Vámbéry Ármin 

DERVISRUHÁBAN KÖZÉP-ÁZSIÁN ÁT

2024.07.12.

 

Rabszolgakereskedés és rabszolgaélet Közép-Ázsiában

Az utolsó ágyúlövés, melyet a győzelmes unió-harcosok szeparatista testvéreik ellen elsütöttek földgömbünk nyugati oldalán, hatalmas rést tört a rabszolgakereskedésben, ha nem döntötte is azt romba egészen. Nagy-Britannia lobogói Kelet-Afrika vizein s az egész Kazukázusnak iménti meghódítása Oroszország által, ezen utálatos kereskedésnek Nyugat Ázsia mohamedánjainál is meglehetősen szárnyát szegték. A tunya, elpuhult keletiek még sokáig fognak Európa humanitárius törekvéseire keserű haraggal tekinteni, de az emberek vevése és eladása mégis mindenütt bizonyos tartózkodással történik, mindenütt az európaiak előtti szégyen vagy inkább félelem miatt.

Korlátlanul és akadálytalanul ez a kereskedés csakis Közép-Ázsiában található még meg. Itt, az ázsiai durvaság és barbarizmus ősi székhelyén, még most is minden évben ezrével esnek a rabszolgakereskedésnek a legkeservesebb áldozatul. Nem gyámoltalan és az emberiség legalsóbb lépcsőjén álló négerek azok, hanem olyan nemzet tagjai, mely magas műveltsége miatt már ősidőktől fogva híres volt, s e szerencsétleneket a jobb műveltségi állapotok tűzhelyétől, családjuk köréből hurcolták rabszolgaságra. Szívszaggatóbb és elszomorítóbb a közép-ázsiai rabszolgaélet képe, mint az, melyet egy szellemdús amerikai írónő vázolt a négerek sorsáról saját honában, s minthogy Európa ama távoli vidék szerencsétlen viszonyairól mostanig a csak kevés és nemigen kielégítő tudósításokat nyert, éppen a maga helyén fog lenni, ha mi arra vonatkozó tapasztalatainkat itt megismételjük és kimerítően közöljük.

Amik a portugál rabszolgahajhászok és arab elefántcsontkereskedők Afrika belsejében, éppen azok a turkománok Irán északkeleti és északnyugati részeire, sőt, mondhatnók, egész Perzsiára nézve. Ahol beláthatatlan, puszta sivatagokon nomádok élnek valamely művelt ország közvetlen közelében, ott a rablás és a rabszolgaság többé-kevésbé mindig elkerülhetetlen. A kopár, szegény és meztelen természet a maga gyermekeit fékezhetetlen kalandszomjjal és nagyobb fizikai erővel ruházza fel; amit hazájuk terméketlen földje tőlük megtagad, kénytelenek azt áldottabb szomszédaiknál keresni. A közlekedés pedig nagyon ritkán történik barátságos úton, s minthogy a megrabolt és erősen megviselt, békés szántóvető a gyors lovú nomádot a nyomtalan homokmezők határain túl nem üldözheti, de üldözni nem is meri, az utóbb hazai földjének védelme alatt, rabló mulatságait egész büntetlenül gyakorolhatja.

E szerencsétlen helyzetben voltak korábban a Szahara és az arab sivatag szélén fekvő városok is; az utóbbin a karavánok még ma is a legnagyobb veszélynek vannak kitéve, és Perzsiára e nyomorúság annál nagyobb súllyal nehezül, minthogy az északi határainál fekvő sivatagok a legterjedelmesebbek és legfélelmetesebbek, s azok lakói is a nomádok között a legvadabbak.

A sötét hajdankor harcainak is az irániak és turániak között, melyeket a Királyok könyvének mesterdalnoka megénekelt, úgy látszik, hogy az utóbbiak erőszakoskodása volt alapoka. Ámbár ama kor harcosai egy és ugyanazon törzs fiaiként vannak bemutatva, mégis úgy találjuk, hogy északi Irán népei Nagy Sándor hódításaikor a nagy macedónitól kértek segélyt és védelmet északi szomszédaik ellen, kiket ők irtóztató, embertelen alakoknak vázoltak (hihetőleg valódi mongol jelleggel, mely az iránitól erősen elüt). Sándor a Kaspi-tengertől egészen a kurd hegyekig egy nagy kőfalat vonatott, de ezen óriási mű, mely alapítója nagyságának egészen megfelelt, éppoly kevéssé nyújthatott maradandó hasznot, mint Kína hasonnemű építménye. A barbárok ellenállhatatlan dühvel tovaáramló folyama ezt éppen úgy, mint az előbbit, csakhamar áttörte, és az irtózatos pusztításokat csak olyankor lehetett kisebb vagy nagyobb mértékben enyhíteni, mikor erélyes fejedelmek a kőfal helyett jól szervezett hadseregek védfalát tudták azok ellen felállítani. És még ma is így áll a dolog.

