IRODALOM

Szepes Erika  

Ülések és ülőkék

2024.03.31.

 

Szép, száraz, hideg, télvégi est, járom az utam macskaszaros úton. A peremvidék peremére jutottam, jó messzire a szétbombázott, ledózerolt Fő tértől, emlékeim széttúrt, hajdani szökőkútjától, amelynek hűlt helyét és a kivágott, évtizedes fák csonkjait kordonokkal vették körül, a kordonok csövein több helyen vörös táblás figyelmeztetés: ÉPÍTÉSI TERÜLET, TILOS A BEMENET. Nézelődöm: van-e széles e romhalmazon élőlény, aki be akarna menni? Fürödni tán a megszüntetett szökőkútba? De nem, még részegen sem akar bemenni senki, pedig tudatállapot nélküli részeg akad néhány ezen a holdbéli, kráterek szabdalta tájon. Elfáradtam, padot keresek, pihennék egy kicsit. Régebben sok pad volt, ronda, kopott, pirosak – most egy sincs. Tovább kell mennem a buszmegálló felé, ahol a várófülke zárt üvegkalickájában van egy ülés. Szép, száraz, hideg idő van, az ülésnek száraznak kell lennie, szárazon koszosnak, ezért előveszem a takaró felületnek legalkalmasabb jó, nagy staniclit, széthajtogatva leteríteném a buszmegálló várakozó ülésére. Félig már le is huppanok rá, amikor harsány hang figyelmeztet:

- Ne üljön rá, hölgyem, tiszta húgy az egész pad!

Még időben fel tudok emelkedni, hogy megelőzzem a gyalázatot, és kíváncsian nézek körül: ki volt a figyelmes figyelmeztető? Sötét van, a rossz megvilágításnál nem is látom pontosan, kik és hányan vannak. Úgy három-négy srác álldogál a megálló fülke körül, a majdnem kötelező egyenruhában: fekete bőrdzseki, rajta nagy foltokban  rontott angol feliratok, mindnél más; megfordított baseball-sapka; a nyakukban fülhallgató lóg, két variációban – vagy MP3-ba torkollik, vagy mobiltelefonba. Az egyik srác közülük mintha görnyedten állna, és furán tartja a lábát.

- Honnan tudják, hogy le van húgyozva? – kérdem, őszinte kíváncsisággal.- Hát láttuk a bűnesetet – vihognak a srácok. – Ott állt a homeless, teljesen letolt gatyával, és ürített. Rá a padra.

Gondolatban nem tudtam haragudni rá, széles e hazában, mármint a bulldózer dúlta lakótelepen, sehol egy nyilvános vécé, magam is, hosszabb sétáim közben, többször éreztem a hiányát. Mondom is a srácoknak: - Nem haragszom rá, sehol nincs nyilvános klotyó.

Láthatóan örülnek, hogy veszem a stílust. Beszédesek lesznek.

- A hölgy idevalósi? A peremvidékre?

- Aha – mondom, minimalista prózában. – Panelproli vagyok, évtizedek óta.

- Akkor talán tud nekünk segíteni – térnek rá a lényegre.

- Remélem, tudok. Miben?

- Hol van itt orvosi rendelő vagy ügyelet?

- Jó helyen járnak az urak – mondom, - csak tíz méterre balra a megállótól, és ott az ügyeletes rendelő. Csak nem látják, mert rossz a világítás: nem égnek sem az utcai lámpák, sem a rendelő zöld felirata nem világít. De mi a probléma, uraim?

A kérdésre előlép a görnyedt fiú, és elég halkan, akadozva, elmondja, hogy Újpesten volt, a velünk szomszédos kerületben, a nagyáruház mellett jött el, befordult a kis utcácskákba, amelyek még őrzik falusias jellegüket, kis házak kertekkel, fákkal, nyáron virágokkal, madarakkal, jó levegővel: öröm ott sétálni. Általában kerítések védik őket, a kerítések mögül pedig kutyák vicsorognak, ugatnak, melyik-melyik a vérmérséklete szerint. Szerencsétlenségére ő egy olyan ház mellett is elment, amelynek volt ugyan kerítése, de a kaput nyitva felejtették, és amint odaért, egy ilyen vicsorgó fenevad, az ember legjobb barátja, ráugrott, és több helyen belemart a lábába. Segélykiáltására senki nem jött oda, ő a földre roskadt, ennyi elég volt a dögnek, hogy győzelmét észlelje, és abbahagyta a kóstolgatást. Ő pedig – a beszédmódján is érződött – jobb házból való csavargó lehetett, aki tudta, hogy a kutyaharapást nem szőrével kell gyógyítani, hanem tetanusszal, rosszabb esetben veszettség elleni oltással is, márpedig ez a kutya igencsak veszettnek tűnt. Akkorákat harapott bele, hogy a sokat próbált farmer több helyen oszlásnak indult. Újpesten nem volt orvosi ügyelet, a bennszülöttek a lakótelepre irányították, ő két órán át gyalogolt át hozzánk, a mi lakályos Fő terünkre, azon belül az orvosiba, de fél egyedül.

