KLASSZIKUSOK

Bálint György

Spanyolországban jártam

2021.05.01.

 

Útinaplót írok én is, mint mostanában annyian. Úgy érzem, mentegetőznöm illene e gyakori és kissé kevert műfaj használatáért. Hogy mégsem teszem, annak oka, hogy a napló fő színhelyén, Spanyolországban meglehetősen jelentőségteljes események kezdtek történni, alig egy héttel látogatásom után. Ezeknek az eseményeknek előzményeit nálunk általában sehogy sem vagy egészen ferdén ismerik. Úgy érzem, meg kell írnom azt, amit belőlük láttam. Egyébként csak annyit, hogy a műfaj, ha kevert is (tehát laza és kényelmes) – nem kevésbé nyugtalanító és kényelmetlen. A túl nagy esztétikai szabadság, a forma túlságos rugalmassága komoly veszélyekkel jár. Könnyen elkövethetjük benne a legsúlyosabb irodalmi fő bűnöket, köztük a bőbeszédűséget. Ezért az ilyen műfajoknál kell a legszigorúbb önfegyelem. Nem csekély feladat: keményen kordában tartani magunkat a korlátlan szabadság láttára.

Útinaplót írni tehát meglehetősen nyugtalanító – mint ahogy nyugtalanító maga az utazás is. Legalábbis a magamfajta, egy helyben élő városi kisemberé. A hivatásos sarkutazó vagy a szenvedélyes dzsungelkutató utazásában aránylag kevesebb a nyugtalanító elem. Ő akkor van otthon, amikor utazik, a kaland az ő számára polgári foglalkozás. Mások a mi utazásaink. Mi egyszer egy évben utazunk, és már hetekkel az indulás előtt érezzük a rendkívüli események kínos előhangulatát. Nem is szólok arról, hogy utazni napjainkban, gyakorlati szempontból is, kalandos expedíció. Nem is szólok most azokról az apró, de keserves harcokról, melyeket az útra készülő és elindult kisembernek a különböző bankokkal, vámhivatalokkal, útlevélhatóságokkal és minden nemzetbeli közegekkel kell megvívnia, és melyek mindenképpen indokolttá teszik a "szerencsés utat" kívánságot. Utazni manapság szerencse dolga – de mondom, most nem ezekről a kényelmetlenségekről akarok beszélni.

Utazni nyugtalanító, mert az ember nemcsak állandó lakhelyét hagyja el, hanem állandó életformáját is. Amint a vonat kigördül a pályaudvar teteje alól, megszűnnek mindennapi életünk apró, de intenzív kötöttségei. Napi problémáink nem problémák többé, személyi és társadalmi kapcsolataink mintha egyszerre megszűntek volna. Ami az előbb még izgatott, most már nem érdekel. Megszűntünk alkalmazott, rokon, lakó, adóalany és villanyfogyasztó lenni, és megszokott szerepeinket hirtelen visszaadva, új és ijesztően nehéz szerepet kell eljátszanunk – önmagunkat. Nincs súgó, nincs semmi segítő megkötöttség: egy időre menthetetlenül szabadok vagyunk. Előírt szöveg sincs – magunknak kell megtalálnunk a sok hamis után az igazit. Egyévi szünet után most ismét fel kell fedeznünk önmagunkat. Nem segít ezen az sem, hogy velünk jön útitársnőnk, aki év közben is velünk van, szelíden és megnyugtatón. Most ő sem nyugtat meg, már csak azért sem, mert magának is hasonló gondjai vannak. Ezt a problémát egyedül kell megoldani. Egyedül kell kibírni az élet egyetlen igazi értékét, a szabadságot. Egyedül kell megtalálni a kellő magatartást abban a pillanatnyi szabadságban, melyről most azt hisszük, hogy örökké fog tartani. És ha ebben az állapotban utunk véletlenül még olyan országokba is visz, melyekben szintén a szabadság kérdése van napirenden – a probléma ezerszer bonyolultabb.

Íme, az összefüggés a műfaj és a tény, az útinapló és az utazás nyugtalansága között. Mint láthatjuk, egy nyugtalanság mind a kettő. Az élet alapvető nyugtalansága ez, melyet a rend és a szabadság örök küzdelme okoz.

 

Génua, 1936. július 6.

A génuai Campo Santóban márványpolgárok viselik ünnepélyesen a halhatatlanságot. Ott állnak beláthatatlan sorban, a különös temető nyílegyenes folyosóin. Ez nem olyan Campo Santo, mint a pisai, itt nem szerény remekművek őrzik egy-kétszáz reneszánsz vagy barokk halott emlékét. Szerény remekművek helyett itt igényes és szigorú ipari termékeket látunk, életnagyságú, modern polgárszobrokat, elsőrendű anyagból, lelkiismeretes kivitelben. Nagy részük a nyolcvanas, kilencvenes és a kora kilencszázas években készült. Mindenkinek a hamvai fölött ott áll a szobra. Carrarai márványba vésett polgármesterek, ügyvédek, nagykereskedők és hitveseik nézik komoran, kissé szemrehányóan a turistákat a délutáni napsütésben. A férfiak a kornak megfelelő zakóban vannak, márványnadrágjuk harmonikásan hull a cipőre. A legtöbben gombos cipőben mentek át a halhatatlanságba. A hölgyek hosszú és redős szoknyában állnak, van, aki strucctollas kalapot visel, mások csipkekendőt, a délvidéki nők templomi fejviseletét. A férfiak között sok a szakállas. Kedves, hosszú kecskeszakálluk van, amilyet még ma is látni jókedvű olasz öregurakon. Gyakori a vastag, kipödört bajusz és a kefeszerűen felfésült haj. Egyesek pofaszakállat viselnek, Fogg Phileas stílusában, amit a Verne-könyvek illusztrációiból ismerünk. Teljes díszben áll a sírja fölött egy tengernagy, akiről a felirat megemlíti, hogy nyugalomba vonulása után a kereskedelmi életben tevékenykedett.

A márványpolgárok magatartása a helyhez és alkalomhoz mérten méltóságteljes. Nincs mindegyik egyedül. Egy zsakettes, keménykalapos ügyvéd vállát hatalmas, szárnyas nemtő karolja át gyengéden. "Molto caratteristico, eh?" – mondja mellettünk egy olasz, aki most látja először a Campo Santót. "Molto caratteristico" – hangzik szabatosan az olaszok ismert, szenvedélytelen és tartózkodó tetszésnyilvánítása. A pátoszmentességet még fokozza a kedves, orrhangú "eh", a latinoknak ez a csodálatos és utánozhatatlan kérdő és magyarázó szócskája, mely néha még a legizgatottabbnak és legfellengzőbbnek induló mondatot is fölényes-bájos józansággal zárja le. Ó, milyen hevesen indulnak néha ezek az olasz mondatok, milyen valószínűtlen érzelmi magasságokba akarnak törni – és milyen megnyugtatóan hozza le őket a végükre dobott kis "eh". A legvadabb latin svádát, a legünnepélyesebb szónoki lendületet is enyhíteni tudja egy pillanat alatt, és szerényen, közvetlenül, kissé ironikusan jelzi, hogy az egész pátoszt nem kell túlságosan komolyan venni.

Szóval, ez a polgári nekropolisz, a halhatatlanságnak e tisztes szabadtéri kaszinója "nagyon jellegzetes". De azért hatásos is, megvan a maga vulgáris szuggesztivitása. Soha ilyen nyomatékos kifejezést nem kapott még a polgár fontosságtudata. Elnézem ezeket a polgárokat utolsó, örökké tartó szerepükben. Keménykalap vagy cilinder kellékeik, és nem a száz évvel előbbi polgárok sapkája és nyársa, melyet a nagy forradalmak alatt viseltek a párizsi utcán. A polgár sapkájában és nyársában az emberi haladás harci jelvényeit látta Settembrini úr, Thomas Mann Varázshegy-ének hőse. Ezek itt más polgárok, száz évvel későbbiek, a kapitalizmus fénykorából. Életükben nyilván eléggé szégyellték őseik "frígfai sapkáját" és nyársát, melynek hegyére egykor egy király fejét tűzték. Ők cilindert tettek fejükre, és királyi stílusban akartak temetkezni. Közöttük esetleg Settembrini urak akadtak kis számban, akik legalább szellemben hűek maradtak a nagy ősök lázadó hagyományaihoz. Szerette ezeket a cilinderes szobrokat és modelljeiket Settembrini úr, a varázsos könyv kissé tanáros és kissé zseniális humanistája, a "carbonaro", a késői olasz jakobinus fia? Alig hiszem, bár erre nézve biztosat nem tudhatunk. Csak egyet tudunk: a felvilágosodást szerette, az ész uralmát, a kritikát, mely néha nyársat tudott ragadni, hogy igazát diadalra vigye. Ezt szerette ez a csodálatos latin, a maga nemes és becsületes preceptor modorában, melyből azonban nem hiányzott a hatáskeltésnek, a "kintornás stílusnak" egy halvány és kedves árnyalata sem, amit Thomas Mann finoman, alig észrevehetően tud érzékeltetni. Settembrini úr a szabadságot, az értelem szabadságát védte Naphtával szemben, a sötéten lobogó reakcióssal, az elfajzott Nietzsche-tanítvánnyal, a démoni irracionalistával szemben. A polgárok egy része egy ideig Settembrini eszméit hordozta – ma már nagyon kevesen. Babits Mihály írja, hogy a századforduló idején az egész szellemi élet úgy tűnt fel, mint párbeszéd Nietzsche és Tolsztoj szelleme között. Ma a polgári intellektuális élet Settembrini és Naphta mindinkább élesedő párbeszédéből áll. A márványpolgárok fiai és unokái már mind Naphtapártiak – legalábbis ami a szabadságellenességet, a tömegellenességet és a kritikaellenességet illeti. Egyeningben, kemény lépésekkel járkálnak odalent, a nagy tengerparti városban, és derűs, mozgékony olasz arcuk időnként márvány pózba merevedik, ha eszükbe jut új szerepük. Settembrini úrnak nincs többé keresnivalója közöttük, a szabadság, melyet őseik a nyárssal kivívtak, terhes örökség lett számukra, mert másokkal is meg kellett volna osztaniuk. Settembrini helye ma már a negyedik rend oldalán van – e mellett az egyelőre hallgatag rend mellett, melyet kizártak a szabadságból, melynek mindenhová tilos a bemenet. Ma ez a humanizmus és a kritika hordozója, ma ez kívánja az értelem uralmát.

Ennek a rendnek csak egy női képviselőjét találhatjuk Génua Szent Mezején. Egy sarokban áll, díszes piedesztálon, apróra kidolgozott parasztszoknyában, gyönyörű csipkekendőben. Génuában mindenki tudja e kivételesen ide engedett, törekvő jövevény történetét. Pereceskofa volt a piacon, és egyetlen vágya a halhatatlanság volt a Szent Mezőben. Évtizedeken át gyűjtötte a pénzt a síremlékre, majd kifaragtatta a szobrot, felállíttatta jó előre, és mindennap kijárt, hogy megszemlélje. Aztán beteljesült a vágya, meghalt, és végképp kint maradt. Itt áll azóta is, mint a transzcendentális sznobizmus örök emléke.

Forrón és gazdagon árad le a nap a Campo Santóra és a szemközti, gyengéd hegyoldalra. Később a városban járkálunk, bankok között, bonyolult devizaproblémákkal, fáradtan és boldogan. Aztán este kiérünk a régi kikötő kietlen (vagy ha úgy tetszik, festői) nyomorházai közé, és hajónkat keressük. Sötét van már. Egy rács előtt feketeingesek állnak, pár pillanat múlva már mögöttünk vannak, fent vagyunk a hajón, előttünk a tenger, és egészen messze, túl a sötéten, Spanyolország, ahová tulajdonképpen igyekszünk.

 

A tengeren, július 7.

A tengeri út első napja a búcsúé és az ismerkedésé: Olaszországtól búcsúzunk, és a tengerrel ismerkedünk. Két apró kereskedelmi kikötőt látogatunk meg a nap folyamán rövid időre: Savonát és Imperiát. Hajónknak dolga van ezeken a helyeken. Tudniillik teherhajó, és a fontos funkciót kellő gonddal tölti be. Huszonnyolc utasát csak mintegy szívességből viszi magával, szerény díjazás ellenében. Megengedi, hogy elmenjünk vele, és a kikötőkben, ahol dolga van, kiszállhassunk. Addig mászkálhatunk a városokban, amíg hivatalos ügyei tartanak – aztán szigorúan továbbmegy. Olyan, mint egy jóindulatú és komoly apa, aki üzleti útjaira magával viszi gyermekeit: hadd lássanak egy kis világot, amíg ő dolgozik. A számára hasznosat egybeköti a nekünk kellemessel. A magunkfajta ember, úgy látszik, csak ilyen kis kiegyezések árán juthat előre, és ha a hajó kicsi, de méltóságteljes teste büszkén sejteti is velünk, hogy igazán értékes rakománya nem mi vagyunk, hanem a mélyében őrzött ládák – mégis meghitten érezzük magunkat benne, mert végeredményben kedves hozzánk, sok szép, érdekes dolgot mutat, és még enni is ad, ami nem csekélység a mai világban.

Így hát röviden megtekinthetjük Savorrát és Imperiát, az olasz Riviéra két miniatűr kikötőjét. Jelentéktelenek és vonzóak, mint általában az olasz kisvárosok, melyekben nincs semmi látnivaló. Kisvárosban látni az igazi olasz életet, a kisváros az olasz igazi miliője, kisvárosokban virágzott a reneszánsz. Innét van az, hogy minden olasz helységben van valami kisvárosi, a milliós metropoliszban éppúgy, mint a faluban. Milánó óriás kisváros, szédítő autóforgalommal és fényreklámokkal – de kisváros minden csöpp falu is. A legkisebb "villaggio"-nak is megvan a maga főtere, csekély műemlékekkel, zajló közélettel, kávéházzal és időnként térzenével. Savorra Magyarországon, különösen az Alföldön nagy falu volna, Tiszasüly viszont élénk kisváros lenne Itáliában. Az urbanitás az olasz élet alapformája a rómaiak óta. A lélek és a szellem urbanitását megtaláljuk még a legszerényebb írástudatlan olasz paraszt hanghordozásában, szófűzésében és mozdulataiban is. Sohasem felejtem el azt az ampezzói koldust, kivel egy félórán belül kétszer találkoztam, és aki valami utánozhatatlan, finom és közvetlen "grandezzá"-val kért bocsánatot, mikor felismerte, hogy nem ismert meg, és másodszor kért tőlem alamizsnát.

