Szepes Erika  

Jog a rosszkedvre – avagy az aktuális Petri

Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből című költeménye ürügyén

2023.05.05.

 

Petri György: Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből

Kifakul,
mint a két zászló, melyet,
évre év, a kapu fölé gipszelt
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor,
fakul, veszti színét a világ.

Hol vannak az ünnepek?

Vastag por alatt,
a meleg
padlástérben hallgat
egy szétszerelt világ.

Eltűnt a menet.

Átváltozott ordítássá
és elszéledt a széllel.
Ünnepi költők helyett
most majd a szél mond verseket,

kerge port mond és vibráló hőt
a betontér felett.

Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.

Áttüzesedett
kohók, megfeszült kötelek
kora felett
tétova jelen
– alásüllyedő por – lebeg.

Félbemaradt épületek:
birodalmi szédelgések felett.

Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.

És nem bocsájtok meg senkinek.

Pattogzik
szörnyű magányunk,
mint a napon a rozsdás sinek.

A cím

Petri György

 

A vers Petri György első verseskötetében, a Magyarázatok M. számára (1971) címűben jelent meg: nem véletlenül, hiszen a költő ebben a kötetben nemcsak M. számára ír magyarázatokat – elég körülhatárolt témáról, főként önmagáról -, hanem elsősorban önmaga számára igyekszik megfogalmazni saját magát, egy érték- és érzelmi válságban gyötrődő világban keresi létének értelmét és új értékeket. A Magyarázatok cím szinte műfaji behatárolást is jelent: miközben jelzi, hogy szorosan vett gondolati lírát ír, nemcsak a versek magyarázó jellegűek, hanem már maguk a verscímek is.

 

Elemzett versünk címe is ilyen beszédes: a szerzőként megjelölt "ismeretlen költő"-nek csupán a neve ismeretlen (ez sem jelentőség nélkül való), máskülönbem minden lényegeset megtudunk róla a cím további részéből: kelet-európai, a kelet-európaiság minden kötelező jegyével, a mű pedig a helyzetet szituáló időből, 1955-ből származik – a dátum minden kelet-európai számára sokkolóan sokatmondó.

Aki már értelemmel bíró életkorban élt 1955-ben, annak ismerős lesz a vers minden képe, állítása. És ismerős lesz maga az "ismeretlen költő" is, akinek anonimitása többjelentésű.

Jelentheti a szándékosan feledésbe kényszerített, névtelen sírba fektetett költőt, aki után véletlenül – vagy az utókorra gondoló, hasonlóképpen ismeretlen barátai révén mentődött át a költemény – (mint Radnóti Bori notesza, vagy Faludy György néhány verse, amelyeket a "fejükben" hoztak haza fogolytársai); jelentheti a "közülünk bárkit", a "névtelen általánost", aki éppen a névtelenségben, saját személyiségét háttérbe szorítva fogalmazza meg mindnyájunk helyett közös lelkiállapotunkat, és jelentheti azt a nem jelentős, homo unius versus azaz egyverses költőt, akinek egyszer az életében sikerült valamit úgy megfogalmaznia, ahogyan azt mások nem tették, tehát ismeretlenségben állított emléket magának.

És jelentheti azt a pályakezdő tehetséget, akit éppen emiatt a verse miatt ért a retorzió, a teljes elhallgattatás, netán halálos ítélet, amelynek következtében ő fekszik az "ismeretlen mártír" sírköve alatt.

És – végső soron vagy tán legelsőbben – jelenti azt a Petrit, aki mindezeket magába foglalva – írta meg versét valamikor a hatvanas évek végén, de mindenképpen 1968 után, e másik, kulcsfontosságú évszám után, amelynek életanyaga már közvetlenül az övé, nem úgy, mint az 1955-ös közvetett élmények, de a kettő között érzett hasonlóság révén átéltségben mégis sajátjává lettek.

Így az ismeretlen költő bőrébe való "belebújás" nem szereplíra, hanem egy később kibontakozó költői és emberi jellem visszavetítése egy korábbi, a lelkialkat számára könnyen átélhető és értelemmel is elemezhető ("magyarázható") állapotba: "így írtam volna 1955-ben" attitűddel, "hiszen így írtam egy verset 1968 után". Amiként maga a költő fogalmazta meg egy Domokos Mátyással a 70-es évek végén készített interjúban: "Én… az »ismeretlen kelet-európai« szemével figyelem a világot, illetve azt a részét, amelyet módom van figyelni, s azért nem érdekel különösebben az egyetemes kultúrpolitika.

Költőileg éppenséggel az hasznosítható, ami makacsul helyi, ami nem oldható fel a kultúrpesszimizmus kozmikus feketelevesében. És ugyanezért nem érzem problémának a tragikum elvesztését. A költő nem olyan, mint a rossz táncos, aki a kályhától, mondjuk, a tragikus-kályhától tud csak elindulni. Én abból próbálok költészetet csinálni, hogy miért nem lehet normálisan élni" (Domokos 1982).

Az anonimitással Petri közli: nem a költő személye a fontos, hanem a címben megadott koordinátái – divatos mai szóhasználattal: geopolitikai meghatározottsága, annak minden vonzatával; ahogyan Petri fogalmaz, nem érdekli a világméretű tragédia, csak a mi kis kelet-európai katasztrófáink. Ezért datálja (antedatálja) a verset egy olyan időpontra, amely nemcsak Magyarországon egy sorsfordító történelmi pillanat előestéje. A vers tényleges megírása egy szintén meghiúsult sorsfordító történelmi pillanat: 1968 után jön létre – a kiábrándultság, az értékvesztés és a depresszió a két fordulóponton ugyanaz. A még gyermek Petri (1943 decemberében született) nem élhette át cselekvőleg 1956-ot, így annak előzményei csak az 1968-as lelkiállapot analógiás megelőlegezéséül, a két pillanat rokonításául szolgálnak. Petrinél az egymásnak megfeleltetés  a teljesen tudatos, egy másik versében egymás mellé is teszi a két dátumot jelző számokat:

Két számot mondok:
56
68
Összeadhatjátok, kivonhatjátok,
megoszthatjátok, megszorozhatjátok.
Csődöt mondott
aljasságotok számtalan
tana.

(A kis októberi forradalom 24. évfordulójára)

Az elemzésre szánt vers tehát egy kelet-európai költő látlelete, közérzete, világlátása 1955-ből, azaz 1968 után.

A látlelet

Apró jelekből, tünetekből, tünetegyüttesek mozaikjainak egymásutánjából halad az elérni kívánt nagy egység felé a vers: kifakulnak ünnepi zászlóink, elhalványulnak az ünnepek, ,,veszíti színét a világ" (kiem. Sz. E.). Miért kell a világnak az ünnepekkel együtt elszíntelenednie? Mert az ünnepek, valamiféle közös eszme, cél manifesztálódásának, reprezentációinak pillanatai: bennük érezzük, mi köti össze az ünneplő embereket. Az ünnep kialakulása félreérthetetlenül jelzi az ünnepet létrehívó és éltető eszme, cél kiüresedését, a céljavesztett közösség tömeggé való szétesését, kedélyromlását – ami még mindig csak tünet.