Ez váratlan volt: egy szemlátomást csavargó életpályamodellre szegődött ifjú – fél egyedül. Hát igen: egy fehérköpenyes orvos fecskendővel félelmetesebb, mint a kihalt terület éjszaka. Felajánlottam, hogy bekísérem. A rendelő ajtajában barokk komód nagyságú, geometrikus alakzatokban domborodó izomzatú őr sörözött és cigarettázott, felváltva használta szájszívószervét hol erre, hol arra. Kérdésemre, hogy bemehetünk-e az ügyeletre, tömött szájjal hörögte: - Miféle ügyeletre? – Nem vettem át a hangnemet, lehet, hogy azt kellett volna, hanem szelíden, oktatólag válaszoltam:

- Hát annak az orvosi rendelőnek az ügyeletére, amelynek bejárata előtt vegetálni méltóztatik, és amely felett zölden virítana a felirat, ha volna benne áram, így csak egy kisméretű papírtábla fityeg az Ön hivatalos feje fölött, amely közli, hogy az ügyeleti ellátás este 8-tól reggel 8-ig a földszinten található.

- Itt nincs semmiféle ügyelet – köpött egy kis bagót az óriás, - már napközben sincs nagyon orvos. Minek kéne?

- Egy sebesülést ellátni – kezdeném, de közbevág: - Sebesülés miatt menjenek a balesetire!

- Márminthogy melyikre? Hol van itt baleseti, vagy ha úgy ismeri, traumatológia?

- Hol, hol, hát a Fiumei úton. A Baleseti Trahómatológián.

- Remek, örvendetes, két óra út innen. Már az éjszakai buszok is csak óránként járnak – mondom.

- De nekem jegyem sincs buszra – próbál belenyöszörögni az eszmecserébe a szegény sebesült. A lába közben egyre jobban vérzik.

- Márpedig – mondják az odagyűlt többiek, - itt nem lehet jegyet kapni, nincs automata, az éjszakai járatokon meg nem árulnak jegyet.

- Akkor menjenek taxival! – világosodik meg az őrtorony agya, és bevágja maga mögött a rendelő üvegajtaját. Még látni, ahogy leül a vibráló tévé elé, beállítja, és szinte beleolvad a képernyőbe.

A sebesült fiú elsírja magát. – Nálam még annyi pénz sincs, hogy buszjegyet vegyek – hüppögi. – Sétálni indultam, gyanútlanul, olyan kellemes idő volt…

- Nem is egy jegy kéne, hanem legalább három, ha meg még haza is akarsz jutni, még egyszer annyi – mondja az egyik srác.

- Nekem az lenne a javaslatom – minthogy komoly ra fordult a dolog, a beszédemben önkéntelenül keveredett a fegyelmezett felnőtt hang és a srácok argója -, hogy hívjuk fel a baleseti sebészetet, mikor, milyen körülmények között tudják fogadni egy tetanusz oltásra a fiút, mert akkor esünk igazán pofára, ha mindnyájan összedobjuk az összes pénzünket, odalassúzunk a Fiumei útra, és onnan, egyenesen előre tartott kézzel, már a kapuőr is mutatja, hogy hová menjünk….

- Helyes – mondja az egyik baseball-sapkás. – Én máris hívom. Elfordult, lépett néhányat, hogy ne zavarjuk. Csak a méltatlankodó kiáltását hallottuk:

- Jól értem? Ezt komolyan mondják? – és már ki is nyomta a mobilt.

- Képzeljétek, elnézést, hölgyem, képzelje, azt mondták, hogy nincs oltóanyaguk, csak akkor tudnak beadni egy tetanuszt, ha viszünk magunkkal.

- És azt nem mondták, honnan szerezzünk, még egy receptet se adtak az ügyeleten!

- Megy az idő, fiúk – próbálom cselekvésbe átterelni a jogos felháborodást. – Induljunk el a Virulens patikába, az 0 – 24-ben nyitva van.