A savonai bárok és papírkereskedések kirakataiban színes képeslapok ünneplik az abesszíniai győzelmet. A legtöbb lap rajza "tréfás": borzalmas négus és négusné karikatúrák, ízléstelen szöveggel. A négus rendszerint paralitikus, öreg izraelita ezeken a képeken, pénzeszsákokat szorongatva menekül daliás olasz katonák hátulról jövő rúgásai elől. Milyen kínosan olasztalanok ezek az alpári rajzocskák! Mennyi blaszfémia van egy ilyen olasz képzőművész munkájában, aki, ha ecsetet vesz a kezébe, nem gondol Botticellire vagy legalábbis – hogy valami nagyon gyengét mondjak – Guido Renire. Olasz festőnek lenni, és ilyen lapokat készíteni – olyan ez, mintha valaki az Uffizi kapuja elé köpne.

Abesszínia egyébként most a legújabb téma idelent. Génuába jövet, a vonaton harsány kereskedelmi utazók dicsőítették a fasizmus nagy győzelmét. Diadalittasak voltak és hagymaszagúak. Egyikük a divatos dalrefrént idézte: Dopo la guerra, ci pappiamo l'Inghilterra. Igen, a háború után bekapjuk Angliát is – mondogatta, és arról beszélt, hogy az angol sziget valamikor római gyarmat volt, per Bacco! Signore Eden epéjével egy kis baj lehet most, mondta, talán legjobb lenne, ha idejönne, és Montecatiniban kúráltatná. Boldogan nevettek hozzá a többiek, és nagyon epéseket mondogattak Edenről, kinek nevét úgy ejtették ki, mint nálunk a svábok az "Ödön" nevet.

Savonában és Imperiában lépten-nyomon felhangzik az utóbbi évek legnépszerűbb olasz dala, mely Postumia óta üldöz, a Faccetta Nera.

Faccetta nera,
Bell' abissina,
ti porterem' a Roma, liberata!

Felnőttek és gyerekek, lányok és fiúk dúdolják, hümmögik, fütyülik, zengik, harsogják mindenütt a fekete pofácska", a szép abesszin lány fülbemászó dalát, a mesebeli fekete csipkerózsáét, akit majd felszabadítanak, és Rómába hoznak. Elképzelem az igazi Faccetta nerát, ezt a félmeztelen, lomha és mégis könnyed járású néger nőt, aki ijedt és bánatos-szép állatarcával szűkölve néz a kézigránátos felszabadítók felé. Rómába nem viszik, az bizonyos, ott nincs rá szükség. Ott marad, ahol eddig élt, ott élvezi majd a szabadságot. Eddig rabszolganő volt – most majd szabad bérmunkásnő lesz. Talán, ha szerencséje van, egy-két év múlva megismerkedik a bedóval. Mire megöregszik, már teljesen olyan szabad és olyan rokkant lesz, mint egy negyvenéves európai proletárasszony.

 

Lírai intermezzó

Távol élek tőled, de sokat gondolok rád, Itália. Városaidra és falvaidra gondolok, melyekben jártam, fiaidra és leányaidra, akikkel beszéltem. Tájaid illatát érzem néha, váratlan pillanatokban. Nyelved zenéjét hallom olykor félálomban, elsősorban a férfias és mégis hajlékony toszkánait.

Jól éreztem magam városaidban és falvaidban, Itália. Velencében jártam először. Ez a város megdöbbentett. Ekkor tanultam meg, hogy a valóság mindig meglepő. Annyi giccset láttam és olvastam Velencéről, hagy kissé bizalmatlan voltam iránta. Azután egyszerre ott volt előttem a Canale Grande komor állóvize, a paloták szürke és zárkózott kövei, a kis csatornák és sikátorok hangtalansága. Ez egy más Velence volt – ez volt az igazi. A gondolában nem tudtam "andalogni", Goethe jutott eszembe, aki azt mondta a gondoláról, hogy ringat, mint a bölcső, és fekete, mint a koporsó. Ha tehettem, mindig gondolán közlekedtem Velencében. És lehetőleg szűk és elhagyott mellékcsatornákban. Firenzében is a kis utcákat szerettem, és a bal part régi terét, a Piazza Santo Spiritót. A múzeumokon kívül itt éreztem magamat igazán otthon. A múlt itt anyaggá változott, sűrű és intenzív közeggé, és beleivódott a szervezetbe. És itt volt a jelen is: szegény nép járkált az évszázados kőkockákon. Esténként kiültek a kapuk elé. Gyerekek és macskák játszottak az úttesten, és hanyagul nyitottak utat a közéjük tolakodó járműveknek. Sienában természetesen a nagy teret szerettem, a Compót, mely olyan, mint egy óriási, patinás aréna. Itt sem változott semmi öt évszázad alatt. Talán csak az apró kocsma volt új, melynek tenyérnyi teraszán aranciata San Pellegrinót ittunk délutánonként, és hallgatagon néztük a teret. Az ember néha álmában jár ilyen különös, ódon tereket. Itt nem lehet sokat beszélni: az ember ült, nézett, és ébren álmodott, maga sem tudta, miről. Esténként a kis szálloda halljában öreg, süket angolok beszélgettek az időről. Ez is hozzátartozott a város hangulatához.

Rómában minden egyforma erővel hatott, három Róma olvadt össze, impozáns kavargásban. Bolognából egy kis tér esti emlékét vittem magammal, nem tudom, hogy hívják, olyan volt, mint valami "egykorú metszet". Pompei nyugtalanított: úgy hatott, mint mikor valami ősi élmény hirtelen előlép a tudat alól.

A tenger általában fölényes volt. Órákig néztem mozdulatlanul örök mozgását. Mindig ott volt, és mindig változott. Sokáig néztem, és éreztem, hogy nincs más a világon, csak hullámverés.

Azután nem gondoltam semmire…

A carrarai márványhegyekben a kiegyensúlyozott, nemes szépség hátterével találkoztam: az emberi szenvedéssel.

Örömmel beszéltem fiaiddal és leányaiddal, Itália. Vonaton, utcán, kocsmában, hegyen és tengerparton kerestem az alkalmat, hogy meghallgassam őket. Sok munkásoddal és parasztoddal beszéltem. Nápolyi munkásokkal, Róma környéki parasztasszonyokkal, carrarai márványfejtőkkel, liguri munkanélküliekkel, favágókkal a Dolomitokban és katonákkal. Őszintén beszéltek, pátosz nélkül és szűkszavúan. Nehéz sorsukról, szegény és mégis megoldhatatlan küzdelmeikről. Egyszerű, világos latin mondataik megmutatták igazi életedet, Itália. Nyitott ablakokon át néha beláttam szegény lakásaikba. Láttam a hófehér márvány robotosainak szürke viskóit. Forte dei Marmi partján egy gyümölcsárus asszony elmondta, hogy él a család odahaza. Vékony volt, barna és nagy szemű. Mosolyogva és dallamosan beszélt a csillogó partvidék fénytelen életéről. Férje leguggolt kosarával a homokba, és megvitatta velünk a világeseményeket. Megértettük egymást, és ez szebb volt, mint a tenger.

Sokat gondolok mostanában olasz ismerőseimre; sokat gondolok erre a népre, melyet általában nem ismernek, vagy egészen tévesen. A legtöbb idegen észre sem veszi; csak idegenvezetőkkel vagy "társaságbeli" olaszokkal akad össze. Az idegenek csak azt tudják erről a népről, hogy "temperamentumos", vagy újabb, divatos szóval "dinamikus". Nem sejtik kemény és dísztelen életét, nem ismerik vágyaikat, melyek azonosak minden nép vágyaival. Alig veszik észre okos, jóindulatú és kissé szomorú mosolyát, és szerény micisapkája legtöbbször nem látszik ki a díszes egyensapkák sokszínű tömegéből. Nagyjából úgy ítélik meg, mint Velencét a tarka képeslapok nyomán.

… Győzelemmel vagy anélkül, változatlanul szeretem, Itália, régi köveidet és mai munkásaidat és parasztjaidat! Imperiában üres, kihalt a főtér a tűző délutáni napsütésben. A tér közepén fehér parafa sisakos forgalmi rendőr álmodozik. Ha néha egy-egy öszvéres szekér fordul a térre, a rendőr az olasz színészek könnyed pátoszával tárja ki karjait, és mutatja az irányt. A házak falán jelmondatok hatalmas, fekete betűi. A leggyakoribb jelmondat ez: "Credere, obbedire, combattere." "Hinni, engedelmeskedni, harcolni" – íme, az olasz nép osztályrésze.

 

Ultramarin alap, fehér tajtékkal – ilyen volt a Földközi-tenger egy félórával ezelőtt. Most, amikor újból a fedélzetre lépek, a víz már sötétkék, és a fehér fodrokat nem látni rajta, csak közvetlenül a hajótest mellett. Alkonyodik a liguri parton. Az ég a víz fölött narancsszínű, feljebb citromszínű, még feljebb ibolyaszínű. A narancs sáv egyre keskenyebb lesz, azután eltűnik. Később a citrom sáv is eltűnik, és a sötét ibolya égmező találkozik a tengerrel. Az alkony örökizgalmas pillanatai ezek, a világosság és sötétség mindennapos csatája, mely mindig nyugtalanít. Mitől borzongok ilyenkor? Bizonyára nem az alig hűvös, esti széltől. Mindig megráz az alkony drámája, mindig úgy érzem, csak egy árnyalattal több feszültség, és nem lehetne elviselni. Csontváry fény-árny képei jutnak eszembe: csak ő tudta ezt éreztetni, a már-már előretörőnek, az éppen bekövetkezőnek ezt a csábító és fenyegető szuggesztivitását. Mikor az ég egészen sötét lesz, fellélegzem. Alig látni a liguri partot. Senki sincs a fedélzeten, "egyedül a tengerrel", és szerencsére nincs "kis hotelszoba" és "szálldosó parfőm". Csak az erős, sós levegő nyargal a hajó után, és a tenger tiszta, éles szagát szívom be, a szabadság szagát. Távolodunk az olasz parttól (és úgy érzem most, minden parttól). Miért vannak partok? – kérdem ingerülten. – Semmi közöm a partvidékhez. A partvidéken most esti szórakozásaikra vagy esti munkájukra készülnek az emberek. Mit tennék most én odahaza? – kérdezem elmerülten, mintha egy másik emberről volna szó, és egy másik szárazföldről.

Ez itt a Földközi-tenger – mondom azután magamnak, megnyugtatóan és biztatón. – Ez itt a Földközi-tenger, a szabadság tengere, a sohasem szűnő hullámok tengere.

Kitűnő és nagy múltú tenger, minden itt kezdődött, a habjain és partjain. Szíria, Egyiptom, Görögország, Olaszország, Franciaország, Spanyolország határolják, és van egy kis összeköttetése az Atlanti-óceánhoz is, melyet e pillanatban még az angolok őriznek, mint általában mindent. Merészen nyargal a szél a Földközi-tenger fölött, merészen fodrozták a vizet a föníciaiak hajói, mikor először indultak el az ismeretlen part felé, ahol később Massilia született, mai nevén Marseille, utunk holnapi állomása. A föníciaiak kezdték a dolgokat ezen a tengeren, később más népek. Itt minden nép mindig elkezdett valamit, itt mindig kockáztattak, és majdnem mindig nyertek. És ha vesztettek, mindig volt, aki újrakezdje. Innét indult a legnagyobb újrakezdés, a reneszánsz. "A reneszánsz ember objektíven nézte a világom – mondja Burckhardt. Objektíven nézte, kötöttségek, előítéletek és sokszor bizony skrupulusok nélkül. Újra felfedezte, és gyorsan hozzálátott: mit lehetne itt kezdeni. Szenvedélye mélyén is józan volt, hajlékony és krisztusi. Földközi-tengeri ember volt, európai ember. "Cselekvő mohóság, izzó és érdekmentes kíváncsiság, a képzelőerő és a szigorú logika szerencsés vegyülete, egy bizonyos nem pesszimista szkepszis, nem lemondó miszticizmus…" – íme, az európai ember, a mediterrán ember jellemvonásai Paul Valéry szerint.

Hogy állunk most ezzel a "tekintélyuralmak" korában? A mohóság megvan, és mindenesetre a miszticizmus. Főképpen az utóbbi. De hol van a szigorú logika és a nem pesszimista szkepszis? Meghalt vagy elaludt, s vele együtt az objektív szemlélet, a merész kérdezés, az újrafelfedezés. Credere, obbedire, combattere. Ugyanez németül, portugálul és még néhány európai nyelven. Hinni és engedelmeskedni, hívően és engedelmesen harcolni a kijelölt ellenség ellen, a kijelölt fegyverekkel, eltemetkezni a kijelölt tömegsírban, vagy meghúzódni a kijelölt tömeglakásban. És közben a sok szárnyaló és patetikus beszéd dinamikáról, népi akaraterőről, az állam, a nemzet, a vér vagy föld mítoszáról. Mennyi rossz, hamis Nietzsche-idézet, mennyi álösztönösség és mennyi valódi félelem a logikában – nem is szólva a dialektikáról! Az indulatok és érzések felszabadításáról beszélnek a tömegnek, és közben a legsivárabb tekintélyuralom alá hajtják. Az "élettől idegen intellektualizmus" ellen szavalnak, hogy a tömeget annál jobban elidegeníthessék a maga érdekeitől.