A végső ok a közösséget összefogó, életet biztosító körülmények végletes megromlása. A költő ezt a megbomlott, végsőkig leromlott létállapotot egy tömörségében utánozhatatlan metaforikus képben láttatja: ásatag, áporodott levegőjű padlástér áporodott porrétege alatt – tehát még rejtve, rejtőzködve, de már fenyegetően "hallgat egy szétszerelt világ" – a kép holmi alkotóelemeire szétesett gép használhatatlanná vált roncsaiként jeleníti meg a közösségének felbomlásával "szétszerelt" világot. Az ünnep eltűnésével "Eltűnt a menet": egyelőre még "Vastag por alatt… hallgat."

Azazhogy már nem is hallgat. A költő éppen az átmenet állapotát ragadja meg: a "hallgat egy szétszerelt világ" és "Eltűnt menet" (ezek a szétesett közösség képei) hiányállapota hirtelen átváltozó hiányból létezővé, de egy lényegében és megjelenésében megváltozott, igazi metamorfózison keresztülesett valamivé: "ordítássá", és eloszlott a szélben. Az ordítást közvetítő szél tombolása helyettesíti ezután a költők ünnepi verseit; eszmék és célok helyett "kerge porról" és "vibráló hőről" – oktalan és élettelen dolgokról – szórja szét a világba – az élettelen világba a betontér felé – híreit.

Ezután a pontos, a változás figyelmesen árnyalt leírása után következik a világ első minősítése egy tömörségében, magyarázatnélküliségében meghökkentő mondattal: "Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen." De minthogy a vers a Magyarázatok M. számára című kötetben van, a magyarázat mégis fellelhető, kiolvasható.

Ebből a versből ennyi: eszme nélküli, kiüresedett, céltalan világban nem lehetséges a szerelem. S ha mégis megtörtént – mert megtörtént –, az idők során hihetetlenné vált, amiként hihetetlenné vált az egész korábbi élet. Hihetetlenné és hit nélkülivé. (Petri későbbi verseiben is elválaszthatatlan egymástól a szerelem és a szabadság, az eszmével megtöltött hit, a cselekvéssel kitöltött élet adta szabadság: "De igazi fegyvert nem foghatok / ellenségeim ellen. És így / szeretnem se lehet." – Strófák xxx-hoz.)

Ez a hihetetlen szó vetíti előre a vers kulcsszavát, a hitet. A kulcsszót tartalmazó kulcsszakasz előtt még visszautal a vers az első világminősítés ("Hogy itt szerettünk…") előtt mondottakra: a por alatt hallgató, áporodottan merev világ hirtelen felforrósodik és mozgásba lendül: a vibráló hő áttüzesíti a kohókat, a szétszerelt világban megfeszülnek a kötelek (pompás metaforái ezek a feszültséggel feltöltődött világ képének), és, ha tétován is, de lebegni kezd a jelen: a nyugalomban lévőnek, változatlannak látszó világ a szél zúgására ébredezni kezd bénultságából.

És a második világminősítés: "Félbemaradt épületek: / birodalmi szédelgések felett". A vers eddigi építkezése: először költői képek (metaforák, hasonlatok) sorakoznak egy állapot érzékivé tételére, majd egy végletesen tömör, összegző ítélet. Ismét a metaforikus világmegjelenítés, majd egy újabb tömör, egyenes beszédű ítélet. Ezúttal a második. Ám innen változik a vers menete: a tömör, apodiktikus fogalmazás átveszi a képek helyét, de immár nem a világegészről mond általános ítéletet, hanem saját érzelmi-indulati-gondolkodásbeli állapotáról: ez a vers kulcsszakasza, melyben a kulcsszó, a hit az öt sorban háromszor fordul elő igei változatának (hisz) különféle grammatikai alakzataiban:

Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra
naponta emlékeztetem magam.

A szakasz után újabb összevont ítélkezés következik, ez azonban már nem csupán véleményalkotás, hanem valódi ítélet: a költő ítélkezik a világ felett, bűnösnek nyilvánítva azt a hit nélküli állapot előidézésében, s ez a bűntett nem tartozik a bocsánatos bűnök közé. A versnek ez a hitről szóló szakasza és az egysoros ítélet kiemelkedik a vers hiányállapot okozta depressziós hangulatából, és keménnyé, aktívvá, kíméletlenül harcossá válik.

De csupán egy szakasz erejéig és az ítéletmondásig. Hiszen az ítéletmondással végérvényesítette a depresszív állapotot kiváltó okokat, így ez utolsó, keserű felcsattanás után a vers lezuhan, még mélyebbre, mint a kezdő képek nyomott hangulata, hiszen azokban még csak jelenségeket ír le és kérdéseket tesz fel. Most már nincs több kérdés. A hiányállapot végleges, az eszme, az ünnepeke és az együtt menetelő közösség végleg eltűnt, maradt a kilátástalan magány.

A magányt Petri nem tartja emberhez méltónak – egy másik híres versében így fogalmaz: "Feladtam / az egység utáni sóvár vágyamat: / milyen gyalázat érhet még" (Belső beszéd). A keserű önvád és az önnön büntetésül kiszabott bűnhődés, a "gyalázat" megfogalmazásának kényszere egyértelműen jelzi, hogy a költő soha nem adta fel igazán, soha nem felejt igazán, és ha magányossá vált is, emlékei azért megmaradtak. Amitől talán még elviselhetetlenebb ez az önbüntetésül kiszabott – valójában a közös sors alakulásával létrejött – magány.

Elviselhetetlen és nem emberhez méltó, ezért van, hogy a magányt érzékletessé tevő költői képeit mindig élettelen tárgyak ihletik: "satnya fák bádogszínű lombja" (Belső beszéd); "A hülő homály színén felhő, zsiradékdarab / honol. Szigetnél mozdulatlanabb." (Táj a vájdlingban); "Egy villamosperon bűzében, / nyárdélutáni nap száraz hevében, / a vásárcsarnok előtt csirkeszar / üldöző, lezárhatatlan szagában / ítélet nélkül internálva állok / egy vadul vert dob belsejében." (E tér...).

Elemzett versünk utolsó szakaszában már a magány mellé állított ige és a kiszáradt, élettelen dolgok történése: a "pattogzik" is ebben a konnotációban kap jelentést, amiként az őt megvilágító hasonlat is, melyben szintén élettelen tárgy, a sín szerepel, méghozzá a "rozsdás" jelzővel, ami használaton kívüli, elaggott tárggyá minősíti, a "szétesett világ" tartozékává, amelyben már nem járnak vonatok, mert megállt az élet, tetszhalálban leledzik minden.