A turkománok és özbegek iráni száguldozásaik idejét és mértékét most is az ország békés vagy nyugtalan viszonyai, vagy a megtámadandó tartományok kormányzóinak erélye és hatalma szerint irányíthatják. A Kadzsari-uralkodóház alapítása alkalmával előfordult zavargások alatt egyes jomut turkomán csapatok, noha nagy részük Aga Mehemmed kán lobogói alatt szolgált, csaknem Iszfahánig terjeszték ki rabló száguldozásaikat, míg északkelet felé a tekkék Szeisztánig nyomultak előre.

Ma Khoreszán és Mazanderán tartományok szenvednek a legtöbbet. A turkománok az újonnan kinevezett kormányzók személyes tulajdonságait és jellemét előbb szoros figyelemmel kísérik, s ha gyávaságukról és kötelességmulasztásukról meggyőződtek - ami különben gyakran megtörténik -, akkor ők éppen olyan gyorsan és gyakorta rajtaütnek a védtelen kerületeken, miként alig merik mutatni magukat olyankor, ha e határvidékeken jeles tisztek állnak az ügyek élén.

Utazásom idejében a khoraszáni utak annyira biztosak voltak, hogy magányos utazók is járhattak olyan területeken, ahol azelőtt a legnagyobb karavánok is csak egy ágyúüteg és egy csapatosztály védelme alatt bátorkodtak átvonulni, mert Szultán Murád Mirza kormányzó a rabló nomádokat jól sakkban tudta tartani, minden mozdulatukat kikémleltette, s csakis olyankor volt szabad mutatniok magukat, mikor őket saját búvóhelyükön megtámadták, s szigorúan megfenyítették. Asztrabadban ellenben, ahol egy gyenge fejű kormányzott, olyan bizonytalan lábon állott minden, hogy a jomutok a perzsákat éppen az említett város kapui előtt támadták meg.

A sivatag szélén és belsejében valamennyi turkomán törzs olyannyira elválhatatlannak tartja saját fennállásától a rabszolgarablást, hogy csaknem elképzelhetetlennek tűnik fel előttük a pusztaságon való további megélhetés azon esetben, ha ez a fő életforrás kiapadna. Amit más nemzetek a "gazdag aratásra való kilátás"-on értenek, azt náluk az "Iránba vivő nyílt utak reményé"-nek nevezik, és azt az időt, melyet más helyen mezei munkával, öntözéssel stb. szoktak eltölteni, ők a lovak idomítására, fegyverek készítésére és harcijátékokra fordítják. A szokás e gyalázatos mesterséget becsületes keresetmóddá tette náluk, úgy tekintik azt, mint dzsihádot (vallási harcot) a hitetleneknek nyilvánított síiták ellen, a rablásra induló hősöket a papság áldása kíséri, és ha valamelyik gyalázatos tetteiért életével talált lakolni, otthon szent vértanúvá teszik, a holtteste fölé, melyet ritkán hagynak az ellen kezei között, nagy sírhalmot emelnek, s annak tetejére egy lobogót tűznek föl, és a buzgólkodók ájtatos szívvel zarándokolnak az ilyen szent haramia sírjához.

Hogy az erősen látogatott tartományok pusztulása milyen nagy, az a turkománok említett vakmerőségéből könnyen elképzelhető. Semmi háború vagy bárminő elemi csapás nem képes fölérni a rájuk mért szerencsétlenséggel. Nemcsak hogy az országutakon a kereskedés és a forgalom elakad, hanem a szántó-vető is a maga földjére, melyet művelni akar, előbb védőbástyát kénytelen építeni, hogy a hirtelen megtámadtatások ellen a szabadban magát oltalmazni tudja; még a legkisebb falucska is magas kőfalakkal van körülvéve, de azért még itt sincsenek eléggé elrejtve, mert a turkománok az efféle megerősített helyeket nagy csoportban szokták megszállani, s gyakran az egész lakosságot magukkal hurcolják minden pereputtyostul együtt.

Keleti Khoraszánban olyan falvakon utaztam keresztül, melyek lakossága a közeli környéken elterülő leggazdagabb erdők ellenére is, télen fagyoskodni volt kénytelen, mivel senki sem mert a falakon kívül menni, hogy fát vágjon. Mások éhséget szenvednek, mivel vízimalmaik a falun kívül feküsznek, és útra kelni meg éppen a legveszélyesebb vállalkozás, melyre csak a legsürgetőbb szükségből vagy fegyveres védelem alatt szánja el magát valaki.

