Szerb Antal  

Gondolatok a könyvtárban

2023.01.03.

Visszatekintve lírai ifjúságomra, ami múlik, most már megállapíthatom, hogy a legszebb volt a Bibliothèque Nationale Párisban. Nem mondom, az éjjeli őrség a cserkésztáborban, az is szép volt, nem kevésbbé az első ölelkezés, osztrák hegyek alatt, egészen kölyökül, általában nem panaszkodhatni Természetre és Szerelemre. De a legszebb mégis csak a Bibliothèque Nationale volt, legkivált téli estén.

A takarékosság szépsége talán, amint a francia jelleghez illik. A boltozatos mennyezetet el­vesző misztikájában nem zavarja semmiféle lámpa, mert az már pazarlás volna. Csak az asztalok fölött égnek, racionális távolságban egymástól, magas zöldernyőjű lámpák. Azok is csak akkor gyulladnak meg, mikor az ember már megvakult. A csönd még intenzívebb lesz, szinte zúg, forrón és izgatottan, hiszen a záráshoz közeledünk és mindenkinek az élete attól függ, hogy még ötven oldalt elolvasson. Csak a lapozás monoton ritmusa hallszik és néha egy-egy megőrült aggastyán tiltakozik a pultnál.

Háromnegyed hat előtt öt perccel egy erre a célra rendelt személy dörgő hangon azt kiáltja: Mesdames et Messieurs, on va bientôt fermer. A végső é rendkívül hosszú és kacskaringósan tűnik le a távolban, a láthatatlan termekben, hol a könyvtár sokmillió kötetjét őrzik. Azután pontban háromnegyed hatkor fentemlített személy megszólal, röviden, mint a végzet, mely előrebocsátotta volt baljós hírnökeit: On ferme! És az ember elmegy.

Swen Riemer nevű német barátom oldalán távoztam és amikor áthaladtunk a könyvtár ha­tal­mas udvarán, a félhomályban felismertem a leányt, akit egész napon át áhítatosan bámul­tam, amikor elfáradtam az olvasásban. Most, amint az udvaron keresztüllábalt, nem volt nehéz megállapítani nemzeti hovatartozását: trenchcoatban volt és kék diáksapkában, és hatalmas járásában észlelni lehetett a porosz hadsereg szellemét.

- Látja, Riemer, - mondtam - ha én német volnék, most odamennék hozzá és azt mondanám: „Kisasszony, maga is német, én is német, menjünk együtt.”

Ekkor valami rettenetes történt, Riemer így szólt:

- Igen, ezt, megtehetném, de ehhez egyedül kell lennem. Bocsásson meg, tette hozzá kissé sértődötten, mint mindig és ezzel ott is hagyott. És már a leánynál volt és már jóban is voltak és már el is mentek valami erotikus messzeségbe és én ott álltam kővé meredve.

Kimondhatatlan csalódás volt. Riemerről azt hittem, hogy éppoly bátortalan, mint a világ összes többi könyvtárlátogatója, és nem éreztem fölényben. Bíztam benne, nyugodtan meg­vetettem és íme. Így jár, aki az emberekben bízik.

Átballagtam a Place du Palais Royalon, megcsodáltam a Louvre nagyáruház transzparensét, gólyát ábrázolt, amint világító ajándékokat hozott világító gyermekeknek, akik egy házban felváltva ültek és eltűntek csodálatosan. Erről eszembejutott, hogy az esztendő lopakodva karácsonyhoz közeledik, az önösök és magányosok megszégyenítésére. Azután már a rue des Saints Pères-en jártam, a saját utcámban és arra gondoltam, milyen jó volna, ha levél várna a szállodámban.

Legjobb volna olyan levél, amiben csekk is van, gondoltam gyakorlatiasan. De ha valami hölgy-ismerős írna, az se volna rossz. Sőt még a vámhivatalt se bánnám, csak történjék valami postailag, valami előreláthatatlan.

A vámhivatallal ugyanis az történt, hogy egyszer meg kellett ott jelennem, hogy előttem bontsák fel a címemre érkezett, ismeretlen feladótól származó csomagot. Reszketegen álltam három hivatalos személy előtt, akik a barna fedőlapból kiemeltek egy papírskatulyát. Óvatosan kibontották a skatulyát, melyben nagymennyiségű vatta találtatott. A gyanús vattát szakértelemmel szétválasztották és a rengeteg vatta közül egy igen piciny virág bújt ki, egy őszi kikirics. A franciák számos élcben nyilvánították meg a szellemet, én finoman moso­lyogtam és marhaságnak találtam, hogy ezért kellett a vámhivatalba jönnöm, és amellett mélyen meg voltam rendülve. Mert a közismert rózsán és szekfűn kívül az őszi kikirics az egyetlen virág, amelyet azonosítani tudok a nevével - és mindíg örülök, ha látom, mert róla tudom, hogy nem tátika, nem is zsálya, hanem őszi kikirics.