Ám a "pattogzik" kemény hangzású, erős, mozzanatos ige ugyanazt a tetszhalálból ébredezést sejteti, előlegezi meg, mint az "áttüzesedett kohók" és a "megfeszült kötelek". Pattanásig feszült a világ 1955-ben, a megvilágító analógiás történés idején, illetőleg a végső elmagányosodást, levertséget, depressziót hozó 1968-as év után, a vers keletkezésekor. Feszültség, haragos ítélkezés, depresszió – ezek Petri versének és egész költészetének meghatározó motívumai, állapotai.

A volt hit

Nem kell hermeneutikai búvárlatokkal feltárni Petri volt hitét – sosem rejtette, már a régmúlt "volt hit" létezésekor is tisztán körvonalazta (jellemző második kötetének címe is: Körülírt zuhanás). Ez a költő nem rejtekezik: a Magyarázatokban önmagát magyarázta meg M.-nek (Fontos! Önmagát a világban és nem a világot!): "kedélytelen, és elszánt éveim"; mephistophelesi gimnazista" (Egy fénykép alá); a Körülírt zuhanásban a depresszióból még mélyebbre zuhanást ragadja meg egyre szűkülő körökben, egyre jobban a lényeg felé közelítve.

Ez a lényeg pedig: hogyan lehet élni a hit elvesztése után? És milyen hit is az, amit elveszítettünk?

A hit megvallását talán legszebben a Részlet című versben olvashatjuk: miként fonódott össze nemcsak életfilozófiájában, életvitelében, de verseiben is a már említett "Szabadság, szerelem", azaz a közéletiség és a magánélet. Szerelmes vers? Közéleti vers? Gondolati líra? Külön egyik sem – minden együtt.

1.

Azok a szép (feszült!)
napok az ifjúsági mozgalomban.

Nem emlékszem már igazán jól,
őrá is csak homályosan,
ahogy a szeme
derengett elő a mindig maszatos
szemüveg mögül,
de mintha Plotinoszból olvastam volna
föl valamit neki (A Szép nem egyéb, mint…
mittudommármi), mire ő:
Te! Ez tisztára marxista gondolat!
– ugrott fel,,
idegesen igazgatva a melltartóját.
Én feszengve hallgattam a
duzzadt ajkai,
mókás egérfogai közül patakzó
csacsiságokat. Utóbb csókolóztunk.
Részemről kissé indignáltan,
mintha magam volnék Plotinosz,
aki szintén egy (utóbb porig égett)
Akadémia könyvtárában görnyedt és unatkozott.

Később ő szavazott a kizárásom mellett.

2.

Igenám, de:
minden későbbnél
van még később.
Például, amikor
megint mohón
egymásnak estünk:
siklókígyó a levelibékának.
(De melyikünk volt melyik?)
Hol volt már akkor
mozgalom, ifjúság, ügy?

Hol Plotinosz? Hol Marx
(a ’68-ig egyre ifjuhodó is)?
És hol – túlcsillagos ég! hol
a népen belüli ellentmondások
folyamúszó bajnoka? (Azt mindig utáltam. Az ágyban is
zavart egy olyan lénnyel keveredni,
akinek ez a falusi rendőr: orákulum.)
Most
a későnél később: a vita nem újult ki.
Elomló volt és édes,
akár a beteljesült kamaszálom:
postáskisasszony-hús.

A hit elveszítését – amint az elemzett versünkben is láttunk – az ünnepek elsúlytalanodásában, elsilányosodásában érzi megragadhatónak. Már első kötetének (amelyet találóan nevez a kritika "az elveszett illúziók lírájának") első darabja az ünnepektől, a hitet tönkretevő világtól való megundorodását írja le igen plasztikusan: "Mint mosdatlan száj íze / itt az ünnep…"; "… itt vagyok / az ünnep hullamerev / állkapcsában…"; "… Hártya-mennyezetek / pálcika-oszlopok / közt kanyarog a reggel / közé szivárog savóssá lett ünnep…" (Reggel).

A hit elvesztése személytelenné teszi az embert; az elveszített 68-as illúziók és harcok vesztesei életüket tartalmatlanul, semmit nem magába foglaló, semmi történést meg nem engedő időben tengetik "Ez nem ideje semminek. / Az állott tócsa idejében van idő, / hogy követ vágj bele, s hártyája felhasadjon. / Az alvadt vérnek idejében van idő / tenyérrel a sebre vágni. – S vége van! / Az üres órán van idő. / …ez az idő pereme, az még idő, / mikor mint megállóban a tömeg, / toporogsz, de egyre hallhatóbban / morogsz, és végül fölkelsz – magad ellen. / De ez nem ideje semminek…" (Zátony). S a tartalmatlan időben a tettektől visszatartott emberek – arcátlan tömeg csupán: "Senki arcára formált lények, / élünk és kísérletezünk arccal, / egy világban, mely időtlen időkig / képes tengődni az ideiglenességben. / Másra se képes…

A kényszerű tétlenségben élő, az uniformizált arcú, szabályozott cselekvésű ember folyamatosan alakul olyanná, amilyenként képes élni – de amilyenként gyűlöli magát. A fent idézett "késztermék" leírásában folytatódik: "Évekig tartott, / amíg kiláboltál a hazugságból. / Sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad. / De végül számonkérted, visszakérted. / Mint levélköteget megutált szeretődtől. / Tiéd – eldobhatod. Megtanultál / elfogulatlan élni. Eredj, járj. / Ülj le, ha elfáradtál. Olvashatsz hírlapot, / ihatsz sört, ehetsz húst és salátát. Még / tiéd lehet – ami lehet. Indulhatsz. Kész vagy." (A felismerés fokozatai).

A leglényegesebb következtetést – az ideákkal leszámolás utáni élet lehetőségét-lehetetlenségét – kétszer is megfogalmazza Petri ugyanazzal a metaforával: az első megfogalmazásban még többes szám harmadik személyben másokról állapítja meg ugyanazt, amit a második versben egyes szám harmadik személyben önmagáról vall meg: "Hegynyi / mitológiával / a hátuk mögött / dolgozhatnak serényen / tudják a különbséget a munka és a cselekvés között" (kiem. Sz. E., Történet és elmélkedés), majd: "Ennyi mitológiával a háta mögött, / csalhatósága tudatában, / az ember otthon ül és röhög / ostoba, régi könyveken." (Kiem. Sz. E., Hatvannnyolc tele.)