Egyébiránt, hogy e félelem a turkomán fogságtól mennyire igazolva van, az útleírásomból eléggé látható. A négerek sorsa, kiket egy hajó szűk terébe összeszorítva, Amerikába küldenek, elég kemény ugyan, de nem kevésbé terhes az is, amikor egy turkomán nyerge mögé csatolva a ló csuklójához kötött lábakkal, gyakran eleség és ital hiányában, órákig, sőt napokig lovagolva kénytelen valaki az édes hazától, kedvesei köréből eltávozni. Hát még mily nagyok lehetnek az iráni nélkülözései és szenvedései, aki főtt ételekhez, egy állandó lakhely kényelmeihez és hazájának polgáriasult állapotaihoz van szokva, a szegény és vad turkomán sátrában, a kopár sivatagok zordon égalja alatt, ahol éjjel-nappal, nehéz vassal terhelten, zsarnok ura szidalmainak és gúnyainak, átkozódásainak és ütéseinek is ki van téve! Valóban, a nomádok közötti tartózkodás a legnehezebb megpróbáltatások egyike, és nagy nyomorúságnak a kezdete az, és mint minden kezdet, szerfölött nehéz és fáradságos.

Az emberrablás mesterségével ma már csak özbegek és turkománok foglalkoznak. Az elsőbbek között különösen Khíva lakói érdemelnek említést, de csak olyankor, ha a turkománokkal való ellenségeskedéseik Irán határaira hozzák őket. A bokharaiak e század kezdete óta nem is közeledtek Iránhoz, Kokand pedig úgyszólván sohasem került közvetlen érintkezésbe vele. A turkomán törzsek közül ma a tekkék és jomutok azok, akik e mesterséget a legnagyobb számban űzik, az előbbiek Khoraszánban, Heratban, Szeisztánban, sőt Afganisztán nyugati határai mentén is, az utóbbiak a Kaspi-tengeren és annak déli partvidékein. Utánuk a szalorokat és szárikat kell megemlítenünk, akik számban és erőben megtörve, ritkán, de annál féktelenebb dühvel lépnek föl. Az aliélik és karák csak olyakor-olykor csíphetik meg a hinduk és tadzsikok s néha az afgánok egy-egy karavánját, s azt is csak a Bokhara felé vivő úton. Ennélfogva a rabszolgák Közép-Ázsiában, nemzetiségükre nézve, számuk többsége szerint síita perzsák, a már említett tartományokból s közbe-közbe Irán többi részéből is, kik részint meshedi búcsújáró útjukon, részint pedig a háborúkban estek szerencsétlen sorsuknak áldozatul. Továbbá szunnita perzsák Khafból és Heratból; az utóbbiakat nagyrészt a mezőkön és pisztáciagyűjtésnél fogdossák össze. Dzsemsidik és hazárék, akik kölcsönös harcaikban pusztulnak el, ritkábban találhatók, s még csekélyebb az afgánok és hinduk száma. Az arabok és oszmánlik, akik nagyrabecsülésük ellenére is csakúgy eladatnak, tudtommal mostanában alig vannak négyen vagy hatan, s csak a zsidók azok, akiktől a nomádok, mint varázslóktól félnek, s ennélfogva a turkesztániaknál a felette nagy utáltatás miatt eladhatatlanok lévén, a fogság láncaitól mentek maradnak.

Amily nehéz az évenként fogságba hurcoltak összes számát meghatározni, minthogy ez, miként már megjegyeztük, az Iránban uralkodó viszonyok szerint különböző, éppen oly nehéz a jelenleg egész Turkesztánban élő rabszolgák mennyiségét csak megközelítőleg megállapítani. Minthogy nem mindenkit adnak el rabszolgának a kánságokban, aki a turkománok kezébe esik, ennélfogva az Iránban uralkodó vagyoni viszonyok mellett föltehetjük, hogy a Mazanderánban és tengerparton elfogott irániaknak majdnem egyharmadát kiváltják, mely körülmény a nomádra nézve különösen hasznos, mivel először a hosszasabb tartás költségeitől kíméli meg őt, s másodszor meg a vásár esélyeinek sem kell kitennie magát; mert ha például zsákmánya hibás, el sem adhatja.

Hanem ez a viszony nem mindenütt egyforma. Fogságba rendszerint csak a szegényebb emberek jutnak, mivel ezek mint pásztorok és mezei munkások a megtámadtatás veszélyének inkább ki vannak téve, s ritkábban is válthatják ki magukat. Ha tehát az egyharmad viszonya az egészhez némely helyen fennáll is, mindazonáltal a jóval szegényebb Khoraszánban és Szeisztánban felette bajosan állíthatnók fel azt, mivel a rabszolgakereskedésben megőszült hajhászok szájából hallottam, hogy e vidéken alig váltanak vissza egy tizedrésznyit a turkománoktól, s kilenc tizedrész mint eladó portéka a vásárra kerül.