Egyébként a posta más módon is képviselte a kiszámíthatatlan elemet egyszerű életemben. Egyszer egy báli meghívó érkezett, ellátva ismeretlen kézírással: én is ott leszek. Egyszer egy ódivatú nyakkendőtű állított be, és amint később megtudtam, éppen a névnapom volt. Mikulásra pontosan befutott egy feltűzhető Miki Maus. És egyszer, mikor éppen legjavában gyötört a keserűség, hogy miért is kell Párisban élnem, távol édes hazámtól, Budapesttől, abban az önkéntes tanulmányi száműzetésben, mely a magyar ifjúságot 1924 és 30 közt jelle­mezte - a posta illatos borítékban egy nagy kilyukasztott pesti átszállójegyet hozott.

Nem is próbáltam gondolkozni rajta, ki vagy kik lehetnek a jótét küldeményezők. A helyzet az, hogy nem volt senkim. Pestről két éve úgy jöttem el, hogy minden orsóról leszaladt minden fonál. Minden relációm be volt fejezve, csak férfiakkal leveleztem és azokkal is csak nagyon röviden. Az érkező meglepetéseket személytelenül a posta javára írtam, vagy a sor­som­nak tulajdonítottam, a csillagaimnak, melyek ilyen rejtélyes módon védtek a végső magánybahullás halálos vétkétől.

Csillagaim, a postás csillagok, nem hagytak cserben ezen a végzetes estén sem. A kazettában a kulcsom mögött levelet találtam, mondanom sem kell, ismeretlen kézírással. A dobogó szívvel felbontott levelet itt közlöm szó szerint, a rövidség okából:

„Igen Tisztelt Doktor Úr, bocsásson meg, hogy ismeretlenül háborgatom. Unoka­nővé­rem, kinek a levelét idecsatolom, azt mondta, hogy Doktor úr nem fog haragudni. A na­pok­ban érkeztem Párisba és szeretnék a Bibliothèque Nationale-ban dolgozni. Rend­kívül hálás volnék, ha a szükséges tanácsokkal ellátna. Tisztelő híve, Csáth Ilonka.”

Mellékelve Wessely Edit, most már nem tudom milyen Gyuláné pár sora:

Tamásom drága, vegye közismert gondjaiba kishúgomat, aki nagyon bájos. Legyen jó mindhalálig és ne csaljon meg túlsokszor mindenféle poulkákkal. Aláírás.

Fentemlített Edit nagy szerelmem volt az egyetemen, végtelen budai séták lírai hősnője, igen kedveltem, de ő rútul férjhez ment, amit egyre több régi ismerősöm tesz meg. Csáth Ilonkáról nem tudtam semmit. Lehet, hogy kövér, és valószínű, hogy buta, gondoltam velemszületett pesszimizmusommal. Mindegy no, fődolog, hogy a posta ezúttal sem csalt meg, bizalmam az ősi postában, eddig még minden jó volt, ami postán jött.

Felmentem szobácskámba. Szobácskám, mint minden magyar intellectuelé Párisban, a világ legkisebb, legcsúnyább, legmegalázóbb szobája volt és mint minden magyar intellectuel szobája Párisban, idővel úgy megszépült az emlékezetben, hogy túlragyogja az összes feleke­ze­tek paradicsomait. Némi habozás után a következő választ fogalmaztam meg:

Kedves Kollégakisasszony, bármikor boldogan a rendelkezésére állok a Bibliothèque Nationale-ban. Ismertetőjelem, hogy barna zsebkendőt hordok a szívem fölött és főkép, hogy a 266-os számú helyen ülök. Ha nem volnék ott, a srégen jobbra levő kávéházban vagyok található. Befejező formula és aláírás.

Azután lassankint meg is feledkeztem róla.

Azután egy délelőtt egy fiatal lányra lettem figyelmes, aki felette tétován lengett a könyvtár­termet két partra elválasztó középső úton, Úgy csinált, mint aki a moziban a padsorok számát nézi, hogy helyére találjon. Végül is megállt az én asztalom partján, nézte az asztal mellett ülőket, majd elpirult, kivett egy kézikönyvet az asztal előtt álló szekrényből és határozatlanul lapozgatta. Nagyon csinos volt, mindazonáltal továbbolvastam.