A hit ’68 ifjúságának forradalma volt, a "flower and power" hirdetőinek mozgalma, a Hairt éneklő fiataloknak a vietnámi háború elleni tiltakozása világszerte. Nálunk annak az ifjúságnak a felkészülése és szándéka a tettre, a változtatásra, amelyet arra neveltek eszmélése óta, hogy cselekedjen a közösségért, a minél nagyobb tömegek érdekeinek képviseletéért, a szabadságért. És amint ez az alig felnőtté váló nemzedék (a háború táján vagy közvetlen utána születettek) eszmével-ideológiával-filozófiával felvértezve és megtámogatva cselekvésre szánta el magát, azonnal Megállj!-t parancsoltak neki ugyanazok az apák, veteránok, háborúviseltek, országépítő tevékenységükre büszke hősök, akik hajdan tettekre sarkallták.

Ahogy Petri monográfusa, Fodor Géza írja: "Miféle illúziókról, hitről, hazugságról, mitológiákról, jövőről, miféle bizakodás kudarcáról, minek az elvesztéséről van itt szó? Leegyszerűsítő szimbólumként álljon itt egy évszám: 1968. A "68-as szellem", a "68-asok" megjelölés a nyolcvanas évek folyamán mintegy kategóriává vált a hazai értelmiségi köznyelvben. Azt az értelmiségi gondolkodást, annak az értelmiségi gondolkodásnak a képviselőit szokták érteni e fogalmakon, amely a hatvanas években a világot nem egyféleképp ítélte ugyan meg, de mindenesetre megismerhetőnek és átalakíthatónak tekintette.

Nálunk ez a szellem a fiatal, "a ’68-ig egyre ifjuhodó" (Részlet) Marx újrafelfedezéséből kinövő ún. "reneszánsz" marxizmusban, praxisfilozófiában, "az embert" s a korlátozott "politikai emancipáció" helyett az átfogó, az "emberi lényeget" (univerzalitás, szabadság, társadalmiság, tudatosság, szabad munkatevékenység) lehetőségből valósággá változtató "emberi emancipációt" a középpontba állító antropológiai és történetfilozófiai elképzelésben érte el tetőfokát, egyszersmind legideologikusabb formáját. Petri, aki – ez egyik legimponálóbb vonása! – nemcsak költőként, hanem politikai és filozófiai vonatkozásban is szuverénül járta és járja a maga útját, sohasem volt a szűkebb értelemben vett "reneszánsz" marxizmus képviselője, de a fenti, közhasználatú értelemben "68-as", a tágan felfogott "68-as szellem" megtestesítője – doktriner marxista múlttól elszakadóban, de még erősen kötődve a marxizmushoz, a "reneszánsz" marxizmus szellemi aurájában." (Fodor 1991).

Majd a vesztett illúziók utáni állapotról ugyanő: "a mi nemzedékünknek annyira vérévé vált fiatalkori világnézet-szükséglete, hogy amikor a kudarc után kénytelen volt átépíteni, mégpedig új alapokon volt kénytelen átépíteni világnézetét, sőt egész világképét, az eredendő igényeket megszüntetni nem, legfeljebb elfojtani tudta, s "az egység utáni sóvár vágya", elfojtottan, frusztrációhoz vezetett." (Fodor 1991).

Úgy gondolom, hogy miként Petri nem volt a "szűkebb értelemben vett ’reneszánsz’ marxizmus képviselője", úgy egész költészetében sem történt meg az új alapokon történő világnézet-átrendezés sem, melyet Fodor Géza ilyen finoman céloz, tudniillik ezeknek a 68-asoknak egy része az "átépítés" eredményeképpen liberális lett, eljutott a piacgazdaság és az "életszínvonal-fejlesztő kapitalizmus" igenléséhez.

Petri költészetében nyomát sem találni ennek az átépített ideológiának, mert saját, másokétól különböző ideológiája volt, amelyben csalódott ugyan, de nem cserélte fel másra, Amit találok benne, az ennyi: "súlyosan élete meg a "szülők nemzedékének" cselekvésgátló terrorját. "Csinálhatsz, amit akarsz / akarásod is ők csinálták / Mint kínai ördöggolyó / tökéletes és véget nem ér a doboz a dobozban…" (Reggel). Cselekvés nélkül pedig "életünk nevetséges": "Kizsarolt / nevetséges életünket / a szégyennel szomszédos életünket / a De profundis tócsányi mélyéből…" (Kizsarolt életünket).

A keserűséget groteszk iróniával fokozza, amikor a zsoltárbéli feneketlen mélységet "tócsányi méllyé" süllyeszti. Aminthogy saját személyiségének kor- és szellemi társaival együtti lealacsonyodása is oda vezeti, hogy a sok száz éves költői hagyomány: az önérzet, önbecsülés, gyakran önszeretet ismert lírai megnyilvánulását önutálattá torzítja, s a magyar költészetben "mégis-morál"-ként ismert (Király István szava Ady Endréről) (Király 1970) költői tartást nála felváltja az önutálat és a "személyiség integritásának kétségbeesetten görcsös, a tartalmi ürességgel számot vető megőrzésre összpontosuló igyekezet (Radnóti Sándor 1988).

Bármilyen erőteljes, különleges, egyedi és egyéni személyiség is Petri György, nincs egyedül a hit és az illúziók elvesztése miatti elkomorulásban, depresszióban, s abban sem, hogy legmélyebb hangulateséseiben sem "építette át, új alapokon" a világnézetét, hanem megmaradt elkeseredett hangneme költészetében. Prózában bár, de rendkívül hasonló életérzést és gondolatsort (az apák generációjától való függést és elnyomatást) fogalmazott meg a három évvel idősebb Simonffy András egy olyan novellájában, amelyet egész nemzedékére nézve találónak éreztek egy antológia szerkesztői, s ezért az antológia címévé emelték a novellacíme: A medveölő fia.

Petri másik szellemi rokonának érzem mind motívumvilágában, mind képeiben, indulatában a nála tíz évvel idősebb Ladányi Mihályt. Az ünnepet kereső, visszaidéző versek közül leginkább talán a közösen énekelt dal szerepét hangsúlyozó Fohászt: "…szeretnék elüvölteni, hölgyeim és uraim / egy hősi dalt az elégiák előtt, az ősz előtt, / mikor lucskos cipőben morzsolgatva lábujjamat hálás szívvel ácsorgok meleg előszobákban, / egy hősi dalt, kiváló tisztelettel, / mert nem azért születtem, hölgyeim és uraim, / hogy lágy ősinyolcasokat sírjak a Holdról, / amitől elérzékenyülnek a hivatalokban a hivatalnokok, / egy hősi dalt, / mert a világ nincs kipárnázva eléggé hivatalnokokkal, / horpadások és repedések sebzik kezünket, / és vérünkből gyúrt sárral / mázoljuk be a repedéseket, egy hősi dalt, / mert megrohadok a kiöregedett gépírólányok / bepúderezett álmaitól, / a szívem oroszlán szeretne lenni, nem házinyúl, egy hősi dalt, / és jöhet a halál a temetési papírszalagokkal." És egy nagyon hasonló motívum a Minden érthető leszből: "Egyszer öreg vérebbé száradok majd, / és árva, öreges gondolataim lesznek huszonötéves koromról, mikor / együtt énekeltem a többivel, de később / a szél szánkba visszafújta a hangot, / és azután csak magammal bíbelődtem.."