A maga számára csal akkor tart meg a turkomán egy rabszolgát, ha az: 1. vén vagy nyomorék, de mégis tehet annyi szolgálatot, hogy kenyerét megérdemli, mert ellenkező esetben könyörtelenül lemészároltatik; 2. csecsemő, aki aztán turkománná neveltetvén, a legvadabb martalóc lesz; 3. ha Kupidó egy szép barna iráni nőt oly kedvessé tesz előtte, hogy az elválás nagyon is nehezére esnék. Egyébiránt az utóbbi felette ritkán történik - tudvalevőleg a turkománok a legzsugoribbak a kerek világon -, s minthogy náluk az erény érzete, melyet a cserkesz hurikereskedőknél oly nagyra becsülnek, teljesen hiányzik, ennélfogva a khívai és bokharai udvarok sok olyan virágot kapnak Iránból, melyekről a harmatcseppeket a turkomán kezek rég lerázták. Éppen ezért a puszták lakóinál csak olyan perzsákat találunk, akik saját hazájukban sem igen részesülnének jobb sorsban, mint a turkománoknál, vagy pedig megszökött fegyencek és gonosztevők, akik előbbi mesterségüket, tudniillik a rablást és a gyilkolást, most már a nomádokkal együtt gyakorolják.

A kereskedés rendes folyamában a turkomán emberrablók zsákmányukat legfeljebb két vagy három napig tartják maguknál, akkor aztán az alkuszok kezébe jut a fogoly kik az előbbieknek pénzt vagy élelmiszert adtak előlegül. Ezek a lelkiismeretlen uzsorások húzzák a legtöbb hasznot e gyalázatos üzletből, mert a rablók többnyire könnyelmű egyének, akik a nomádok általános jellemével ellenkezőleg, mindent eltékozolnak és eljátszanak. Kétféle alkusz van: a) turkománok, akik pusztai lakók és a kánságok között folytatnak kereskedést. Ők hosszabb ideig várnak, míg harminc - ötven rabszolgát összegyűjtenek, hogy akkor aztán egy karavánban Khívába vagy Bokharába menjenek. Ezek ezen időköz alatt az árut, hogy az élelmezés és rakhely költségei némileg fedezve legyenek, mint napszámosokat, kikölcsönzik, de csakis a megrongálás elleni kezesség mellett.

b) Perzsia szunnita határlakói, kik sajátságos, kétértelmű szerepet játszanak, és ezen üzlet legmegvetésreméltóbb közreműködői. Míg egyfelől a perzsáknak szolgálnak közbenjárókul, hogy az elrablottak tartózkodási helyét a pusztában vagy Turkesztánban kifürkészhessék, másfelől ők a rablók legjobb kémei, kikhez ők juttatják el az egyik vagy másik falu vagy karaván állapotáról a közelebbi tudósításokat. Némelyek, főképpen az Irán keleti határain lakók, Heratban, Majmenében és Bokharában még raktárakat is tartanak rabszolgák számára, s míg évenként egyszer a mindkét nemű szerencsétleneknek egész csoportját viszik vásárra, visszafelé jöttükben a megszabadultaknak vagy a közbenjárásuk által kiváltottaknak egy másik csoportját hozzák vissza magukkal. A szerencsétlenek családjától mindig háromszorta nagyobb árat követelnek, mint amennyi a közönséges váltságdíj, a fölkeresés és kiváltás nehézségeit hozzák elő, annak ellenére, hogy a szerencsétlen áldozat tartózkodási helyét, kit talán éppen ők juttattak oda, a legpontosabban ismerik, és számos ügynökük segélyével már a váltságdíjban is meg vannak egyezve.

Valóban érdekes, hogy e gazemberek miképpen változtatják érzelmeiket, politikájukat és hitüket útjaik iránya szerint. Bokharába utazásuk alatt, azaz rabszolgakereskedői minőségükben a buzgó bokharait játsszák, szidják az eretnek síita világot, és ujjonganak a perzsa rabszolgák méltó sorsa felett. Iránba visszautazásukkor pedig, mikor tudniillik rabszolgaszabadítót adják, keserves könnyeket sírnak a szegény perzsák állapota felett, egyszóval a világ legérzékenyebb szívű emberei.

Abban a karavánban is, mellyel Bokharából Heratba mentem, utazott két ügyes alkusz, kik Khafban és Kainban laktak. Mind a ketten hodzsa (azaz a próféta utóda) előnevet viselték, mely vallási címre ők nem kevéssé büszkék. Példátlan gyöngédséget és gondoskodást tanúsítottak a felügyeletük alatt hazatérő rabszolgák iránt - ők, akik csak egynehány hónappal azelőtt, miként nekem a karavánvezető beszélte, egy csoport szerencsétlent vittek a kemény rabszolgaságba.