Ez a lány alkalmasint maga Csáth Ilonka, jutott eszembe. Töri a fejét, hogy melyik vagyok én. Kisasszony kérem, én vagyok az illető. Talán nekem kellene szólnom. De viszont hátha nem Csáth Ilonka. A női nem két nagy csoportra osztható: Csáth Ilonkára és nem Csáth Ilonkára. Az utóbbi típus sokkal nagyobb számban van képviselve. Marhaság. Továbbolvastam.

Mikor a következő szonettet is megértettem és felnéztem, az illető már nem volt ott. Kissé meg voltam bántva, csalódott és elárvult voltam. Valami igazán történhetett volna. De ilyenek a nők, mindíg elmennek. Pedig milyen vonzó volt. Még két szonettet elolvastam aztán fel­álltam és elindultam ebéd irányában. Mikor az ajtóhoz értem, a legközelebbi asztaltól felug­rott a szép fiatal leány és hozzám szaladt.

- Pardon - mondta rossz franciául, és hogy nem vagyok-e N. Tamás?

- De én vagyok - mondtam magyarul - és akkor Maga valószínűleg a Csáth Ilonka.

Nagyon megörült intuiciómnak.

- Gondoltam, hogy Maga az, de nem mertem szólni.

- Hogy lehet egy felnőtt, egy egyetemi hallgatónő ilyen félénk - mondtam fölényesen. - Hát szóval azt akarja, hogy bevezessem a Bibliothèque Nationale rejtelmeibe. Nagyon szívesen. De mit szólna, ha előbb megebédelnénk?

- Ebédelni? én... én csak kávét szoktam ebédelni.

- Szegényke. Úgy kell spórolnia?

- Dehogy. De még nem szoktam meg, hogy bemenjek egy vendéglőbe. Tudja, én most vagyok először el hazulról.

- Hát akkor szokja meg velem. Tudok itt egy nagyon jó, olcsó kis cseh vendéglőt, ahol magyar ételeket lehet kapni. Igazi sertéskarajt párolt káposztával, úgy mint otthon.

- Igen, ez jó lesz, - mondta bizonytalanul.

Kivezettem, az apa és a gavallér attitüdjének valami sajátos keverékével.

Ebéd közben kikérdeztem az egyetemi ujságokról. Ilonka beszédes lett, kifogyhatatlan volt a tanárok szokásainak és a hallgatónők félelmeinek az előadásában.

Azok közé a ritka lányok közé tartozott, akik nem omolnak össze, ha kinyitják a szájukat. Minden félénksége dacára precízen és okosan fejezte ki magát, és mikor belemelegedett a témába, édesen, dallamosan, aranyszájúan jöttek a mondatai. Másodéves bölcsész volt, húsz­éves az egész lány, ami manapság majdnem kamaszkor még. Olyan fiatal volt, hogy a szelle­mi értékek még imponáltak neki.

Kitünően összebarátkoztunk, már szinte el is felejtettem, hogy szép fiatal leány, annyira kolléga volt és szerettem volna keblemre ölelni. Még az ebédjét is ki akartam fizetni, a gazdasági viszonyok dacára, de Ilonka, magyar szokás szerint, oly kétségbeesetten tiltakozott, mintha tisztességtelen ajánlatot tettem volna.

A délután mint egy pillanat elmúlt. Oly büszkeséggel vezettem a félénk léptű lányt a katalo­gusok, casier-k, tableauk rejtelmei közt, mintha én találtam volna fel a könyvnyomtatást. Megtanítottam mindenre, ami fontos. Megmutattam neki a nevezetesebb aggastyánokat, akik könyveikbe temetkezve ültek: a kéksapkás aggastyánt, aki időnkint felállt és fütyült egyet, a csámcsogó aggastyánt, a dühöngő aggastyánt és a közlékeny aggastyánt, aki feltalálta az alapnyelvet, melynek birtokában az összes többit ki lehet számítani. És mikor kimentünk kávézni, líraian azt mondtam:

- Ne ijedjen meg, hogy a könyvtárat kilencven százalékban aggastyánok, rokkantak és hajó­töröttek látogatják. Azért nemcsak menedékház a könyvtár. Itt terem az örök ifjúság is, például Maga meg én, meg az emberi dolgok...

De nem tudtam logikusan befejezni.