Petri versében is a menetelő tömeg énekéből szél lett és ordítás, és a közösségi lét után csak "Pattogzik szörnyű magányunk", amiként Ladányi is csak "magával bíbelődik". (Különösen erős ennek a régi, közösen énekelt dalnak az utózengése, annyira, hogy még a mindig apolitikusan fanyar Várady Szabolcsból (Petri régi jó barátjából) is verset képes előcsalni: Egy közös dal emléke címen idézi fel a múltat, ami nála is széljárta lesz, sőt: "széljárta melankólia".)

Van hangulati-világnézeti különbség Ladányi és Petri között, ez valószínűleg éppen a kettejük közti korkülönbségből is fakad. Ladányi más, harcosabb karakter, más közös emlékekre is emlékezhet, ifjú korában talán többet volt megtartó közösségen beül, mint kívül (később ez az arány betegesen megfordult), így nála a nosztalgián túl néha még biztatás is felhangzik az 1965-ös Fiúkban: "…nem lett belőlünk generális, / de szépen harcoltunk, fiúk, / öreg zászlótartók között, vállunk vállunkhoz odavetve…", mintha újra csatába hívná őket.

Ladányi par excellence közéleti költő – hogy Radnóti Sándor minősítését vigyem tovább -, és magányát mindig kíséri a közösség utáni sóvárgás. Petri ezzel szemben – Radnóti szerint – "par excellence politikai költő, aki ugyanakkor nem közéleti, hiszen a politika az ő művében az életnek az az undorító hatalma, amely körülfog és átjár bennünket, de amely felett nincs hatalmunk (Radnóti: 1991: 326-327).

Ezzel Radnóti mintha kissé ellentmondana egy saját, korábbi tanulmányának, amelyben éppen Petri különállását cáfolja: "Mégis, nehezen tudnék elfogadhatatlanabb olvasatot elképzelni, mint amely valamely rétegspecifikus közérzet dokumentumának tartaná Petri György verseit. Az értelmiségi szellem életformája szociológiai eredete ellenére sem tekinthető pusztán a munkamegosztásban elfoglalt helynek.

S bár e szellemi életformának, amelynek rendelkezésére állnak a világ értelmezésének, de nem megváltoztatásának eszközei, belső problémájával Petri tisztában van, mégis, a fogalmi gondolkodás életformájának természetesen nem a fogalmi gondolkodásnak a versbe vitele jóval általánosabb kérdéseket vet föl, mint amit akár e vékony – bár internacionális – rétegnél nagyobb integrációk is önmagukba zárhatnak…" (Radnóti 1988, kiem. Sz. E).

Ennek a tanulmánynak már a címével is ellentmond Radnóti az önmagába forduló, bezárt költői közösségtől eltávolodó, nem közéleti képének (vö. a tanulmány címe: El nem fordult tekintet. Petri György lírája).

Kapott, örökölt hit – gondolkodással kiküzdött saját meggyőződés: egy generáció pozitív indulása. Elveszített illúziók: a nemzedék gyors kiábrándulása, depressziója. Vas István egy tanulmányában, amelyben Petri egyik barátjáról, a már említett Várady Szabolcsról ír, egy egész nemzedékre érvényesen teszi fel találó kérdését: "Miért olyan rosszkedvűek ezek a fiatalok? Ez egyúttal kivételesen nem az idősebb nemzedék (itt az apákról, a medveölőkről van szó! – Sz. E.) kötelező és követelő optimizmusa kérdező, hanem egy még idősebb nemzedék sértett előjogú, féltékeny pesszimizmusa.

És csakugyan: mi joguk ekkora rosszkedvre? Mikor szerezték hozzá a jogot, hol szerezték, mivel szerezték? Vagy fordítva: honnan szedték azt a bizakodást, amelynek kudarca ezt a feneketlen bizalmatlanságot indokolná? Hol voltak ők, amikor alkalom volt hozzájutnia pesszimizmus jogosítványához?" Vas István második kérdésfeltevése a célra vezető: "honnan szerezték azt a bizakodást, amelynek kudarca ezt a feneketlen bizalmatlanságot indokolná?"

Volt kitől szerezniük – szereznünk. A medveölő fiai voltunk sokáig, akikbe az is bele volt verve, hogy sosem érhetjük el szüleink nagyságát, erkölcsi fölényét. De azért igyekezzünk… És amikor a nemzedék java igyekezett, teljes szívével, értelmével, meggyőződésével – meggyőzték őket arról, hogy rosszul cselekedtek, meggyőződésük és hitük tévedés volt, az általa indukált cselekvéssorozat (prágai tavasz?, reneszánsz marxizmus?, reformok?, "flower and power"?) hibás, sőt, bűnös. Bizalmatlanok lettek hát, kiábrándultak.

Bizalmatlanság, kiábrándultság – és a világnézet átépítése

Emlékezzünk a Fodor Géza által írottakra: a mi nemzedékünknek annyira vérévé vált fiatalkori világnézet-szükséglete, hogy amikor a kudarc után kénytelen volt átépíteni, mégpedig új alapokon volt kénytelen átépíteni világnézetét, sőt egész világképét, az eredendő igényeket megszüntetni nem, legfeljebb elfojtani tudta, s "az egység utáni sóvár vágya", elfojtottan, frusztrációhoz vezetett." (Fodor 1991). És a frusztráció ellen tenni kellett valamit. De hát, mint amiként azt a közismert sláger mondja:
"Mindenki másképp csinálja…""

A "reneszánsz marxisták" útját a polgári ideológiáig, a kapitalista jóléti társadalom igényéig sok kerülővel, több fázison (ultrabalos irányzatok, maoizmus, Fidel-hit, Che Guevara-rajongás, stb.) keresztül sokan megtették, filozófusok, ideológusok egyaránt. Közülük jó néhányan 1989 óta aktívan politizálva fejtették ki átépített világnézetüket, majd a rendszerváltás után tényleges politikai hatalomra kerülve nemcsak hirdették, de a megvalósításán is fáradoztak. Szabadságigényük, pluralizmusra törekvésük egyértelműen pozitív vonásai mellett az emberideál vállalkozóvá, kapitalistává alakítása messze eltávolodott korábbi szociális érzékenységüktől, a SZETA-t létrehozó tevékenységüktől. Ehhez a pályához valóban az eredeti hit új alapokon történő átépítése szükségeltetett.