Sőt a rabszolgakereskedők, akiket dogmafurusoknak neveznek, a khívai és bokharai kánságban már rendezett céhet is képeznek, és nemzetségükre nézve inkább szártok, tadzsikok és szabaddá lett perzsák, mint özbegek vagy bármiféle más turkomán törzsbeli emberek. Az eladás a raktárakban vagy más a városoktól távol eső nyilvános vásárokon történik, ahová az árut természetesen egy-két nappal előbb elszállítják. A legjelentékenyebb raktárak a khívai kánságban találhatók, egyrészt a fővárosban, azután Hezareszben, Gazavatban, Görgenben és Köhnében. Ezeken kívül minden jelentékenyebb helységben van egy kiskereskedő, aki részint a nagykereskedőkkel áll üzleti összeköttetésben, részint lerakott áruk felett rendelkezik. Bokharában Karaköl helység említendő legelöl, azután a főváros, továbbá Karsi és Csardzsuj.

Különös az, hogy Szamarkandtól keletre ez a gyalázatos kereskedés mindinkább apad, annyira, hogy a kokandi kánságban már nincsenek nagy rabszolgakereskedők, és az ott levő rabszolgák nagy részét bokharai területen vásárolták. A kánságoktól észak felé terjedő pusztaságokon, hála az orosz uralomnak, csak igen kevés rabszolga van, s azok is, mint fényűzési cikkek, inkább csak a gazdag bajoknál találhatók.

A rabszolgák ára Közép-Ázsia piacain, mint minden egyéb árué is, leginkább a raktárakban található mennyiségtől függ, mely béke idején csekélyebb, háborúk alkalmával nagyobb. Mindazonáltal van egy folyó vagy állandó ár, melyet ma a következőképpen határozhatnánk meg:

Férfi rabszolgák

	Khívában	Bokharában
10-15 évesek	40 tilla	35 tilla
15-25 évesek	60 tilla	45-50 tilla
25-40 évesek	70- 80 tilla	80 tilla

Női rabszolgák

	Khívában	Bokharában
10-15 évesek, feltűnő szépség mellett	70-80 tilla	70-80 tilla
15-25 évesek	50-60 tilla	50-60 tilla
25-40 évesek	40 tilla	40 tilla

Az ár különfélesége az egyenlő korú férfi rabszolgáknál többnyire testi minőségüktől és nemzetiségüktől függ. Észak-Irán törökjeinek legtöbbször elsőbbségük van, mert először a közép-ázsiai török nyelv testvérdialektusát könnyebben elsajátítják, másodszor pedig erőteljesebbek, s jobban is hozzá vannak szokva a dolgokhoz, mint Irán többi lakói. Legcsekélyebb árat adnak az afgánokért, mert ők a legrosszabb munkások, s azonfelül még bosszúvágyuk is könnyen fölingerelhető jellemük miatt is veszedelmesek, ami egy-egy kegyetlen gazdára nézve gyakran szomorú következményeket von maga után.

Ami a nő rabszolgákat illeti, ezek távolról sem örvendezhetnek az életben olyan helyzetnek, amilyenben Cserkeszország és Georgia leányai Törökországban és Perzsiában részesülnek, s szerepük inkább ahhoz hasonlítható, melyet a néger nők játszanak az említett országokban. Ennek oka könnyen megmagyarázható. Először is Turkesztán leányai inkább megfelelnek az özbegek és tadzsikok szépérzékének, mint az iráni nők, akik olajszínű vagy barna arcukkal és nagy orrukkal a fehér, telt arcú özbeg nőkkel szemben sohasem nyerhetik el Páris almáját. Másodszor, a többnejűség a közép-ázsiainál, szegénysége következtében, távolról sem olyan általános, mint a nyugati mohamedánoknál. S azonkívül az özbeg sokkal arisztokratikusabb, semhogy asztalát és ágyát a pénzen vásárolt rabnővel akarná osztani, s bárha Bokharában imitt-amott a főbb hivatalnokoknál előfordul is ilyen eset (mindig csakis egészen fiatalon bevitt és Turkesztánban fölnevelt perzsa nőkkel), ám a középosztálynál fölöttéb ritka jelenség. S aztán itt a házasság is könnyebb, mint más iszlám hitű országban, és a rabnőket vagy a nagyok háremében, csakis fényűzési cikk gyanánt, vagy pedig szolgálókul alkalmazzák.

Egészen másképpen áll a dolog a férfi rabszolgák hasznosítását illetőleg. A turkesztáni sivatag-tartományok ezen századok óta szokásos embertartozéka a földmívelést unó özbegre nézve már oly nélkülözhetetlenné lett, hogy nélküle bajosan tudná kicsikarni élelemszükségletét a földtől, amit legjobban az bizonyít, hogy a gabona magasabb vagy alacsonyabb ára az Oxus vízállásától, de leginkább az évenként eladott rabszolgák nagyobb vagy kisebb számától függ. Tehát az a cél, melyre a rabszolgákat használják, leginkább a földművelés és marhatenyésztés, és minél nagyobbak valamely özbeg úr földbirtokai, annál nagyobb az azokra szükségelt rabszolgák száma is. Egy olyan országban, mint Turkesztán, hol a harcias elem túlnyomó, s hol minden szabadnak született egyén, már akár ösztönből, akár politikai kényszerűségből, örömestebb nyúl a kardhoz, mint az ekéhez, a gyilkos hadi kalandokra fordított karokat munkához szokott kezekkel kénytelenek helyettesíteni.