Egyébként Ilonkát nem is kellett vigasztalni. Már az első délután látszott rajta, hogy jól fogja érezni magát a könyvtárban. Talán mert érzékenysége, félénksége védő nyugalomra talált abban a rendezett, megbízható, gonoszságmentes kozmoszban, ami a tudomány és aminek látható teste a könyvtár. Oly jó tudni, hogy minden a helyén van és minden olyan távoli és személytelen. Kedvek és vágyak jönnek-mennek, mint a nyugtalan túristák, de a fóliánsok csak ülnek egyhelyben és barátságosan várják az olvasó századokat. Autobuszok, taxik, metrok rohanva hordják, transzparensek üvöltik az élet piszkos anyagcseréjét - a könyvtár a tisztaság.

Könyvtár után hazakísértem a Foyer des Etudiantes-ba, ahol lakott.

- Mit csinál vacsora után? - kérdeztem.

- Semmit. Beszélgetek egy kicsit a lányokkal, aztán lefekszem és olvasok.

- És a nagy párisi éjszaka, nem érdekli? Volt már a Montparnasse-on?

- Nem és nincs is sok kedvem. Nem szeretem, ha sok ember van együtt. Különben sem mehetek egyedül.

- Hát jöjjön velem.

- Azt nem lehet. Hisz ma beszélek először Magával. Különben is.

Belenyugodtam erkölcsösségébe, tudtam, hogy ez hozzátartozik a magyar fiatal lányhoz.

- Nem érzi egyedül magát este? Nem fog búsulni a Mama után?

- Ma nem. Ma nagyon boldog vagyok.

Nem értettem.

- Hát... a könyvtár. Örülök, hogy dolgozni fogok. És Maga olyan jó volt hozzám. Ugye máskor is fog segíteni?

- Hogyne, boldogan... én bizony nagyon rosszul érzem magam esténkint. Ez a legnehezebb része a napnak.

Sokat beszélhettem volna erről a témáról, de nem akartam szentimentális lenni. Még udvar­lásnak vehette volna.

- Nem akarom, hogy búsuljon - mondta.

Egymásra néztünk és jó darabig hallgattunk. Nem mondom, hogy sokatmondó hallgatás volt - magamat hallgattam és magamnak, a belső tompa ütéseket, amiket nem is szabad egy ilyen fiatal lánynak hallania. A magányosság magánügy, úriembereknél.

- Hát igen - mondtam és mosolyogtam. Vártam, hogy mondjon valamit, azután kezet csókol­tam és elmentem.

Mentem pár lépést lefelé a St. Michelen. Kezének a puhaságát még a szájamon éreztem, amikor megálltam azzal az érzéssel, hogy valaki utánam jön. Megfordultam, hát Ilonka volt.

- Ne haragudjon... Magának akarom adni ezt a cigarettaszipkát... hogy olyan jó volt hozzám.

Annyira meglepett, hogy csak vigyorogni tudtam. Mire mondatok formálódtak bennem, Ilonka már el is siklott, hallatlanul gyors és könnyű járásával. A cigarettaszipkát roppant hosszúra lehetett kihúzni. Örültem neki, de valahogy eszembe sem jutott, hogy gondolkozzam rajta, miért adta nekem. Számomra Ilonka könyvtárlátogató volt. A szipkát is a könyvtári emlékek sorába iktattam. Megnyugodtam benne, mint tisztességes tudományos keresetben, végre is az egész délutánomat Ilonkának áldoztam.

Azután vagy egyheti ismeretség után sikerült Ilonkát rávennem, hogy könyvtár után eljöjjön a rue d’Antinbe, megkóstolni a kedvenc vermutomat.

Ez egy különös kis hely, a rue d’Antinben, semmi mást nem lehet ott kapni, mint a Crocefisso nevű olasz vermutot. A helynek olyan furcsa ajtaja van, mint az angol kocsmáknak: alul és felül nincs semmi, csak a középen van két lengő fatábla, úgyhogy nem látni be a helyiségbe. Ez a szokatlan ajtó Ilonkára, úgy látszik, rendkívüli romlottság benyomását tette, mert visszariadt és egy negyedóráig kellett kapacitálni, amíg bejött.

Bent nem volt senki, csak az öreg patronne, aki hosszúnyakú pohárban mindegyikünk elé egy-egy vermutot rakott le. Ilonka egy ideig ijedten nézett körül.

- Maga itt szokott zülleni? - kérdezte.

- Hát ha züllés az, hogy néha idejövök valamelyik barátommal és megiszunk két-három pohár­ral.

- Biztosan sokkal szívesebben ülne most a barátaival... Mondja, engem úgy fúr a lelkiismeret, hogy annyi idejét elveszem.

Egyszerre óriási gyengédséget éreztem Ilonka iránt. A határtalan emberi érzést, amit az érez, akinek van miből adnia és ad.

