KABARÉ

Gáspár Margit  

Kellér Dezső avagy a konferálás lélektana

2022.10.01.

 

Rebbenő tekintetű szeme, kicsit tétova fényű és olykor rövidzárlatosan kihunyó mosolya rendkívüli érzékenységet tükröz: a fényérzékeny lemez vagy a minden kis hangrezdülésre fogékony membrán szenzibilitását.

Élő antenna: indulathullámokat fog fel, gyűjt magába. A közhangulat vevő és adóállomása: a közérzetet szavakba, szellemes, telibe találó szavakba transzponálja. Egyszóval konferanszié, a szó klasszikus értelmében, vagy - így pontosabb a meghatározás - a konferálás műfajának élő klasszikusa Kellér Dezső. Nála senki sem hivatottabb, hogy elmondjon egyet-mást a konferálás művészetének belső világáról.

- Mi jellemzi a "klasszikus" konferanszié lelkiállapotát, mikor a közönség elé lép ? Egyebek közt az, hogy mindig fél egy kicsit ... Kicsit?! A kabaré történetének históriai ténye, hogy Nagy Endre minden szereplése előtt megivott egy üveg pezsgőt, mert könnyű, enyhe mámor nélkül nem mert a függöny elé lépni. Békeffi Lászlón a harmadik csengetéskor rosszullét vett erőt - a gyomra vízzel telt meg arra a gondolatra, hogy nincs mentség: muszáj konferálnia. A kitűnő László Miklós estéről estére beöltözve várakozott a színpadon, hátha be kell ugrania Békeffi helyett. De ez sose következett be. Gongütésre a "hivatásiszony" elmúlt. Van olyan "hagyományos" konferanszié is, aki fél-kezével a függönybe kapaszkodik, mint vízbefúló az utolsó szalmaszálba ....

Hát igen, mindnyájan jól ismerjük Kellér Dezső jellegzetes mozdulatát. Csak azt nem tudtuk, hogy azért csimpaszkodik a függönybe, mert fél. De miért fél, mitől fél a konferanszié? Tán attól, hogy ....

Ne folytassa. Előre látom, hogy melléfog. Egyszerűen arról van szó, hogy félelmes érzés egyedül a közönség elé lépni, a színpad varázseszközeinek (díszlet, jelmez, maszk) segítsége nélkül. Farkasszemet nézni a teli nézőtérrel, "civilben" és nem - teszem azt - Shakespeare szövegét mondani, hanem saját gondolatainkat... Az embernek teljesen magára hagyottan, önmagáért kell helytállni, testi és lelki alkatának meg nem változtatható adottságaival. Ez a tudat a közönséggel való találkozás első pillanataiban szívszorongató, semmihez sem hasonlítható izgalmi állapotot teremt.

A közönség ezt, persze, nem veszi észre .. .

- De bizony, hogy észreveszi. Pontosabban: megérzi, és sajátos módon igényli. Úgy látszik, azt a szorongást, amit érzékszervei felfognak, egyenesen elvárja, mint az elébe lépő konferanszié kötelező tiszteletadását. A közönség ugyanis nem szereti, ha könnyedén bánnak, fölényeskednek vele. A legzseniálisabb konferálót is képes megbuktatni, ha függöny előtti viselkedése nem ébreszt benne rokonszenvet.

A múltban meghökkentő példa volt erre Karinthy esete. Egy időben szívesen konferált irodalmi matinékon. Írótársai nem győzték irigyelni fesztelenségét, és a Nyugat-rendezvények irodalmi érdeklődésű közönsége megérdemelten ünnepelte. Így született az ötlet, hogy 1932-ben mint "hivatásos konferanszié" is próbát tegyen a Teréz körúti színpadon. És - megbukott. A kabaréközönség számára Karinthy nem "a" Karinthy volt, csak egy túlságosan közvetetlenkedő konferanszié, aki ide-oda szaladgál a függöny előtt, és úgy viselkedik, mintha lekezelné a hallgatóságot. Nem, mintha nem nevettek volna a nézők az első előadáson, csak éppen nem a poéneken nevettek, hanem mindig rossz helyen ... Egy olyan helyen, ahol Karinthynak némi toalett hibája mutatkozott, amit ő nem vett észre - a közönség annál inkább.....

