímeát is, akit a gyerektársadalom szintén kivetett magából, mert sánta volt: születésekor műhiba történt: a sarokcsontján az ín megszakadt, alsó  lábszára így megrövidült, nem is tudott rálépni a sarkára. Ő ugyanolyan magányos volt, mint Dorka, és a kisfiam azért hívta meg mindkettőjüket, mert – ahogy ő mondta – "senki nem törődik velük, mindenből kimaradnak." A többi gyerek kezdetben furcsállkodott a két magányra ítélt kislány jelenlétén, de aztán megszokták, hogy hozzánk járnak.

Milán nem jött, mert idősebb volt, mint a fiam és barátai, de éppen idősebb koránál fogva nagy szolgálatot tette nekem, persze  nem szándékosan, csak úgy, gyerektudálékosságból, még a fiam egészen kis korában. A gyerek  lehetett úgy 3-4 éves, óvodás korú, Milán már iskolába járt, de hát ezek a gyerekek egy akolban nőttek fel, a ház előtti játszótéren.

Egy este, fürdés után, az ágyban, ki-ki még nem nyugalomban, amikor a fiam fölé hajolva jóéjt puszit szeretnék neki adni, magához húz és suttogva megkérdi:

- Mond, mama, igaz az a disznóság, amit a Milán mondott a játszótéren?

Én nem vettem igazán komolyan a kérdést, és félvállról válaszoltam:

- Ha nagyon nagy disznóság, akkor biztosan igaz. Mégis, mit mondott?

- Hát azt, hogy hogyan csinálják a gyereket.

Nagyot nyeltem. Hazudni nem lehet, akármilyen kicsi még a gyerek, a lepke-beporzás mesétől meg irtóztam.

- Hát bizony, kisfiam, azt bizony úgy csinálják.

- Minket is így csináltatok?

Ez már kínos. Ha ideje korán jött is, de végülis Milán elvégezte helyettem a felvilágosítást.

- Nem megy másképpen, kisfiam.

- Jó, akkor én majd nagyon fogok vigyázni, hogy Tímeának ne fájjon.

Ez mind eszembe jutott, ahogy a férfivá alakult Milán ott állt előttem, kicsit szipogva, és húzott egyet a sörből.

- Tessék elképzelni, három hete meghalt az anyám. Elmúlt 82 éves, de még mindig nem tudom megemészteni.

- Nem is fogod soha, nagy hazugság, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Az én apám 36 éve nem él már, az anyám 25 éve, mégis, ha történik velem valami fontos, máig rohanok a vonalas telefonhoz, - mert nekik, ugye, mobiltelefonjuk még nem volt - , hogy elmondjam. Útközben persze észbe kapok.

- De jó, hogy ezt tetszik mondani…olyan kevesen értik meg az embert…És az én anyámat meg mindenki gyűlölte meg lenézte.

- Miért mondod ezt, Milán?

- Mert mindenki csak azt látta meg belőle, ami kívülről, de ezt így tessék érteni, kívülről, tehát a lakáson kívülről, az ablakból látszott. Hogy egyfolytában dohányzott, a kezében mindig volt valami alkohol, sör, bor vagy akár pálinka, és azt is folyamatosan itta. És ettől volt mindig olyan csúnya piros, szederjes az arca.

Milán nyelt egyet, egy darabig hallgatott. Nekem eszembe jutott, hogy a házban – persze merő jóindulatból – azt suttogták, hogy Dorka azért lett nyomorék ,mert az anyja a terhessége alatt is ivott és dohányzott. És mindenki rettenetesen sajnálta az apát, ennek a rémségnek a férjét, aki nemcsak hogy aktív sportoló volt, hanem világ- és európai bajnok ezüstérmes a házban lakó barátjával, kenu-párosban. A házban tehát pletykaként indult, aztán általánosan rögzült  közvéleménnyé alakult, hogy ez egy sorsverte család, a nő alkoholista, a férj sosincs otthon, a kislány törpe, - még jó, hogy van Milán, aki a jelek szerint ép.