Az ész ellen lázítják, nehogy észre térjen, és ellenük lázadjon. Mennyi silány, új filozófia, mennyi életösztön-hazugság és kollektívakarat-halandzsa! Cikkeik, tanulmányaik, világnézeti könyveik "lázadó" hangon zagyválják a tekintélyimádó misztikát. Zarathustrai pózban, gyanús hőfokú eksztázisban prédikálják a legrosszabbfajta polgári erkölcsöt. Íme, ez lett az európai szellemből, a Földközi-tenger szelleméből, "questo guazzabuglio proprio stomachevole", ez a valósággal émelyítő zagyvaság, mint Settembrini mondta egy alkalommal. Íme, idáig süllyedt az európai szellemiség a harmadik rend kezén. Nem, nem ők fogják megvalósítani a dioniszoszi világot, nem ők fogják felszabadítani az ösztönöket és indulatokat. Ehhez egy másik rend kell, melynek már régen megvan a maga alapos felszabadítanivalója… És nem az ész ellenére, hanem az ész segítségével szabadulhatnak fel az ösztönök: az ész vezeti majd őket az új, tág lehetőségek felé.

És mi közöm mindehhez? – kérdezem magamtól, a hajó korlátjára dőlve. Mi közöm mindehhez most, ezen a hajón, ebben az órában, mikor már a francia partok lámpái égnek a horizonton? Nyaralni jöttem ide és nem töprengeni, pihenni jöttem és nem felháborodni. Ez igaz, de nem a szabadságot keresem-e ezen az úton? Szabadnak érzem most magam, nagyon is szabadnak. Semmit nem tudok megtiltani magamnak, a gondolkodást sem és a felháborodást sem. Számomra ez is felszabadulást jelent – itt, az esti tengeren nem érzem azokat a korlátokat, melyeket otthon szakadatlanul érzek, melyek mindenben gátolnak, a gondolkodásban is és a felháborodásban. Az a kínos, alig észrevehető és mégis erős nyomás, mely otthon egy pillanatra sem hagy el, mely az élet minden vonatkozásában alattomosan és kitapinthatatlanul feszélyez, most elhagyott. Semmi közöm senkihez: objektíven nézhetem végre a világot. Ott szemben, nagyon messze, Nizza és Monte Carlo lámpái égnek. Sohasem jártam ott, nem is nagyon kívánkozom oda. A világ legszebb partvidéke – mondják. Lehet. Mindenesetre a legelőkelőbb partvidék. "Az előkelő világ találkozóhelye." Minden mondén regény, dráma film a és riport színtere. Ott is "szabadság" van, igazi, mondén szabadság. Ott szabad mindaz, ami az öt világrészben tilos. Ott van a polgári társadalom hatóságilag engedélyezett, nyilvános tengerpartja. Bizonyára nagyon szép – az ő ízlésük szerint. Én is szépnek találom, szépnek és teljesen elegendőnek a halványan csillogó lámpasort a sószagú éjszaka partján.

 

Marseille, július 8.

Reggel francia beszédre ébredünk. Aludtunk, amíg a hajó kikötött; most a kabinablak alatt, a rakparton ötven-hatvan francia dokkmunkás áll, kék overállban, szürke sapkában. Mind ezt az öltözéket viselik, ezt látjuk később mindenütt a kikötőkben, ezt viselik a négerek, az arabok, a kínaiak is. A munka egyenruhája ez, úgy látszik, az erős és céltudatos embereké. Ma van az első munkanapjuk, egyhetes sztrájk után. Győztek, és ez meglátszik a magatartásukon. Mozdulataikban, hanghordozásukban van valami kemény, valami parancsoló. Tömeg, de nem "alacsony" tömeg.

Ez a formaruhás tömeg egyénekből, sőt, hogy csúnya és elcsépelt szót használjak, egyéniségekből áll. Valamennyien jól tudják, hogy a közös ruhaszabás, a közös célkitűzés és a közös küzdelem nem "öli meg" az egyéniséget. Jól tudják, hogy az igazi egyéniségnek csak két ellensége van: a nyomor és a meghunyászkodás a hatalom előtt.

Tartózkodóan, kissé hűvös fölénnyel néztek végig minket, az olasz hajó "egyénien" öltözött utasait. Később sokáig utazunk közöttük, a kikötőnegyed rozzant és szűk autóbuszain. Kék overáll, szürke sapka tölti meg a legtöbb kocsit. Nincs nagy tisztaság és túlságosan jó levegő a közlekedési eszközökben, mégsem érzem magam kényelmetlenül és idegenül. Úgynevezett jobb társaságok összejövetelein sokszor feszengve éreztem, hogy nem tartozom közéjük, de ők nem vették észre. Most, a zsúfolt autóbuszban, a francia, olasz, arab és szenegáli dokkmunkások közé szorítva különös melegség fog el, és úgy érzem, otthon vagyok közöttük. Ők nem tudnak róla, mint ahogy ama bizonyos másik társaság sem tudott az ellenkezőjéről, de ez most nem számít.

Hosszú délelőttöt töltünk Marseille-ben, céltalanul és derűsen bolyongva a híres Cannebière-en vagy a még híresebb régi kikötőben. Az utóbbinak zegzugos mellékutcáiban, düledező házainak sötét kapunyílásaiban hiába keressük a szakirodalomban közismert marseille-i "alvilág" nyomait. Még Pesten figyelmeztettek, hogy a Vieux Port-nak vannak sikátorai, melyekbe még nappal sem merészkednek szívesen a rendőrök. Lehet, hogy rossz helyen kerestük a nevezetes utcákat, de az is lehet, hogy nagyon prózaiak vagyunk, és színes bűn helyett nem láttunk bennük mást, mint színtelen szegénységet. Alvilágnak persze ez is alvilág, sőt szerintünk ez az igazi.

A marseille-i utcák, mint minden útleírásból tudjuk, piszkosak. A járdaszélen az utcasarkon sok helyütt halmokban áll a szemét. Viharvert, meghatározhatatlan fajú kutyák és élénk színű, tarka macskák kotorásznak benne. Szeretem a tisztaságot, és az északi kikötővárosok szinte sterilen ragyogó kövezete meghatott. De most megvallom, nem kelt bennem különösebb megütközést ez a délvidéki piszok. A rendetlenség és tisztátalanság, ami odahaza felháborítana, itt, ebben a napfényes latin kikötőben valahogy derűsen, szinte megnyugtatóan hat. Jó kedélyt, könnyed életfelfogást sejtet, valami gyermeki gátlástalanságot. Ez itt nem reménytelen, súlyos, komor piszok, ami belepi a lelket és beleevődik. A közép-európai nagyvárosok piszka ilyen. A délvidéki szemeten érezni, hogy könnyed nemtörődömséggel hajították el, utána fütyörészve továbbmentek, és vissza sem néztek. A fölény, a nonchalance, a lelki spontaneitás terméke, Összetétele, állaga is más, mint mondjuk a budapestié. Az itthoni szemét jellegét a papír adja meg: gyűrött, széttaposott újságpapír, sajt- és szalonnapapír, villamosjegy, széttépett levelek, árjegyzékek, összegyűrt és elhajított számolócédulák, használtan eldobott színház- és mozijegyek havazzák tele szabálytalanul, de intenzíven a pesti járdát és a szemeteskosarakat. A marseille-i szemét nem ilyen intellektuális jellegű. Fő jellemzője a kagylók, csigahéjak gazdag, világos színskálája. Sűrűn tűnnek fel benne banánhéjak, kókuszdió-törmelékek, szatyorból kihullott salátalevelek, halmaradványok. A kóbor kutyák, melyek a hulladékhalmokat komoly tanulmány tárgyává teszik, szintén nem hatnak lehangolóan. Nincs szomorúbb látvány, mint egy kóbor kutya a budapesti utcán, Érezni, hogy elszakadt valahonnan, nincs többé otthona, kiverték vagy elvesztették. Megható pillantással, reménytelenül keres újabb emberi kapcsolatokat – és előbb-utóbb a sintér kezébe kerül. A marseille-i ebek nem ilyen, jobb napokat látott, letört családtagok, hanem kalandorok. Az utca nekik nem száműzetési hely, hanem vadászterület.

A Cannebière-en, Marseille nevezetes főútvonalán olyan az élet, mint a párizsi bulvárokon. A délelőtti aperitif idején, a nagy kávéházteraszok apró asztalai mellett ugyanolyan zajos lelki nyugalommal ülnek a polgárok, mint Párizsban, csak annyi a különbség, hogy itt majdnem mind szalmakalapot viselnek – egyébként éppoly keveset adnak a külsejükre, minta párizsiak. Ők azok a francia polgárok, akikről egy sereg kitűnő író már minden lehetőt elmondott. Mit mondhatnék róluk ezek után? A Cannebière verőfényes forgatagában; a harsány autótülökkel bégető zöld villamosok és a tarka taxik zenekísérete mellett nem annyira a polgárokat tanulmányozom, mint inkább a plakátokat és a hírlapokat. Ezekből mégis többet tudok meg róluk, mintha kávéházi beszélgetéseiket hallgatnám.

A házak falai nagyon emlékeztetnek az olasz falakra, Génuában és Marseille-ben nagyjából hasonlóan építkeznek. A Cannebière falai nyugodtan állhatnának Génuában is – a falragaszok már kevésbé. Közép-Európából jövök, Itálián át, hosszú évek óta nem jártam Nyugaton: nem csoda tehát, hogy kissé elképedek a szövegek láttán. Ösztönös ijedtséggel nézek magam köré: nem látja-e valaki, hogy ilyesmit olvasok? A marseille-iek nyugodt pillantást vetnek rám és a kiáltványokra. Különös, de nem is sejtik, hogy egy-egy plakát egy-egy mondatáért, sőt egy-egy jelzőért hány évi börtön járna más országokban. És milyen sok plakát van a hosszú sugárúton! "E falakról több ezer évi börtönbüntetés néz le rátok!" – mondhatnám szabadon Napóleon után a marseille-ieknek. Természetesen nem volna igazam: őket senki sem akarja büntetni a mondataikért. Ami ugyanennek a tengerpartnak egy másik, nem kevésbé festői szakaszán biztos koncentrációs tábort jelent, az itt kormányképesen, sőt félhivatalosan hangzik. Hasonló stílű falak, ugyanaz a nap süti őket, ugyanaz a sós szél hordozza körülöttük a latin tenger szabadságizét – és milyen különbség a feliratok között! "Hinni, engedelmeskedni, harcolni!" – hirdetik a tengerre néző falak néhány kilométerrel odébb. És itt? Hitben itt sincs hiány, de itt magukban hisznek az emberek. Az engedelmességet is ismerik: a maguk sokszor kipróbált értelmének engedelmeskednek, és az önként vállalt szolidaritás testvéri fegyelmének. Ami pedig a harcot illeti, itt harcolnak csak igazán. Magukért harcolnak, világosan látott céljaikért, törhetetlen, délvidéki lelkesedéssel. Csupa harc egy-egy házfal. Az utóbbi napok nagy bérharcainak kiáltványai és programjai teszik izgalmassá. Minden szakma, minden üzem ismerteti a maga célkitűzéseit, és közli a sztrájkfront hadijelentéseit. Mellettük az ellenvélemény, az ellenjelentés: a munkaadó szervezetek, a vállalatok közleményei. Valljuk meg: az utóbbiak stílusa kevésbé választékos. "Salauds" – "piszok alakok" – így jellemzi az egyik nagy áruház plakátja azokat a munkásokat, akik a cég midinettjeinek mozgalmát támogatják. Néhány pillanat múlva már ott állunk a hatalmas áruház előtt. Rendőrsorfal őrzi lezárt kapuját. A rendőrökkel néhány száz fiatal lány néz farkasszemet – bár ez kissé erős kifejezés a csinos kis francia nők pillantásának jellemzésére. A cég varrónői és elárusítóleányai bérmozgalmat indítottak, mire az áruház kizárta őket. A midinettek nem vesznek erről tudomást, minden reggel eljönnek a bezárt kapuhoz, minden reggel szembenéznek a rendőrökkel. Idősebb és tekintélyesebb polgárok gúnyosan nézik őket a szemközti kávéház teraszáról. "Ezt is megértük, már a midinettek is szervezkednek" – mondja gúnyosan az egyik. Fejcsóválva issza a zöldes aperitifet. Bizony, furcsa idők ezek, furcsa és kellemetlen népfrontidők.

Egy hónapja van már uralmon a népfront kormánya, és ez, mint a falragaszok és az újságok elárulják, nem mindenki számára örvendetes. A baloldal lapjai arról írnak, hogy Sabiani hívei belegéppuskáztak egy szocialista menetbe. "Sabiani au poteau" – "akasztófára Sabianival" – követeli néhány szigorú felirat a falakon. Monsieur Sabiani ettől még messze van.

A népfront kormánya azért vette át a hatalmat, hogy megvédje a szabadságot – és ebben a szabadságban mindenki egyformán részesül, még Sabiani is.

Blum kormánya a nagy bérharcban a sztrájkolókat támogatta – de azért Blum rendőrei vigyáznak, hogy a kizárt midinettek ne mehessenek vissza munkahelyükre. Még szerencse, hogy a rendőrök ebben az esetben meglehetősen kedélyesek, és pajzán szójátékokkal szórakoztatják a csinos tüntetőket. De ez kivételes eset: előfordultak már komolyabb összetűzések is a népfront rendőrei és a népfront munkásai között. A kormány nehéz helyzetben van: méltányosnak kell lennie mindenkihez. Miközben a munkásokon igyekszik segíteni, kissé idegesen gondol arra is: mit szól mindehhez a polgári balközép? És főleg: mit szól Mr. Eden Londonban, aki nélkül ma már nincs francia politika.