A későbbi előadásokon, amikor már nem volt toalett-hiba, nevetés sem igen volt. És Karinthy egy hónap után levélben lemondta további szereplését, mondván, hogy úgy látszik, a kabaré nem az ő világa . . . Pedig milyen remek két krokit adott elő! Az egyik arról szólt, hogy mennyi minden nagyszerű dolgot tanulhattunk volna a németektől, ettől a magas kultúrájú néptől - de mi történetesen éppen a fasizmust tanultuk el tőlük. Miniatűr remekmű volt ez a konferansz. Csak hát Karinthy, sajnos, nem ismerte a konferálás játékszabályait ....

Kellér Dezső mindig ismerte? Ösztönösen megérezte - vagy megtanulta?

- Eleinte bizony keserves tandíjat fizettem: nem volt sikerem. Pedig konferanszaim anyaga, szerkezete ugyanolyan volt, mint a későbbieké. Ugyanabból a szemszögből szemléltem és szem­léltettem a közéleti fonákságokat, mint akkor, mikor a közönség már "vette tőlem a lapot". Kezdetben "nem vette", nyilván, mert nem tudtam a függöny előtt viselkedni. A színészek tanácsokat adtak, mint afféle kezdőnek. Sajnos, rossz tanácsokat. Az egyik azt mondta, dugjam zsebre a kezemet és beszéljek fölényesen, hányaveti módon. Megpróbáltam: a nézők hidegen, rendreutasítón bámultak, leutáltak a színpadról. Majd arra beszéltek rá a kollégák, hogy nevessek a saját vicceimen. Ezt is megpróbáltam . . . dermesztő hatás! A nézők összeharapták a fogukat, és az istennek el nem mosolyodtak volna. Végre is feladtam a fölényért folytatott kilátástalan harcot, és nem titkoltam tovább védtelenségemet, gyámoltalanságomat.... Nos, ekkor született meg a "figurám", és lettem az, akinek a közönség azóta ismer. Pedig igazában nem történt más, csak végre kitaláltam önmagamat.... pontosan olyannak, amilyen a valóságban vagyok.

Hagyomány és modernség dialektikája minden műfajnak izgalmas problémája. A konferálás művészetével kapcsolatban is gyakran felmerül. Kellérről hol elismerő értelemben, hol némiképpen elmarasztalón állapítja meg időnként a kritika, hogy a konferálás hagyományos vonalát folytatja, Nagy Endre egyenes ági örököse. Egy neves humor-esztéta találóan írta, hogy Kellér nem tud annyira "hagyományos" lenni, hogy ugyanakkor ne hasson teljesen eredetinek, újszerűnek. Mégis kézenfekvő a kérdés, hogy vajon nem érzi-e szükségesnek a konferálás eszközeinek megújítását, modernizálását?

- Véleményem szerint a „modernség" elsősorban tartalom és csak másodsorban forma kérdése. A konferálás olyan műfaj, amely addig életképes, amíg szerves kapcsolatban van a mindenkori mával és annak élményvilágával. Ebből következik, hogy tartalmának "modernizálásáról" maga az élet gondoskodik - hála dinamikus korunknak - elég gazdagon, néha túlságosan is változatosan. Egyébként híve vagyok mindennek, ami friss, új és modern. Ma már a kísérletezés nem is olyan kockázatos, amilyen a múltban volt. Emlékszem, egy kitűnő kabaréíró, Lőrincz Miklós valamikor a harmincas években kabarét nyitott az Akácfa utcában, egy szappangyáros pénzén. Az első műsor címe - egyben programként - így hangzott: "El a sablontól!" A ráfizetés azonban olyan nagy volt, hogy a szappangyáros beszüntette a további finanszírozást. Szegény Lőrincz méltatlankodva hangoztatta, hogy hosszabb türelmi időre volna szükség, a sablon­mentes kabaré népszerűsítése nem sikerülhet egyik napról a másikra: "a közönséget nevelni kell!"  "Nézze, Lőrinczkém - felelte a szappangyáros -, abból a pénzből, amibe ez a kabaré kerül, azt a kevés nézőt, aki betéved, akár Svájcban neveltethetném!" - Mindez persze nem történhetnék meg, ha nekem például ma szottyanna kedvem ilyen elszántan kísérletezni.... Államunk ugyanis sokkal türelmesebb mecénás, mint az akkori szappangyáros. De én azért manapság is csak az olyan újítói törekvéseket érzem egészségesnek, amelyek nem próbálnak közönség nélkül színházat csinálni.