E viszonyt legjobban megvilágítja az a körülmény, hogy azon vidékeken, hol a népesség a leginkább ráadta magát a harcra és rablásra, a rabszolgák szám a is a legnagyobb. A három kánság közül e tekintetben Khíva áll az első kategóriában, Bokhara a másodikban, Kokand pedig a harmadikban. Khívában a lakosság túlnyomó száma özbeg, a mindenfelől határos vad nomádok miatt a háború itt szakadatlanul folyik, és a féktelenség gyakoribb, mint a testvér-kánságokban. Bokharában, ahol a népesség a békés tadzsikkal erősen vegyítve van, a viszonyok egy régibb, jobban rendezett kormányzat által már több állandóságra tettek szert, míg végre Kokandban, ahol hasonlóképpen sok taddzsik él, a lakosok híres gyávasága miatt a belháborúk ritkábbak, és nem olyan pusztítók soha.

A földművelés és marhatenyésztés mellett a rabszolgák egy csekély részét a hivatalnokok (szipáhi), valamint a fejedelem is magánszolgálatokra használják. Hanem e célra csak a fiatal korukban Közép-Ázsiába hozottakat fogadják el, kik a teljesen özbeg nevelés után a kul (rabszolga ) gúnyneven kívül kemény helyzetüknek csak gyönge nyomait érzik. Ezek, Törökország cserkesz rabszolgáihoz hasonlóan, a legmagasabb méltóságokra jutnak, mert velük született iráni éleselméjűségükkel özbeg vetélytársaikat csakhamar háttérbe szorítják, s nemcsak az előkelők magánlakaiban, hanem az udvari hivatalnokok között is többekre találhatunk a két kánságban, akik foglyokul vitetetvén oda, később egész tartományok felett kormányoztak. Bokharában, ahol a túlnyomó perzsa elem mellett az özbeg arisztokrácia nem agy jelentőséggel bír, az uralkodók gyakran szoktak rabszolganőket tenni törvényes nejeikké, s a mostani emírnek anyja és egyik neje is iráni eredetű.

Ennélfogva a férfi rabszolgák megvételekor különösen az egészséges, erőteljes testalkatra vannak tekintettel, s az ár annál nagyobb, ha ehhez később jelentkező jó természet is járul. Az eladó tartozik a rejtett testi hibákért három napig jótállani, mert jóllehet alkudozás közben a szerencsétlent, miként egy teherhordó állatot, testének minden részén gondosan megvizsgálják, jóllehet karjai erejét, mellét, hátát és hangját próbára teszik, mindazonáltal az alkuszok gyakran használt fogásai ellen igen óvatosak szoktak lenni. Különösen az életkor az, melyet a perzsa rabszolgáknál olyan nehezen lehet kitanulni. A turkománok is meg szokták festeni foglyaik szakállát, az esetben, ha az szürke szálakkal vegyül, miként Iránban szokás. Húsz, sőt néha harminc évnyi különbség is alig ismerhető fel, s könnyen megeshetik, hogy egy fiatal külsővel és szénfekete szakállal vásárolt rabszolga néhány nap múlva, új ura birtokában, ősz emberré változik át.

A csalás és ravaszság e kereskedésnél annál könnyebb, minthogy a rabszolga, turkomán urának kegyetlen bánásmódja és az iránta érzett félelem által elijesztve, az utóbbinak állításai ellen sohasem mer kifogást tenni. Ez főképpen a szunnita hitvallású rabszolgáknál bír nagy fontossággal, mivel ők, mint a közép-ázsiaiak hitrokonai, a vallás törvényei szerint nem volnának eladhatók, ha uruk fenyegetései következtében felekezetüket önmaguk meg nem tagadják. A közép-ázsiai egy afgánon vagy heratin azonnal fölismeri, hogy szunnita, tudja, hogy hithagyásra kényszerítették őt, s mégis azt hiszi, hogy e szégyenteljes képmutatás által nem követ el bűnt. Khívában és Bokharában még híres tudományosságú és kegyességű molláknál is találtam szunnita rabszolgákat, s mikor e nagy bűn miatt felelősségre vontam őket, azt mondták, hogy "a vásárlás alatt síita volt, és hogy most szunnita lett, csupán csak Turkesztán szent földjének tulajdonítandó". Így csalják meg a vallást éppen maga a vallás

által!