- Milánkám, ha mi is ezt láttuk az ablakban könyöklő anyádról, te mi mást kaptál-láttál otthon, hogy mégis rendben felnőttél, szakmád van. Tényleg van? ha már erről beszélünk.

- Van, felsőfokú számítástechnikai iskolát végeztem, a feleségem francia szakos tanárnő, aki a diplomája után elvégezte még a szociálpszichológiát is.

- Tehát otthonról azért hoztál valami jót is…

- De mennyire. De ezt senki nem tudhatta. Anyám a háború alatt született, mélyen vallásos zsidó családból. Most lett volna 84 éves, tehát már ép ésszel élte túl a háborút.

Le kellett állnom a banyataxival. Hogy Mitrovicsné, a jóval fiatalabb szerb sportoló felesége zsidó volt? És ezt én miért nem tudtam? És miért nem tudta senki?

- Anyám két okból is titkolta a zsidóságát. Egyrészt az átélt félelmet sosem felejtette el. Másrészt attól félt, hogy ebben a mi hatalmas házunkban ő egyedül zsidó, és gúnyolni és bántani fogják. De sosem felejtette el az otthonából hozott szokásokat. Mi péntek este gyertyát gyújtottunk és foszlós kalácsot ettünk, és nekem a szombat bejövetelétől nem volt szabad a liftet használnom. Ez persze senkinek nem tűnt  fel, mert egy kölyök röhögve rohan le a hatodik emeletről. És mi most a feleségemmel szintén gyújtunk gyertyát és megtartjuk a szombatot.

- Drága Milán, nincs szavam. Te sem tudhattál semmit az én családomról, mert az ilyen mélységekbe az ember  nem merül le "egy házban lakó, idegen gyerekkel". De én is megszenvedtem a magamét amiatt, hogy a háborúból súlyos lelki sérülésekkel kikerült apám zord volt velem és öcsémmel, sosem tudta kimutatni a szeretetét. És mi sem tudtuk, nem tudhattuk az öcsémmel azt, hogy zsidók vagyunk. 1956-ban mondták meg a házunkban lakó cukros bácsik, hogy nézzük meg a szemközti ligetben a legmagasabb fát, mert arra fognak minket felakasztani. Mert hogy büdöszsidók vagyunk. A szó ismeretlenként ért – magyarázatért a szüleimhez kellett fordulni. A családját Auschwitzban elveszítő apám csak annyit mondott - Erről majd később. – Aztán sokkal-sokkal, évtizedekkel később, már a halála előtti években kezdett megnyílni.

A szüleim szerintem azért terveztek engem – a gyermekszaporulat modern tervezésének korszakát jóval megelőzve – karácsonyra, mert december 24-én 6 órakor születtem, hogy azért legyen valami ünnep, hogy a téli szünet után elújságolhassam az osztálytársaimnak, mit kaptam ajándékba. Nem karácsonyra persze, de ezt ők nem tudhatták. És nálunk sosem volt karácsonyfa. Amikor én a saját  gyerekeimnek minden évben fát állítottam, apám minden évben megharagudott. Nem tiltotta – ezt ő jól tudta -, de rosszallását hangsúlyozott zordsággal juttatta kifejezésre. Nem volt hívő, csak ragaszkodott a pusztulásba vivő családi hagyományokhoz. Ezért kezdtem el írni, amikor halála után egy betörés során a rablók feltörték azt az íróasztalt, amit mi szentélyként, érintetlenül őriztünk, és a gazemberek kiborították belőle a múltunkat.

- Hol tetszett ezt megírni?

- Van egy novella-sorozatom, már négy kötete jelent meg, az első, Az Ördöggolyó fogságában, ezzel kezdődik: Az íróasztal.