- De nincs receptünk! – bizonytalanodtak el a fiúk.

- Az nincs. De ott van a jó öreg Jocó bácsi, aki vagy 20 évvel fiatalabb nálam, de bácsiként mutatkozott be, és elvárja, hogy ezen a megtisztelő címen szólítsuk. Vele jóban vagyok, meg fogja tenni, hogy egy nappal megelőlegezi a tetanusz vakcinát, ha megígérem neki, hogy holnap – azazhogy ma, mert már éjfél is elmúlt – felküldetem valamelyik ismerős orvossal a felírást a felhőbe.

- Rizikós – dünnyögte az egyik baseball sapka, - de nincs más megoldás. És akkor szépen, mint a kötélre fűzött óvodások, megindultunk az éjszakában. Már régen éreztem magam óvónéninek, utoljára a Covid előtt a tanítványaim között, és ez valami hasonló érzés volt: rám bízták magukat.

Eleinte szótlanul haladtunk a meglehetősen hosszú, kihalt, valahai gyepszőnyegétől megfosztott, göröngyös úton, majd az egyik srác felnyögött:

- A jó isten izéjébe, hát nem behugyozok én is, mint az a homeless ott fentebb, a buszmegállónál, ahonnan elindultunk?

- De drága gyerekem – tört elő belőlem az imént érzékelt óvónéni-tudat. – Sötét van, bokrok vannak, levél ugyan még nincs rajtuk, de sötétben így is takarnak, - hát válasszon egyet, és enyhítse vízhiányos állapotát.

- Az lesz – mondja megkönnyebbülten a fiú -, csak azt kérem, hogy menjenek valamivel előrébb, én itt maradok, de ne nézzenek hátra.

- Köcsög, azt hiszed, kíváncsiak vagyunk rád? – a többi srác felszabadultan röhög, és előre vágtat. Én valamivel lassabban utánuk. A megkönnyebbült nemcsak enyhíthette, de teljesen ki is elégíthette a választott növény folyadékigényét, mert jó sokára ért csak be minket. Nem telt bele öt perc, újabb nyögéssel jelezte egy másik, hogy elirigyelte az előzőt, és követni fogja.

- Akkor ez egy jó hugyozós menet! – vihogtak a többiek, és előre indultunk. Így jó órás gyaloglás után – közbe-közbe bokoritatással – megérkeztünk a Virulens patikához. Jocó bácsi tükörsima koponyája már messziről fénylett. Amikor beléptünk, csodálkozva nézett rám:

- Drága Tanárnő, a parkban tetszett különleges speciális kollégiumot tartani, hogy ennyien jöttek?

A fiúk innen tudták meg, hogy foglalkozásom  van, - azt még nem, hogy csak volt -, de ettől kezdve csiszoltabbá tették a stílusukat, amit sajnáltam, mert ez valamit levett a természetességükből és az eredeti hangulatból. Helyre kellett hoznom:

- Jocókám, annyira vagyok tanárnő, hogy már csak a parkban tartok órát éjfélkor. Engem is leselejteztek.

- Legfeljebb kirúgták, drága Tanárnő, a selejt itt szóba se jöhet! De mi járatban vannak itt óraközi szünetben?

Nyeltem egyet, mert a kérésünk – az én kérésem – teljesen törvénytelen volt.

- Drága Főgyógyszerész úr – semmi Jocó bácsi, gondoltam, nem fraternizálunk, a dolog ennél komolyabb - , szükségünk lenne egy adag tetanuszra.

És elmondtam hányattatásunk történetét. Jocó bá megdöbbent attól, hogy a Baleseti Sebészeten nincs oltóanyag, mert ő is tudta, hogy a kutyaharapást nem szőrével, hanem tetanusszal kell gyógyítani.

- Legyen – mondta határozottan, - de, drága Tanárnő, nem úgy, ahogy elképzelte, mert előlegezni nem tudok, bármikor kaphatok egy revíziót. Hanem úgy, hogy – és itt gondolkozott kicsit , én pedig engedélyt kértem, hogy közben igénybe vehessem az egyetlen ülőalkalmatosságot, ami a prérin található volt: az ő fehér, műanyag ülőkéjét. – Úgy csinálnám, hogy a magam számára írom ki, suo nomine, mert vettem egy csokor rózsát magának, drága Tanárnő, abból az alkalomból, hogy kirúgták, és őstermelőtől vettem, innen a szomszéd kertből, szálanként frissen levágva a tőről, és alaposan beletenyereltem a tövisekbe, fel is véreztem magam, - ezt maguk fogják tanúsítani, kedves tanítványok -, ezért kell nekem a tetanusz. Különben még jó drága is volna: 8000 Ft.