A balközép egyelőre jóindulatú, és nincs hiány Mr. Eden támogatásában sem. De a demokratikus Franciaországban van jobboldal is, és a szocialista miniszterelnöktől nemcsak a munkásság, hanem a nagytőke is jó kiszolgálást követel. A népfront győzött ugyan, de azért a munkásság a szerényebb. A demokrácia győzött, de azért a jobboldal hangosabb. A baloldal csak megmutatta erejét, de nem használta ki. Annál jobban kihasználja a jobboldal a baloldali szerénységet. "A tőke is sztrájkolhat" – mondja szelíd svájci útitársunk, aki jóindulatú semlegességgel nézi a francia dolgokat. Igen, a tőke is sztrájkolhat, kicsempészheti az országból az aranyat, és a béremelésre áremeléssel felelhet. Megteheti, mert ebben az országban teljes a szabadság. A fasiszta alakulatok is szabadon szervezkedhetnek, és a demokráciára hivatkozva, felháborodottan utasítanak vissza minden beavatkozást. Mi a szabadság? – kérdem magamban, és a felelet kissé nehéz. Szabad-e a nép, amíg nehezen kiharcolt gazdasági előnyeit egy rövid, csendes árdrágítással semmivé teheti a nagytőke? Szabad-e a nép, amíg Sabiani emberei belegéppuskázhatnak, az emberi jogokra hivatkozva? Szabad-e a nép, amíg ellenségei is szabadok? Hol a szabadság határa, ki ügyel, hogy a szabadság nem válik-e egy óvatlan pillanatban önmaga ellentétévé? A szabadság néha veszélyes fegyver a szabadság ellenségei kezében. Súlyos kérdés ez – ki tudja, hogyan fogja megoldani ez a nép, mely győzött ugyan, de még nem aratott diadalt. Erre gondolok, míg hajónk a déli napsütésben csendesen elsurran a kikötő nagy felvonóhídja alatt. Valami testvéri aggódással gondolok erre a népre, melynek fiaival hasztalanul igyekeztem megismerkedni közvetlenül indulás előtt. Beszélgetni szerettem volna néhány kikötőmunkással. Csak igennel vagy nemmel feleltek, és kelletlenül hátat fordítottak. Először megdöbbentett, azután szinte ujjongva gondoltam: igen, ez a helyes. Nem hatotta meg őket, hogy jól öltözött idegen érdeklődik a sorsuk iránt, nem állnak haptákba, nem veszik le a sapkájukat, ha más osztálybeli szól hozzájuk. Ezért, legfőképpen ezért szerettem volna megszorítani a kezüket.

 

Barcelona, július 9.

Barcelona már jóval a kikötés előtt látható. A hajó körül piros narancsokat ringat a Földközi-tenger. "A termelők naranccsal etetik a tengert" – magyarázza valaki. – Óvintézkedés, hogy ne essék nagyon az ára. Brazíliában kávét kap a tenger. Más vidék, más szokások. "Kik a termelők?" – kérdezem. "Nagy részben spanyol grandok." Így kezdem az ismerkedést a spanyol problémákkal, mielőtt még partot érnénk. Most már tisztán látszik a part: a kikötő hosszú, lapos tetejű épületei, egy mólón hatalmas vastorony, hátul halvány, karcsú templomtornyok.

Mozdulatlanul és zajtalanul nyúlik el a nagyváros a horizonton, az ismeretlen és nyugtalan nagyváros, a felkelések és polgárháborúk klasszikus földje. "Barcelonából jelentik…" – a hazai újságok e bevezető mondata után mindig izgalmas szövegek következnek, "hot news", "forró hírek" – mint az angolok mondanák. Ma egy hete is forró hírt olvastam róla, még Budapesten: két bomba robbant főterén, a Plaza Catalunán. A város békéjét ez azonban kevéssé zavarta meg, ha igazak a tudósítások.

Közeledünk már a kikötőhöz, apró hajók mennek el mellettünk, árbocukon vörös-sárga-lila zászló. Hidroplán kering a kikötő fölött, időnként vízre száll, majd újra felröppen. Katonai gép. Minek a spanyoloknak hadirepülőgép? – tűnődöm. – A legutóbbi világháborúban sem vettek részt, nyilván a legközelebbiben sem fognak. Boldog pilóta, talán sohasem kell városokat bombáznia. A boldog pilóta most végképp vízre száll, egy szürke kis ágyúnaszád közelében. Hajónk nemsokára kiköt, és fedélzetére feljönnek az első spanyolok, a guardia civilek. Minden országban rendőrrel és csendőrrel találkozik legelőször az idegen, ebbe már bele kell törődni. A guardia civilek olyasféle díszföveget viselnek, mint olasz kollégáik, a carabinierik. Háromszögletű Napóleon-kalap ez is, de anyaga kevésbé előkelő, mint az olaszoké: közönséges keményített viaszosvászon. Egyenruhájuk pedig egyáltalán nem veheti fel a versenyt a carabinierik híres, fekete frakkjával, melyet piros csíkok és fehér vállrojtok díszítenek. A spanyol guardia civil egyszerű zöld zubbonyt visel. Az összehasonlítás az olaszok és spanyolok között később még gyakran megismétlődik, és eredménye mindig ez lesz: sok hasonlatosság és még több különbség, hasonló tünetek, ellentétes tartalommal. Mikor a bonyolult és érthetetlen kikötői formaságok után elindultunk a városba, mikor a spanyolok mozgását, beszédét, külsejét, építkezését figyeljük, mindig újra meg kell állapítanunk: majdnem olyan, mint az olasz, de keményebb, nyersebb, szigorúbb. Itt minden egy-két fokkal nehezebb, férfiasabb, helyenként komorabb. Belemerülünk a barcelonai utca hullámaiba. Belvárosi utcákat járunk, de a kirakatok kevésbé díszesek, mint az olasz belvárosokban. Olaszos férfiarcok néznek ránk, fekete szemek, éles orrok, göndör hajak. De más a keret: itt hiába keressük az olasz belvárosokban sétáló férfiak színes, kissé puha eleganciáját. Gyenge szabású, gyűrött ruhában járnak a barcelonai férfiak, jelentéktelen nyakkendővel, vagy nyakkendő nélkül. Megjelenésük egyszerűbb, proletárabb – pedig ezek itt nem is proletárok. Beszédük szaporább, mint az olaszoké: első hallásra szinte ugyanaz a nyelv, csak melódiátlanabb, érdesebb. A nők beszéde is ilyen. Sok szép van köztük: kicsit vad, kicsit negroid szépségek. Járásuk könnyed, de méltóságteljes. Az épületek, az úttestek rendetlenek, ápolatlanok. Valami mély elhanyagoltság van a levegőben. Úgy érzem, mintha a Földközi-tenger mostohagyermekei között járnék. Ezeket soha, semmilyen vonatkozásban nem kényeztette el a sors.

Ebben az országban a XV. század végén lassan rothadni kezdett a feudalizmus. Oly lassan rothadt, hogy elfelejtett összeomlani, mint más országokban tette. Csak félig nőtt át a kapitalizmusba: a mai spanyol kispolgár, munkás és paraszt mindkét rendszer hibáit egyesítve és fokozottan érzi. Nem csoda, ha ez az ország izgatott, nem csoda, ha itt kevesebb a derűs mosoly, mint más partokon, nem csoda, ha itt ridegebb stílusban zajlik az élet, és elszántabbak, csikorgóbb fogúak a lázadók.

A Ramblára vezet most barcelonai ismerősünk. Évek óta él itt, már inkább barcelonai, mint budapesti. Büszkén mutatja a Ramblát, a rendetlen és mégis gyönyörű sugárutat, mely tágasabb és szellősebb, mint az Andrássy út. "Ez semmi – mondja –, majd meglátják a Paseo de Graciast, az még sokkal szebb." Valóban szép – de ha nem az volna, akkor is tetszene most. Van valami ebben a hatalmas, elhanyagolt városban, ami vonz és izgat. Nem tudom pontosan, mi az: talán az élet nyers nyugtalansága, az emeletes villamosok és autóbuszok csaknem rendszertelen, lármás száguldása, a dekoratív külsőségek hiánya, az arcok keresetlen komolysága, a mozdulatok pátoszmentessége, minden hatáskeltő elem teljes, spontán elhagyása. "Ilyenek vagyunk, sok a gondunk, kevés a jókedvünk, ha nem tetszünk, tovább is lehet menni" – így szól az idegenhez a hatalmas spanyol város. És az idegen, aki oly ritkán hall városok részéről őszinte beszédet, szeretne sokáig itt maradni.

És otthonosan járkál a tágas, szellős, napfényes utcákon már az első félórában. Otthonosan és mégis jólesően idegenül. Otthonossá teszi a várost az élet közvetlen, hanyag zajlása. Amit Budapesten nem tehetnék meg, az itt természetes: ingujjban sétálhatunk a legelőkelőbb utcák napos oldalán. Valami megnyugtató van abban, hogy másutt érzem magam otthonosan, hogy valószínűtlenül messze vagyok most hazulról, hogy minden más itt, mint otthon, és mégsem érzem magam elszigetelten. Megnyugtató, hogy ebben az utcában a szabónak José Mendzibal a neve, hogy a fűszerest Vicente Carreterónak hívják, hogy a rendőr fehér trópusi sisakot visel, hogy a legtöbb járókelővel két mondatot sem tudnék beszélni; megnyugtató, hogy ebben az egész nagy városban senkihez sem tartozom, szóval, hogy egy másik világba jutottam – bátran nevezhetem egzotikus világnak is –, és ebben is lehet élni. Jó, hogy a formák egzotikusak és a tartalom mégis közeli, örök emberi. Jó, hogy lépésről lépésre felfedezhetem az izgalmas, apró különbségeket és az izgalmas, nagy hasonlatosságokat. Mindezt nem tudom most nagyon szabatosan végiggondolni, mert kissé kóvályog a fejem, lármás utcákon megyünk a Generalidad, a katalán kormányépület felé, csodálatosan szép és csodálatosan rongyos gyerekek szólítanak meg alamizsnáért, fékeveszetten üvöltenek az automobilok, a hatalmas plakátok felszólító mondatainak nemcsak a végén, hanem mindjárt az elején is felkiáltójel figyelmeztet, hogy a felszólítás csakugyan komoly; dél van, idegen házakból idegen emberek özöne árad folyton, gomblyukaikban rejtelmes jelvényekkel, kezükben nyugtalan újságcikkekkel. És miközben néhány pillanatra megpihenünk a Generalidad mór stílű, hűvös, mozaikos, szökőkutas udvarán, melyben narancsfák lógatják arany gyümölcsüket; miközben néhány pillantást vetünk a székesegyház és az egykori királyi palota gótikájára, miközben a villamos emeletén imbolygunk fényűzően széles utakon és fasorokon át a Plaza Catalunára, miközben gyorsan feketét iszunk a Colon teraszán, miközben néhány óra alatt "fel akarjuk dolgozni" egész Barcelonát: ezalatt élő és nyomtatott szavakban ostromolja figyelmünket ama viharos, kavargó jelenség, amit spanyol közéletnek neveznek. Míg két csésze fekete között három tovasiető katalán szépség arcvonásait regisztrálom önkéntelenül, adatokat hallok a spanyol földreformról, melyet már öt éve kellett volna megvalósítani, de melyre csak most kerülhet sor, amióta a népfront kormánya vette át a hatalmat. A Generalidad kertjében meghatottan állapítom meg, hogy narancsok nemcsak zacskókban, hanem fán is találhatók – és ugyanitt értesültem arról, hogy alig két évvel ezelőtt az ellenforradalmár Goded tábornok a kikötőből bombáztatta ezt a gyönyörű épületet. Akkor is éppúgy, mint most, Companys elnök székelt itt, az autonóm Katalónia feje. Akkor a reakciós jobboldal vette át Madridban a kormányt, és két helyen is lázadás tört ki ellene, Asturiában és itt. Az asturiai bányászok felkelése azóta már a heroizmus legendája lett – Companys, a polgári baloldali ügyvéd, hívei élén elfoglalta a kormányépületet, és kikiáltotta a forradalmat, magához hívatta Goded tábornokot, a városparancsnokot. Felszólította, hogy csatlakozzék hozzá csapataival. A tábornok huszonnégy órai időt kért. A liberális Companys megadta. Goded tábornok nem élt a hosszú haladékkal: még aznap ágyúzni kezdte a Generalidad épületét, és másnapra kézre kerítette Companyst és az egész forradalmi kormányt. Most tavasszal végre alkotmányos úton győzött a népfront, Companys újra a Generalidad ura, de Goded tábornok még mindig városparancsnok, és senki sem tudja, mikor jut megint eszébe ágyúgolyókkal figyelmeztetni a szelíd katalán kormányt, hogy a liberalizmus nem mindig veszélytelen. E pillanatban nincs nagyobb baj, egy sereg feketébe öltözött férfi és nő várja a mór udvaron, hogy Companys megkezdje a napi kihallgatását. Mindennap fogadja a város lakosait, akiknek valami fontosabb panaszuk van. Szeretik, derék embernek tartják, és nem felejtik el, hogy Primo de Rivera diktatúrája idején sok forradalmárt védett ingyen a kaeonai törvényszék előtt, mely később őt is halálra ítélte néhányszor.

Ilyeneket hallok séta és beszélgetés közben, mert Barcelonában nem lehet öt percig beszélgetni spanyollal, katalánnal vagy idegennel anélkül, hogy szóba ne jönne a politika. Csak egy dolog biztosít egy kis szünetet, csak egy intézmény váltja át a politikai izgalmat egy másik, vadabb és ősibb izgalommá: a bikaviadal. Már egy félórája ültem az aréna kőpadján, mikor eszembe jutott, milyen régen nem esett szó politikáról.