- Milyen érdekes ez az ördöggolyó…Miért ezt választotta?

- Azért, drága  Milán, mert ez egy olyan furfangos kínai alkotás, amit egy hatalmas elefántcsontból faragnak ki, kívülről befelé, egyre kisebb rétegekben, de minden rétegen ugyanazok a motívumok szerepelnek, és mindig máshol helyezkednek el. Ez érdekelt, hogy miképpen láthatja az ember ugyanazokat az eseményeket, emlékeket máshonnan, más nézetből, más arányokkal?

- Jé, de érdekes. Mintha hagymát hámoznánk, és a lényege legbelül volna.

- Igen, az is hasonló. Talán olvastad a Peer Gyntöt?

- Benne a Hagymaembert? Persze.

Hát eljutottunk e váratlan beszélgetésben a lényeghez: a hagyma belsejéhez és az ördöggolyó rétegeihez.

- De miért nézegetsz felfelé a házra? Miért nem mész fel a lakásba és álldogálsz itt a hidegben az utcán?

- Hát ez az, ez a probléma. Dorka anya halála után eltűnt. Azt tetszik tudni, hogy végig együtt laktak, apám halála  után – ennek már vagy húsz éve -  lecserélték a zárakat, hogy én se mehessek fel. Kettesben akartak lenni. Anya nem dolgozott, néha alkalmanként vállalt takarítást, Dorka se nagyon, hiszen ő – de ezt biztosan tudja, mert Dorka mesélte, hogy olykor találkoztak, sőt néha, ha jobb kedve volt, beszélgettek is – folyamatos pszichiátriai kezelés alatt állt, súlyos depresszióval, neurológiai rendellenességekkel és mindenféle hangulatzavarral, de hát az ő testi adottságaival ez tökéletesen érthető volt. Neki pszichiátriai segítséggel szereztek valamilyen négyórás munkát, persze az kettejüknek kevés volt az élethez, még anyám rokkantnyugdíjával is. Úgyhogy amikor én éppen jól voltam, segítettem őket.

- Miért, te mikor és miért nem voltál jól?

- Drogoztam, évekig. De sikerült teljesen abbahagyni.

- Hogy fért ez össze a hiteddel?

- Sehogy. De hívő én se voltam, csak hagyománytisztelő, de a hagyományokkal meg a lelkiismeretemmel sem fért össze az öntudatlan állapot meg a pénzpocsékolás. Meg nagyon rosszul is voltam. Abba kellett hagyni. Akkor ismertem meg a feleségemet, azóta mi legalább rendben vagyunk. De Dorkáról hetek óta nem tudunk. És nem akarom a rendőrséggel kerestetni, mert abból csak zárt osztály lenne, és azt ő nem bírná ki.

- Mégis, hol lehet szerinted?

- Remélem, talált valami helyet vagy valaki ismerőst, hiszen ha baja esett volna, már kaptunk volna értesítést.

Közben megérkeztünk a Lidl-hez, ahová indultam. Milán bekísért, fantasztikus előzékenységgel emelgette le a kosárlabdásoknak szánt magasságokba elhelyezett polcokról a kiválasztott árukat, segített a bárka nagyságú kocsikból a banyataxiba átpakolni. Én nagyon megköszöntem. Ő azzal búcsúzott, hogy megpróbálja megszerezni az Ördöggolyó köteteket.

Aztán már nem tudtunk mit mondani egymásnak. Köszönésül még a nyakamba omlott – elfogyott a sör - ,a dobozt egy csordultig telt szemétkosár tetején próbálta elhelyezni, az billegett egy darabig, majd fémes csattanással a földre esett. A baseball sapka és a bőrdzseki újabb sör nélkül indult, egy búcsúpillantással a sötét ablakok felé. Én valahogy, mintha súlyosabb terhekkel vonszolódtam volna haza az egyre fagyosabbá váló novemberi éjszakában.