- Ugyan, Ilonka, ha tudná, milyen jókor jött. Csak most tudom igazán, hogy mennyire szeretem a Bibliothèque-ot és a könyveket és a tudományt és a könyvszerű életet, ami olyan savanyú néha, - most, hogy Magával megoszthatom.

Ilonka felkapta a fejét és a szeme fátyolos lett, mintha szerelmet vallottam volna. Siettem helyreigazítani, mert a precizitás híve vagyok az érzelmi életben.

- Úgy gondolom, hogy - hogy is mondjam? - csak az önösnek nincs vigasztalása.

- Eötvös József - mondta Ilonka.

- Igen, Eötvös József - mondtam kissé ingerülten, mert szemrehányást és iróniát éreztem a közbevágásban, iróniát az örök bölcsész iránt, aki idéz.

- Jó - mondta. - De azért én hálás lehetek magának, ugye? Azelőtt azt se tudtam, hogy kell egy könyvet megfogni. Úgy tartottam, mint egy műtárgyat. Rengeteget tanultam Magától.

- Azért ne legyen hálás. Én megtalálom a számításaimat. A kis élvezeteimet. Magát bevezetni a könyvek közé, az én birodalmamba, majdnem olyan szép, mintha egy szűzet vezettem volna be a szerelem titkaiba.

Ilonka meglepetve nézett rám. Én sem értettem egészen, hogy került ide ez a buta hasonlat. Kissé megijedtem. De Ilonka lehajtotta a fejét és a keze bátortalanul közeledett felém pár centimétert az asztalon.

Rátettem a kezem a kezére. Ilonkának a keze is nagyon szép volt, a természet szereti a harmóniát és a kéz ritkán mond ellene az embernek.

De kéz a kézben nagyon nehéz értelmes beszélgetést folytatni. Ennek az attitűdnek valami meghitt, egyszerű hangulata van. Az ember melegszívű vasárnapi iparoslegény lesz, ha meg­fogja a leánynak a kezét.

Kicsit megkönnyebbültem, mikor elhúzta a kezét, az órájára nézett és nagyon csendesen mondta:

- Menjünk.

Annyira el volt merülve, hogy hagyta, hogy kifizessem a vermutját. És ez volt a katasztrófa kezdete.

Hazafelé menet alig beszéltünk és csak együgyű dolgokat. A Pont des Arts-on Ilonka megállt, nézte a Szajnát a Cité irányában és valami divatos dalocskát dúdolt magában. Emlékszem, ez akkor roppant meglepett. Sose tudtam volna előzőleg elképzelni, hogy Ilonkáig eljut az ilyen mindennapi érzelem, mint ami egy slágerben van, és hogy dúdolni is szokott.

Aznap este szokásom szerint a végtelen Casanovát olvasgattam. Halott íróbarátaim közül legjobban talán a jeles kalandort szerettem, akinek sikerült egyetlen életbe összeélni a leg­szebb század minden szépségét és csúfságát. Nem nagyon hasonlítottunk egymásra. A Don Juanok alapvető tulajdonsága, hogy nem válogatósak. Casanovának egyformán tetszett minden nő, aki szembejött vele és élete legszebb éjszakája volt minden szerelmes éjszaka. Én ellen-Don Juan vagyok, nagyon ritkán tetszenek nekem a nők, csak bizonyos csillagok alatt, csak bizonyos hangokra rezonálva, választott pillanatokban és akkor sem nagyon.

Úgy jártam-keltem a párisi utcákon, hogy jóformán meg se néztem a nőket, ők sem vetették ki rám hálójukat - olyan voltam, mint a filmen az utcai jelenetnél a Gondterhes és Siető Járó-kelő, aki oda se néz és csak átszalad.

De aznap este a casanovai kalandok botrányos módon Ilonkát juttatták eszembe. Egy hét alatt hát elértem odáig, hogy megfogtam a kezét... Istenem, Casanova hogy megvetett volna lassú­ságomért. Hiszen elméletben én is a veszedelmes élet híve voltam, szívem Casanova asszo­nyaiért vert, a pokolian kieszelt intrikákért, melyek boldog beteljesülésekre vezetnek, - miért, hogy a valóságban olyan kényelmes vagyok?

Okos leszek, mint hajdan Casanova, gondoltam. Lassankint fogok haladni, lépésről-lépésre. Ma már megengedte, hogy kifizessem a vermutját. Holnap este már eljön a Montparnasse-ra... Az átmenet az intellektuális síkról az erotikusra észrevétlen lesz. A könyv a legnagyobb kerítő, amint már Paolo és Francesca is észlelte, és hogy ne menjünk messzire, gondoljunk Abélardra és Héliose-re.