Egyébként megbántam, hogy elmentem a bikaviadalra. Volt egy súlyos, döbbent pillanatom a tizenötödik percben, amikor szerettem volna felugrani. Körülöttem a hétköznap délután ráérői ültek, kiterített újságpapírokon, főleg asszonyok és gyerekek. Kedélyesen indult az egész, mint valami ártatlan vásári szórakozás. Rezesbanda szólt a nagy, fedetlen cirkusz egyik bejárata felett. Egyszerre tizenöt-húsz pincér szaladt be a porondra. Fekete nadrág, zöld-fehér vászonkabát volt rajtuk. Nem tudtam, mit akarnak. Azután kinyílt egy kis kapu, és csendben, feltűnés nélkül besétált a fekete bika. Alacsony, vézna kis állat volt, nálunk, Magyarországon borjúnak is gyenge, itt harci bika. Az egyik bizalmaskodva ráütött tenyerével a farára. A kis bika félénken hátranézett, és megcsóválta a fejét. A bizalmaskodó pincér kecses mozdulattal elugrott, a nézőtér nevetett és tapsolt. Így kezdődött a bikaviadal. Ettől kezdve a pincérek egyre többen és egyre gyorsabban ugrálták körül a bikát. Egészen közel mentek hozzá, a szarva elé állottak, becsmérlő megjegyzéseket tettek rá hangosan. A bika láthatóan nem szerette őket, és félt tőlük. Ismételten megcsóválta a fejét, amit a pincérek és nézők úgy magyaráztak, mintha öklelni akarna. Ilyenkor a pincérek mindig ügyesen félreugrottak, úgy, hogy a bika szarva majdnem hozzájuk ért. A nézők mind hevesebben tapsoltak, és szemükben mind őszintébb izgalom csillogott. Még mindig azt hittem, hogy az egész csak tréfa. Eszembe jutottak a spanyol lapok bikaviadal-kritikái, melyeket az előbb a kávéházban átfutottam. Műértő stílben bírálták egyes torerók teljesítményét, "Rafaelillo szokott elegáns stílusában közelíti meg a bikát. Lábtechnikája ma is tüneményes, legjobb formájában van…" Így írnak ezekről a pincérekről? – kérdezem most tűnődve. – És melyik lehet Rafaelillo? Talán az, aki most hátat fordít a bikának, ügyesen a szarvai közé áll úgy, hogy az állat nagy lökést ad neki a homlokával? Nem – mondja mellettem egy szakértő –, ezek még nem az igazi művészek. A nagy művész, az espada csak később jön. De a közönség egyre izgatottabb. Kisgyerekek ülnek anyjuk ölében, elragadtatással visonganak, ujjaikat nyújtják a porond felé. Még mindig azt hiszem, hogy ártatlan tréfa az egész.

Ekkor egy pincér határozott léptekkel közeledik a bikához. Egy-egy piros szalagdíszes nyíl van a kezében. A többiek félreállnak, a bika riadtan néz a közeledőre. A pincér megáll előtte, és biztos, tárgyilagos mozdulattal, mintha két csésze kávét tenne az asztalra, kétoldalt beleszúrja a nyakába a nyilakat. Az állat megremeg, és halkan, szaggatottan elbőgi magát. Nyakából, melyből mereven állnak ki a nyilak, két hosszú csíkban csurogni kezd a vér.

Most megborzongtam. Hirtelen megértettem, ez itt nem tréfa. Eszembe jutott valami, amire eddig nem gondoltam: ennek a bikának meg kell halnia. Itt fog elpusztulni előttem, néhány percen belül. Mikor a porondra lépett, és a fakapu becsapódott mögötte, már megpecsételődött a sorsa: élve nem kerül ki e napfényes körből. Nincs semmi esélye, bármit tesz, bárhogyan védekezik, bármilyen hősies, bármilyen ügyes, meg kell halnia. "Példátlan igazságtalanság" – morogtam felháborodottan és kissé túlzottan. Most már ellenségesen néztem a pincéreket, akik hónuk alól rózsaszín szalvétákat vettek elő, és azokkal ijesztgették a vérző bikát. Percről percre újabb nyilak kerültek a nyakába, újabb keskeny vérpatakok csurogtak róla. Rémülten és ingerülten ugrálni kezdett. Néha üldözőbe vett egy-egy embert, ekkor a többiek mind nekimentek, és színes kendőik lengetésével zavarba hozták. Nem tudta, merre támadjon, ide-oda döfködött bizonytalanul, majd lemondóan megállt, lába remegett, és lehajtotta a fejét. Így ment ez még hosszú percekig. Morajlott, háborgott az egész aréna. Mikor a bika már sok sebből vérzett, mikor már elég kis piros tócsa tarkította a porondot, a rezesbanda tust húzott, és a nézőtér hirtelen elnémult. Az egyik ajtón belépett a főpincér. Hatalmas, rengő pocakkal, büszkén lépdelt, mint egy idősebb, elhízott tenorista. Vörös lepellel letakart kardot vitt a kezében. Lassú, biztos léptekkel ment a bika felé, majd megállt előtte. Csend volt most, fojtott, nagy csend. Mozdulatlanul nézett farkasszemet a torero és a bika. Aztán a torero elővette kardját a kendő alól, és az évszázadok óta előírt, szertartásos mozdulattal a bika két válla közé döfte. Az előírás szerint az állatnak most térdre kellett volna rogynia. Nem tette, csak megrázkódott, és a kard kihullott sebéből. A közönség vad füttyben tört ki. A pocakos espada felemelte a kardot, és újra a bikába szúrta. Az állat akkor halálos félelmében nekiugrott, és feldöntötte. A többiek gyorsan odarohantak, és kendőikkel elkergették a bikát. A közönség dühösen üvöltött. A kövér ember feltápászkodott a homokból, és kardjával nekiesett a bikának. Ez volt az utolsó felvonás. Aprókat ugrált az állat és gyilkosa. Az utóbbi volt a fürgébb. Az állat már egészen gyenge volt, patakzott a vére, és ráfröccsent a torero fehér kabátjára. A rezesbanda őrjöngő lármába fogott. A bika mellső lábai megroggyantak, erre a homokba hanyatlott. A nagy hasú ember még egyszer belemártotta a kardot, a többiek odarohantak, és kiterjesztett kendőikkel eltakarták a haldokló állatot. Már csak az látszott, hogy farka, mintha abban összpontosult volna maradék életereje, kétségbeesetten verdesi a homokot. Aztán bejött egy nagy ló, vaskampókat húzott, és kivonszolta a halott bikát. A közönség elégedetlenül kiabált a torero felé, aki nem tudta szabályosan és elegánsan megoldani a feladatát.

De ez sem tartott soká; ismét kinyílt a fakapu, és újabb bika jött a porondra. Ekkor felkeltünk, és otthagytuk az arénát. Úgy éreztem, nagyon szomorú dolognak voltam tanúja. Bizonyos, hogy az előkelő körök falkavadászata sem szelídebb és emberségesebb, de ehhez semmi közöm. Itt egy nép szórakozik így, egy nép, melyet szeretek. Ki tehet erről? – kérdeztem, és azokra a társadalmi hatalmakra gondoltam, melyek évszázadokon át voltak felelősek e nép neveléséért egészen a legutóbbi hónapokig.

 

Barcelona egyik híressége a Sagrada Família, a Szent Család-temploma. Harminc éve épül már, és ki tudja, mikor készül el. Most váratlanul megpillantjuk, egy kissé külvárosias tér közepén. Inkább rom, mint készülő épület hatását kelti. Két fala már teljesen felépült, a másik kettőnek még nyoma sincs. Furcsa csavaros tornyai ijesztően vonaglanak az ég felé. Gaudi tervezte, Gaudi, a nagy katalán építész, akiről sokáig nem tudták, őrült-e vagy zseni. Eleinte inkább zseninek tartották, később inkább elmebetegnek. Pillanatnyilag nem tudnak dönteni a kényes kérdésben, és így az építkezést egyelőre félbeszakították. Maga a művész már jó néhány éve halott.

Műve hatalmas, barnás homokkő szörnyeteg. Olyan, mint egy nyugtalan éjszaka álma. Alig van rajta sima felület: mindenütt csupa kis dudor vagy mélyedés, ötletszerűen, szabálytalan ritmusban. Riasztó szobrok sokasága borítja. A tornyokon, spirális szalagban, kibetűzhetetlen írás kanyarog felülről lefelé. Mintha óriási kezek idegesen gyűrték, csavarták, tépdesték volna ezt az épületet. Mondják, hogy sokan igyekeztek lebeszélni az építészt ijesztő elgondolásairól, de Gaudi nem engedett elveiből. Az is az ő ötlete volt, hogy előbb két falat teljesen fel kell építeni a tornyokkal, s csak aztán kezdhetik el a másik kettőt. A két fal között, az elgondolt templomhajó helyén most fű nő, és egy fekete kislány kecskét legeltet. A kislány rongyos, a kecske sovány. A tornyok kiugró, apró szörnyei görcsösen integetnek ismeretlen célpontok felé. Meleg van és csend a nagy, kék ég alatt. Spanyolország is ilyen, gondolom, monumentális, félelmes és félbemaradt. Ilyen, amióta világbirodalommá lett, és fokozottan ilyen, mióta nem világbirodalom többé. Mikor világbirodalom lett, királyai és főurai Amerika aranybányáira vetették magukat, és az anyaországban valahogy félbemaradt az élet. Ömlött az országba az amerikai arany, és lassanként feleslegessé vált minden egyéb termelés. Előbb az ipar halt el, aztán elsorvadt, visszafejlődött a földművelés. Bizarr pompájú, hatalmas homlokzatot mutatott Spanyolország a világnak – és a homlokzat mögött nem volt semmi, csak elhanyagolt fű, rongyos gyerekek és sovány kecskék. A másik két fal hiányzott, a tartalom nem volt sehol. Az ország fényes volt, de belül üres. Aztán megbukott a világbirodalom, és odahaza még rosszabb lett minden. Az országon eluralkodott a "soledad", "az elhagyatottság, a kiegyensúlyozatlanság, a céltalanság érzése", amit Jean Cassou oly szépen ír le nagy Cervantes-tanulmányában. (A Soledadról Karl Vossler könyve a legszebb és legfontosabb.) De kifejlődött a gőg is, e komoran impozáns spanyol érzés, amit a hatalmas méretek, a fényes keretek fájdalmas-büszke embere táplált. A spanyol lélek alapvető belső ellentmondása ez. Még Cervantesnél is megtalálni a nyomát, e nagy és egészséges realistánál. Mert hiába nézi Cervantes gúnyosan Don Quijotét, a fényes és zavaros múlt, a nemes és értelmetlen fantáziák rajongóját, hiába tesz úgy mintha feltétlenül Sancho Pansa-párti volna: valóságszeretetét, mint Jean Cassou kifejti, minduntalan ellensúlyozza a nagy spanyol pánik: a menekülés a valóság elől. Cervantes nagy erővel hirdeti a valóságot – és legalább olyan erővel menekül előle. Gaudi, a zseniális elmebajos, aki modern építésznek hitte magát, tulajdonképpen a spanyol lélek évszázados valóság-iszonyát építette homokkőbe, Don Quijote-i szárnyalással. De jaj annak az építésznek és jaj annak a nemzetnek, melyből hiányzik Sancho Pansa realizmusa, mely két falat teljesen felépít, és a másik kettőbe elfelejt belefogni.

Mialatt a baljóslatú falakat szemlélem, tovább hallgatom a felvilágosításokat Spanyolország irracionális, kétfalú életéről. A hűvös számadatok ijesztő szörnyalakokként kezdenek táncolni, mint Gaudi tornyainak groteszk rémei. A spanyol lakosság két százalékának kezében van a föld hatvannyolc százaléka. Egymillió hektáron egymillió törpebirtokos szorong, az egyháznak viszont négy és félmillió hektár földje van: Egymillió törpebirtokos, kétmillió zsellér, hárommillió földtelen napszámos éli állati életét a rosszul öntözött, elhanyagolt spanyol földeken. A nagybirtokon a termőföld egy része parlag: nem érdemes megművelni, mert különben esnének a gabonaárak. Vannak falvak, melyek teljes egészükben, iskolástól, templomostól a földesúr tulajdonai. Vannak zsellérek, akiknek – ősi jogszabályok alapján – még házasodniuk sem szabad a földesúr engedelme nélkül. A lakosság negyvenhárom százaléka írástudatlan. A szegényparasztok jó része istállóban, csűrben vagy ablaktalan kunyhóban él. Táplálékuk a kenyér és az olajbogyó. A gyermekhalandóság ebben az országban a legnagyobb. Íme, a spanyol válság, melytől csakugyan csak iszonyodni lehet. De a valóságiszonynak több módja van. A valóságot lehet tagadni, vagy fel lehet borítani. A grandok, a csodálatos hangzású spanyol arisztokrata nevek viselői ridegen megőrzött ősi életformákkal tagadják le a valóságot, mellyel kínos volna foglalkozni. Áldozataik viszont a sűrű és beteg valóság felborítását akarják. De amilyen idejétmúlt ez a valóság, olyan idejétmúltak néha a felborítás módszerei is. Nem véletlen, hogy ma már csak Spanyolországban él az anarchizmus. Ebben az országban a grandok romantikusan kendőzik a valóságot, az anarchisták pedig romantikusan akarják megváltoztatni. Korszerűtlen gazdasági formák korszerűtlen lázadókat termelnek: az anarchisták, a jellegzetesen spanyol forradalmárok még ma is az egyéni vakmerőséget tartják a legfőbb forradalmi módszernek, és úgy támadják a reakciót, mint egykor Don Quijote a szélmalmokat.

De közben elhagytuk már Gaudi megdöbbentően jelképes templomát, és a város belsejébe igyekszünk, mert lassanként véget ér a munkanap, a munkások elhagyják üzemeiket, és megkezdődik a pártok és szakszervezetek helyiségeiben a politikai élet.