- Oké – mondta a legdörzsöltebb baseball sapkás, - nagy ötlet. De hogy fogjuk tanúsítani?

- Hát úgy, drága barátom, hogy előveszek egy tubus Betadint, maga jó alaposan bemaszatolja vele az ujjaimat meg a tenyeremet, aztán ezzel a Cosmopor tapasszal leragasztja. – De nem szúrok? – rettent meg a tökös.

- Nem, dehogy, azt én sem kedvelem, meg szükség sincs rá. Csak a kötésnek kell rajtam lennie, meg egy Elismervény-t aláírnia Magának meg a többiek közül kettőnek tanúként, hogy elsősegélyben részesítettek. Mehet a terápia?

- Mehet, Jocó bá - lelkesült fel a fiú.

És lőn, aminek lennie kellett: bepacsmagolta az undorító barna maszattal, majd jó alaposan leragasztotta az öreg bal kezét, hogy a jobbal ezért el tudja látni az éjszakai műszakot, majd a hátsó barlangban, a sötét ügyeleti szobában, villanyt se gyújtva, a számítógépen a közös erővel megfogalmazott Elismervény-t bepötyögte, dátumozta, aláírás Tanú 1., Tanú 2. Jocó bácsi elégedett volt, nem az Elismervény-nyel, persze azzal is, de főként az ötletével, a Megoldásával, mert valóban megoldás volt, úgy trappoltunk ki diadalmasan a drága zsákmánnyal, mintha meghódítottuk volna – mit is? Az Egészségügy Fellegvárát?

A továbbiak már kétféle intézkedési terv szerint történtek: a sebesült fiúnak taxit kellett hívni – az elszánt tökös fiú erre is azonnal vállalkozott - , és amennyi pénzünk közösen volt, azt valamennyien odaadtuk a taxira. Összejött vagy 6000 Ft, abban bíztunk, hogy ennyi elég lesz a Fiumei útig. Megvártuk a taxit, megkérdeztük, szerinte mennyibe fog kerülni az éjszakai díjszabással az út. Nagyobb összeget mondott, de amikor röviden vázoltuk az este és az éjszaka nem is rövid eseményeit, a sofőr először elképedt, aztán meglágyult, és azt mondta, hogy nem indítja el az órát.

Kezdett visszatérni az emberségbe vetett hitünk – amit a goromba ügyeleti portás kezdett elvenni, a Baleseti Sebészet barátságtalan fogadóképtelensége csak fokozott – éltettük Jocó bácsit és a taxist, érzékeny búcsút vettünk a sebesülttől, további kalandmentes órákat kívánva neki. Az intézkedési terv ránk eső részét nekünk, az ép maradéknak kellett végrehajtani – hazaérni a 0 – 24-től szülőföldünkig, a földtúrásokkal, farönkökkel csúfított Újpalotáig. Minthogy a hazafelé út éppolyan hosszú volt, mint a Virulensig vezető, a baseball sapkások vízháztartása továbbra is működött, bokortól bokorig. Amikor is váratlanul, az éjszaka következő örömeként – Jocó bácsi és a taxis után – megláttunk valamit: egy fülkeszerű tüneményt, kitépett ajtóval, sötét belsővel.

- Egy telefonfülke! – kiáltott fel boldogan a legégetőbb szükségét érző. – A készüléket már ki is tépték belőle, szuper lesz beállni! – süvítette, és már bent is volt. Vagy egy litert lecsapolva tért vissza hozzánk. Utána már nem lehetett használatba venni – a srác szétáztatta. Maradt a további menetelés. Az egészségügy tudorai mindig mondják, hogy a mozgás jót tesz az emésztésnek. Most tapasztalhattuk, hogy a folyadék kiválasztásának is. Ami nemcsak az ifjabb nemzedékekre vonatkozik, hanem a fölöttük felelősséget vállaló tanerőre is. Ez pech volt, mert én sem a bokor jótékony segítségét nem vehettem igénybe, sem a fatörzsek felé nem fordulhattam. Taktikai megbeszélésre volt szükség: irányt kell változtatni, mert errefelé nincs megoldás. Akkor az egyik baseballsapkásnak eszébe jutott, hogy a telep egy távolabb eső vidékén azok a Nyugatról ideszármazott, kizsákmányoló üzletláncok, kellőképpen el nem ítélhető módon, minden üzlet mellé intézményesítettek egy illemhelyet, ami lehetőséget ugyan képviselt, - ócska, szürke bádog, de mégiscsak dobozszerű, minden oldalról zárt építmény, fedele van, és belül – elképzeltük, lelki szemeink előtt láttuk – van még ülőkéje is.