A Thália Kabaré legutóbbi műsora vitát robbantott ki a bátorság kérdésével kapcsolatban. Persze ezúttal nem a konferanszié lámpaláza volt a téma, hanem az, hogy elég merészen foglalkozik-e a kabaré közéleti kérdésekkel. Az egyik kritikus azt írta, hogy ma már nehéz mesterség a konferálás, minthogy a szatíra anyaga hiánycikk lett: nincsenek többé tabuk, mindenről nyíltan lehet beszélni.

- Erre már magam is gondoltam, sőt, ez a gondolat egyik konferanszom tárgya volt, több, mint tíz esztendővel ezelőtt. Lapozza csak fel a gyűjteményes kötetet: "Pest, az Pest, száz­tizennyolcadik oldal." Hogyan kérkedjék a konferanszié a bátorságával, ha a közönség tudja, hogy mindenről szabadon, kockázat nélkül beszélhet? Amikor bárki, bármiről nyugodtan megmondhatja a véleményét, akkor sajnos a kabarénak befellegzett. És nagyon tévednek, akik most a kabaré konjunktúráját jósolják. Csak mosolygok magamban, mikor mondogatják nekem: - Na, most könnyebb dolga lesz ... lehet mindenről beszélni! - Dehogy lesz könnyebb dolgom! Nekem akkor volt könnyű, amikor nem lehetett semmiről sem beszélni. Mert akkor, ha a konferanszomban csak annyit mondtam, hogy kilincs, a nézőtéren már hunyorogtak egymásra: - Hallod? kilincs..... tudod, mire gondol? - Nekem mondod?!.... - Nemhogy könnyebb, éppen ellenkezőleg, még nehezebb lesz konferálni! Olyan világban, ahol nem kunszt bátornak lenni, ahol az éles kritikát nemcsak, hogy eltűrik, de meg is követelik, sőt egyenesen örülnek is neki - a konferanszié el van veszve, nézhet más kenyér után! No, de azért én még nem látom olyan sötétnek a helyzetet ...

Én még nem látom olyan sötétnek a helyzetet - ismétli, és most olyan csibészesen csillog a szeme, mint egy vásott pesti srácé.

 Nem arra vagyok büszke, hogy ekkor vagy akkor, ilyen nehéz időkben ilyen és ilyen bátor voltam, hanem hogy az elmúlt évtizedekben elmondott konferanszaimat egy szó változtatás nélkül közreadhattam.

Ez bizony jelent ő s dolog, kevesen mondhatnak el magukról hasonlót. Ha már "nehéz időkről "beszélünk, nem érezte olykor kockázatosnak a hivatását?

 Mindig, de azért konferálás közben ilyen értelemben sose féltem. Függöny előtt vagy a színpadon mindig azt mondtam el, amit kávéházban vagy presszóban nem mertem volna han­gosan elmondani.

És sose ütközött nehézségekbe?