A külvárosok nagy útjait lassanként elárasztják a munkástömegek. A sokaság magába zár, és magával sodor, mint valami meleg és erős tenger hullámzása. Rövid ujjú ingben, micisapkában vonulnak körülöttünk a barcelonai munkások ezrei. Látszik rajtuk, hogy csak most, a munkanap befejeztével kezdenek élni – eddig másoknak dolgoztak a gyárakban, most kezdődik a nagyobb és fontosabb munka a szervezetekben. Eddig árut termeltek: most kezdik termelni a jövőt: Hogy miképpen – ebben bizony nem egységesek. Három nagy munkáspárthoz tartoznak, a kisebb töredékpártokról nem is szólva. E pártok nemcsak a közös ellenség ellen harcolnak évek óta, hanem egymás ellen is. De most, amint körülöttem menetelnek, nem tudom kitalálni arcukról, járásukról, mondataik éles, kemény lejtéséről, hogy melyik közülük a szocialista, melyik a baloldali marxista és melyik az anarcho-szindikalista. Érzem, hogy a megkülönböztetés tulajdonképpen nem is természetes. Életük egyforma, ellenségük közös, közvetlen céljuk azonos – csak a módszerek eltérőek. De ezek is talán csak addig, amíg el nem következik számukra az igazi erőpróba ideje. Mert akkor majd a tények dialektikája feloldja módszereik ellentéteit, és olyan tömör egységbe kovácsolódnak, mint az ökölbe szorult kéz ujjai. Kérdés, mikor jön el ez a pillanat? Egy bizonyos: máris nagyobb közöttük az egyetértés, mint valaha. Még villonganak ugyan, a szocialista pártban szemben áll még a hivatalos Indalecio Prieto-szárny és az ellenzéki Largo Caballero irányzata, mindkettőt hűvösen bírálja a szélsőbaloldali párt, és mindhárom ellen heves támadásokat intéznek időnként a trockisták és az anarcho-szindikalisták, de azért ezek az ellentétek már nem olyan erősek, mint azelőtt. Igaz, hogy Caballero lapja, a Claridad ma reggeli számában gúnyosan vonja kétségbe Prietóék szocialistaságát., igaz, hogy az anarcho-szindikalisták lapja, a Solidaridad Obrera, a Munkásszolidaritás éles hangon vitatkozik a szélsőmarxista Mundo Obreró-val, a Munkásvilág-gal, de mindegyik lap vezető cikkei az egységet követelik. A Frente Popular, a népfront kezd lassanként valóságos hatalommá nőni. A Solidaridad Obrera mai vezércikke tárgyilagosan megvallja, hogy a "pistolerismo", az utcai pisztolyozás már nem tekinthető a munkásság legcélravezetőbb harci módszerének. "Öt éven át uralkodtunk dicsőségesen az utcán – írja a cikk –, de ezalatt elvesztettük legjobb embereinket, és a célhoz alig jutottunk közelebb." Ha a spanyol anarchisták így látják, az már nagy dolog – és még ennél is nagyobb dolog, hogy felajánlják a szövetséget a népfront összes pártjainak, a polgári baloldalt is beleértve. És hogy ezt elég komolyan gondolják, azt bebizonyították a februári választásokon. Ez volt az első alkalom a spanyol történelemben, hogy az anarchisták szavaztak. Jelöltet, természetesen, nem állítottak, de lelkiismeretesen leszavaztak a népfront pártjaira. Igaz, hogy utána néha-néha belelőttek egy-egy népfrontmenetbe – de az ilyesmi, mint mondják, már csak egyéni akció, és mind ritkábban fordul elő. Most már inkább csak elveik fenntartását akarják leszögezni egy-egy pisztolylövéssel.

Mindezekről egy fehér macskabajuszú öregúr tájékoztat, a szocialista párt helyiségében. Három nyíl van a gomblyukában – ezt a jelvényt viselték a német szociáldemokraták is Weimar utolsó éveiben, de a "népfront" szó akkor még hiányzott a politikai szótárból. A három nyílnak tehát itt már több esélye van, hogy célba talál. Az öregúr csendesen, szerényen ismerteti a helyzetet:

– Öt évvel ezelőtt tört ki a republikánus forradalom, melyről egy francia újságíró később azt mondta, hogy nem is volt forradalom, hanem csak kormányváltozás. Egy eredménye mindenesetre volt: elkergette Bourbon Alfonzot, akinek Miguel Primo de Rivera hatéves diktatúráját köszönhettük. A véres "Miguelito" már 1930-ban megbukott – 1931 áprilisában követték a Bourbonok. Egyéb aztán alig történt. Április tulajdonképpen csak a haladottabb ipari és finánctőke forradalma volt az elmaradott feudális hatalmasságok ellen. A kispolgárság és parasztság vérzett a barikádokon, de a győzelem eredményeiből nem jutott neki. A komoly földreform a spanyol élet átalakításának és modernizálásának alapfeltétele maradt. Pedig eleinte a mi pártunk is részt vett a kormányban. Minisztereink végzetes hibákat követtek el a hatalom birtokában, de súlyos tévedéseket követtek el a baloldali marxisták és az anarchisták is. De hagyjuk most ezeket a régi bűnöket és hibákat. Annyi tény, hogy a 31-es forradalom elsikkasztotta a legfontosabb reformokat, a munkásság és szegényparasztság pártjai pedig egymást irtották. A reakció ezalatt lassan és céltudatosan erősödött. Pártunk kiszorult a kormányból, és 1934 októberében az áldemokrata Lerroux és a fasiszta Gil Robles vette át a hatalmat. Ekkor tört ki a lázadás Astoriában és itt, Barcelonában. De még ezekben a válságos órákban is külön utakon haladtak a baloldali pártok hívei. Rövid idő múlva aztán összekerültek a statáriális tárgyalótermekben és a reakció tömegsírjaiban. Gil Robles hóhérai nem tettek különbséget a demokrata entellektüelek és az anarchista pistolerók között. Egyedül Astoriában hatezer embert végeztek ki. Külföldön ekkor azt hitték: vége a spanyol szabadságnak. Rosszul ismerik a spanyol népet. Ezt a népet ma már nem lehet büntetlenül megalázni. A régi spanyol balladák és románcok a főnemesek, a hidalgók dicsőségét dicsérték. Elmondták, milyen gőgösen és elszántan haltak meg a becsületükért. A hidalgók kora lejárt: most az entellektüeleken, a munkásokon és a parasztokon a sor. De nem kétségbeesésből, fellengzős vértanúságvágyból mennek a barikádokra. Ne felejtse el, uram, mi latinok vagyunk. Néha zavarosaknak látszunk talán, de lelkünk mélyén józanok vagyunk. Fél évvel a mi nagy vereségünk előtt, 1934 februárjában fojtották vérbe a bécsi munkások felkelését. Nem sokkal később Ilja Ehrenburg azt írta a bécsi szocialisták vezetőiről: a haláltól nem féltek, de a győzelemtől igen. Rólunk ilyesmit sohasem fognak írni. Mi a győzelemtől sem félünk.

Most, februárban el is következett. Váratlanul simán ment, vér nélkül, alkotmányosan. Francia mintára népfrontot szerveztünk: most először kötöttek szövetséget a baloldal pártjai a polgári baloldaltól az anarchistákig. Győztünk is – egyelőre. Mint tudja: tiszta polgári kormányunk van, a "republikánus baloldal", az "izquierda republicana" alakított kabinetet, és a mérsékeltségéről ismert Casares Quiroga a miniszterelnök. Mi támogatjuk ezt a polgári kormányt, támogatjuk a fasiszta veszély ellen, és támogatjuk a maga túlzott óvatossága ellen is. A többi munkáspárttal együtt néhány hét alatt keresztül hajszoltuk a földreformot. A külföldi reakció furcsa dolgokat írt rólunk ezzel kapcsolatban, olyasmit, hogy bolsevizmus van nálunk. Ön reggel óta itt van Barcelonában, és bizonyára észrevette, hogy polgáraink milyen nyugodtan ülnek luxusautóikban, és milyen zavartalanul fogyasztják el ebédjüket az előkelő éttermekben. Ha olvasott spanyol újságot, akkor azt is tudhatja, hogy nálunk még maguk a bolsevikiek sem akarnak komolyan bolsevizmust. A népfront pártjai sok kérdésben nincsenek egy véleményen, de egyben megegyeznek: e pillanatban nincs más cél, mint végrehajtani a legsürgősebb polgári demokratikus reformokat, és megvédeni őket a reakcióval szemben. Igaz, történtek helyenként "szocializálási" kísérletek is. A parasztok elfoglaltak és felosztottak néhány parlagon heverő nagybirtokot, de nem vették tulajdonukba a földeket, hanem csak bérbe. Az állam kisajátított egy-két gyárat, melynek tulajdonosai, teljesen indokolatlanul, külföldre menekültek a választások után. De ez még nagyon messze van a komoly szocializálástól, amire mi, szocialisták egyelőre nem gondolunk.

Érdeklik a főbb reformjaink? Elsősorban telepítettünk. Rövid idő alatt százhúszezer szegényparasztot telepítettünk néhány nagybirtokra. A zsellérek visszakapják ősi jogukat: megint felszánthatják maguknak az uradalmak mezsgyéit. A földtelenek hamarosan mind földet kapnak és felszerelést. A napszámosok pedig tisztességes béreket harcoltak ki maguknak az utóbbi hetekben. A földmunkás, aki eddig két-három pezetát kapott egy napra, ezentúl nyolc-kilencet kap. Hetenként négy munkanapja lesz, és napi öt-hat óra munkaideje. A spanyol paraszt, a világ legelmaradottabb páriája végre emberi életet fog élni. Iskolákat, kórházakat, klubhelyiségeket kap majd. A városi munkásság is nagy bérharcokat folytatott újabban. Egységesen lépnek fel, és sikerük van. A legtöbb szakmában pár hét alatt megduplázódott a jövedelmük. Ez fáj bizonyos köröknek, ezért kiabálják tele a világot rémhírekkel. És ezért öldösik Gil Robles és Calvo Sotele bérgyilkosai legjobb embereinket az ország minden részében. Alig múlik el nap, hogy valahol egy-egy helyi népfrontember ellen ne követnének el merényletet. A pistolerismo újabban nem annyira az anarchisták, mint inkább a fasiszták specialitása.

Egyébként, ha érdekli, katalán vagyok. Mi, katalánok eddig kétszeresen éreztük az elnyomatást: mint munkások és mint nemzeti kisebbség. Február óta megvan az önállóságunk, a kormányunk, és szabadon használhatjuk nyelvünket. Nem vagyok nacionalista, de mégis büszke vagyok rá, hogy a katalán munkássághoz tartozom, a spanyol haladás élcsapatához. Katalóniában fejlődött ki a spanyol nagyipar, itt vívjuk évtizedek óta fáradhatatlan harcainkat. Minden küzdelmünk elvi jelentőségű, utánunk igazodnak az egész ország tömegei. Nyomdász vagyok, több mint negyven éve dolgozom. Három felnőtt fiam van és nyolc unokám. Ha kell, akár holnap is puskát kérek a Generalidadtól, és kimegyek a Ramblára vagy a Plaza Catalunára, megvédeni a szabadságot. A viszontlátásra, uram, remélem, jól fogja magát érezni városunkban.

 

Újra kint vagyunk az utcán, a forró alkonyatban. A barcelonai Váci úton járunk, a Paralelón. A gyárak, a tömeglakások, az olcsó mozik és színházak sugárútja ez. Ingujjas férfiak álldogálnak a szórakozóhelyek dísztelen bejáratai előtt. A legtöbb helyen nem előadásra készülnek, hanem politikai vagy szakmai gyűlésre. Hírlapok, röpcédulák az emberek kezében. "Jól nézze meg ezeket az embereket – mondja kísérőnk –, ezek fölött még senki sem uralkodott sokáig." Jól megnézem őket, és néhány perc múlva már köztük ülök az egyik kültelki színházban, a Teatro Nuevóban, az anarcho-szindikalista kőművesek szakmai gyűlésén. Dübörögve szállják meg a helyiséget, pillanatok alatt megtelik velük. Az egyik páholyban kapunk helyet, tízen-tizenketten szorongunk benne. Fenyegető, komor csendben állnak, összefont karral, homlokukba húzott micisapkával. A színpadon ócska, színehagyott kulisszák valami rokokó kert negédes hangulatát idézik. Előttük hosszú asztal mellett ül a szakszervezet vezetősége, kék-fehér és piros ingekben. (Harminchétezer építőmunkás van Barcelonában, ezek közül húszezer tartozik az UGT-be, a szocialista szervezetbe, és tizenhétezer a CNT-be, az anarchista szindikátusba. Az arány tehát nem lekicsinylendő. Több mint egymillió tagja van Spanyolországban ennek a szervezetnek. Elmúlt már az az idő, amikor az anarchisták egyenként vagy kettesben-hármasban osontak céljaik felé. Már régen egyesültek a szindikalistákkal, már régen tudják, hogy nem mozgalom, ami nem tömegmozgalom – csak éppen a taktikájuk emlékeztet még sokszor a romantikus időkre. Néha még mindig olyan hévvel és olyan indokolatlanul dobálódznak a bombákkal, mint más politikusok a frázisokkal!) Enyhe moraj fut végig a földszinten: a színpadon az egyik szakszervezeti vezér szólásra emelkedett, meglökte a díszletet, és a kies kertrészlet néhány gipsz-ámorral együtt rádőlt a tanácskozóasztalra. Feltűnő, hogy ezen a groteszk jeleneten senki sem nevet. "Ohó" – morogják komolyan, és öklükre támasztott állal figyelnek. Általában a gyűlésen mindvégig hiányzik az, amit a szakavatott politikai tudósítások "zajos derültség"-nek szoktak nevezni. Ezek az emberek nem derülnek sem zajosan, sem halkan. A spanyol politikai életből már nagyon régóta hiányzik a derű. A göndör fiatalember, aki a bájos kertecskét felborította, olvasni kezd. A gyűlés tárgyát ismerteti. Heteken át folyt az építőmunkások sztrájkja az egész országban. Nemrég ért véget, nagy eredménnyel. Tíz-tizenkét pezeta napibért és negyvenórás munkahetet harcoltak ki maguknak. Tíz-tizenkét pezeta az hét-nyolc pengőnek felel meg, de majdnem kétszer annyit ér, mert Spanyolországban nagyon olcsó az élet. A magyar építőmunkásra kell gondolnom, elszoruló szívvel. Már az előbb is hazagondoltam, mikor az öregúr a földmunkások hat-hét pengős napszámáról beszélt. A magyar szegényparaszt jutott eszembe, a "puszták népe", az alföldi parasztok egy-két pengős napszáma. "Több munkabérre egyelőre nincs is szükségünk" – hallom az anarchista szónokot a színpadról. "Fizetés dolgában elértük, amit akartunk!" E büszke mondat úgy hangzik, mint egy győzelmi bejelentés. És mégis arról tárgyalnak, hogy újra kezdjék-e a sztrájkot. Egy részük e mellett van: negyven helyett harminchat órás munkahetet akarnak – ezt is inkább csak azért, hogy valamivel többet követeljenek, mint a szocialisták. Másik követelésük: egyenlő bér szakmunkásnak és tanulatlan munkásnak. "Az étvágyuk is egyenlő" – hangzik a túlságosan is logikus érvelés. Ezt már nem a színpadról mondják, hanem a nézőtérről. Sorra jelentkeznek szólásra a poros arcú, verejtékes ingű emberek. "Pido la palabra" – mondják ellentmondást nem tűrően, és nagy lendülettel beszélni kezdenek. Mintha mindegyik gyakorlott szónok lenne, akadozás nélkül, gyorsan, pattogó, kerek mondatokban rögtönöznek. Selypítő, de mégis kemény beszédükben sok minden egyesül: tudománytalan szocializmus a Marx előtti időkből, Bakunin doktrinér szabadságtanai, Blanqui és Sorel lelkes, latin fegyelmezettsége. Egy határozott arcélű fiú a mellettünk levő páholyból sürgős barikádharcot követel a harminchat órás munkahét érdekében.