De mit szól mindehhez Ilonka? Kétségkívül kedvel engem mint okos barátot, de elfogadna-e más vonatkozásban? Vajjon? Olyan szűzi és olyan jólnevelt. Csüggedés szállta meg a szívemet. De egyszerre csak eszembe jutott egy csomó dolog, ami mellett eddig érzéketlenül mentem el: a szipka, és Ilonka egyes kijelentései, hogy mindíg rám fog gondolni, ha valami szépet olvas és ilyesmik... hiszen eddig ő volt az, aki udvarolt, jöttem rá megdöbbenve és én bölcsész, észre se vettem! Ó szent Casanova!... De majd megmutatom.

Másnap reggel megváltozott Ilonkát láttam viszont a könyvtárban. Eleinte azt hittem, a válto­zás csak bennem van, érzelmeimnek a Pálfordulása idézte elő, de azután rájöttem, hogy a változás tőlem függetlenül is fennáll. Ilonkán szép új kalap volt az eddigi diáksapka helyett és ki volt púderezve. Két asztal férfiközönsége őt bámulta, a költők, az aggastyánok, a kínaiak, és ő is szórakozottabban olvasott. Időnkint átmosolygott hozzám, kedvesen, szabadon.

Ebéd közben még nyilvánvalóbb lett Ilonka színe-változása. A párisi atmoszféra, mely eddig egyáltalán nem érintette, most mintha rohammal vette volna be a sáncokat. Szabadon és jó­kedvűen fecsegett, párisias kifejezéseket kevert a mondókájába, nem is értem, hol szedte fel őket. Kritizálta az embereket, kritizálta a kosztot és kijelentette, hogy szeretne már valami érdekesebbet enni. Úgyhogy nem is kellett semmi casanovai sátánkodás, könnyen rávettem, hogy este a Montparnasse-on vacsorázzunk.

Este a jó vendéglőben a félénknek mondott Ilonka meglepően biztos fellépésű volt. A cseh vendéglőben nem is vette kezébe az étlapot, szerényen és a földiek megvetésével rámbízta a választást. Most nagy körmönfontsággal tanulmányozta az étlapot és sikerült valami teljesen ehetetlen húst kiszemelnie. Haute Sauterne-t ittunk, mert egyszer azt hallottam, hogy ezt szokták inni, amikor egy hölgyet meg akarnak hódítani. Nem tudom, a hölgyekre hogy hat, én igen szellemes lettem, és Ilonka, aki a humornak a leghalványabb nyomát sem árulta el, nagyon méltányolta ötleteimet.

Vacsora után átmentünk a Viking Café Barjába és cognacot ittunk. Meghitt bőrpamlagon ültünk, édes-közel, párisiasan. Valamelyik szomszéd asztalnál Riemer ült a német hajadonnal és kollégiálisan mosolyogtunk egymásra.

- Ne haragudjék, de most olyanok vagyunk, mint egy szerelmes pár - mondtam.

- Engem nem izgat, ha Magát nem. Kilenc nagynéném itt nem fog rajvonalban felvonulni.

- Mondja, Ilonka... volt már szerelmes?

- Nem mondom meg. Maga sem mond meg nekem semmit.

- Én? Mit mondjak meg?

- Hogy szeretett és mennyire és mindent.

- Úgy sem érdekli Magát az én kis életem.

- Egyáltalán nem. Csak azt szeretném, ha hipnotizálni tudnék és ki tudnék szedni Magából mindent. Úgy szeretném olvasni Magát, mint egy könyvet. Ó Tamás, Maga olyan buta!

Megcsókoltam a kezét, nagy hangsúllyal.

- Kislány!

Az eksztátikus boldogság zöld felhőkben ereszkedett alá a mennyezetről, ahol hajómodellek lógtak. Momentán szerelmes voltam és áhítattal néztem a leányra, aki felém fordította szívé­nek iránytűjét. De ekkor Casanova, nagy fekete sokrétű köpenyben, rizsporos parókával, át­lépett a tudatküszöbön.

- A líra nem elég, fiatal barátom - mondta. - Cselekmény kell, kérlek alássan, cselekmény.

Mindazonáltal nem cselekedtem semmit. Ellenben Ilonka proponálta, hogy menjünk sétálni.

- Még csak tizenegy - mondta. - Nézzük meg a Szajna partját.

- Nagyszerű.

- De vigyázzunk, hogy egy óra előtt otthon legyek. Egy óra után senkit sem engednek be a Foyer des Etudiantes-ba. Multkor is egy leány kénytelen volt kint maradni reggelig.