Petri, mint Fodor Géza írja, nem tartozott a szorosabban vett "reneszánsz marxistá" köréhez, így többek által végigjárt útjukon sem követte őket. Költészetének pillérei mindvégig azonosak voltak: tettvágy, hit, csalódás, gyűlölet a csalódás miatt, fölöslegességérzés, önutálat, a szerelem pótlékjellege és áljellege. Utolsó megjelent kötet: Amíg lehet (Magvető, 1999) egységes, szerves gondolat ívét is ezek a pillérek tartját.

Tettvágy-tettkényszer

A verseinek többségében egyes szám első személyben megnyilatkozó Petri – időnként megszólatva valakit, s az aposztrófikus dialógusban belső monológot rejtve el – ritkábban beszél többes szám első személyben. Amikor ezt teszi, mindig nemzedéke nevében, egykori eszmetársai nevében beszél, helyettük fogalmazva meg azt, amit ők ma már nem így mondanának, gondolnának.

Nem véletlen tehát, hogy egyik legerőteljesebben vallomásos verse ezt a hajdanvolt közösséget, ’sóvárgott egységet" sóhajtja vissza, ám a nosztalgia érezhető érzelmességét a vers végén durván eltaszítja egy – már csak önmagára vonatkoztatott – lesüllyesztő gesztussal: "…Alkotni, cselekedni kell: / tollal, ecsettel, semmivel, mert nem lehet, hogy csak legyünk, / mint a barom, és ne tegyünk / semmit, bár tudnánk tenni a semmit! / De nem tudjuk, hát erről ennyit. / (Ps. A szerző undorodik magától, és ez sok mindenben meggátolja.)" (Vakvilág). A semmittevést a maga részéről álcselekedettel váltja fel: " És persze dolgozom: köddarabokat dolgozok át jéggé. / A fordítás egy szabadabb neme ez: / az ősz lágy, nyirkos impresszionizmusát / eltolom a tél realizmusa felé. / Úgynevezett színházi fordítás ez / a saját belső színpadom számára, / hol én vagyok a rendező / s nemkülönben az összes szereplő is…" (ÉS persze dolgozom).

Az álcselekvés természetesen nem elégíti ki, nemcsak a világnak, hanem önmagának is megvallja ennek céltalanságát, kudarcát: "Semmi sem érint már. Áttetsző aszpikként / vont be a tiszta közöny. Hogy minek élek? / Erről sejtelmem sincs. Csinálni semmit se csinálok, / sőt nem is akarok. Tengetem itt / semmire kellő, fura életem…" (Ami mégis, kiem. Sz. E.). A helyhatározó sorvégre helyezése súlyt ad neki, fontosságát emeli ki: itt, azaz Kelet-Európában, ahonnan 1955-ből küldött tudósítást. A "fura élet tengetése" már-már nemléttel egyenlő, ezt a végletes felismerést egy slágerből átvett, felidéző és nem idéző ("Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen") mondattal indítja, mintha a végletesség-véglegesség tragikumát akarná ellensúlyozni a kommersz dalszöveg alpári közhelyével: "Ne mondd, hogy vége. (Nem tudod, hogy minek, / azt sem, hogy vége van-é. / Ne mondd, hogy vége, ne mondjál semmit, / – jobb ez a semmitmondásnál. / Felejtsd el, hogy éltél, / felejtsd el, hogy akartál ezt-azt. / Mindez nem érdekes már. / Szokjál le arról, hogy: vagy. / hidd el, jobb nem élni." (Felejtsd el).

Egy második személyű, megszólító fordulattal nemcsak "Miskával" teremt közösséget, hanem a kortársakkal, akikkel együtt hajdan tettre kész volt, mára pedig – Aranyt parafrazeálva – velük együtt (velük, akik szintén nem építették át világnézetüket) "kizökkent az időből", veszítette el a cselekvés lehetőségét: "Pláne, hogy így ’benne vagyunk a korban’… / (Szeretem az ’…’-et.) Bizony, barátom. Benne vagyunk. / A korban. / Nem zökkent ki az idő. És / ’ó, kárhozat’, nem születtünk, nem / mi születtünk helyretolni / (legfeljebb el). (Szeretem a (…)-et /… Nem az idő zökkent ki. Mi múltuk idejünket. / Mi nem értjük már az ’idők’ szavát. (Melyikét, persze? Ha szabad kérdeznem.)" (Feljegyzés).

Az "idejét múlt" költő, aki "nem érti az idők szavát", egyértelműen olyan személyiséget rajzol meg, akinek határozott elképzelései voltak, sőt: meg is maradtak, változatlanul, ezért "zökken ki" ő az időből. Az idő változott, nem a költő. A megváltozott időben a költő csak a rosszat érzékeli, nincs antennája a mai korhoz, ezért nem is tud cselekedni benne. "Csak egy dologhoz van érzékem, ahhoz, / hogy fölleljem az életben mindazt, ami rossz. / Talán érzékem sincsen, csak eszem, hogy tudjam: bármit teszek, rosszul teszem. / A labirintusból kiút nincs: csupán céltalan tovább…" (Labirintus).

A cselekvésképtelenség és cselekvésnélküliség, a nem-élet, a ma világa áll szemben a tettre lehetőséget adó(nak hitt) múlttal, s ebbe csak önmaga ellen irányuló (önmegszólító) szarkazmussal próbál beletörődni Petri: "Ne bánkódj, te szerencsétlen hülye! / (Önmegszólítás.) Volt múltja, / nincs jelene." (Búcsú). A múltban végrehajtott tettet ma valóságként ugyan, de ambivalens valóságként éli meg, ezért a paradox megfogalmazás: "Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort. / (Pontosabban: ez utóbbit csak explicitté tettük / tényfeltáró politikai munkásságunkkal.)" (Szókoszorú Solt Ottilia sírjára).

A vezérmotívumként sokszor visszatérő cselekvéshiány miatti keserűséget a legfájóbban talán a Szeretném tudni összegzi, továbbítván a gondolatsort a következő pillérig, az eszmenélküliségig. A vers végleges leszámolás a világgal, végleges önfeláldozás, nem véletlenül visszhangzanak benne József Attila utolsó versének az Íme, hát meglelem hazámat… kezdetűnek a kulcsszavai (haza, tavasz, jövő, bűnösség-vétkesség, bambaság, bolondság): "Szeretném tudni, miért vagyok itten, / ahol már semmi szükség nincs reám. / Fetrengek kukacként a porban itt lenn, / nincsen se jövőm, se tavaszom, se hazám. / Nagyon hiányoznak az univerzálék, / ha lenne elég, talán talpra állnék. / Én vagyok bűnös, én tettem sokat, / hogy elpusztítsam mennyországomat, / mert önhitt voltam nagyon, én a bamba, / azt hittem, vehetek mindent magamra…" (Szeretném tudni).