- Hadd meséljek el egy esetet, amikor valaki cenzúrázni akarta a szövegemet. Azért ragadom ki sok régi - még háború előtti - és újabb keletű élményem közül éppen ezt, mert jellegzetesen tükröz bizonyos hozzáállást a humor kérdéséhez. 49-ben vagy 50-ben történt. A kabaréműsor szünetében bekopogott hozzám az ügyeletes rendőrtiszt, és már elhangzott konferanszom szövegét kérte azzal, hogy el akarná olvasni. Mondtam, nincs nálam, hiszen kívülről adom elő. "De hiszen - tettem hozzá megnyugtatón - nem lehet azzal semmi baj, sokan hallották már és senki se kifogásolta ..." "Nekem mégis gyanús valami - felelte a rend derék őre -, mert van egy rész, ahol a közönség nagyon nevet..." Hát kérem, ez a konferanszié mindenkori, legnagyobb nehézsége: hogy mindig akadtak és akadnak, akiknek a szemében a nevetés gyanús.

Ma is akadnak?

- Legyek illedelmes és mondjam: "ma ez már nem tipikus?" Való igaz, hogy a megváltozott atmoszférában más a konferanszié helyzete .. . de olyan értelemben is, hogy most másfajta je­lenségek kedvetlenítik az embert. Például a konferálás elvesztette nimbuszát. Mi ennek az oka? Egy alapjában véve igen jó dolog. Az, hogy az emberek megtanultak beszélni. Százezrek szá­mára kitűnő iskola volt a sok gyűlésezés, ülésezés, megszokták, hogy "felszólaljanak". Talán már nem is igénylik, hogy a szabadszólásnak egy általuk választott képviselője - a konferanszié - mondja el helyettük, hol szorít a cipő. Ma bármely áruházi eladó zavartalanul tud tíz percig a mikrofonba beszélni, ha az orra alá dugják .. . A tévé ránevelte a "civileket" a legnagyobb nyil­vánosság előtti szereplésre. Lámpaláz nélkül "konferálnak" egyes szám első személyben, ami a hivatásos konferansziéknak mindig olyan nehezükre esett . . . Ezzel megszűnt a mesterség misztikuma. (Nagyot sóhajt, de ez amolyan "idézőjeles sóhajtás".) Hiába, a gép megöli a kisipart, a tévé a "hagyományos" konferálást . . . Persze, örülnék, ha ez a jóslatom éppúgy nem válna be, mint az, amellyel Nagy Endre a kabarét parentálta el, 1913-ban. Hányszor támadt fel, hány fényes korszakot ért meg azóta! Reméljük, a konferálás műfajának esetében is jó kabalának bizonyul, hogy halálhírét költik .. .

Hisz-e a konferálás társadalomformáló hatásában?

- Ebben a tekintetben meglehetősen pesszimista vagyok. De azért kicsit saját érdememnek is érzem (szerénytelenségnek ne vegyék az illetékesek), hogy az eszpresszó a közvélemény szemében ma már nem bűntanya ... hogy nem tekintik a kapitalizmus megszállottjának azt, akinek ízlik a Coca-Cola és elvetemült parazitának, aki lóversenyre jár, vagy szeret ultizni. Hogy is mondjam? Át szerettem volna menteni a mába a polgári élet apró, kellemes szépségeit - azokat, amelyek a szocializmus építésének nem ártanak, csak használnak, mert örömteljesebbé teszik a mindennapokat.

Azt szokták mondani róla, hogy Budapest szerelmese. Mióta híre ment, hogy amerikai turnéra készül, egy vicc kelt szárnyra színházi világunkban...

- Ismerem a viccet - bólint Kellér, és már mondja is a láthatóan kedvére való szöveget. - "Hallottad, hogy Kellér Amerikába megy?" "Nono, csak le ne lépjen." "Bizony, könnyen lehet, hogy lelép - de még Pesten!"

Utolsó kérdés: mi volt a legkedvesebb kritika, amit életében kapott ?

- Ezzel dicsekedni szoktam! Egyszer, előadás után megvárt egy néző a kijáratnál, és azt mondta: "Ha magát hallom, mindig úgy érzem, mintha egy házban laknánk."

Kellér Dezső az az ember, aki egész Budapesttel egy házban lakik.

 

FEL