Ha mármost azok után, amiket a rabszolgakereskedésről mondottunk, a rabszolgáknak a rabszolgasában való állapotáról akarunk szólni, az fog kitűnni, hogy sorsuknak az a legmostohább ideje, amikor, elfogatásuk után, turkomán vagy alkusz-kezek által idomíttatnak, különösen pedig akkor, ha műveltségére méltán kevély iránival a durva és barbár turáni, kinek a nevét ő csakis gúnyolódva ejtette ki hazájában, úgy bánik, mint egy állattal. A perzsa, aki ifjúságától fogva mindig a legfinomabb udvarias modorhoz, virágos nyelvű, választékos társalgáshoz, egyszóval ezeréves, jobb társadalmi viszonyai minden kényelméhez volt szokva, a turkesztáni világ darabos és egészen kezdetleges szokásai mellett erkölcsileg mindig szenvedni fog. Mindazonáltal a testi sanyarúságok korántsem esnek annyira nehezére.

A földművelésre szánt nagyobb szám jó magaviselete által urának szeretetét és bizalmát csakhamar meg szokta nyerni. Ha a rabszolga egyévi ottléte alatt semmit se hibázott, nemsokára az új családi kör egyik tagjának tekintik őt, sőt némelyek egy bizonyos idő eltelte után havi járulékot vagy tantiéme-et kapnak a rájuk bízott szántóföldek vagy barmok jövedelméből, s minthogy az iráni rendszerint munkásabb és takarékosabb turáni szomszédjánál, ennélfogva a rabszolgák Turkesztánban szembetűnően rövid idő alatt egy kis tőkét szokta összekapargatni.

Ezt nagyobb részük arra fordítja, hogy a rabszolgaságból magát kiváltsa, amire hét évi szolgálat után joga van. Egyébiránt ezt a terminust imitt-amott, a szolgálati buzgalom jutalmául, vagy különös jóakaratból, az úr meg is rövidíti, s ekkor a rabszolgát oly módon lepik meg az azad-(szabadság-) levéllel, miként nálunk szokás egy hű szolgát valami ajándékkal megörvendeztetni. Az ilyen írást a kádi és a világi hatóság törvényesíti, s az, ki egy ilyennek birtokába jutott, azonnal ura saját helyzetének és tetteinek. Magát a fölszabadítási műveletet mindenütt bizonyos ünnepélyességgel viszik véghez. Juhokat ölnek, vendégeket hívnak, a felszabadult megöleli a család férfitagjait, s miután urával egy és ugyanazon nemezdarabon helyt foglal, függetlenségét kihirdetik. A kirgizeknél az úr ilyen alkalmakkor a rabszolgának egy fehér csontdarabot szokott az övéhez kötni, ami azt jelenti, hogy már most ő fekete csont (alárendelt nép) osztályából a fehér csont (nemesség vagy urak) sorába lépett.

Ennyit a szelíd és engedelmes rabszolgákról. Ott, ahol az ellenkező mutatkozik, az özbeg durvaság és barbarizmus is teljes szigorában érezteti magát. Hajmeresztő a büntetések sorozata, mellyel egy makacsot engedelmeskedésre szoktak kényszeríteni. Az úr a törvény szerint rendelkezhetik ugyan pénzen vásárolt szolgája élete felett, de hogy a vételár teljes elvesztése által önmagát ne károsítsa, ritkán öli meg őt: ám egy ilyen szerencsétlen teremtés kínjai sokkal borzasztóbbak, mint a halál. Némelyeket évekig tartanak egy kevés száraz kenyér és víz mellett a vad pusztaságban, másokat hétéves szolgálati idejük előtt egynéhány nappal újból eladnak, de már nem a kánságokban, mert őket itt csakhamar közhírűvé lett gonoszságuk miatt többé már el nem adhatják. Az ilyen csalfa vásárra a rabszolgakereskedésben tapasztalatlan kirgizeket szokták rászedni; a perzsa a városból a sivatagba kerül, ahonnan ő, ha megszabadult is, csak ritkán tér vissza hazájába.

Szembeötlőnek tűnt fel előttem, hogy a Közép-Ázsiába került perzsa rabszolgáknak a visszanyert szabadság után alig a fel tér vissza hazájába. Az utóbbi osztályhoz leginkább azok tartoznak, akiket vagy a hátrahagyott családi ügyek, vagy különös honvágy kényszerítenek a visszatérésre. Aki tizenkét évnél tovább él Turkesztánban, az ritkán fogja azt Iránnal fölcserélni. Miként már fentebb említve volt, a rabszolgák nagyobb része szegény származású, s miután Turkesztánban biztos keresetre vagy egy kis vagyonra tettek szert, ritkán jut eszükbe, hogy Iránba menjenek, ahol az élet, a legnagyobb igyekezet és tevékenység mellett is, jóval nehezebb, ahol az élelmiszerek drágák, ahol a vagyonosabbak fényűzése és pompázása a szegényebbek szívében olyan sok óhajtást és kívánatot gerjeszt.