Az univerzálék, az egyetemes, általános fogalmak hiánya az egyéni léten túlmutató gondolatok igényét jelzik, az egyénnél tágabb, nagyobb érvényben ható, mozgató eszmék utáni vágyakozást, "az egység utáni sóvár vágyat". Petri tehát nem adta fel – nem véletlenül kapja Solt Ottilia ebben a kötetben a legszebb szavakat –, csak reménytelennek és megvalósíthatatlannak látja ekkor is –, mint harminc évvel korábban a Belső beszédben.

Eszmék és hitek

A Fodor Géza által még a "reneszánsz marxisták közül is kiemelt, szabadgondolkodó Petri maga határozza meg legtisztábban eszmerendszerének kialakulását, fejlődését. "…Később, egyetemi tanulmányaim során / marxista lettem, igaz, hogy ausztro, / ami sokat levont filozófiai szalonképességemből, mivelhogy / ez valód, ütőképes szakszervezetek követelését jelentette. / Ezen szakszervezetek természetesen nem jöttek létre, / viszont megismerkedhettem az akkoriban még kétségbevonhatatlanul / igencsak ütőképes rendőrség népnevelő módszereivel. / A nevelés hatásos volt: egyszer s mindenkorra / kimutatkoztam a rendszerből, és elindultam / a tudatos szubverzív tevékenység rögös, keskeny, kaptató, de mégiscsak egyedül járható ösvényén." (A költő értesül arról, hogy ő szubjektív idealista, kiem. Sz. E.)

Ez a szubverzív tevékenység nem függesztődött fel ’68 után sem, sem pedig a rendszerváltás után: Petri következetesen járt azon az egyedül járható ösvényen, amelyen lehetősége volt ledönteni azokat a bálványokat – még imádott bálvány korukban –, amelyek a legfőbb rosszat tették vele: a tiszta eszmét meggyalázó tevékenységükkel elvették hitét. (Amiért, mint tudjuk, nem bocsájtott meg senkinek.) Ezért írhatta legvitriolosabb sorait Brezsnyev (A kis októberi forradalom 24. évfordulójára) és Mao ellen (Részlet), majd később Nosztalgia című versét ugyancsak Brezsnyev ellen, az Októberi capricciót pedig az egymást felváltó kormányok és hatalmak ellen. ("Az egyik hülyét felváltja / a másik. Na jó, persze, / ’gazdasági síkon’ meg Euro-izék, / sat, sat…")

Petri szemben állt a mindenkori hatalommal. Nem anarchizmusból: rosszak voltak a tapasztalatai. "Durva planéta ez, itt élsz / már ötven, vagy hányezer érve? / Ostoba bánkódásnak itt helye nincsen. Győz az ököljog, / lapít a vén disznó / sunyít Isten." (Elégia).

Maradtak azonban nosztalgikus ideáljai. Nem sok. Egyet említ csupán név szerint: "Személyes kapcsolatom van / Nagy Imrével, annak ellenére, / hogy sohasem találkoztam vele. Sajnos. / Sokat tanulhattam volna tőle. / Érzelemgazdagságot, bölcsességet. / És ami a legfontosabb: igenis lehet / erkölcsileg politizálni."

És szubverzív tevékenységet folytatott az esztétikai diktátorokkal, az esztétikai kánonok megalkotóival és őreivel szemben is (egészen hasonló indulattal és irányban, mint Orbán Ottó a maga Vojtina recepcióesztétikája című versében), akik a "posztmodern" kívánalmakat szeretnék érvényesíteni a költészet, sőt, az irodalom egészében. "Valaha történeteket írtunk, / aztán a nemrég múltban ’szövegeket’, / de ezek sem bizonyultak elég ’tisztáknak’, / túlságosan emlékeztettek a valóságra / (elnézést az obszcén kifejezésért), / redukálódtunk hát mondatokra, / de ez sem megoldás: / értelmük van. / Elszigetelt szavak? Ez nem jó. / Lehetséges kontextusokat implikálnak. / Főcsapásirány: betűk, végül az / üres papír. / Amivel kitörölhetjük a seggünk." (A minimum művészetéről a művészet minimumáig).

Örökpetri

Mind ez idáig az elveszített eszmék sorolódtak. Maradt-e a hitnek, eszmének akárcsak egy morzsája is Petri lírájában, világlátásban? Feltétlenül. A Petritől szokatlan, bensőséges hódolás Solt Ottilia előtt vagy egy céltudatosan leélt élet, a szociális érzéknek nemcsak arisztokratikusan orrhangú kinyilatkoztatása, de tettleges tanúsítása előtti tisztelgés. Azé a szociális érzéké, amelynek felszínességétől kategorikusan elhatárolja magát egyik ritka líraiságú versében, amelyet nem véletlenül állított Amíg lehet című kötete végére lezárásnak.

A Schubert-dalbl kölcsönzött mottóval induló Már reggel vanra gondolok, amelynek líraisága gyakran keveredik az iróniával, és a még oly jóhiszemű kritikusokat is megtéveszti, mint Angyalosi Gergely. Tőle idézek néhány mondatot: "…pontosan tudja, hogy mit nem írhat le. A hajléktalan didergőkről szólván nem emlékezhet meg a fagy által átdöfött ’meztelen kebelről", mint annak idején József Attila; a lázadást sem vizionálhatja, mint költőelődje. Mára az ’esett emberekkel’ való együttérzés gesztusából jó érzésű ember nem csinál költészetet, különösen nem a Petrihez hasonló ’neoliberális’, akin, mint mélységes öngúnnyal közli, a szociális érzék fitogtatása ’olyan rosszul áll, mint a hajléktalanok szénája’.

Tehát nemcsak a halál bajuszát rángatja meg költőnk, hanem a szociális felettes énjét is, a nyáladzó kispolgári humanistát, aki visszataszító részvételével összemaszatolja a kitaszítottakat, hogy lelki felmentést nyerjen." (Angyalosi 2000).

Angyalosi megítélésem szerint rosszul olvassa a verset. Az irónia annak a neoliberális értelmiségiének szól, akivel Petri látszólag azonosul, hiszen a vers végén nyílt vallomás következik, amely egyszerűen és tisztán nemes, mentes minden "neoliberális nyáladzástól"; már csak azért is, mert Petri – szövegidézetekből világosan kiderülhetett – egyáltalán nem volt neoliberális.

