Ezen a világon libát tömött anyám,
kicsiny libánk hátán ült az agyagos földön,
vasfazékban kukorica,
padlás piros kukoricája
elmúlott
az én gyermekségem messzi ország.

Udvarunk végében három akácfa borult össze egy dombon,
három öreg apó, három akácfa,
őrök egy ország előtt, melyben szőke volt a hajam,
édes hét évem világított,
százhúsz centiméteres termetem virágos ágacska volt,
az évek szellői becézték -
visszanézek, nem térhetek be soha.

De énekelek mint a pásztorok.

Látom egy szál ingben a napot, jószagu, nyári reggel
mosakodni a zöldkötényű patak parton,
a jókedv fehér csikói is felkeltek az alomról,
kis árkainkat siettük megnézni legelőször,
kedves öcsém, a nap meg én,
hármunk buksi koponyáját összedugjuk magunkásta kis árkunk fölé,
hol tábort ütöttek katonáink papirosból
és zászlóját kibontotta a búrok magyar vitéze -

de hová lettek katonáink?
hová szőke hajam?
gyermekségem kapujában hasaló Bodri kutyánk hol vagy?
meleg szőröd és szemed megette a vízmosta árok ezer éve,
de én utánad nyujtom kezemet, hűséges szolgám,
ki a tulsó parton várod
gyámoltalan két urad érkeztét kicsiny fehér ingben,
hogy elébünk szaladj akkor
és nyelvedet homlokunkhoz ragaszd,
hogy örökre együtt játszhassunk.