- Mégis csak erkölcsösek ezek a franciák - mondtam. - Az olyan züllött nő, aki egyig nincs otthon, megérdemli, hogy az éjszakát a barátjánál töltse.

Most már tudtam, mit kell tennem, hogy megfogadjam Casanova tanácsait. Valahogy el kell mulatni az időt, hogy Ilonka ne vegye észre. Ha egy órára nincs otthon, ijedtében hozzám jön aludni. Elszédültem a hirtelen rámömlő képzelet-hullám alatt.

Beültünk egy taxiba, utasítottam a soffőrt, hogy vigyen le a Pont Neufig. A taxiban némi belső tusa után magamhoz vontam, hogy megcsókoljam. Ilonka engedelmesen a vállamra hajtotta a fejét, de a leghatározottabban tiltakozott a csók ellen.

- Nem szabad, nem szabad.

- Miért nem? Miféle csacsiság ez?

- Én jó kislány vagyok. Még sosem csókoltak meg.

- Elég helytelen. Egyszer valakinek csak el kell kezdeni.

- Nem. Nem szeretem. Mire jó az?

- Vannak, akik azt mondják, hogy nagyon kellemes.

- Hát akkor csókolódzzék azokkal.

Már a Pont Neufnél voltunk. Kiszálltunk és szorosan összekarolva sétáltunk a parton.

- Milyen szép éjszaka - mondta Ilonka. - És milyen szép a Notre-Dame. És milyen jó Magával sétálni. O mon ami, mon ami, mon ami... Dobja el azt a cigarettát, hogy lehet ilyenkor ciga­rettázni.

- Akkor üljünk le.

Leültünk egy padra az elhagyott Szajna-parton. Újabb kísérletet tettem egy csók irányában.

- Nem, nem, mondtam már, hogy ne - mondta ingerülten. - Miért akar így megalázni, mondja? Eddig úgy bánt velem, mint egy igazi baráttal, komolyan vett és okosan beszélt. És most csó­kolódzni akar velem, mint akármelyik kislánnyal, mert Párisban éjszaka van és így szokták.

Elengedtem, odébbhúzódtam halk, bánatos szívemmel és azt mondtam:

- Jól van, Ilonka. Most már nem is csókolom meg addig, amíg Maga nem csókol meg engem. Ha sohasem, hát sohasem. Tudom, hogy csak azért tűr meg az oldalán, mert rém intelligens vagyok és úgy lehet használni engem, mint egy kézikönyvet. De ha úgy merek közeledni Magához, mint fiatal a fiatalhoz, mint az élet az élethez... Mais passons. Beszélgessünk Maurice Scève szonettjeiről és a lyoni költőiskoláról általában. Jeles iskola volt, még jelesebb, mint a Veres Pálné.

- Tamás, ne bántson.

Lassan, magával küzködve fölémhajolt és megcsókolt. Az arca könnyes volt, éreztem.

És most már nem volt fenntartás a csókban, furcsa, sírós boldogsággal, amint jöttek egymás után és eltartottak fullasztó végtelenekig. Annyi magányosságon át, olyan sivatagokon és jég­mezőkön keresztül utaztak ezek a csókok, hogy először még fáztak, amint a tűzhelyhez értek és lassan-lassan tértek csak magukhoz, és lettek mesemondók, meghittek, örvendezők.

- Milyen okos, hogy Párisba jöttél, Ilonka. Milyen kedves volt a Jóistentől, hogy Szajna-partot teremtett.

- O mon ami, úgy szerettelek, hogy olyan egyedül voltál a szemüveged mögött, a Maurice Scève-vel. Az volt az illúzióm, hogy énrám vártál, mint valami kézikönyvvé varázsolt király­fi. Ugye már nem vagy egyedül?

Nem, nem voltam egyedül. Itt volt a Másik, édes fizikai közelségben, amennyire a helyzet megengedi egy padon. Közben azért Casanováról se feledkeztem meg. Már csak egy félóra és Ilonkát nem engedik be a Foyer-ba.

- Most már bevallhatom - folytatta Ilonka. - Az nem tegnapi dolog, hogy szeretlek. Már két éve gondolok rád.

- Ugyan. Hisz nincs tíz napja, hogy ismersz.

Ilonka nevetett.

- Tulajdonképpen haragudnom kellene. Két éve ismerlek. Egyszer Editéknél - hát nem emlékszel?

- Nem én. Az arcmemóriám borzasztó gyenge újabban.