Ez a körülmény annál inkább csodálkozásra méltó, minthogy a szabaddá lett rabszolgák, habár a legnagyobb kincseknek vagy a legmagasabb méltóságoknak örvendenének is, a kul (rabszolga) szó gyalázatát minden alkalommal mélyen érezni kénytelenek. Még a legfényesebb viszonyok között sem lehetne a kulnak egy szabad özbeg leányát megkérni soha, s az özbegek közül még a legszegényebbek sem sógorosodnának össze vele; példákat idézhetnénk, hogy egy özbeg még a kán parancsára sem adta oda leányát, s inkább fejedelme haragját vonta magára, mint hogy egy hajdani rabszolgát vejének nevezzen. Még a khanezádok is (rabszolga gyermekei), akiket már eladni nem szabad, hasonló bánásmódban részesülnek, ők is csak más, szabaddá lett rabszolgák vagy szártok leányait vehetik nőül, s csakis a negyedik nemzedékben enyészik el egy kissé a kul szó gyalázata, de végképpen sohasem jut feledésbe. Egy olyan országban, mint Közép-Ázsia, hol a vitézséget tartják a legfőbb erénynek, egy rabszolga személyében a gyávaság netovábbját látják, olyan embert, aki a halálmegvetés hiányában magát láncokba veretni engedte; ez a vétek az, melyet nekik oly nehezen bocsátanak meg. E nézethez társul még a tatároknak - nomádoknak úgy, mint letelepülteknek - határtalanul arisztokratikus érzülete, melyben a legdühösebb torykat vagy a St. Germain-i tizenhárom próbás márkikat is fölülmúlják, olyan érzület, melyet nemcsak az idegen iránival, hanem a bennszülött tadzsikkal, az , az országnak ezen egykori birtokosával is éreztetnek.

Természetesen csakis a morális háttérbeszorítás az, mely a szabaddá lettnek előbbi szégyene nyomaiként szemei előtt lebeg. Polgári jogaiban senki sem gátolhatja, s minthogy a keleti általában véve könnyebben rabja lesz a szokásnak, mint más, így azt is könnyen meg tudtam fejteni magamnak, hogy a felszabadult perzsák közül miért települnek le sokan az előbb annyira megvetett Turkesztánban, és rokonaik s Irán síita szentjeinek néhanapján való meglátogatása mellett hogyan tudnak oly egészen elégülten élni az idegen országban.

Fájdalom, a rabszolgáknak éppen ez az anyagi jóléte az, mellel a közép-ázsiaiak, éppen úgy, mint kelet más mohamedánjai is, visszatorolnak minket, mikor utálatunkat fejezzük ki e gyalázatos emberkereskedéssel szemben. Valamint Turkesztánban, úgy Törökországban is gyakran halljuk ezt mondani: "A vad cserkesz fiai vagy leányai otthon szegény emberek voltak, akik szabad hegyeikben alig tudtak kenyérrel jóllakni, nálunk pedig gazdag hivatalnokokká, basákká, sőt néha hercegnőkké is lesznek, és hatalmas befolyásukkal az egész országot kormányozzák." A rabszolgákkal való szelíd bánásmódra hivatkoznak az előkelők házaiban, ahol köztük és a család többi tagja közt semmi különbséget nem tesznek, de azt elfelejtik, hogy ezek csak kivételes esetek, és hogy az ilyen szerencsés csillagzat a megvásároltak több vagy kevesebb testi szépségétől függ. Mit tesznek azok, akik kevésbé szerencsés külsejük által uraik kedvét nem tudják megnyerni? Mit tehet azon szánalomra méltók legnagyobb része, kik a legterhesebb szolgálatokra alkalmazva, szeszélyes, zsarnokoskodó uraik örökös sanyargatásainak és haragjának vannak kitéve?

Természetesen ezt senki sem veszi számításba, s még kevésbé az eladás borzasztó, irtózatos műveletét. De a Boszporusz vagy az Oxus partjain az emberek ritkán szokták maguk elébe képzelni azon pillanat nyomorát, midőn a szerencsétlen rabszolgát régóta megszokott életmódjából, övéinek köréből kiragadják. Mennyi árva, mennyi özvegy, mennyi tehetetlen és a kortól megviselt szülő marad elhagyatva, és tördeli kezeit a kemény rabságba hurcoltakért! Véghetetlen a száma, de még véghetetlenebb a siralmas állapota annak a sok tűzhelynek, falunk és vidéknek, melyek a rabszolgarablás ostorától meglátogattatnak. Az utas azon országokban minden lépten-nyomon a pusztítás legszomorúbb jeleire bukkan, s habár meg lenne is győződve egyik vagy másik rabszolga fényes jövőjéről, mégiscsak mindig így fog felkiáltani: "Ez a legutálatosabb foglalkozás, mely valaha emberi kezeket maggyalázott, s melynek megszüntetése nyugati civilizációnk emberiességi törekvéseinek legelső és legszentebb kötelessége!"