– Különben is – kiáltja –, nem elég, ha a munkaadók ellen harcolunk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy örök ellenségünk az állam – mindenfajta állam! Már holnap ki kell mennünk az utcára. Minden kormány egyformán rossz, egyformán is kell harcolni ellenük!

Mindezt hűvös, éles hangon mondja, és apró, erélyes ökölcsapásokkal kíséri. Türelmesen végighallgatják, aztán hangosan lepisszegik. Általában sohasem szakítják félbe a szónokokat. Csak a beszéd végén helyeselnek vagy pfujoznak. Néma csendben hallgatnak meg minden szónoklatot. Töprengve néznek maguk elé, aztán hirtelen az elnökség felé kiáltanak, és szót kérnek: "Pido la palabra!" Látszik, hogy mindegyiküknek legszemélyesebb ügye, ami itt szóba kerül. Részt vesznek benne minden idegszálukkal, fenntartás nélküli odaadással.

Nem várhatjuk meg a hosszú vita végét. Kint, a színház előcsarnokában alacsony, szelíd képű fiatalember sétál, piros füzetekkel a hóna alatt. Szerzőjük és árusítójuk egy személyben Compañero Vidal, Vidal elvtárs, akinek most barcelonai barátunk bemutat. Ők már régen ismerik egymást, régi ellenfelek. Barátságosan szorítanak kezet. Compañero Vidal örül, hogy külföldről érdeklődnek iránta. "Mi szabad vagyonközösséget akarunk – magyarázza –, ellentétben a marxisták állami szocializmusával. Tulajdonképpen mi vagyunk az Első Internacionálé jogutódai, mi folytatjuk azt a mozgalmat, ami abbamaradt, mikor Marx és Engels vette kezébe a vezetést. Mi ellenségei vagyunk a marxizmusnak éppúgy, mint a fasizmusnak vagy a polgári liberalizmusnak. Általában ellenségei vagyunk a politizálás minden fajtájának. Minden politika alapja az állam. Mi nem akarunk államot. A Szovjet is csak állam, tehát annak is ellenségei vagyunk. Minden állam megaláz." Csendesen, szelíd makacssággal beszél tovább. Vértelen arcán, töredezett, gyenge fogain meglátszik a gyerekkor, amit koplalva, rossz levegőben, agyondolgozottan töltött a Paralelo valamelyik mellékutcájában. Sokáig beszél arról, hogy mi mindent akar eltörölni az anarchizmus. Közbevetem a szinte már banálisan kézenfekvő kérdést: hogy akarnak állami apparátus nélkül megmaradni, ha egyszer véletlenül uralomra kerülnének? Vállat von, és megjegyzi, hogy mire ők uralomra kerülnek, gondoskodni fognak róla, hogy ne legyenek többé ellenfeleik, akiktől tartaniok kellene. Hogy akarják megoldani az agrárkérdést? – kérdezem. "Szabad földközösség. Kényszer nélkül, hatóság nélkül. Könnyű dolgunk lesz, a spanyol paraszt a lelke mélyén anarchista." "De mi történik – szólok közbe –, mi történik, ha egyesek elkezdenek megint tőkét gyűjteni? Mivel akadályozza ezt meg a szabad földközösség?" Vidal elvtárs biztos, nyugodt hangon feleli: "Senki sem kezd tőkét gyűjteni. Az emberi természet nem olyan. Annyit termelünk majd, hogy mindenkinek elég ennivalója lesz. Miért kellene akkor tőkét gyűjteni?" Ennyit tud Vidal elvtárs az emberi természetről és a közgazdaságról. Szelíden, meggyőzően mosolyog hozzá. Később megkérdezem: "Ha a tanulatlan munkásnak annyit fizetnének, mint a szakmunkásnak, nem félnek attól, hogy senki sem akar majd szakmunkás lenni?" Megint szerény, de határozott mosolyával felel: "Dehogy félünk. Eszünkbe se jut ilyesmi. Az ember alapjában véve önzetlen és jó, csak engedjék meg, hogy természetesen élhessen. Már Rousseau is megmondta…"

Elbúcsúzunk Vidal elvtárstól, aki udvariasan kísér a színház kapujáig. Később, este, a katalán szocialista párt hűvös udvarán a barcelonai ifjúság egyik vezérével beszélgettünk az anarchistákról.

– Furcsa emberek – mondja elgondolkozva. – Teljesen fegyelmezetlenek. Néha, amikor elnézem őket, és beszédeiket hallgatom, arra gondolok, hogy ez tulajdonképpen nem is anarchizmus, hanem donquijotizmus. A valóság sokszor szomorú és bonyolult. A mi anarchistáink nehezen tudják elfogadni: leegyszerűsítik, hogy optimisták lehessenek. Mint Don Quijote, ők is a nagy varázsló aranysisakjának nézik a borbély réztányérját. De talán majd megtanulnak helyesen látni. Engels írja valahol, hogy a doktrinérek, ha uralomra kerültek, mindig kénytelenek voltak az ellenkezőjét tenni annak, amit előbb hirdettek. Lehet, hogy ehhez nem is kell uralomra kerülni. Lehet, hogy a mi anarchistáinkat a sors sokkal hamarabb kényszeríti majd szerénységre, józanságra és fegyelemre. Nem tudjuk, mi készül Spanyolországban, de hogy valami súlyos dolog készül, az bizonyos. Nem, uram, én nem vagyok optimista. Nem mintha kételkednék a végső győzelemben – de tudom, hogy egyelőre még keserves próbatétel vár ránk. A belső ellenség még mindig erős. Veszélyes fegyverek vannak a kezében. Ha a döntő napokban az anarchisták fegyelmezetten mellénk állnak, sokat nyerhet velük a szabadság ügye. Mert, ha gondolkozni nem is, harcolni annál jobban tudnak.

Szőke, pápaszemes, kerek arcú, komoly fiatalember ez az ifjúsági vezér. Néhány nappal ezelőtt közös szervezetben egyesült Barcelonában valamennyi népfront ifjúsága. Mint mondja, legfőbb ideje volt. Aggasztó hírek érkeznek vidékről. Senki nem tud semmi bizonyosat, de a helyzet nem biztató. A kormány gyenge, minden irányban egyformán türelmes. Az ifjúsági vezér fejcsóválva köszön el. A hűvös udvar, az enyhén mór stílű patio fiatal férfiakkal és nőkkel telik meg. Karcsú, nagy szemű katalán munkáslányok elfogulatlanul, felszabadultan nevetgélnek a fiúkkal. Nagy dolog ez, magyarázza kísérőnk, a spanyol nők nagy része ma is lelki háremben él. Fiúk közé menni, szülői kíséret nélkül – ez még a legradikálisabb munkásosztály leányainál is szokatlan. A patio kis szökőkútjának vize csendesen csobog a köveken. Egy magas, fiatal munkás mélabús francia dalt énekel. Valamelyik társa tréfásan dicséri szép hangját. Az énekes szomorú mosollyal vállat von. "A fülemülétől elveszik a szeme világát, hogy énekeljen. – idézi a francia mondást. – Tőlem is elvettek egyet-mást." Tréfáló társához fordulok: "Sokan vannak itt franciák?" Csodálkozva néz rám. "Én olasz vagyok, az éneklő ifjú pedig német. Ő Hamburgból menekült, én Nápolyból. Molto caratteristico, eh?" Kilépünk az esti utcára. Mögöttünk ismét felhangzik a német menekült szomorú, francia éneke: Az éjszaka csillagos, halk morajú és idegen. A szabadság tengere felől sós szél hűsíti a város nyugtalan álmát.

 

Tarragona, július 10.

Másodnapja tart már egyoldalú szerelmem a spanyol nyelv iránt. Tétován, reménykedve és odaadóan kezdem már érteni, boldogan ismerem fel néha titkait. Ő nem ért engem, nem tudom megközelíteni, hogy megmutathassam magamat. "No comprendo" – ez volt az első mondat, amit spanyol földön mondtak nekem: – "nem értem" – felelte az első spanyol, akit megszólítottam a barcelonai kikötőben. Nem értik meg az embert: úgy látszik, így kezdődik minden. Gyenge vigasz, hogy én már valahogy értem őket, el tudom olvasni hírlapjaikat és falragaszaikat, és néha élőszavukat is megsejtem, ha nagyon lassan beszélnek. Sajnos, ritkán beszélnek lassan, aminek megvan a létjogosultsága. Szavaik hosszúak, mondataik bonyolultak. Mint hű nyelvtanom tanítja, ismerősünk húgának így küldjük spanyol üdvözletünket: "Pongame Usted a los pies du su hermana." Szép és lovagias kívánság: "helyezzen ön engem húga lábaihoz". Szép és lovagias, de kissé hosszadalmas, különösen, ha – mondjuk – vonatindulás előtt üzenjük, a peronon. Nyilván ezért beszélnek ily gyorsan a spanyolok.

De szépen beszélnek, és kissé nyugtalanítón. Nyelvük nagy távolságról úgy hangzik, mint az olasz, de a lágy olasz "dzs" érdes "ch"-vá változik, a majdnem érzelmes toszkán "cs" pedig élesen, szinte barbáran selypítő "sz"-szé. Igen, nyugtalanító nyelv, zenéje nem a gondola puha evezőcsobbanásait kíséri, hanem a bikaviadal hajszáját. Szavai mégis elegánsak, helyenként, tartalmukhoz képest, valósággal regényesek. "Mantequilla" például valami nagyon romantikusat, valami nagyon Carmen-szerűt juttat az ember eszébe, pedig csak vajat jelent. "Tinglado" – úgy hangzik, mint valami derűs, könnyű muzsika, mint szép nők vagy kisgyerekek nevetése, és azt jelenti: raktár. És ha ezt olvasod, hiszékeny közép-európai "Se suplica no escupir" – bizonyára ellágyulsz, talán könny szökik a szemedbe, és úgy érzed, forró szerelmi vallomást közölt veled az idegen nyelv. Kár, mert csak annyit mondott, hogy tilos a köpködés.

Tarragona egyébként csendes, szelíd kisváros, forrón süti a nap már kora reggel. Barcelonában hűvös volt, itt már spanyol a hőmérséklet. Otthon ingerültté tenne ez a meleg: itt megadom magamat, elfogadom az adott hőfokot. A forróság egyszerűen, szinte kedélyesen vesz birtokába, mintha mindig joga lett volna hozzám. "Tiltakozni kellene" – gondolom még egy pillanatig, aztán nem gondolok többé semmire. Úgy érzem, ez a sorsom: már régóta ez, és ha eddig védekeztem is a hőség, mindenfajta hőség ellen, ha soha, semmilyen helyzetben nem akartam egészen felolvadni, ha időnként mindig egy kis óvatosságra intettem magamat Settembrini úr pedagógusi mondatával: "Un po di ragione, sa!" – mindez csak illendőségből történt. Most itt kóborolok a zuhogó napfényben, izzósárga és vakítófehér házfalak között, és nem tudom többé elképzelni Budapestet, a hivatalt, szekrényemet, születési bizonyítványomat és minden egyebet, amit tiszteletben kell tartanom, és ami személyemet meghatározza. Zuhog a hőség és a világosság. Tarragonában vagyok, a világ végén, a térkép egy távoli pontján, közel Afrikához, és közel a naphoz.

Újságkioszkok és falragaszok szólítanak vissza a naptól a kövezet felé. Ma nem akarok velük foglalkozni, hisz tegnap egyebet sem tettem. Barcelonában az emberek érdekeltek, itt, Tarragonában csak a színek, a hangok és a szagok. A plakátokat mégsem tudom elkerülni. Kezdetleges rajz van rajtuk: egy anarchista visszarántja a tévelygő munkást a szakadék széléről. A szakadékon ez a felirat: "Communismo de estadu" – az anarchista mögött felkelő nap pedig ezt sugározza: "Communismo libertario". Tehát: az államkommunizmus veszélyétől védi a munkást az anarchisták "szabad kommunizmusa". Eszembe jut a tegnap esti beszélgetés, Vidal elvtárs, az anarchista szelíd mosolya és gyermekes szavai, aztán gondolatban vállat vonok: ma nem politizálunk.