- Igaz, hogy én akkor még matrózblúzos kislány voltam, rém sovány és a frizurám is más volt. És nem is igen vettél észre. Te csak Edittel törődtél. De én egész este téged figyeltelek. És azóta van.

- Ilonka! Hát lehet ez? Hogy valaki két éven át engem szeressen, reménytelenül és messziről és azután egyszerre csakugyan beállítson az életembe? Ez olyan Solness-építőmesteresen hangzik, nem is hiszem el. Hisz a könyvtárban meg sem ismertél.

- Dehogy nem ismertelek meg, de olyan zavarban voltam, hogy nem mertem szólni. Már azt gondoltam, hogy hazamegyek és sosem nézek többet feléd.

- De mondd... hát miért nem szóltál előbb? miért nem adtál két éven át életjelt magadról?

- Párisban voltál és tudod, hogy jólnevelt kislány vagyok. Különben pedig, ha tudni akarod, adtam életjelt magamról.

- Mikor?

- Mondd, Tamás, megkaptad a papa nyakkendőtűjét, amit a névnapodra küldtem?

- Hát te voltál?

- Én. Hát a Miki Maust megkaptad?

- Azt is. Köszönöm. De hogy jutott eszedbe az őszi kikirics?

- Nahát ez nagyon nem szép tőled, hogy nem érted.

- Az őszi kikiricset?

- Azt, azt. Ez volt az egyetlen dolog, amit mondtál nekem, Editeknél akkor. Hogy az őszi kikiricsről tudod, hogy őszi kikirics. Azért küldtem. Hogy lehet ilyesmit elfelejteni?

- Szenzációs. Most még csak az átszállójegyet magyarázd meg.

- Ja az úgy volt, hogy egyszer egyedül sétáltam a Hűvösvölgyben és rém bánatos voltam és rád gondoltam egész idő alatt. Mikor hazamentem, úgy éreztem, hogy kell neked valamit kül­denem erről a kirándulásról, de semmi mást nem hoztam magammal, csak az átszállójegyet.

- Te Ilonka, én oly iszonyúan szégyellem magam. Én nem gondoltam rád ez alatt a két év alatt. Ez alatt a két év alatt egyáltalán nem gondoltam senkire. Még most is nehezemre esik valakire gondolni. Mondd, jóvátehetem valaha a mulasztásaimat? Úgy érzem magam, mint a víziember.

- Miféle víziember?

- Akit kihúztak a Fertő-tóból és már úszóhártyák nőttek a kezén és elfelejtett beszélni. Hany Istóknak hívták.

- Nem is kell beszélni. És nincs mit jóvátenni. Nekem szép volt ez a két év, nem voltam egyedül, soha, és szerettelek, ahogy kamasz lányok szokták. És most már majdnem felnőtt vagyok, egyetemi hallgató kérem, egyedül utazom és eljöttem Párisba, hogy veled lehessek. Örülök, hogy két évig egyedül voltál és hogy egyedül találtalak, és nem kell valakit elkerget­nem. Mert ha lett volna valakid, nem képzeled, milyen ravasz intrikákra lettem volna képes... De Tamás, mi az? Most harmadszor nézed meg az órádat! Szent Isten, csak nem késtem el?

- Még nem késtél el. Ilonka.

- Hány óra?

- Éppen annyi időnk van, hogy taxin hazaérj. Tíz perc mulva egy.

Mit magyarázzak? Én nem vagyok Casanova. Talán ha pár évvel fiatalabb és töretlenebb vagyok, kockáztattam volna és legfőkép, ha Ilonka nem vall szerelmet. De így? Ehhez nem volt elég egy kis szerelem és egy ici-pici elszántság. Az ügy határozottan túl volt méretezve.

Fáradt, fázós, gúnyos és könyves ember, hiába, éreztem, nem vagyok elég a pillanatnak. Azt mondtam, amit Arany János, mikor a leányzó hívogatta: Későn van, instálom.

A taxiban nem szóltunk egy szót sem, csak drukkoltunk, hogy idejében hazaérjen. Illetve csak én drukkoltam.

Ilonka másnap nem jött be a könyvtárba. Csak harmadnap és akkor is magázott.

Kávézás közben megkérdeztem:

- Mondja, Ilonka, mi van Magával?

- Velem? Nincs semmi. Sokat gondolkoztam azon, amit multkor mondott a provençal líra eredetéről. Ha Gaston Parisnak igaza lenne, akkor megszakítatlan volna a latin szellem kontinuitása. De ez túlságosan szép, semhogy igaz lenne... Most nekiülök Vosslernek.

Azután nemsokára elutazott. És az egész dologból nem lett semmi.