Lássuk egyben az érintett versszakot, Petri György utolsó verseskötetének utolsó szakaszát: "És témám különben is a reg’, / ez a hirtelen téli, / melyben a sok / hajléktalan didereg / ködben, hóban, lucsokban, / ki a holnapi reggelt talán nem éri meg, / (és ha mégis, minek?), / nekem meg nem éri meg, / hogy itten fitogtassam / nem létező szociális érzékemet. / Egy neoliberálisnak ez olyan rosszul áll, / mint a hajléktalanok szénája. / Én csak írjam a versemet / a jó meleg / kocsmában, hol forralt bor / hevíti véremet. / Talán jő majd egy jobb kor, / amely nem ismer fagyott sebeket, / a szederjes lila ajkakat, kezeket. / Amelyben az esett / embereket Isten hidege nem veszi meg. / Talán nem. Mit tudom én, / mi jöhet még e dermedt sártekén…"

A "Talán jő majd egy jobb kor…"-tól, Vörösmarty Szózatának felidézésétől Petri hangja megemelkedik, patetikussá és egyben rezignálttá válik – itt már szó sem lehet iróniáról! –, hiszen megint csak hitről van szó, amelyben talán lehet reménykedni, talán nem. A biztos elvesztése, a kétkedés mindenkori jelenléte az Örökpetri egyik jellegzetessége.

Amiként változatlan sajátja az őszinte részvét (ami cselekvőképesség nélkül önmardosássá válik), ami még a világtól búcsúzó, halni készülő versét is a szubjektív sors fölé emeli: "Hovatovább csak egy maradt velem, / de az igen. Istennek hála érte! / A szem mohó, éhes kíváncsisága, / a nézés gyönyöre, hogy minden látvány / a maga más-más módján színöröm / egyforma szép a szurok és a csurgatott méz, / … A mosoly / egy besüppedő ínyű fakó banyácska arcán, / szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny, / … De máskülönben munkásasszonyok visszeres lába, / és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól / iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze – / Mert az angyal a részletekben lakik."

A jobb sorsért, a szakszervezetek jogaiért hajdan küzdő Petri igazi hangja ez az egyéni, szubverzív útra tért lázadóé.

Kiinduló versünknek, az Ismeretlen kelet-európai költő versének kulcsszakasza zárul az apodiktikus ítélettel: "És nem bocsájtok meg senkinek." Bűn és bocsánat kérdése a magánélet szférájában szólal meg e kései kötetben, egy sajátos szerelmes versben, s mint láttuk: Petrinél a szerelem és a szabadság, magánélet és közös sors egymástól elválaszthatatlanok.

A Maya emlékére írott versben is szétválaszthatatlanok az egybeszőtt fonalak: a féltékeny szerelmes intonáció után egy akasztott miniszterelnök képe lengedezik, s ezután következnek a bűnről és bocsánatról valló szavak: "Már semmi nem lehet jó, / lévén, hogy én nem felejtek, / és nincs bocsánat semmire, / a bűn az bűn marad."

A felakasztott miniszterelnökben arra a Nagy Imrére kell ráismernünk, akit Petrinek csaknem egyetlen bálványa, és akinek halála többek között az a bűn, amelyet kezdőversünk ítélete alapján a költő nem bocsát meg senkinek. Itt is: "… és nincs bocsánat semmire, / a bűn az bűn marad."

Annál is inkább Nagy Imrére kell gondolnunk, mert az új kötetnek a előtte fejet hajtó verse (1956) így végződik: "A szovjet inváziónak sem volt igazán mély hatása. Csak az derült ki, amit / úgyis tudunk, hogy az emberek többnyire gyávák, / szemetek. Vagyis, hogy élni akarnak. Ez pedig – végül is – megbocsájtható."

Már mércével méri Petri a hatalomnak kiszolgáltatott embert és magát a hatalmat gyakorló embert. Előbbi élni akarása – megbocsájtható. Az utóbbi bűne – soha.

Szintén kiinduló versünk kulcsszavát visszhangozta alantasabb stílusban, bántóbban az Októberi capriccio: "Aki bármiben is hisz: az hülye."

A Petri korábbi kötetein végigvonuló motívum, a Radnóti Sándor által elemzett önutálat ebből a válogatásból sem hiányzik. "(Ps. A szerző undorodik magától, és ez sok mindenben meggátolja.)" (Vakvilág). És: "Ami kezdődött, annak kell érnie végét. / Ne bánkódj, te szerencsétlen hülye! / (Önmegszólítás)", vagy: "A humor és a pátosz / eme különös keveréke, mindig ’a halál árnyékában’, / az önsajnálat nélkül" (önportréként a Schubertről című versben).

Különállása, magánya is folytatása a régi létállapotnak, csak fokozatosabban, fájdalmasabban: társra ebben csak magányos költőóriás elődeiben talál. A végén verscímre József Attilára (Végül), a versszöveg egy helyén magát "Észak-fok, titok, idegenség"-nek érző Adyra: "…nincsen elődöm, utódom, / kihez kötődöm, kitől meghatódom", s hogy gyorsan véget vessen saját meghatódás felé induló hangulatának, rögtön lerántja a verset a közvetlen folytatással: "solus ipse vagyok, szólózó ipse, / együttműködni és érezni képtelen." A fény és a nap ugyanúgy ellensége, mint az összes többi kötetben: "Az idő elromlott: süt a nap, mint egy állat." (Spleen)

Magány, dezilluzionizmus, depresszió, öngúny, sötét képe – a negatív végleten: "Magyarán: elegem van. Torkig vagyok. / …Mi vagyok én? Próféta? Lángoszlop? / Oszlopszent? Koldus, koszlott? / Hideg szakember? Műkedvelő? És mi van, ha nem kedvelem a művem?" (Ich habe genug). Szociális érzékenység, a jobb világba vetett "Talán"-remény (Már reggel van) és a közös "Talán" mellet egy magánéleti, halvány, hűlőben lévő kettős-közös együttlét az öregkori szerelmes versben, illő módon petrarcai szonettben: "egymás kezét többé el nem engedjük, / s együtt, együtt, bár úttalan-útatlan / toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban." (Amíg lehet)

A pozitív oldalon végletek nincsenek, csak közelítések a pozitív irány felé: a tébolyult világban cseppnyi magánéleti kapaszkodó, "Amíg lehet", a megvilágosodást hozó reggelben az új nappal egy cseppnyi remény a közös lét jobbulására (Már reggel van) – a magyar költészet  egyik legsötétebb hangú életművében ez a végigvonuló kettősség a téveszthetetlen, felismerhető, mert mindig azonos hang: Örökpetri.

Az azonos hang alapja az azonos látlelet, az azonos életérzés, a friss remények utáni gyors kiábrándulás. 56-ból, 68-ból, 89-ből. A most fiatal generáció tagjai már csak ezt az utolsót érhették meg, nekik ettől van elveszettség és reménytelenség-érzetük. Az élmény rokon, a hangulat is. Ezért érezhetjük ma is oly közelinek Petri első kötetének alaphangját, mert a mára tudjuk vonatkoztatni. Azért, mert Petri végig azonos önmagával. Aktuális.