Csendes kis utcában sétálunk kettesben, keskeny homlokzatú rácserkélyű spanyol házak között. Kevés ember jön délelőtt az utcára, csak macskák közlekednek ilyenkor. Itt, délen a macskák is más színűek, mint nálunk: sok a téglavörös vagy oroszlánszínű. Piszkosak, kissé viharvertek, méltóságteljesen tartózkodók, izmosak, acélos mozgásúak. Spanyol macskák. Kikanyarodunk a Ramblára, mert itt is van Rambla; úgy látszik, minden spanyol városnak van ilyen széles, szellős sugárútja. Kisebb, mint a barcelonai Rambla; olyan, mintha az Andrássy út sokáig élt volna Spanyolországban, és az idők folyamán kényelmes, rendetlen, lusta szokásokat vett volna fel. A spanyol utcák általában nem adnak a külsejükre, azt lehetne mondani, hogy ingujjban ülnek még a legelőkelőbb társaságban is. A házak homlokzata ápolatlan, gondozatlan, a kövezeten sok a hulladék, és a lírai hangzású köpködési tilalmat senki sem veszi figyelembe. A fehér parafa sisakos rendőr álmodozásba merülten áll a sarkon, autó nagy ritkán tűnik fel, harsány trombitaszóval, villamos, autóbusz nincs Tarragonában. Úgy látszik, itt semmi sem sürgős, úgy látszik, az itteniek is megadták magukat a napnak, bizonyára kevesebb lelki ellenállás után, mint én.

Két katona ül a sétány egyik padján. Khakiszín egyenruhában, kétcsúcsú kis sapkában, zsebre tett kézzel. Fiatal tiszt megy el előttük, szalutálnak, ellenszenvvel néznek utána, és az egyik a kövezetre köp. Valami úgy látszik, nincs rendjén ebben a hadseregben; Barcelonában is említette valaki, hogy a legénység gyanakszik a tisztekre, bizonytalan hátterű tervezgetésekkel vádolja őket; de komoly gyanúokok természetesen nincsenek. Ismét mellékutcába térünk, és itt sok katonát látunk. Laktanyájuk előtt célba lőni tanulnak. Csak "elméletben" céloznak; távcsőszerű készüléket kell a célpontra beállítaniuk, és egy altiszt ellenőrzi a munkát. Azok, akik sorukra várnak, a járda szélén ülnek, szapora beszélgetésben. Az egyik csoporthoz egy tiszt beszél, torokhangon és selypítve. Mikor elmegyünk mellette, éppen azt mondja: "el presidente de la republica". Sajnos, nem tudom kivenni, mit mondhat a köztársaság elnökéről. Nem tudom, támogatja-e, vagy ellene van. Nem tudom, mit szólnak beszédéhez a katonái. Nem tudom, nem tartozik-e valamilyen, "juntá"-hoz, nem tudom, nem jelenik-e meg egyik napról a másikra a tisztek "pronunciamientó"-ja, a kiáltvány, mely bejelenti, hogy elindulnak a kormány ellen. Sajnos, nem tudok semmit, csak azt, hogy meleg van, és mégis könnyű a járás.

Keskeny, fényesre kopott lépcsőn megyünk a székesegyház felé. A lépcsők végén áll, korai gót pompájában. Más gótika ez, mint a német vagy a francia, sőt még az olasztól is különbözik. Nem értek a műtörténethez, nem tudom megmagyarázni a különbséget. Az az érzésem, hogy ebben a gótikában sok a közvetlenség, sok az életöröm. Ez a székesegyház a napon épült, és építői is a napon éltek. Itt éltek Tarragonában, a Földközi-tenger partján. A templomhoz tartozó kolostorudvar tele van pálmával, narancsfával, virággal. Ebben a dús tenyészetben a látogató elfelejti a hely célját és hivatását. Hasonló kertje van Barcelonában a Generalidadnak. Valami mór vonás van az egészben. A muzulmán uraknak lehettek itt valamikor ilyen kertjeik, ahol a pálmák árnyékát, a narancs ízét és a virágok illatát élvezték, egy földszagú és élveteg vallás teljes helyeslése mellett. A mórok eltűntek, de a hűvös udvarok, a dús szagok és ízek itt maradtak. Kissé kábultan állok a délszaki kolostorudvar zöldellő, földi hangulatában.

És kábultan járok később a római bástyafalakon, most már hármasban, mert itt kóborol szelíd és ironikus svájci útitársunk is a hajóról. A római fal a köztársaság idején épült, nagy, sárgás kövekből. Alapzata még a rómaiak előtti korból való. A hiszpán őslakók rakták. Ezek még nagyobb, nyersebb köveket használtak. Már ők is védekeztek: mindenki mindig védekezett. A város a várból lett, a vár a védekezésből, a védekezés a támadásból, és ki tudja, hogy a támadás nem jelentett-e ugyancsak védekezést. Mindig támadtak, talán csak azért, hogy őket ne támadja senki. Óriási, döntő félreértés történt volna már a kezdet legkezdetén? Az ember ebbe is belekábul, nemcsak a dús udvar színébe és szagába. Nincs megnyugtató felelet itt, az antik várfalon. Csak egy bizonyos: támadásból és védekezésből áll az élet, ha tetszik, ha nem. És aki nem akar sem támadni, sem védekezni, az jár a legrosszabbul. Talán helyes ez így, senki se próbálja magát kivonni az életből. Senki se akarjon kábult álmodozásba merülve végigmenni az életen, támadók és védekezők között, mint ahogy én megyek most, naptól és színektől részegen, a római várfokon, a vakító és mozdulatlan tenger fölött. És senki se merje boldog ernyedtségben végigülni a válság éveit, mint ahogy mi ülünk néhány perccel később egy fügefa árnyékában. Nyilván bűnös dolog ez, bűnös, mint a részegség vagy a mély álom. "Nem bánom, legyek bűnös, gondolom nyitott szemű félálomban, nem ez az első bűn, amit fügefa alatt elkövettek, nem ez az első szégyen, amit fügefalevél takar. Akkor bűn volt a tudás gyümölcséből enni – most pedig bűn a feledés, az öntudatlanság gyümölcsébe harapni." Tágra nyílt szemmel nézem a mozdulatlan tengert, hallom a beszélgetők halk szavát, és mégsem tudok semmiről. Úgy látszik, észrevétlenül ettem már a feledés és felelőtlenség gyümölcséből, elkövettem a legnagyobb bűnt, vissza akartam csempészni magamat a Paradicsomba. Lomha, ösztönös mozdulattal, egy alvajáró lassúságával nyúlok a zsebembe, kiemelem az útlevelemet, és észrevétlenül a fűbe ejtem. Nincs többé szükségem rá, nincsenek többé személyi adataim, nem akarom többé igazolni magamat. Talán testem sincs többé, át- meg átjár a hőség és a tengerszag. Egészen halványan emlékszem valamire – egy havas hegycsúcsra, melyről a Varázshegy-ben olvastam, melyen Hans Castorp álmodott egyszer a déli tengerről. Okos és boldog görög világot látott, szabad és mégis rendezett világot, harmóniát és szépséget – aztán látta a halált is, két borzalmas, vérivó vénasszony képében. Utána felébredt, és csendesen, de határozottan megtagadta az önfeledtséget, az öntudatlanságot, a mámort, melyből nincs többé visszatérés, mert nem egyéb, mint a halál másik arca. Megtagadta a "formátlanságot" és azt a végső "szabadságot", mely már bomlást, halált jelent. De kevesellte az egyedül üdvözítő értelmet, a csak józanságot, a csak elmélkedést is, mert érezte, hogy nem elég. "Csak a szeretet áll szemben a halállal – mondta. – A jóság és a szeretet kedvéért nem szabad tűrnünk, hogy a halál úrrá legyen gondolataink felett." Ezt mondta, mikor már egészen felébredt a hóban. A jóság és a szeretet kedvéért… igen. Ezért kell részt vennünk mindenben, amiben a többiek: támadásban és védekezésben. Élni kell és cselekedni. Jósággal, szeretettel, és természetesen, értelemmel is, amely nem elég ugyan, de nélkülözhetetlen. Közben nem árt néha a mámorra is gondolni, az öntudatlanságra, a formátlanságra, a halálra. De csak néha és rövid időre. A szabadságot pedig ajánlatos formába önteni, szerető és féltő kézzel. Megszerezni és megvédeni, renddé építeni, szép tiszta, sárga kövekből – mert a rendetlenség halál. Igen, mégiscsak jobb így. Jobb felébredni a déli, nyitott szemű álomból, az útlevelet felemelni a fűből, és visszatenni a zsebbe. Aztán tovább sétálni, meghallgatni a svájci útitárs szelíden ironikus hangját, újságot venni, elvegyülni a kikötő nyüzsgésében, és egyszer, majd idővel, hazautazni.

 

Budapest, sokkal később

Aztán még Valencia következett, a dallamos és sötétszürkés nagyváros, melyről annyit hallani azóta is. Több mint egy esztendeje már, hogy ott jártam, és most már csak valami ködön át látom. Ez a köd eseményekből és újsághírekből szövődött. Soha nyomasztóbb, rosszabbfajta ködöt! Mind halványabban látszanak mögötte a személyes élmények. Mik voltak ezek? Alig tudom. Valenciában nem történtek események. Tűnődő vándorlás egy barátságos város idegen utcáin: ez volt minden. Most, utólag, a "történelem" hatása alatt minden valenciai színfoltnak, minden apró utcai jelenetnek nagyobb, jelképesebb jelentést igyekszem tulajdonítani önkéntelenül is. Pedig az volt éppen a szép azokban a valenciai órákban, hogy nem volt jelentőségük. Nem közöltek mélyebb titkokat. 1936. július 11-e boldog nap volt: reggeltől estig semmi szimbólumot nem kellett megfejteni. Idegenben bolyongtam kényelmesen, azzal a megnyugtató illúzióval, hogy elvesztem. Múzeumban is jártam, jelentéktelen képeket láttam a XIX. század második feléből. Különböző spanyol tábornokok és hercegnők néztek le a falakról, a hetvenes-nyolcvanas évek ízlése szerint. Ez is fokozta az idegenség érzését. Remekművek között az ember valószínűleg Sanghajban is otthon érzi magát, és megfeledkezik a környezetről. E színes fényképutánzatok viszont a helyszín nyers hangulatát erősítik, hiszen, ha nézed őket, nem a művészi elvek jutnak eszedbe, hanem maguk az ábrázoltak, a szárazon naturalista hölgyek és urak. A lakásaikra gondolsz, és arra, hogy mit ehettek ebédre, mielőtt modellt ültek. A Greco- vagy Goya-képek, minden nemzeti sajátosságuk ellenére is, a művészet nemzetközi nyelvén szólnak hozzád – a "megszólalásig" hű olajfotográfiák viszont szabályos spanyol nyelven szólalnak meg, és ha kilépnének a keretből, és modern ruhát öltenének, nézők is lehetnének a termekben. Mivel azonban ez technikai okokból nem lehetséges, csak mi ketten voltunk nézők az egész múzeumban. Mi is ilyen szürkén és laposan naturalisták vagyunk, ha valaki ránk néz? – kérdeztem magamban kissé aggódva.

Később forgalmas, modern utcákon sétáltunk, láttunk sok modern bérpalotát és sok elegáns nőt, kalap helyett fekete csipkekendővel a fején. Láttunk sok koldust, kik blokkjukról színes számmal ellátott lapokat szakítottak le, és átnyújtották, ha alamizsnát adtunk nekik. Utóbb megtudtuk, hogy hivatalosan ellenőrzött városi koldusok, kiknek nyugtát kell adniuk. E precizitás ebben az egyébként oly szabados országban mélyen meghatott.

Később eljutottunk a főtérre, a Plaza Castelárra. Dallamos nevét azóta sokszor ismétlem, mind gyakrabban visszatérő szomorú perceimben. Mi lehet most ott? – kérdezem nehéz szívvel, és ismétlem a tér nevét, mintha hipnotizálni akarnám magam. A föld alatti virágpiacra gondolok, a színpompás, bódító párájú Mercado de Floresre, a szép rózsákra és szép árusítónőkre. Vajon bombabiztos-e ez a helyiség? A kis, fekete, rongyos gyerek is eszembe jut, aki e téren ácsorgott, és akit gyümölccsel kínáltunk meg. Nem fogadta el, apja odaugrott, és megvető pillantást vetett ránk. "Az én fiam nem koldus" – valami ilyesfélét morgott. Szégyelltem magamat akkor, de most, ha visszagondolok a jelenetre, melegség fog el. Igen, ilyen emberek tudnak meghalni a szabadságukért.

Ilyen emberek sokan sétáltak és üldögéltek akkor, szombat délután a Plaza Casteláron. Ez a tér Valencia Duna-korzója, az élet központja, ide gyűlnek mindazok, akik "számítanak". De eljöttek azok is, akik más időben, más országokban nem számítanak. A gyárimunkások és környékbeli falvak fekete blúzos parasztjai öntudatosan és határozottan ültek a legelőkelőbb kávéházak teraszán, az elegáns urak és hölgyek között. Voltak percek, mikor úgy látszott, hogy birtokba veszik a teret. Nem, ezek nem ismerik a kisebbrendű érzést.

Nehezen váltunk meg a Plaza Castelártól. Estefelé még egy kínaival igyekeztünk beszélgetni, egy utcai árussal, kitől apró és szellemes papírjátékot vettünk. A beszélgetés nem ment. A kínainak is idegen volt a város, csakúgy, mint nekünk, de mi is idegenek voltunk neki és viszont. A kettős idegenség válaszfala volt köztünk, de szép kék volt az ég, vidáman zsongott a tér, és azt hiszem, szerettük egymást ezzel a kínaival. Vannak ritka és nagy pillanatok idegenben, amikor az ember átmenet és tartózkodás nélkül bárkit hajlandó szeretni. Ritka és boldog halandó, aki itthon, rendes életét élve, szokott kötöttségei között is könnyedén, merészen képes a szeretetre.

Hát ennyit mondhatok Valenciáról. Ennyit és nem sokkal többet az egész földközi-tengeri kirándulásról. Körutazás volt, a hajó menetrendje szerint. Körülutaztuk a szabadságot, óvatosan és sietve, nehogy véletlenül benne feledkezzünk. Körülutazták sokszor Európa népei is – körül, mindig csak körül. Meddig tart még vajon ez a keringés, mikor győznek a vonzó erők a taszítók fölött? Erre gondolok ma, valahányszor Spanyolországra gondolok. De ez már nem útinapló.

 

 

FEL