- Balra tarts! – vezényelt az egyre inkább magát vezérürüvé kinövő, mindenben elsőként cselekvő baseball sapkás. – Még körülbelül egy kilométernyire vagyunk tőle, mi az nekünk, még hajnal előtt odaérünk.

- Hajnal előtt? – riadtam meg. – Tulajdonképpen hány óra van?

- Kettő múlt – mondja egy másik, a csendesebb. – Húzzunk bele, nekem holnap vizsgáznom kell.

- Te, vagy bocsánat, most már maga, vizsgázik? Hol? Miből?

- Elsőéves medikus vagyok. A legszarabb tárgyból, anatómiából.

- Akkor magának ez a ma esti-éjszakai kaland előrevetíti a szakma jövőbeli lehetőségeit – motyogtam halkan, inkább csak magamnak. De meghallotta.

- Nem lettem lelkes tőle. De mire én végzek, 6 év múlva, talán másképp lesz.

- Reménykedjünk. Meg abban is, hogy megtaláljuk ebben a sötétben álmaink budiját.

Pár perccel azután, hogy kimondtam, már ott álltunk előtte. Olyan kétszer három méter nagyságú, szürke fémbódé, oldalán a felirat: Használati díj: 300 Ft. A fiúk udvariasak, előre engednek, dobjak be először én pénzt, végülis nő vagyok (talán még?), és tanárnő (talán még). Az összes zsebem végigkotorászása után kiguberált 300 Ft-ot bedobtam a kívánatos résbe. Az ajtó zárva maradt. – Próbálja még egyszer, Tanárnő! – mondta a vezérürü. – Kérdés, van-e még 300 Ft apróm? – kutatok zsebben, táskában, a fiúk is turkálnak. – Móricz Hét krajcárja – mondom keserűen, mert tudom, hogy azt ma már nem tanítja a közoktatás. De összejön újabb 300 Ft, bedobom, és – szezám, tárulj! – 600 forintért már hajlandó volt kinyílni a budi ajtaja. Belépek – és jön a következő meglepetés: nem csukódik vissza. Ott állok a nyitott ajtajú dobozban, már élvezem a felgyülemlett ürülék, papír, vatta, vér és ki tudja, még minek az erjedését, rothadását, kipárolgását, és az ajtó meg se mozdul. A fiúk döbbenten néznek rám, majd megindulnak befelé. Először megrémülök, mit akarhatnak, aztán csillapítom magam, és viccesre fordítom az egyáltalán nem vicces jelenetet.

- Na mi van? Mind bejönnek? Együtt vesszük használatba? Vagy csak meg akarnak figyelni? Kukkolóssá nemesítjük ezt a mesés éjszakát? Azt hiszik, merészelem testem bármely részével érinteni ezt a förtelmes ülőkét?

A fiúk megdöbbentek. – Hogy gondolja, Tanárnő? Eszünkbe sem jutott. Egészen más jutott az eszünkbe.- Egymásra néztek, és elkezdtek kimenni a budiból. A nyitott ajtóban megálltak, hátat fordítottak nekem, szorosan összekapaszkodtak, teljesen összezártak, így pótolták a becsukódni képtelen ajtót. Tökéletesen védve voltam. Nem mintha járt volna valaki arrafelé ezen a hajnalba nyúló éjszakán, de mégis…Új érzés volt: vigyáztak rám. Elérzékenyülve kértem kibocsátást, kedvesen félrehúzódtak.

- Összefogásunk eredményeképpen a budiajtó nem rés, hanem erős bástya! – röhögött fel az orvostanhallgató. Azt nem hihettem, hogy Rákosit olvasott, de éppen a napi politikai csatározásokban az egyik újságíró emlegette a régebben közimert szlogent. Persze, nem a budiajtóra vonatkozóan, de ebben az új értelmezésben egy kis közösség tömörítő ereje volt képes erős bástyát emelni, ott, a préri közepén.

Ők voltak a harmadik csoda, Jocó bá és a taxisofőr után. Pedig nem is volt Szentivánéj, csak a telihold világított a sötétségbe borult peremvidék fölött.

 

 

 

 

FEL